V. Kulcsár Ildikó:
A NŐ ÉS A HAZUGSÁG
(Forrás: Nők Lapja, 1998/23. szám, 42. o.)
"A hazugság hasonló a terebélyes fához, melynek
satnya a gyökere, jön a zivatar, s kiszakítja
tövéből."
(Talmud)
- Ha ti látnátok azt a srácot! Kék szem, delták, és imád! - csacsogja a
csinos gimnazista lány irigykedő barátnőinek. Közben a lelke mélyén egy
vékony hangocska kiáltozik: mondd el, hogy a fiú mindössze százhatvan centi!
És miért felejted el, hogy csag akkor szeret, amikor hetente egyetlenegyszer
időt szakít rád? Hiszen a számítógép jobban leköti, mint te! A lány
folytatná az áradozást, de a barátnői közbevágnak. Egy érzelgős történet
elnyomja a kék szemű meséjét, majd kiütéssel győz a legcsúnyább lány
sztorija egy viharos házibuliról, ahol mindenki az ő kegyeiért küzdött.
Izgató hódítások bokszolnak egymással, majd az utolsó hamburger után a
csúnya megszólal: de jól kibeszéltük a srácokat! Viszont távozáskor nem
látszanak igazán boldognak.
Lehet, hogy már az óvodában kezdődik? Nem tudom. - Az én apukám olyan
erős, hogy bárkit agyoncsap! Téged is, ha még egyszer elveszed a piros
vödrömet - kiabálta a lányom, mert mérges volt a nagycsoportos Dávidra a
homokozóban. (Az apja még egy legyet sem csapott agyon szívesen...) És
micsoda döbbenetes lódításokat produkál a kamaszkor! Egy rokonszenves
egyetemista lány mesélte: tizenhárom éves lehettem, amikor a legjobb
barátnőmnek azt adtam be, hogy csodálatos apám van, és a lakásunk
háromszobás! Tudod, mi volt az igazság? Egyszobás lakásban éltünk, és apám
elhagyta anyámat! El tudod képzelni, hogy éreztem magam, amikor barátnőm
szembesült a valósággal?
Valószínűleg a férfi olvasóink már most levonják a tanulságot: hazugság,
asszony a neved. Én meg csöndesen mélázva gondolok életem első, férfiakkal
zsúfolt munkahelyére, ahol a pasasok elképesztő hódításokkal szórakoztatták
egymást, majd néhány órával később az én szobámban röhögtek X-en vagy Y-on,
hogy mekkorákat blöfföl! Szóval nem csak mi értünk ehhez a tudományhoz...
Bár egy kollégám szerint ők sokkal konkrétabban - fantáziátlanabbul -
hazudoznak. Mondjuk azt állítják, hogy a tőzsdén százezret nyertek, közben a
fele se ütötte a markukat. Mesélik, hogy sikeresek a munkahelyükön, pedig a
főnök naponta ordít velük. - A legnagyobb küülönbség - magyarázta egy
negyvenes mérnök -, hogy a nők a viselkedésükkel is képesek hazudozni.
Mosolyognak - miközben a lelkük vicsorog -, a szemükkel jelzik, hogy a másik
ügyes (szép, szellemes stb.), miközben azt gondolják, hogy csúnya, ostoba.
Sőt, a nők még szerelmet, kéjt is tudnak hazudni, ami a férfiaknak csak
ritkán sikerül! A lányom osztálytársa a kishúgáról mesélt felindultan:
tessék elképzelni, hogy beáll a kamrába, és torka szakadtából ordítja, hogy
ver a Sanyi. Erre a szomszéd néni átrohan, lehord mindennek, neki meg ad egy
tábla csokit. "Szegény kicsike, bánt a nagy melák!" A tesóm vihog, nekem nem
hisz senki!
Az a férj se tud elnéző mosollyal beszélni a női hazugságokról, aki
hetente többször kapja füllentésen ifjú feleségét. - Miért hazudik akkor is,
amikor semmi értelme? - néz rám tehetetlenül. - Miért mondja, hogy
hatezerért vett szandált, amikor a földön hever a blokk nyolcezerötszázról?
Egy szóval sem bántanám, ha megmondaná az igazat! Miért talál ki hülye
történeteket a barátnőiről, a kollégáiról, ha azután másnapra elfelejti, mit
mesélt előző nap? Őrület! Tényleg, miért hazudozunk? Mi haszna annak, hogy
másnak festjük le magunkat, mint amilyenek vagyunk? A pszichológusok szerint
általában az hazudozik sokat, aki elégedetlen a valósággal. A negyvenkét
éves díszlettervező barátnőm csak egy pillanatra érezte magát rosszul a
bőrében, amikor észrevette, hogy a férje szerelme halványul, de rögtön
cselekedett. Szült magának egy kedvest! Jól hallják, álmokból megszőtt,
képzeletében világra hozott egy érte rajongó férfit! Most biztosan azt
gondolják, hogy nem lehet normális (bevallom, bennem is felrémlett e
gondolat). Ő csak nevetett rajtam, s vígan mesélte, hogy a férje olyan
féltékeny lett a fantomra - a feleség el-eltűnt esténként, új ruhákban
pompázott -, hogy gyertyafényes vacsorára invitálta asszonyát, ahol megható
szerelmi vallomásra ragadtatta magát. - Most mondd, hogy nem érdemes néha
hazudozni! - nézett rám diadallal. Én mondtam, hajtogattam, magyaráztam,
hogy a hazug embert hamarabb utolérik...
És most még szívesen kifejteném önöknek, hogy Byron is téved, amikor azt
írja: "Mi a hazugság végre is? Igazság, mely álarcot hord", de sajnos
sürgősen abba kell hagynom a gépelést, mivel hallom, érkezik a párom. És
reggel (sajnos) azt mondtam neki, hogy ezt a cikket tegnap éjjel kettőkor
fejeztem be. Miért füllentettem? Nem is tudom. Tán azért, hogy
körbeajnározzon, sajnáljon a rengeteg munkám miatt, és ágyba hozza a
reggelit...