Dimenzió #24

Kapcsolat - kezdő és gyakorló szeretőknek -

(szex-pszichológia, szex-szociológia, irodalom, szexualitás)

                              Fráter Veronika:

                           HOLTOMIGLAN-HOLTODIGLAN

                 (Forrás: Voil…, 1998/5. szám, 102-104. o.)

                       A szerelem múlandó, bár leghőbb vágyaink egyike, hogy
                       halhatatlan legyen. Ahogy múlik az idő, ez a gondolat
                       veszít  ábrándosságából, realistább, cinikusabb lesz.
                       Életkorunktól  függően  mást  gondolunk,  és  másképp
                       vagyunk szerelmesek.

   Húszéveseké  a  világ!  Leginkább  ilyenkor  illik és szokás szerelmesnek
lenni.  A  gyerekkori  és  az öregkori szerelem csaknem tabu, holott az élet
szépségét  a  legegyszerűbb  módon  e  szóval  tudnánk  jellemezni.  Azt  is
mondhatnánk, hogy legszívesebben mindig szerelmesek lennénk, hogy szerelmünk
örök. Dante szerelme Beatrice iránt a halhatatlan szerelem irodalmi jelképe.
Hasonlóképpen   az   egyetlen  lény  iránt  táplált  örökké  tartó  szerelem
próféciája   Juhász   Gyula  Anna  örök  című  verse.  Ámbátor  valljuk  be,
bizalmatlanok  vagyunk  a  beteljesületlen  és  tán  éppen ezért múlhatatlan
szerelmekkel  szemben.  Joggal  érezzük  életellenesnek,  mert az életen túl
ígérik  a  megvalósulást.  És  mi itt, az életben szeretnénk boldogok lenni,
valóságos  szerelemmel  szeretni.  De  a halhatatlanságra és az örökkévalóra
irányuló  vágyunkat  sem  tudjuk elfojtani, ezért a legtöbben egy szép napon
kimondjuk a holtomiglan-holtodiglant.

   Nemcsak  a húszéveseké a világ! Ez ne csupán azt jelentse számunkra, hogy
a   szerelem  gyerekkorban  és  reményeink  szerint  késő  öregkorunkban  is
fellobbanhat.  Jelentse  azt is, szeretnénk mindig, újra és újra szerelmesek
lenni!  Mert  ez a helyzet: költői vággyal társadalmasítottuk a szerelmet, a
házasságok  költői  ígérettel  köttetnek,  a családok erre a költői ígéretre
alapulnak. Ahhoz, hogy az ember jól érezze magát benne, kénytelen megtartani
ígéretét. Persze vannak felemás megoldások, ám ezek a gyengébb idegzetűeknek
nem  kedveznek.  Ha  pedig  így  állunk,  akkor nem csoda, ha gondolataink a
szerelem tartóssága, tartama, története felé kalandoznak el minduntalan.

   Tévedés  lenne  azt  állítani,  hogy  az érzelem tartósságán az erejét is
lemérhetjük:   gyakran   csupán  a  lélek  (talán  elkerülhetetlen)  optikai
csalódása,  hogy  úgy  véljük,  az  érzelem  ereje  és  mélysége  csak azzal
fejezhető  ki,  hogy  öröké tart, vagy fordítva, ha rövid, akkor erejének és
valódiságának hiányára következtetünk. Egy érzés értékét tartósságától tenni
függővé,  talán  éppoly  helytelen, mint egy váza értékét törékenységén vagy
tartósságán  mérni.  Vitathatatlan,  hogy  az  érzés  tartóssága  érték,  de
ugyanígy   érték   a   szenvedélyesség,   a  szeretet,  a  tisztelet,  benső
összetartozás,   a   problémák   megbeszélésének,   a  terhek  megosztásának
képessége.

   Georg  Simmel  a  század  legelején, lassan egy évszázaddal ezelőtt éppen
erről  beszélt:  "Bizonyos  tünetek  alapján  arra következtethetünk, hogy a
modern  kultúra  differencializálódásának folyamatában a szerelem tartóssága
egyre  jobban elkülönül egyéb értékminőségeitől, s ez utóbbiak mind önállóbb
létezést  nyernek.  Ha  ez  így van, talán ez a legmélyebb, legbensőségesebb
mozzanat,  amely  mai  házasságformánk  átalakítására ösztönöz, valószínűleg
olyan  új  alakzatokat  teremtve, amilyeneket ma senki még csak nem is sejt,
nemhogy  megjósolhatna.  Ahogyan  az  ókori  rabszolgamunka  korszakában sem
lehetett kitalálni az ipari bérmunkát."

