Dimenzió #24

Kapcsolat - kezdő és gyakorló szeretőknek -

(szex-pszichológia, szex-szociológia, irodalom, szexualitás)

                             Sch„ffer Erzsébet:

                               BÍZZÁL BENNEM!

                (Forrás: Nők Lapja, 1998/31. szám, 28-29. o.)

                       Hátat  fordított,  a  válla picit megrándult. A férfi
                       érezte,  most  nem  szabad  moccannia.  Így  maradtak
                       percekig.  De  hiába  várt.  Ekkor  áttette a karját,
                       finoman  odatámaszkodott  a  felesége  csípőjére.  Az
                       asszony   azonban   lassú,  bocsánatkérő  mozaulattal
                       lecsúsztatta  a  testéről  a  kezét.  Nem fordult meg
                       eközben,  nem nézett a férfira. Mint mostanában olyan
                       sokszor,  a  lányosan vékony testet rázta a hangtalan
                       zokogás.

   Mit  csináljak? Hogyan segítsek? Tudok egyáltalán én segíteni? Férfiak és
nők  százezrei teszik fel a kérdést, ha úgy érzik, hogy valami baj van. Hogy
már  rögtön  a  kapcsolat  elején  megfeneklett  vagy sok év után lett baj a
szerelmi életükkel.

   Mit  lehet  csinálni?  -  kérdeztem  férfi  ismerősömet,  aki  meglehetős
"szakértője"  a  női  léleknek,  ugyanakkor  önkritikus  is.  Hogy mit lehet
csinálni?  El kellene lazulni, mondta. Csuklótól bokáig. És ahelyett, hogy a
nők  és  a  férfiak  egymást  figyelnék árgus szemekkel, kinek-kinek el kéne
rendeznie, hol is áll. Hol a saját önbizalma a társáéhoz képest. Mi az, amit
meg tud bocsátani, és miért kér ő bocsánatot. Van-e önbecsülése?

   Arról  van  szó,  hogy szerelmi életünk kudarcai általában nem a másikban
keresendők. Legtöbbször még csak nem is testi eredetűek.

                         Ha nincs tétje, megnyugszom

   A bizonyítás, mindig a bizonyítás! És a félelem, hogy miként ítélnek meg.
Vajon  miért  nem az vezérli az embert, hogy én odaadom magam, figyelek rád,
hiszen  szeretlek,  és  a  dolgok  majd  ebből  következnek.  Nem.  Félünk a
másiktól, az ítéletétől, és nem számítunk a megértésére.

   Erről  beszélt  egy  festő  ismerősöm, amikor elmesélte, ő úgy alakítja a
kapcsolatát,  hogy  az  első  találkozásnak  ne  legyen  tétje. - Nincs első
éjszakánk  - mondta egyszer. - Ha erre a közeledésre jól reagál a társam, ha
megárt,  és nem követel, akkor megszűnik bennem minden idegesség és izgalom.
És  természetes  tudok  lenni,  nem  játszom túl magam. Ezért jobb a második
éjszaka. Vagy a sokadik.

   Milyen  pontosan  fogalmaz  az  emberi  viszonylatokat  jól  ismerő olasz
szerző,  Buscaglia,  amikor  a házasélet, a párkapcsolat intim történéseiről
szólva  ezt mondja: Felelősek vagyunk önmagunkért. Mégis örökké külső erőket
okolunk,  ritkán  tesszük  fel  magunknak a kérdést: Miért teszem éppen ezt?
Miért  reagálok  éppen  így? Pedig a boldogság és a szabadság csak akkor jön
el,  ha  teljes  felelősséget  vállalunk  azért,  akik és amik vagyunk. Amíg
kényelemből  másokat  okolunk,  soha  nem fogjuk értékelni és megváltoztatni
saját viselkedésünket.

   Vagyis  nem  jön  fehér  lovon  a  herceg. Se szépségkirálynő nem emel az
ágyába. Neked kell lépni. Kétségtelen, ez a kevésbé látványos út. De szép és
igaz. Igen, néha fájdalmas. Mégis megéri. Csak így éri meg.

                              Különös véletlen

   Az intimitás, a meghittség - ami az egészséges ember szexualitását kíséri
-  a  többség számára kizárólag testi kapcsolatot jelent. Pedig már a szó is
messze  túlmutat  a  szexen.  Olyan  "létállapot"  ez,  amelyben  két  ember
megosztja  egymással  legbensőbb gondolatait és élményeit. Kudarcok ekkor is
adódhatnak, de jobban kezelhetők.

   A  házaspárból  csak  a  nőt  ismertem.  Egyszer összeakadtam vele valami
továbbképzésen.  Ha  nők  együtt  vannak, ráadásul egy szobában éjszakáznak,
szinte kizárt, hogy ne kerüljenek szóba a férfiak. És a házasélet. Társnőm a
következő történetet mesélte el.

  - Hónapok  óta  mind  a  ketten  rossz  passzban vagyunk.  Még ahhoz sincs
kedvünk,  hogy  megpróbáljunk örömet szerezni egymásnak. Magyarán úgy kelünk
fel,   ahogyan   lefeküdtünk.   Nemrég  azonban  történt  valami.  A  férjem
csoportjában  dolgozik  egy  asszony.  Csupa  derű,  csupa  szeretet kis nő,
Magdika.  Hat  gyereket  nevel  a  férjével,  három  a sajátjuk, három pedig
tragikus  hirtelen elhalt testvéréé. A múlt héten a fogatlott gyerekek közül
a legkisebb, egy ötéves kisfiú elcsavargott. Három napig nyomát se találták.
Már mindenki rosszra gondolt. Végül meglett. Magdika amikor meghallotta a jó
hírt,  letérdelt ott az iroda kellős közepén és sírvafakadt. Ágyban voltunk,
amikor  a történetet a férjem elmesélte. És ahogy hallgattam, láttam, átéli,
amit  az  az asszony átélhetett. Erre engem is valami öröm, hála és szeretet
öntött   el.  Egyszerre  csak  vigasztalni  akartam  a  férjemet,  szeretni,
dédelgetni,  simogatni.  Szép  volt  az  az esténk, nem is emlékszem, volt-e
valaha ilyen kerek, egymásnak visszafelelgetős szerelmes éjszakánk.

                      Vannak persze praktikus dolgok...

   Például  a  szagok. Egyeseket visszahúzódásra késztetnek. Van nő, aki már
akkor  elretten  egy  egésznapos  hónaljszagtól,  amikor  a  férfi egyet sem
mozdult  még.  Egy  asszony hasonló dolgot kifogásolt, amikor megjegyezte: A
férjem  reggel  fél órát is képes piperészkedni, mielőtt munkába megy, de öt
percet  se  készülődik,  ha lefekszik mellém... Ezen lehet változtatni, mint
ahogy   egy   rossz   szájszagon  is.  Csak  beszélni  kell  róla,  finoman,
érzékenységet   nem  sértve.  Tapintattal  és  figyelemmel  kell  kivárni  a
helyzetet, amikor érdemes szóba hozni.

   Aztán vannak technikák, egyéni, csak a másiknak szóló üzenetek. Segítenek
ezek  is.  De  nem  lehet előírni, tanácsolni semmit, mert embertől, időtől,
helyzettől,  lelkiállapottól  függőek. A szerelmi játék például, a kezdetek,
amikor  megnyugtatjuk  és  feloldjuk egymást, azt akarjuk, hogy a másikon is
elomoljon  a  vágy.  Ki  mondja meg egy ilyen papíron, hogy mikor kell súgva
szólni,  halkan  szisszenni,  felszabadultan kiáltani? Vagy éppen hallgatni,
lehunyt  szemmel,  várakozón?  És  megint  ennek  ellentmondva csak a szavak
játékára figyelni?

   Sokszor   eszembe  jut,  azok,  akik  magazinok  szex-tanácsaira  várnak,
mennyivel  jobban  járnának,  ha  verset olvasnának inkább. Ady Héja-nászát,
Weöres   Sándor   Pszychéjét.   Testet-lelket  megremegtető  soraikat.  Vagy
Propertiust, a szerelembolond rómait:

               Mennyi mesélnivalónk volt, ülve a lámpavilágnál
               s mennyi csatánk, amikor már kialudt a fény!
               Ott játszott a karunk ölelések változatával,
               ott de sokat mulatott csókom az ajkaidon!
               És ha idáig nem tudnád, kevesebb a homályban
               élvezetünk: szerelem hű vezetője a szem.

                                         (Vas István fordítása)

   Ne tessék újságból tanulni a szerelmet! Még akkor se, ha egyre több ilyen
cikket  látunk, rendszerint "amerikaiból" fordítva Üres, szenvtelen mondatok
szólnak  kizárólag  a  szeretkezés  technikájáról.  Azzal  az ürüggyel, hogy
segítenek.  Ember  elleni merényletnek tartok minden ilyen szerelemtanítást.
Mert  éppen  azt  veszi  el, azt felejti ki, ami a szerelmet, az igazi testi
örömöt  teszi.  A  titkot,  az  intimitást,  a  rejtőzködést,  a  játékot, a
megfejthetetlent. A két ember boldogságában megtestesülő égi adományt.

   Idős  barátnőmmel beszélgettünk erről, azt mondta: Látod, az ember megint
elveszít  valamit.  Pedig  azt  hiszi,  hogy  nyert.  Azt  hiszi, megismeri,
megfejti  a  technikát.  De  ezzel egyidőben elveszíti azt, ami a csoda, ami
taníthatatlan, amit minden ember, minden pár előlről kezd, és még a kegyelmi
pillanatokban sem jut a vágére.

                                   *  *  *

                                Egy éjszakánk

   Eljöttél  és  megvacsoráztunk.  Sokféle  fájdalom  volt  ezelőtt.  Sírás.
Minden.  Azt hiszem, féltél, hogy nem jól van ez így. De én tudtam, hogy jól
van. Hogy semmi sem számít, csak az, hogy itt vagy.

   Átöleltél. Olyan jól esett, hogy végre ölelsz.. És mégsem történt ezentúl
semmi.  Talán  sokat  akartam neked adni egyszerre, és te összetörtél a súly
alatt.  Akkor  is  tudtam  ezt,  és  mégis  fájt megint, hogy a tested nemet
mondott  nekem.  De  neked  jobban fájhatott. Mert nem értetted, hogy máskor
magától értetődő dolgok miért nem működnek.

   Aztán sétáltunk, ittunk valamit, és akkor hajnalban lefeküdtünk, én veled
álmodtam.  Azt  álmodtam,  hogy  végre  együütt alszunk és ölelsz. Nem tudom
leírni azt a gyönyörűséget, amit akkor éreztem, amikor kinyitottam a szemem.
Ott  voltál mellettem és öleltél. Egészen reggelig. Olyan hálás voltam, hogy
a vágy és a valóság így összetalálkozott.

   Reggel   lett.  A  fények  kiélesedtek.  Nem  értettem,  miért  mész  el.
Felöltöztél  és  közben  alig  szóltál  hozzám.  És  én sem tudtam beszélni.
Összetörten  álltam  az  ajtóban,  mintha  kifosztottak  volna, és csendesen
figyeltem,  hogyan  menekülsz  el előlem. A kudarc elől. Mint egy elgyötört,
megvert  hadsereg.  Mindketten  szégyenkeztünk.  Pedig azt éreztem, hogy nem
baj, mert ez így volt megismételhetetlenül szép. Ha csak ennyi volt is.

   Évek  múltak  el, mire megint találkoztunk. Mert valahogy azt az éjszakát
mégsem lehetett elfelejteni.

   Megint  öleltél.  Lassan és csendesen. Sután és esetlenül. Néha kínlódva,
sikertelenül.  És  én  nem tudom, mikor lettek ezekből a felemás ölelésekből
hosszú  gyöngéd,  gyönyörű  szeretkezések.  Mintha virágokkal szórnád tele a
testemet.  Nem  tudom.  Talán amikor elhittem, hogy itt vagy és már nem mész
el.  Ahogy  oldódott bennem a félelem, úgy hitted el te is, hogy nem akarlak
sem becsapni, sem megkötözni. Csak szeretni.
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2024
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva.