Hulej Emese:
ÉRETT-E A HÁZASSÁGRA?
(Forrás: Nők Lapja, 1998/20. szám, 36-37. o.)
A kérdés már akkor sem tűnt eredetinek, amikor hat
évesen nekem szegezték: És mi leszel, ha nagy leszel?
Akkor már eleget láttam a világból ahhoz, hogy
eldöntsem, mi a számomra legkívánatosabbnak tűnő
elfoglaltság. Menyasszony - vágtam hát rá
határozottan. És elképzeltem százszor: földet seprő
hófehér ruha, csokor, bámészkodók. Oldalamon... na,
itt egy kicsit elhomályosult a kép. Még nem
döntöttem.
Hát így van ez. A kislányok erről ábrándoznak, a kisfiúkat ezzel
ijesztgetik. A menyasszonyt irigylik, a vőlegényt ugratják. És már maguk a
szavak is árulkodnak ám! A nő férjhez megy, férjhez adják, a férfi megnősül,
elveszi a lányt. Bár ha jobban meggondoljuk, régen, amikor egy nő számára a
házasság az élet legbiztosabb tényei közé tartozott, neki kellett a kihívó
szerepét vállalnia. Nem a saját egyéniségét kellett megmutatnia, hanem
elérni, hogy a kiszemelt férfiú (vagy rosszabb esetben akármelyik) csak vele
tudja elképzelni az életét. Az sem kívánt kevés energiát, amíg ebből a
bizonytalan érzésből, a folyamatos női összmunka eredményeképpen akarat
formálódott, majd végre valahára nyilatkozott az a fiú! Persze jól tudjuk,
mennyi megaláztatás, örömtelenség, asszonyi szenvedés szorult a biztosan
tartó keretek közé, és ha nekünk e tekintetben már könnyebb is a helyzetünk,
azért nekünk is megvannak a magunk gondjai: Mert amióta a házasság - többé-
kevésbé - szabad választáson alapuló döntések nyomán jön létre, azótá biztos
pontból életünk legkockázatosabb vállalkozásává lett. Óriásira növekedett a
bizonytalanságunk, nem igazán tudjuk, a házasság történelméből mit dobjunk
el, és mi után kapjunk kétségbeesetten. Mert megszerezni egy férfit ma is
lehet, megtartani - még azt is, de vele boldogságban, szerelmes, szoros
szövetségben élni - márpedig minden változás ezért a célért történt no, ez
az igazán nehéz feladat.
Mindenre elszánt menyecskék
- Én a hitelességet sokkal fontosabbnak tartom, mint a női praktikákat -
szögezi le Horváth Judit pszichológus -, mert ami taktikusan jön létre,
arról elég gyorsan kiderül, hogy a valóságban mi van mögötte. Vagy méginkább
mi nincs. Arról nem is beszélve, hogy az ember egy stratégiát csak a
győzelemig alkalmaz, és amikor felhagy vele, a másik csak néz megrökönyödve,
hogy nem ilyennek ismertelek meg. Minden olyan fogás, amely pusztán a
megszerzésre irányul, veszélyes. Más kérdés, hogy empátiára viszont nagy
szükség van, és az is lehetséges, hogy valaki a másik kedvéért valamilyen
módon megváltozik. De ehhez kellő megfontolás kell, és az, hogy valóban
belülről fakadjon, legyen őszinte és konstans.
A női trükköket - legalábbis a nagyon átlátszóakat - egy magára valamit
adó nő tehát elveti. A megszerzés már nem lehet célja annak, aki a
boldogságot keresi.
- Szerintem szabad önálló döntésről sem beszélhetünk - fanyalog Edit.
Igenis a legtöbb házasság ma is valamilyen kényszerből jön létre! Vagy
pénzért, vagy menekülésből, vagy mert nem akar egyedül maradni, vagy mert
gyereket akar, esetleg azért, mert már úton is van a gyerek. Gondolj bele,
milyen áldozatokat képes vállalni egy család, ha a fiatalok összeházasodnak!