   Hiába  telt  el  e  gondolatok  papírra vetése óta annyi idő, a szerelmet
hosszúnak,  sőt  végtelennek  reméljük,  és  házasságformánk  sem tudott még
átalakulni.  Ennek  a  jele  az  is, hogy a problémák sem változtak meg. Egy
gyermeknek  ma is majdnem húsz éven keresztül van (lenne) szüksége szüleire,
harmonikus családi háttérre, hogy kiegyensúlyozott és életképes legyen. Carl
Gustav  Jung a szerelemben is tudatosságra int: "A szerelemhez hozzátartozik
az  érzelem  mélysége és hűsége, amely nélkül a szerelem nem szerelem, hanem
csupán    szeszély,   szórakozás.   Az   igazi   szerelem   mindig   tartós,
felelősségteljes   kapcsolat   vállalása.  Minden  igazi  és  mély  szerelem
egyszersmind  áldozathozatal. Az ember feláldozza lehetőségeit, vagy, jobban
mondva, lehetőségeinek illúzióját."

   Hányszor  lehet szerelmes az ember? Hányféle szerelem létezik? A kérdések
magukban foglalják a kételyt a szerelem állandósága iránt. A szerelem inkább
megújuló, mint állandó, hiszen éppen az különbözteti meg a szeretettől, hogy
a  vágy  mozgatja.  A  vágy  dinamikus  és girbe-gurba szinuszgörbét rajzol:
valameddig   fokozódik,   a   beteljesülés  késleltetése  egyre  fokozza;  a
beteljesülés  tetőző  ív,  majd minden megismétlődik: csúcsok, hullámvölgyek
váltják egymást. Természetesen az érzések matematikailag nem jellemezhetőek,
képletek felírásával nem lehet megjósolni egy szerelem jövőjét. A hosszúsága
relatív,   de  a  vágy  dinamikájából  következően  nem  végtelen.  Mivel  a
hullámgörbék  kuszák,  s  egy  ember,  illetve  emberpár  sosem jellemezhető
egyetlen   hullámvonallal,  hanem  csak  sokkal:  a  dimenziók  valószínűleg
többszörösek,  ezért  a  csúcsok  és  a  hullámvölgyek  alig  követhetők. De
elképzelhető, ha a fizika törvényei lehetővé teszik az interferenciát, akkor
modellünk  alapján  a  szerelemben  is  van ideális, harmonikus összejátszás
minden dimenzióban.

   A  szerelem  szociálpszichológiai  vizsgálatai kísérletet tettek a hosszú
távú  kapcsolat korszakokra történő bontására is. Az öt szakasz a következő:
vonzalom,  a  kapcsolat építése, folyamatosság, a kapcsolat gyengülése, majd
idővel  bomlása. Az utolsó két fázis létezésének még a gondolatával is nehéz
megbarátkozni. Vajon le kell-e zárulnia a szerelemnek, nem lehetne végtelen?
Vagy az lenne ideális, ha minden kapcsolat a saját történetét élné végig, és
a  partnereket  nem  kötné  egymáshoz  az  elmúlásától való félelmük? A régi
érzelmek  lezárultával  új szerelemre nyílik lehetőség. Csakhogy óhatatlanul
felvetődik a kérdés: mindössze három "félresiklott" szerelem után nem válik-
e  az  ember  túlságosan  kiábrándultá, reménytvesztetté és nem utolsósorban
félénkké, hogy egy új kapcsolatot felépítsen?

   Egy  ponton  túl  a  kapcsolatok  már  el  sem  jutnak a folyamatosságig,
szereplői   így   aztán   megszabadulnak  a  veszedelmes  utolsó  két  fázis
rémképétől.  A  férfi  és a nő megállnak a vonzalomnál és nem lépnek tovább.
Nem hiányzik nekik a szerelem, az újdonság és a vonzalom ily módon is sokáig
tarthat.  Új  házasságforma  ez,  amely  a  vonzalomra, a szerelem ismétlődő
felbukkanására  épülne?  Kimaradna  belőle  az  építés,  nem kellene félni a
szerelem  elmúlásától, a folyamatosságot az ismétlődés váltaná fel, mégpedig
az igenek és a nemek váltakozása.

