Fráter Veronika:
HOLTOMIGLAN-HOLTODIGLAN
(Forrás: Voil…, 1998/5. szám, 102-104. o.)
A szerelem múlandó, bár leghőbb vágyaink egyike, hogy
halhatatlan legyen. Ahogy múlik az idő, ez a gondolat
veszít ábrándosságából, realistább, cinikusabb lesz.
Életkorunktól függően mást gondolunk, és másképp
vagyunk szerelmesek.
Húszéveseké a világ! Leginkább ilyenkor illik és szokás szerelmesnek
lenni. A gyerekkori és az öregkori szerelem csaknem tabu, holott az élet
szépségét a legegyszerűbb módon e szóval tudnánk jellemezni. Azt is
mondhatnánk, hogy legszívesebben mindig szerelmesek lennénk, hogy szerelmünk
örök. Dante szerelme Beatrice iránt a halhatatlan szerelem irodalmi jelképe.
Hasonlóképpen az egyetlen lény iránt táplált örökké tartó szerelem
próféciája Juhász Gyula Anna örök című verse. Ámbátor valljuk be,
bizalmatlanok vagyunk a beteljesületlen és tán éppen ezért múlhatatlan
szerelmekkel szemben. Joggal érezzük életellenesnek, mert az életen túl
ígérik a megvalósulást. És mi itt, az életben szeretnénk boldogok lenni,
valóságos szerelemmel szeretni. De a halhatatlanságra és az örökkévalóra
irányuló vágyunkat sem tudjuk elfojtani, ezért a legtöbben egy szép napon
kimondjuk a holtomiglan-holtodiglant.
Nemcsak a húszéveseké a világ! Ez ne csupán azt jelentse számunkra, hogy
a szerelem gyerekkorban és reményeink szerint késő öregkorunkban is
fellobbanhat. Jelentse azt is, szeretnénk mindig, újra és újra szerelmesek
lenni! Mert ez a helyzet: költői vággyal társadalmasítottuk a szerelmet, a
házasságok költői ígérettel köttetnek, a családok erre a költői ígéretre
alapulnak. Ahhoz, hogy az ember jól érezze magát benne, kénytelen megtartani
ígéretét. Persze vannak felemás megoldások, ám ezek a gyengébb idegzetűeknek
nem kedveznek. Ha pedig így állunk, akkor nem csoda, ha gondolataink a
szerelem tartóssága, tartama, története felé kalandoznak el minduntalan.
Tévedés lenne azt állítani, hogy az érzelem tartósságán az erejét is
lemérhetjük: gyakran csupán a lélek (talán elkerülhetetlen) optikai
csalódása, hogy úgy véljük, az érzelem ereje és mélysége csak azzal
fejezhető ki, hogy öröké tart, vagy fordítva, ha rövid, akkor erejének és
valódiságának hiányára következtetünk. Egy érzés értékét tartósságától tenni
függővé, talán éppoly helytelen, mint egy váza értékét törékenységén vagy
tartósságán mérni. Vitathatatlan, hogy az érzés tartóssága érték, de
ugyanígy érték a szenvedélyesség, a szeretet, a tisztelet, benső
összetartozás, a problémák megbeszélésének, a terhek megosztásának
képessége.
Georg Simmel a század legelején, lassan egy évszázaddal ezelőtt éppen
erről beszélt: "Bizonyos tünetek alapján arra következtethetünk, hogy a
modern kultúra differencializálódásának folyamatában a szerelem tartóssága
egyre jobban elkülönül egyéb értékminőségeitől, s ez utóbbiak mind önállóbb
létezést nyernek. Ha ez így van, talán ez a legmélyebb, legbensőségesebb
mozzanat, amely mai házasságformánk átalakítására ösztönöz, valószínűleg
olyan új alakzatokat teremtve, amilyeneket ma senki még csak nem is sejt,
nemhogy megjósolhatna. Ahogyan az ókori rabszolgamunka korszakában sem
lehetett kitalálni az ipari bérmunkát."