De csak akkor! Viszont eszük ágában sincs rámozdulni arra, ha csak össze
akarnak költözni, vagy pláne, ha egy fiatal egyszerűen csak egyedül szeretne
élni egy kicsit. Márpedig hogyan alapítsak egy új családot úgy, hogy még azt
sem tudom igazán, ki vagyok én?!
- Hát persze! - vágja rá Mónika. - Minden fontos döntést úgy hozol meg,
hogy az összes információt igyekszel begyűjteni, és minden lehetőséggel
számolni. A házasságban mindez két alapvető dologra szűkíthető le:
önismeretre és társismeretre. És mindkettőhöz első megközelítésben idő kell.
Idő, mielőtt egyik családból a másikba csöppennél, idő, hogy tapasztalatokat
szerezz és azok leüllepedjenek benned. Idő, amit jól hasznosítasz!
- Én azért azt mondom - teszi hozzá Horváth Judit -, hogy mindez
elsősorban személyiségtől, neveltetéstől függ. Ha valaki kiegyensúlyozott
családban nő fel, ahol az anya és az apa biztonságos, demokratikus
kapcsolatban van egymással, és ezért az általuk adott minták jók, akkor a
gyerekük sem ugrik bele hebehurgyán egy kapcsolatba, hanem képes lesz
tudatosan és folyamatosan hasonlítani a dolgokat a saját modelljéhez.
Mindezeken túl azt leszögezném, hogy a szeretet tanulható, és ha valaki
szerencsétlen családban nőtt fel, attól még nincs megpecsételve a sorsa.
Bíznia kell, hogy képes szeretni, és tudnia kell, hogy a kormányrúd előbb-
utóbb az ő kezében lesz, és akkor rajta áll majd, hogy milyen irányba megy.
Habozó huszonévesek
Ha jól megnézzük, van, ami változik, és van, ami nem. Ma is nekiszegezik
a kérdést a huszonéves lányoknak, hogy mégis, mikor szándékoznak férjhez
menni. Csakhogy a válaszok eddig soha nem tapasztalt bizonytalanságról
árulkodnak.
- Huszonnyolc éves vagyok, és hat éve majdnem férjhez mentem - mondja
Anikó. - Komoly lánynak számítottam már akkor is, a kapcsolat is ígéretes
volt. Aztán elmaradt az esküvő, dolgozni kezdtem. Nagyon komolyan. Ha most
visszagondolok az akkori önmagamra, elképedek. Ezer dolog történt velem, és
ezek olyan dolgokat váltottak ki belőlem, amelyekre soha nem gondoltam
volna. Azóta az idő haladtával egyre bizonytalanabb vagyok, hozzá merjem-e
kötni az életemet valakihez ilyen... kiforratlanul. Persze az is lehet, hogy
ha akkor férjhez megyek, akkor a döntéseimet ahhoz a helyzethez igazítom, és
maga a kapcsolat megtart engem azon a vállalt úton. Ki tudja?
Ha belegondolunk, az ember sosincs készen: Mindig változik, erősödik,
gyengül, sérül, örömben, bánatban tapasztalódik. Ha a házassághoz szükséges
érettségről beszélnek a szakemberek, általában az elhatározás komolyságára
gondolnak. Arra, hogy az ember készen áll elfogadni a másikkal együtt
mindent. (Csaknem mindent.) Adott esetben azt is, hogy nemcsak a helyzetük,
a terveik, a körülményeik változhatnak meg, de ők maguk is.
Réka bátyja, Csaba megfontolt ember. Már egyetemistaként elítélte a
viharos, felelőtlen kapcsolatokat, tudta, ha ő egyszer megnősül, azt
komolyan veszi! Jó férj és jó apa akart lenni. Egyetlen aprócska hibája volt
csupán, amelyről nem volt hajlandó tudomást venni. Tévedhetetlennek hitte
magát, azt képzelte, vele semmi olyan nem történhet, amit ő nem akar.