   Georg  Simmel  A  kacérság  lélektanában vonzónak mutatja be az egyszerre
igen és nem, az odaadás és visszatartás játékát: "Ahol szerelem van, ott van
birtoklás  és  nem-birtoklás  is: tehát ahol birtoklás és nem-birtoklás van,
ott ha nem is a valóság, csupán a játék formájában, szerelem is van, illetve
valami,  ami  a helyét betölti. A kacérságnak az igen és nem ingatag játékát
kell   éreztetnie  azzal,  akinek  szól,  az  elutasítást,  ami  az  odaadás
kerülőútja  lehet,  s  az  odaadást,  amely  mögött a visszavonás lehetősége
rejlik. Bármely végérvényes döntés véget vet a kacérságnak; a szerelem végét
jelenti.  Művészete  a  döntés  közelében  éri el szuverén csúcspontját." De
képesek  vagyunk-e a bizonytalanság hosszú távú elviselésére, s a hosszú idő
nem  garantálja-e,  hogy  a játékot felváltja a kerek történet, amit újra öt
szakaszra bonthatunk?

   Egy  másik  vonalon  elindulva  az a kérdés vetődik fel, hogy el tudunk-e
szakadni  a "lefutott" kapcsolattól, tudomásul tudjuk-e venni, hogy vége. És
a szerelem elmúlhat-e egyáltalán a kapcsolat belső törvényeinek megfelelően?
Előfordulhat,  hogy egy korán kialakult kapcsolat - például egy diákszerelem
-  megszokottá  válik, de a fiatalok mégis továbbcipelik. Szüleik meghatódva
figyelik  és  támogatják őket, a hosszúra nyúlt szerelmet gyermekeik morális
érzékének  tudják  be.  C.  G.  Jung  figyelmeztet arra, hogy a tartósság ez
esetben   ellentmondásos.   A   két   fiatal   tehetetlenség,   közönyösség,
gyámoltalanság   miatt   nem  tud  megszabadulni  egymástól.  Halmozódnak  a
hátrányok,   s   a   másik  oldalon  nincs  egyetlen  előny  sem.  "Erkölcsi
tulajdonságokra  az ember csak a szabadság körülményei között tehet szert, a
tolvaj,  aki  azért  nem  lop,  mert börtönben ül, nem morális személyiség."
Logikusnak  tűnik, és sokan osztják azt a véleményt, hogy az ember különböző
érettségi  szintjein különbözőképpen éli meg a szerelmet. Hellyel-közzel ezt
életkorok szerint tipizálni lehet, de hozzá kell tegyük, vannak koraérett és
későn  érő  emberek,  és  szép  számmal  olyanok  is,  akik  életük  bármely
szakaszában  egészen  más  módon szerelmesek, mint ahogyan az elmondottakból
következne.  A  diákszerelmet a tapasztalatszerzés szükségességének belátása
társadalmasítja.  Két  diákra  még  nem hárul az a felelősség, ami az embert
felnőtté  teszi,  kötelességük  csak  a  tanulás.  A  szerelem  ekkor játék,
kísérletezés  és  szinte  nem  korlátozza semmi. Ugyanakkor közben nemcsak a
szexszel  kell  óvatosnak  lennie  az  embernek,  hanem  a  másik  és  saját
érzéseivel  is. A tinédzserek a látszattal ellentétben rendkívül érzékenyek,
sebezhetőek,   gyakran   már-már   önveszélyesek.   Ezen   a   téren  igazán
meghatározatlanok  az  erkölcsi  szabályok,  spontán  alakulnak ki, jóformán
nincsenek  is,  ezért  méltán övezhetné tisztelet a tinédzser szerelmespárok
boldog,    szoros    egymásrautaltságát.    Az   örömszerzés   kölcsönössége
szempontjából nehéz, talán lehetetlen is túlszárnyalni ezt a korszakot.

   A  férfiak  szemszögéből a korai korszakhoz tartozik a húszas évek eleje,
amikor  a tapasztalatszerzésre és a kísérletezésre a többszörösség jellemző,
illetve   javallott.   "Ismered   az  asszonyokat.  Légy  férfivá,  legyenek
szeretőid.  Meglep  a  többes  szám?  Azt  hitted,  hogy a szerelem - valaki
szerelme?  Várj csak! Várj csak! Tanuld meg előbb megkülönböztetni szívednek
és  vágyaidnak  egyelőre  összekeveredő hangjait. Az érzékek járnak elöl s a
szívet  olyan  tájékokra  hurcolják  magukkal, ahol szegénykének semmi dolga
nincs  -  aztán  rábízzák,  boldoguljon,  ahogyan  tud. Minden játékban az a
szomorú, hogy előbb meg kell tanulni" - inti a húszéves férfit Paul Géraldy.