Hiába telt el e gondolatok papírra vetése óta annyi idő, a szerelmet
hosszúnak, sőt végtelennek reméljük, és házasságformánk sem tudott még
átalakulni. Ennek a jele az is, hogy a problémák sem változtak meg. Egy
gyermeknek ma is majdnem húsz éven keresztül van (lenne) szüksége szüleire,
harmonikus családi háttérre, hogy kiegyensúlyozott és életképes legyen. Carl
Gustav Jung a szerelemben is tudatosságra int: "A szerelemhez hozzátartozik
az érzelem mélysége és hűsége, amely nélkül a szerelem nem szerelem, hanem
csupán szeszély, szórakozás. Az igazi szerelem mindig tartós,
felelősségteljes kapcsolat vállalása. Minden igazi és mély szerelem
egyszersmind áldozathozatal. Az ember feláldozza lehetőségeit, vagy, jobban
mondva, lehetőségeinek illúzióját."
Hányszor lehet szerelmes az ember? Hányféle szerelem létezik? A kérdések
magukban foglalják a kételyt a szerelem állandósága iránt. A szerelem inkább
megújuló, mint állandó, hiszen éppen az különbözteti meg a szeretettől, hogy
a vágy mozgatja. A vágy dinamikus és girbe-gurba szinuszgörbét rajzol:
valameddig fokozódik, a beteljesülés késleltetése egyre fokozza; a
beteljesülés tetőző ív, majd minden megismétlődik: csúcsok, hullámvölgyek
váltják egymást. Természetesen az érzések matematikailag nem jellemezhetőek,
képletek felírásával nem lehet megjósolni egy szerelem jövőjét. A hosszúsága
relatív, de a vágy dinamikájából következően nem végtelen. Mivel a
hullámgörbék kuszák, s egy ember, illetve emberpár sosem jellemezhető
egyetlen hullámvonallal, hanem csak sokkal: a dimenziók valószínűleg
többszörösek, ezért a csúcsok és a hullámvölgyek alig követhetők. De
elképzelhető, ha a fizika törvényei lehetővé teszik az interferenciát, akkor
modellünk alapján a szerelemben is van ideális, harmonikus összejátszás
minden dimenzióban.
A szerelem szociálpszichológiai vizsgálatai kísérletet tettek a hosszú
távú kapcsolat korszakokra történő bontására is. Az öt szakasz a következő:
vonzalom, a kapcsolat építése, folyamatosság, a kapcsolat gyengülése, majd
idővel bomlása. Az utolsó két fázis létezésének még a gondolatával is nehéz
megbarátkozni. Vajon le kell-e zárulnia a szerelemnek, nem lehetne végtelen?
Vagy az lenne ideális, ha minden kapcsolat a saját történetét élné végig, és
a partnereket nem kötné egymáshoz az elmúlásától való félelmük? A régi
érzelmek lezárultával új szerelemre nyílik lehetőség. Csakhogy óhatatlanul
felvetődik a kérdés: mindössze három "félresiklott" szerelem után nem válik-
e az ember túlságosan kiábrándultá, reménytvesztetté és nem utolsósorban
félénkké, hogy egy új kapcsolatot felépítsen?
Egy ponton túl a kapcsolatok már el sem jutnak a folyamatosságig,
szereplői így aztán megszabadulnak a veszedelmes utolsó két fázis
rémképétől. A férfi és a nő megállnak a vonzalomnál és nem lépnek tovább.
Nem hiányzik nekik a szerelem, az újdonság és a vonzalom ily módon is sokáig
tarthat. Új házasságforma ez, amely a vonzalomra, a szerelem ismétlődő
felbukkanására épülne? Kimaradna belőle az építés, nem kellene félni a
szerelem elmúlásától, a folyamatosságot az ismétlődés váltaná fel, mégpedig
az igenek és a nemek váltakozása.
