Sch„ffer Erzsébet:
BÍZZÁL BENNEM!
(Forrás: Nők Lapja, 1998/31. szám, 28-29. o.)
Hátat fordított, a válla picit megrándult. A férfi
érezte, most nem szabad moccannia. Így maradtak
percekig. De hiába várt. Ekkor áttette a karját,
finoman odatámaszkodott a felesége csípőjére. Az
asszony azonban lassú, bocsánatkérő mozaulattal
lecsúsztatta a testéről a kezét. Nem fordult meg
eközben, nem nézett a férfira. Mint mostanában olyan
sokszor, a lányosan vékony testet rázta a hangtalan
zokogás.
Mit csináljak? Hogyan segítsek? Tudok egyáltalán én segíteni? Férfiak és
nők százezrei teszik fel a kérdést, ha úgy érzik, hogy valami baj van. Hogy
már rögtön a kapcsolat elején megfeneklett vagy sok év után lett baj a
szerelmi életükkel.
Mit lehet csinálni? - kérdeztem férfi ismerősömet, aki meglehetős
"szakértője" a női léleknek, ugyanakkor önkritikus is. Hogy mit lehet
csinálni? El kellene lazulni, mondta. Csuklótól bokáig. És ahelyett, hogy a
nők és a férfiak egymást figyelnék árgus szemekkel, kinek-kinek el kéne
rendeznie, hol is áll. Hol a saját önbizalma a társáéhoz képest. Mi az, amit
meg tud bocsátani, és miért kér ő bocsánatot. Van-e önbecsülése?
Arról van szó, hogy szerelmi életünk kudarcai általában nem a másikban
keresendők. Legtöbbször még csak nem is testi eredetűek.
Ha nincs tétje, megnyugszom
A bizonyítás, mindig a bizonyítás! És a félelem, hogy miként ítélnek meg.
Vajon miért nem az vezérli az embert, hogy én odaadom magam, figyelek rád,
hiszen szeretlek, és a dolgok majd ebből következnek. Nem. Félünk a
másiktól, az ítéletétől, és nem számítunk a megértésére.
Erről beszélt egy festő ismerősöm, amikor elmesélte, ő úgy alakítja a
kapcsolatát, hogy az első találkozásnak ne legyen tétje. - Nincs első
éjszakánk - mondta egyszer. - Ha erre a közeledésre jól reagál a társam, ha
megárt, és nem követel, akkor megszűnik bennem minden idegesség és izgalom.
És természetes tudok lenni, nem játszom túl magam. Ezért jobb a második
éjszaka. Vagy a sokadik.
Milyen pontosan fogalmaz az emberi viszonylatokat jól ismerő olasz
szerző, Buscaglia, amikor a házasélet, a párkapcsolat intim történéseiről
szólva ezt mondja: Felelősek vagyunk önmagunkért. Mégis örökké külső erőket
okolunk, ritkán tesszük fel magunknak a kérdést: Miért teszem éppen ezt?
Miért reagálok éppen így? Pedig a boldogság és a szabadság csak akkor jön
el, ha teljes felelősséget vállalunk azért, akik és amik vagyunk. Amíg
kényelemből másokat okolunk, soha nem fogjuk értékelni és megváltoztatni
saját viselkedésünket.
Vagyis nem jön fehér lovon a herceg. Se szépségkirálynő nem emel az
ágyába. Neked kell lépni. Kétségtelen, ez a kevésbé látványos út. De szép és
igaz. Igen, néha fájdalmas. Mégis megéri. Csak így éri meg.
Különös véletlen
Az intimitás, a meghittség - ami az egészséges ember szexualitását kíséri
- a többség számára kizárólag testi kapcsolatot jelent. Pedig már a szó is
messze túlmutat a szexen. Olyan "létállapot" ez, amelyben két ember
megosztja egymással legbensőbb gondolatait és élményeit. Kudarcok ekkor is
adódhatnak, de jobban kezelhetők.
A házaspárból csak a nőt ismertem. Egyszer összeakadtam vele valami
továbbképzésen. Ha nők együtt vannak, ráadásul egy szobában éjszakáznak,
szinte kizárt, hogy ne kerüljenek szóba a férfiak. És a házasélet. Társnőm a
következő történetet mesélte el.
- Hónapok óta mind a ketten rossz passzban vagyunk. Még ahhoz sincs
kedvünk, hogy megpróbáljunk örömet szerezni egymásnak. Magyarán úgy kelünk
fel, ahogyan lefeküdtünk. Nemrég azonban történt valami. A férjem
csoportjában dolgozik egy asszony. Csupa derű, csupa szeretet kis nő,
Magdika. Hat gyereket nevel a férjével, három a sajátjuk, három pedig
tragikus hirtelen elhalt testvéréé. A múlt héten a fogatlott gyerekek közül
a legkisebb, egy ötéves kisfiú elcsavargott. Három napig nyomát se találták.
Már mindenki rosszra gondolt. Végül meglett. Magdika amikor meghallotta a jó
hírt, letérdelt ott az iroda kellős közepén és sírvafakadt. Ágyban voltunk,
amikor a történetet a férjem elmesélte. És ahogy hallgattam, láttam, átéli,
amit az az asszony átélhetett. Erre engem is valami öröm, hála és szeretet
öntött el. Egyszerre csak vigasztalni akartam a férjemet, szeretni,
dédelgetni, simogatni. Szép volt az az esténk, nem is emlékszem, volt-e
valaha ilyen kerek, egymásnak visszafelelgetős szerelmes éjszakánk.
Vannak persze praktikus dolgok...
Például a szagok. Egyeseket visszahúzódásra késztetnek. Van nő, aki már
akkor elretten egy egésznapos hónaljszagtól, amikor a férfi egyet sem
mozdult még. Egy asszony hasonló dolgot kifogásolt, amikor megjegyezte: A
férjem reggel fél órát is képes piperészkedni, mielőtt munkába megy, de öt
percet se készülődik, ha lefekszik mellém... Ezen lehet változtatni, mint
ahogy egy rossz szájszagon is. Csak beszélni kell róla, finoman,
érzékenységet nem sértve. Tapintattal és figyelemmel kell kivárni a
helyzetet, amikor érdemes szóba hozni.
Aztán vannak technikák, egyéni, csak a másiknak szóló üzenetek. Segítenek
ezek is. De nem lehet előírni, tanácsolni semmit, mert embertől, időtől,
helyzettől, lelkiállapottól függőek. A szerelmi játék például, a kezdetek,
amikor megnyugtatjuk és feloldjuk egymást, azt akarjuk, hogy a másikon is
elomoljon a vágy. Ki mondja meg egy ilyen papíron, hogy mikor kell súgva
szólni, halkan szisszenni, felszabadultan kiáltani? Vagy éppen hallgatni,
lehunyt szemmel, várakozón? És megint ennek ellentmondva csak a szavak
játékára figyelni?
Sokszor eszembe jut, azok, akik magazinok szex-tanácsaira várnak,
mennyivel jobban járnának, ha verset olvasnának inkább. Ady Héja-nászát,
Weöres Sándor Pszychéjét. Testet-lelket megremegtető soraikat. Vagy
Propertiust, a szerelembolond rómait:
Mennyi mesélnivalónk volt, ülve a lámpavilágnál
s mennyi csatánk, amikor már kialudt a fény!
Ott játszott a karunk ölelések változatával,
ott de sokat mulatott csókom az ajkaidon!
És ha idáig nem tudnád, kevesebb a homályban
élvezetünk: szerelem hű vezetője a szem.
(Vas István fordítása)
Ne tessék újságból tanulni a szerelmet! Még akkor se, ha egyre több ilyen
cikket látunk, rendszerint "amerikaiból" fordítva Üres, szenvtelen mondatok
szólnak kizárólag a szeretkezés technikájáról. Azzal az ürüggyel, hogy
segítenek. Ember elleni merényletnek tartok minden ilyen szerelemtanítást.
Mert éppen azt veszi el, azt felejti ki, ami a szerelmet, az igazi testi
örömöt teszi. A titkot, az intimitást, a rejtőzködést, a játékot, a
megfejthetetlent. A két ember boldogságában megtestesülő égi adományt.
Idős barátnőmmel beszélgettünk erről, azt mondta: Látod, az ember megint
elveszít valamit. Pedig azt hiszi, hogy nyert. Azt hiszi, megismeri,
megfejti a technikát. De ezzel egyidőben elveszíti azt, ami a csoda, ami
taníthatatlan, amit minden ember, minden pár előlről kezd, és még a kegyelmi
pillanatokban sem jut a vágére.
* * *
Egy éjszakánk
Eljöttél és megvacsoráztunk. Sokféle fájdalom volt ezelőtt. Sírás.
Minden. Azt hiszem, féltél, hogy nem jól van ez így. De én tudtam, hogy jól
van. Hogy semmi sem számít, csak az, hogy itt vagy.
Átöleltél. Olyan jól esett, hogy végre ölelsz.. És mégsem történt ezentúl
semmi. Talán sokat akartam neked adni egyszerre, és te összetörtél a súly
alatt. Akkor is tudtam ezt, és mégis fájt megint, hogy a tested nemet
mondott nekem. De neked jobban fájhatott. Mert nem értetted, hogy máskor
magától értetődő dolgok miért nem működnek.
Aztán sétáltunk, ittunk valamit, és akkor hajnalban lefeküdtünk, én veled
álmodtam. Azt álmodtam, hogy végre együütt alszunk és ölelsz. Nem tudom
leírni azt a gyönyörűséget, amit akkor éreztem, amikor kinyitottam a szemem.
Ott voltál mellettem és öleltél. Egészen reggelig. Olyan hálás voltam, hogy
a vágy és a valóság így összetalálkozott.
Reggel lett. A fények kiélesedtek. Nem értettem, miért mész el.
Felöltöztél és közben alig szóltál hozzám. És én sem tudtam beszélni.
Összetörten álltam az ajtóban, mintha kifosztottak volna, és csendesen
figyeltem, hogyan menekülsz el előlem. A kudarc elől. Mint egy elgyötört,
megvert hadsereg. Mindketten szégyenkeztünk. Pedig azt éreztem, hogy nem
baj, mert ez így volt megismételhetetlenül szép. Ha csak ennyi volt is.
Évek múltak el, mire megint találkoztunk. Mert valahogy azt az éjszakát
mégsem lehetett elfelejteni.
Megint öleltél. Lassan és csendesen. Sután és esetlenül. Néha kínlódva,
sikertelenül. És én nem tudom, mikor lettek ezekből a felemás ölelésekből
hosszú gyöngéd, gyönyörű szeretkezések. Mintha virágokkal szórnád tele a
testemet. Nem tudom. Talán amikor elhittem, hogy itt vagy és már nem mész
el. Ahogy oldódott bennem a félelem, úgy hitted el te is, hogy nem akarlak
sem becsapni, sem megkötözni. Csak szeretni.