- Amikor összefoglalta, hogy miért veszi el Évát, csupa jó érvet mondott
- meséli Réka. - Hogy Éva kedves és okos, hogy jó anya és jó feleség lesz,
még az is rendben lévőnek látszott, hogy szeretik is egymást, csak éppen az
hiányzott a racionális okfejtéséből, hogy nem tudna Éva nélkül élni. Aztán
meglepően jól mentek a dolgok, született két kislányuk, akiket Csaba
mindennél jobban szeret a világon.
Gondolható, hogy ezt a történetet nem mesélnénk el, ha nem történt volna
valami.
- Karácsony előtt ismerte meg Csaba azt a lányt, akibe beleszeretett. Nem
eszementen, hanem úgy igazán, a lelke mélyéig. És összetört teljesen, mert
rájött, hogy ez az a lány, aki nem a józan érvek szintjén, hanem annál
sokkal mélyebben a társa lehetne. Hirtelen megértette, hogy mégsem ismerte
annyira magát, mint gondolta. Értsd meg, Csaba nem egyszerűen egy hűtlen
férj, nem is történt köztük még semmi, de akármi lesz, ez a történet már nem
végződhet jól.
A szerelem szerepe
Tényleg. Mi volna, ha szót ejtenénk a szerelemről is? Arról az érzésről,
amelyet figyelmen kívül hagyni botorság, de pusztán erre építeni az életet
több mint kockázatos. Egy higgadt természetű nő nemrég némi töprengés után
úgy foglalta össze, hogy a szerelem a házasság szükséges, de nem elégséges
feltétele. Mert kell, hogy valami egy kicsit elvarázsolja a tekintetünket,
megfényesedjék tőle az, akit nézünk, de az már nem jó, ha egészen másnak
látjuk őt, mint amilyen valójában.
Ha abban kutakodunk még egy kicsit, hogy miért köttetik egyre kevesebb és
kevesebb házasság napjainkban, akkor be kell látnunk, hogy ez a mi korunk
nem az elköteleződések kora. Telítve vagyunk hamis illúziókkal, az
önmegvalósítás kőkemény önérvényesítésbe csúszó példáival, még a levegőben
is valami csak-egy-életed-van-használd-ki hangulat lebeg. És sokan
kihasználják! Legfőképpen a másikat. Ezért aztán fájó sebeiket gyógyítgató,
rejtegető férfiak és nők méregetik egymást bizalmatlanul, és egyre kevésbé
tudják, mit akarnak adni és kapni. Hogy is mondja az eskü? Jóban,
rosszban... Ma mintha csak a jóról volna szó. Még pontosabban azokról a
technikákról, amelyekkel a jót ki lehet sajtolni, csikarni az élettől, a
másiktól. De arról, hogyan kell elviselnünk a rosszat, kevesebb szó esik.
Alázatról, türelemről, áldozatokról már ne is beszéljünk! Csoda-e, ha egy
ilyen keményedő világban az ember ezerszer is meggondolja, mit és mikor
lépjen, hiszen senki sem szeretné kiszolgáltatni magát. Igen, talán emiatt
van, hogy egyre kevesebben és egyre kisebb meggyőződéssel állunk az oltár
vagy az anyakönyvvezető elé, hogy mások előtt vállalva azt mondjuk: igen, én
vele akarok élni, és ő velem. És ez jó. Nagyon jó.
Virág jutott eszembe, aki öt esztendős, és két éve hajt a fiamra.
Legutóbb a mászókán végre sikerült kicsikarnia a nyilatkozatot: Jó,
elveszlek. Sikongatni és tapsolni kezdett: Boldog vagyok!! És látszott
rajta, hogy tényleg az. Nemrég megkérdeztem leendő menyemet, mi lesz, ha
nagy lesz. Hát... babakocsi-tologató - kacarászott. Igen, bólintottam
mindent értve. Milyen igaza van. Hiszen végül is mindig erről van szó!