Georg Simmel A kacérság lélektanában vonzónak mutatja be az egyszerre
igen és nem, az odaadás és visszatartás játékát: "Ahol szerelem van, ott van
birtoklás és nem-birtoklás is: tehát ahol birtoklás és nem-birtoklás van,
ott ha nem is a valóság, csupán a játék formájában, szerelem is van, illetve
valami, ami a helyét betölti. A kacérságnak az igen és nem ingatag játékát
kell éreztetnie azzal, akinek szól, az elutasítást, ami az odaadás
kerülőútja lehet, s az odaadást, amely mögött a visszavonás lehetősége
rejlik. Bármely végérvényes döntés véget vet a kacérságnak; a szerelem végét
jelenti. Művészete a döntés közelében éri el szuverén csúcspontját." De
képesek vagyunk-e a bizonytalanság hosszú távú elviselésére, s a hosszú idő
nem garantálja-e, hogy a játékot felváltja a kerek történet, amit újra öt
szakaszra bonthatunk?
Egy másik vonalon elindulva az a kérdés vetődik fel, hogy el tudunk-e
szakadni a "lefutott" kapcsolattól, tudomásul tudjuk-e venni, hogy vége. És
a szerelem elmúlhat-e egyáltalán a kapcsolat belső törvényeinek megfelelően?
Előfordulhat, hogy egy korán kialakult kapcsolat - például egy diákszerelem
- megszokottá válik, de a fiatalok mégis továbbcipelik. Szüleik meghatódva
figyelik és támogatják őket, a hosszúra nyúlt szerelmet gyermekeik morális
érzékének tudják be. C. G. Jung figyelmeztet arra, hogy a tartósság ez
esetben ellentmondásos. A két fiatal tehetetlenség, közönyösség,
gyámoltalanság miatt nem tud megszabadulni egymástól. Halmozódnak a
hátrányok, s a másik oldalon nincs egyetlen előny sem. "Erkölcsi
tulajdonságokra az ember csak a szabadság körülményei között tehet szert, a
tolvaj, aki azért nem lop, mert börtönben ül, nem morális személyiség."
Logikusnak tűnik, és sokan osztják azt a véleményt, hogy az ember különböző
érettségi szintjein különbözőképpen éli meg a szerelmet. Hellyel-közzel ezt
életkorok szerint tipizálni lehet, de hozzá kell tegyük, vannak koraérett és
későn érő emberek, és szép számmal olyanok is, akik életük bármely
szakaszában egészen más módon szerelmesek, mint ahogyan az elmondottakból
következne. A diákszerelmet a tapasztalatszerzés szükségességének belátása
társadalmasítja. Két diákra még nem hárul az a felelősség, ami az embert
felnőtté teszi, kötelességük csak a tanulás. A szerelem ekkor játék,
kísérletezés és szinte nem korlátozza semmi. Ugyanakkor közben nemcsak a
szexszel kell óvatosnak lennie az embernek, hanem a másik és saját
érzéseivel is. A tinédzserek a látszattal ellentétben rendkívül érzékenyek,
sebezhetőek, gyakran már-már önveszélyesek. Ezen a téren igazán
meghatározatlanok az erkölcsi szabályok, spontán alakulnak ki, jóformán
nincsenek is, ezért méltán övezhetné tisztelet a tinédzser szerelmespárok
boldog, szoros egymásrautaltságát. Az örömszerzés kölcsönössége
szempontjából nehéz, talán lehetetlen is túlszárnyalni ezt a korszakot.
A férfiak szemszögéből a korai korszakhoz tartozik a húszas évek eleje,
amikor a tapasztalatszerzésre és a kísérletezésre a többszörösség jellemző,
illetve javallott. "Ismered az asszonyokat. Légy férfivá, legyenek
szeretőid. Meglep a többes szám? Azt hitted, hogy a szerelem - valaki
szerelme? Várj csak! Várj csak! Tanuld meg előbb megkülönböztetni szívednek
és vágyaidnak egyelőre összekeveredő hangjait. Az érzékek járnak elöl s a
szívet olyan tájékokra hurcolják magukkal, ahol szegénykének semmi dolga
nincs - aztán rábízzák, boldoguljon, ahogyan tud. Minden játékban az a
szomorú, hogy előbb meg kell tanulni" - inti a húszéves férfit Paul Géraldy.
Mert igenis létezik az effajta tanulás, a húszéves fiúk és lányok
érzékeinek felfedező körútja, amikor nem tudni, hogy a szív ott van-e az
érzékek társaságában, vagy inkább nyomában, avagy lemaradt útközben.
Afölött, hogy a tizennyolc-húszéves lányok éppoly kíváncsiak, mint az
ugyanennyi idős fiúk, egyformán hajlamos szemet hunyni az idősebb
korosztály. A szerelem ebben az időszakban generációs problémákhoz is
vezethet. Nehéz lenne megmondani, csakugyan szükségük van-e az embereknek
idejekorán megszerezniük a kellő tapasztalatokat az érzékek terén, mielőtt
valakibe valóban beleszeretnének, vagy hogy a teljesen odaadó szerelmet meg
kell-e előzniük akár bátor, akár óvatos próbálkozásoknak. Valószínűleg
mindenki különösebb fejtörés nélkül és teljesen spontán, ki-ki a maga módján
oldja meg ezt a problémát, és aztán később - alkata, vérmérséklete szerint -
mélységes megbánással vagy éppenséggel igencsak jóleső helyesléssel gondol
majd vissza rá.
Huszonéves korban a felnőtté válás, a társadalomba való beilleszkedés
vágyával, a szülői támogatásról való lemondással megkomolyodik a szerelem,
társadalmi kereteket vesz fel és a jövőre, a családalapításra irányul.
Lenyugszik, egyszerűsödik, a húszas évek végén már más a fontos. Nők,
férfiak tapasztaltakká, érettekké válnak, és most már ezért izgalmasak
egymás számára. Ami eddig így vagy úgy, de sikerült, az ezután
tökéletesedik. Ekkorra esik az együttélés örömének felfedezése: este nem
kell elbúcsúzni egymástól, néhány nappal későbbre randit szervezni, a saját
ágyadban egyedül elaludni, és hevesen sóvárogni a másik után. Ezt a
periódust a házasság első, szinte gondtalan évei, az első utód
világrajövetele, a közös építkezés, munka jellemzi.
Húszas éveinkben szilárdulnak meg a baráti kapcsolataink, ebben az
időszakban olyan nyitottak vagyunk kifelé, mint addig és később sosem, az
ekkor kötött barátságok maradandóak. Korábban szeleburdibbak, később
bizalmatlanabbak vagyunk, huszonéves korunkban láthatatlan tapadókorongokat
növesztünk. A múlandóság miatt aggódóknak és az attól szenvedőknek érdemes
elgondolkodniuk: elmúltak-e a húszévesen kötött barátságaink is? Ha igen,
akkor lehet, hogy nem a kapcsolat formai kötöttségein múlott a dolog! Az
évek során nagyon megváltoztunk, és éppen ez a változékonyság lehet az érzés
folytonosságának legfőbb ellensége. A beilleszkedés, a szerelemi élet
megszilárdulása életkor tekintetében nagyon különböző, és főleg az
egyetemet, főiskolát végzők és végzettek között tolódik későbbi időpontra,
nőknél a húszas évek második felére, férfiaknál a harmincas évek közepére. A
huszonéves korszak így átmeneti időszak: már nem kísérletező, nem
tapasztalatszerző, hanem érett. Előnye, hogy határai tágak és elmosódottak.
Valószínűtlen azonban, hogy ezeket az átmeneti, ráadásul többnyire szabados,
csapodár éveket egy hirtelen fordulattal megszilárdulás, lenyugvás
követhetné. Ezért nem biztos, hogy mindenben követhetőek Géraldy intései,
aki így jellemzi a fordulatot: "Nem számítasz már a boldogságra. Tudod, hogy
nem boldogságról van szó, hogy nem lehet betegségek, balesetek,
csalatkozások, megbántások nélkül élni, hogy élni anynyit jelent, mint
ezekkel megbirkózni, és nélkülük unatkoznék az ember. Élsz. Harmincöt éves
vagy. Nemcsak szépségébe, természetébe, mindenébe szerelmes vagy. Szerelmes
vagy az életébe is. A múltad emlékei elröppennek. A házasság az egyetlen
teljes és tökéletes kaland."
A harmincasoké a világ! Azoké a harmincasoké, akik húszévesen kezdték.
Már tíz éve megosztják problémáikat, terheiket. Együtt építették fel közös
életüket. Megtanulták tisztelni egymás szokásait, elfogadni hibáit,
becsülni, amiben ő a jobb. Kialakították a hosszan tartó együttélés
szabályait, néhányszor már meg is szegték, és megtanultak egymásnak
megbocsátani ezért. Ez alatt a tíz év alatt sokkal kevesebb időt tudtak
csakis egymásnak szentelni, mint szerették volna, mint amennyi elég lett
volna, mint amennyit egy kötöttségek nélküli diákszerelemben lehetett volna.
Holott azt hinné az ember, a házasság oly szoros bebábozódással jár, hogy a
társak néhány év alatt megunják egymást. Gondot okoz, hogy bár mindig együtt
vannak, tulajdonképpen még sincsenek együtt. Egymás mellett, közel
egymáshoz, mégsem együtt. Elfásulhat, kiürülhet a kapcsolat, ilyenkor kell
egy kis áramszünet. És főleg: a megszilárdult kapcsolatba tudatosan egy kis
életet, bizsergést, bizonytalanságot kell vinni, ez hozzátartozik az
ápolásához. Harmincévesen visszatekintesz. A gyerekek délutáni foglalkozáson
vannak. vagy az udvaron játszanak, csend van, fotókat nézegetsz, és
elégedett vagy, és dühös. Itt boldoggá tettek, itt megbántottak, itt nehéz
volt, itt keserves, itt nyugodt, itt hihetetlenül szerencsésnek érezted
magad, itt megalázottnak. Az esküvői fényképed kerül a kezedbe. Szerelmes
voltál-e? Mert most szerelmes vagy abba a férfiba, aki ott melletted áll.
Már ismered őt, már sikeresen túl vagytok annyi zökkenőn, annyi minden
sikerült várakozáson felül, hogy most már úgy érzed, tudod is, hogy
szerelmes vagy. Az esküvőt megelőző napon nem tudtad, hogy ez szerelem-e,
anyától kérdezted meg. A hasadban dobog a szíved, amikor várod őt? -
kérdezce anya. Most más okra visszavezethetően dobog a szíved miatta.
Elmúlhat-e a szerelem? Most, harmincas éveidben éled csak igazán.
Húszévesen még azt hisszük, hogy le kell majd győznünk az időt, és hogy a
szerelem tulajdonképpen nem más, mint harc az idő ellen. Végsősoron akár meg
is barátkozhatnánk az idővel. Ugyanis az idő múlásával nő bennünk az erős
érzelmek hőfoka, sokkal intenzívebben vágyunk egymás után, amikor rövid
időre elválunk. Pszichológusok egy csoportja japán és amerikai párok
házasságát hasonlította össze tíz év távlatában. Japánban, mint tudjuk, a
házasságokat (legalábbis a legnagyobb részüket) a szülők szervezik meg,
mégpedig anyagi, valamint rokoni szempontok alapján (a kutatás idején
legalábbis ez még így volt), ezzel szemben a megvizsgált amerikai házasságok
többnyire szerelem, szexuális érdeklődés alapján köttettek. Az együttélés, a
házasság kezdetekor meglévő alapvető különbségek a tíz évet megélt
házasságokban elmúltak.
Amikor a romantikus, szenvedélyes szerelem eltűnik, az sokunk számára a
kapcsolat végét jelenti, holott átveszi a helyét, vagy megmarad a
társszerelem. Az is lehetséges, hogy csak a súlypontok helyeződnek át. A
legsikeresebb hosszú távú párkapcsolatokra a társszerelem mozzanatai:
ragaszkodás, törődés, bizalom, melegség jellemzőek. A jó kapcsolat
fenntartása és ápolása rengeteg munkát, sok türelmet igényel, és
előfordulhat az is, hogy kevesebb benne az izgalom és a szenvedély. Sovány
vigasz.