   Mert  igenis  létezik  az  effajta  tanulás,  a  húszéves  fiúk és lányok
érzékeinek  felfedező  körútja,  amikor  nem tudni, hogy a szív ott van-e az
érzékek   társaságában,  vagy  inkább  nyomában,  avagy  lemaradt  útközben.
Afölött,  hogy  a  tizennyolc-húszéves  lányok  éppoly  kíváncsiak,  mint az
ugyanennyi   idős   fiúk,   egyformán  hajlamos  szemet  hunyni  az  idősebb
korosztály.  A  szerelem  ebben  az  időszakban  generációs  problémákhoz is
vezethet.  Nehéz  lenne  megmondani, csakugyan szükségük van-e az embereknek
idejekorán  megszerezniük  a kellő tapasztalatokat az érzékek terén, mielőtt
valakibe  valóban beleszeretnének, vagy hogy a teljesen odaadó szerelmet meg
kell-e  előzniük  akár  bátor,  akár  óvatos  próbálkozásoknak. Valószínűleg
mindenki különösebb fejtörés nélkül és teljesen spontán, ki-ki a maga módján
oldja meg ezt a problémát, és aztán később - alkata, vérmérséklete szerint -
mélységes  megbánással  vagy éppenséggel igencsak jóleső helyesléssel gondol
majd vissza rá.

   Huszonéves  korban  a  felnőtté  válás, a társadalomba való beilleszkedés
vágyával,  a  szülői támogatásról való lemondással megkomolyodik a szerelem,
társadalmi  kereteket  vesz  fel  és  a  jövőre, a családalapításra irányul.
Lenyugszik,  egyszerűsödik,  a  húszas  évek  végén  már  más a fontos. Nők,
férfiak  tapasztaltakká,  érettekké  válnak,  és  most  már ezért izgalmasak
egymás   számára.   Ami   eddig   így  vagy  úgy,  de  sikerült,  az  ezután
tökéletesedik.  Ekkorra  esik  az  együttélés örömének felfedezése: este nem
kell  elbúcsúzni egymástól, néhány nappal későbbre randit szervezni, a saját
ágyadban  egyedül  elaludni,  és  hevesen  sóvárogni  a  másik  után.  Ezt a
periódust   a   házasság   első,   szinte   gondtalan  évei,  az  első  utód
világrajövetele, a közös építkezés, munka jellemzi.

   Húszas  éveinkben  szilárdulnak  meg  a  baráti  kapcsolataink,  ebben az
időszakban  olyan  nyitottak  vagyunk kifelé, mint addig és később sosem, az
ekkor   kötött   barátságok  maradandóak.  Korábban  szeleburdibbak,  később
bizalmatlanabbak  vagyunk, huszonéves korunkban láthatatlan tapadókorongokat
növesztünk.  A  múlandóság miatt aggódóknak és az attól szenvedőknek érdemes
elgondolkodniuk:  elmúltak-e  a  húszévesen kötött barátságaink is? Ha igen,
akkor  lehet,  hogy  nem  a kapcsolat formai kötöttségein múlott a dolog! Az
évek során nagyon megváltoztunk, és éppen ez a változékonyság lehet az érzés
folytonosságának  legfőbb  ellensége.  A  beilleszkedés,  a  szerelemi  élet
megszilárdulása   életkor   tekintetében   nagyon  különböző,  és  főleg  az
egyetemet,  főiskolát  végzők és végzettek között tolódik későbbi időpontra,
nőknél a húszas évek második felére, férfiaknál a harmincas évek közepére. A
huszonéves   korszak   így   átmeneti  időszak:  már  nem  kísérletező,  nem
tapasztalatszerző,  hanem érett. Előnye, hogy határai tágak és elmosódottak.
Valószínűtlen azonban, hogy ezeket az átmeneti, ráadásul többnyire szabados,
csapodár   éveket   egy   hirtelen   fordulattal  megszilárdulás,  lenyugvás
követhetné.  Ezért  nem  biztos, hogy mindenben követhetőek Géraldy intései,
aki így jellemzi a fordulatot: "Nem számítasz már a boldogságra. Tudod, hogy
nem   boldogságról   van   szó,   hogy   nem  lehet  betegségek,  balesetek,
csalatkozások,  megbántások  nélkül  élni,  hogy  élni  anynyit jelent, mint
ezekkel  megbirkózni,  és nélkülük unatkoznék az ember. Élsz. Harmincöt éves
vagy.  Nemcsak szépségébe, természetébe, mindenébe szerelmes vagy. Szerelmes
vagy  az  életébe  is.  A múltad emlékei elröppennek. A házasság az egyetlen
teljes és tökéletes kaland."

   A  harmincasoké  a  világ! Azoké a harmincasoké, akik húszévesen kezdték.
Már  tíz  éve megosztják problémáikat, terheiket. Együtt építették fel közös
életüket.   Megtanulták   tisztelni   egymás  szokásait,  elfogadni  hibáit,
becsülni,  amiben  ő  a  jobb.  Kialakították  a  hosszan  tartó  együttélés
szabályait,   néhányszor  már  meg  is  szegték,  és  megtanultak  egymásnak
megbocsátani  ezért.  Ez  alatt  a  tíz év alatt sokkal kevesebb időt tudtak
csakis  egymásnak  szentelni,  mint  szerették volna, mint amennyi elég lett
volna, mint amennyit egy kötöttségek nélküli diákszerelemben lehetett volna.
Holott  azt hinné az ember, a házasság oly szoros bebábozódással jár, hogy a
társak néhány év alatt megunják egymást. Gondot okoz, hogy bár mindig együtt
vannak,   tulajdonképpen   még   sincsenek  együtt.  Egymás  mellett,  közel
egymáshoz,  mégsem  együtt. Elfásulhat, kiürülhet a kapcsolat, ilyenkor kell
egy  kis áramszünet. És főleg: a megszilárdult kapcsolatba tudatosan egy kis
életet,   bizsergést,  bizonytalanságot  kell  vinni,  ez  hozzátartozik  az
ápolásához. Harmincévesen visszatekintesz. A gyerekek délutáni foglalkozáson
vannak.  vagy  az  udvaron  játszanak,  csend  van,  fotókat  nézegetsz,  és
elégedett  vagy,  és dühös. Itt boldoggá tettek, itt megbántottak, itt nehéz
volt,  itt  keserves,  itt  nyugodt,  itt hihetetlenül szerencsésnek érezted
magad,  itt  megalázottnak.  Az esküvői fényképed kerül a kezedbe. Szerelmes
voltál-e?  Mert  most  szerelmes vagy abba a férfiba, aki ott melletted áll.
Már  ismered  őt,  már  sikeresen  túl  vagytok annyi zökkenőn, annyi minden
sikerült  várakozáson  felül,  hogy  most  már  úgy  érzed,  tudod  is, hogy
szerelmes  vagy.  Az  esküvőt megelőző napon nem tudtad, hogy ez szerelem-e,
anyától  kérdezted  meg.  A  hasadban  dobog  a  szíved,  amikor várod őt? -
kérdezce  anya.  Most  más  okra  visszavezethetően  dobog  a szíved miatta.
Elmúlhat-e a szerelem? Most, harmincas éveidben éled csak igazán.

   Húszévesen még azt hisszük, hogy le kell majd győznünk az időt, és hogy a
szerelem tulajdonképpen nem más, mint harc az idő ellen. Végsősoron akár meg
is  barátkozhatnánk  az  idővel. Ugyanis az idő múlásával nő bennünk az erős
érzelmek  hőfoka,  sokkal  intenzívebben  vágyunk  egymás után, amikor rövid
időre  elválunk.  Pszichológusok  egy  csoportja  japán  és  amerikai  párok
házasságát  hasonlította  össze  tíz év távlatában. Japánban, mint tudjuk, a
házasságokat  (legalábbis  a  legnagyobb  részüket)  a szülők szervezik meg,
mégpedig  anyagi,  valamint  rokoni  szempontok  alapján  (a  kutatás idején
legalábbis ez még így volt), ezzel szemben a megvizsgált amerikai házasságok
többnyire szerelem, szexuális érdeklődés alapján köttettek. Az együttélés, a
házasság   kezdetekor   meglévő  alapvető  különbségek  a  tíz  évet  megélt
házasságokban elmúltak.

   Amikor  a  romantikus, szenvedélyes szerelem eltűnik, az sokunk számára a
kapcsolat   végét   jelenti,  holott  átveszi  a  helyét,  vagy  megmarad  a
társszerelem.  Az  is  lehetséges,  hogy csak a súlypontok helyeződnek át. A
legsikeresebb   hosszú  távú  párkapcsolatokra  a  társszerelem  mozzanatai:
ragaszkodás,   törődés,   bizalom,   melegség  jellemzőek.  A  jó  kapcsolat
fenntartása   és   ápolása   rengeteg   munkát,  sok  türelmet  igényel,  és
előfordulhat  az  is, hogy kevesebb benne az izgalom és a szenvedély. Sovány
vigasz.
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2024
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva.