Fráter Veronika:
SZERELMI PÁRHARC
(Forrás: Voil…, 1997/12 - 1998/01. szám, 112-115. o.)
Mindennapok apró harcait vívjuk meg egymással
mindannyian. Vannak, akik hatalmas és komoly
háborúskodásba keverednek, sokan úgy érzik,
ártatlanul. Volt idő, amikor a nő a családi fészek
békéjéért felelt, míg a férfi megkűzdötte a "kinti"
élet csatáit: katonáskodott az állam zászlaja alatt,
és harcolt családja érdekeiért, ha éppen kitört az
államok közötti béke. Azonban valószinű, hogy a
szerelem akkoriban is véres szerelmi hadműveletek
helyszíne volt. Hogyan alakul ki a háborúskodás a
szerelemben, és hogyan szabadul el a pokol, szinte
észrevétlenül?
Liz és Richard szerelme a kezdetektől háborúban égett: dühkitörések,
féltékenységi jelenetek, durva gyalázkodások tüzes párnacsatákkal
váltakoztak. Mindketten nagyon szerettek mulatni, iszogatni, sőt alaposan a
pohár fenekére nézni. A nő ilyenkor trágárabb és kihívóbb volt, a férfi
pedig elvesztette önkontrolját, legfőképpen azt nem tudta, meddig mehet el -
az ital mennyiségének, saját erőszakosságának, énjének felfokozásában.
Megesett, hogy Liz monoklit kapott a szeme alá. Botrányos kapcsolat volt.
Mindketten családosak voltak, az egész világ az ő csapodárságukon volt
felháborodva, az ő szenvedélyükről beszélt és az ő összecsapásaikra volt
kíváncsi. A Cleopatra forgatásán jöttek össze. Mozdulataikból, tekintetükből
a stáb számára nyilvánvaló volt, hogy Antonius és Cleopatra szerelmének
megformálásakor elég önmagukra hagyatkozniuk. Az antik szerelmeseket a
háborúban a szerelem irányította és bénította meg, a szerelemben a háború.
Elizabeth Taylort és Richard Burtont bizonyára ennek a szerelemnek a
viharos, elsöprő, halálos volta is tüzelte. Nem ott kezdődik-e a szerelem
külön igazsága - amelyik, ha van, csak az övé -, ahol véget ér a
fajfenntartás, a szaporodás, az élet parancsa?
Rómában lévén aforgatás, a Vatikán nemtetszését fejezte ki a
házasságtörőkkel szemben. Házastársaik sértett, de nem esztelen küzdelembe
kezdtek. Mikor Burton felesége, hogy mentse a menthetőt, Rómába érkezett,
Richard elbúcsúzott szeretőjétől, mire Liz fenyegetőzni kezdett, és a dolog
pedig egy alapos gyomormosással ért véget. Az engesztelő ajándék egy
negyedmillió dolláros ékszer, a Cleopatrával ennyit keresett Burton.
Egy szép napon persze összeházasodtak. Elizabeth háromnegyed órát késett,
Richard holtrészegen tántorgott az oltár elé. Ajándékul viszont rubintba és
gyémántba öltöztette menyasszonyát. Káros szenvedélyeiktől nem óvták, hanem
belelovallták egymást. Burton karrierjének eleinte jót tett a szupersztár
Taylor (hiúságának nyilván nem), ám ez a jótékony hatás nem tartott sokáig,
a szenvedély tönkretette a színészi teljesítményt, gátolta a munkát és
hamarosan "lecsúsztak": alkoholizmus, elvonókúrák, válás, azonban úgy
érezték, továbbra is összetartoznak, és figyelemmel kísérték egymás minden
tettét.
A kedélyesség kedvéért, megengedve egy féligaz bölcsességet, azt
mondhatjuk, a szerelemben a háborúk története ott kezdődik, ahol a szerelem.
A vár bevétele. Főleg a kemény, a megközelíthetetlen, önmagával szemben
szigorú nőt szokás ostromolni, de létezik olyan csodálatos és ideális férfi
is, akinek a szerelméért egy határozott és öntudatos nő minden csáberejét
összeszedve harcba száll. A támadó első aktusként egy gyengéd hadüzenettel
fogja felhívni magára a figyelmet. Előtte azonban puhatolódzik a vár
úrnőjét, avagy urát illetően: miféle fegyverek, milyen mennyiségben lesznek
szükségesek, hogyan állítsa fel a csatasort, mi legyen végül a haditerv. A
diplomáciai manőverek során - ez ér véget általában hadüzenettel, s ha ez
mégsem szükséges, nincs is szó várháborúról - egyrészt ízelítőt ad saját
magából, de erre még nem kellőképpen vevő a kiválasztott, másrészt maga
veszi szemügyre áldozatát, mert nem hisz igazán sem a szóbeszédnek, sem
kémjeinek. Hadüzenet lehet az ingre löttyintet vörösbor, vagy a szexepil
kicsúfolása társaságban. A fegyvernemekkel fokozatosan kell előrukkolni, a
támadás intenzitását a reakciónak megfelelően növelni, illetve csökkenteni.
Növelni, ha nincsen változás (továbbra sem tesz fel személyes kérdéseket,
egyszerűen keresztülnéz rajtunk), és csökkenteni, ha túlságosan nagy a
támadott fél vesztesége, hiszen célunk nem a teljes megsemmisítés, és a
sikeres háborút követő építő munkálatokra érdemes máris felkészülni...
Nehezen képzelhető el azonban, hogy ami háborúval kezdődött, az békével
folytatódik majd. Ezzel a háborúval előbb áldozatunk ellenszenvét, esetleg
gyűlöletét vívjuk ki, majd ezt igyekszünk az ellenkezőjébe fordítani. Arra
sincsen garancia, hogy a békésen induló szerelem nem válik háborúvá. Móricz
Zsigmond házassága Holics Eugéniáival, Jankával boldog s odaadó kapcsolatnak
indult, majd igazi szerelmi háborúvá változott. Janka szigorú, kemény
asszony volt: félelmetesnek, kőkeménynek, valamint jéghidegnek tűnik, ha
hiszünk férjének, aki vallomásai szerint róla mintázta meg nőalakjait, a
feleségeket. Veszekedéseik egyszerre voltak csúfak, kimeritőek és
inspirálóak. "Rendkívüli egyéniség volt, és számomra szinte túl erős. Első
regényeim, mint a Sárarany, kettőnk valóságos szócsatáinak szinte
kísérteties lerögzítése volt. Mondtam is sokszor, hogy munkámra rá lehetne
írni, hogy: Írták..."
A békés mindennapokat fel lehet forgatni és meg lehet védeni. A háború
akkor is kirobbanhat, amikor a szerelem kezd átalakulni. Íme egy mindennapi
történet: a férfi jó néhány napja késő estébe nyúlóan dolgozik az irodában,
aztán hazaviszi a munkát, hajnalig ég az íróasztalon a lámpa, reggel korán
kel. A nő egyedül vacsorázik, egyedül reggelizik, ő is a munkájába
temetkezik. Ezekben a napokban többet van a barátaival, de hiányoznak a
párjával együtt töltött meghitt percek. Egyszer csak véget ér a hajsza. A nő
méltán várja, hogy most megkapja azt, amiben hiányt szenvedett. Mindketten
boldogan egymás karjába kellene, hogy essenek. Mi van, ha ekkor a férfi nem
a meleg családi fészket választja, hanem újabb elfoglaltságokkal áll elő?
Lehet rá komoly oka, a nő mégis többet vár a férfitól. Ne csodálkozzunk, ha
ez alkalommal nem várja otthon, hanem úgy intézi, hogy ő érjen haza később
és rá várakozzanak. A férfiú legalább két dolgot tehet: vagy - belátással -
igyekszik a nő kedvében járni, vagy még nagyobb érdeklődéssel fordul a
külvilég felé.
Mindennapi szituáció, s mindannyiunkkal megesik, még ha nem is éppen így,
de ilyesformán. Ebben a történetben véletlenül a férfira esett, hogy először
kimondja a "nem"-et. Éppúgy lehetett volna fordítva is, és akkor a férfi
érezhette volna szükségét először, hogy egy aprócska figyelmeztető lövéssel
értesítse a párját önnön fontosságáról. Mindannyian másképpen folytatnánk a
történetet, más tanácsokat adnánk. Abban viszont megegyezhetünk: valahogy
így látszik elindulni a harc, a háborúsdi. Mintha eleddig (valaha) meglett
volna a béke. Látszólag létezhet a béke. Látszólag béke van. A férfi és a
nő, történetünk szereplői azon a bizonyos estén mégiscsak időt szakítanak
arra, hogy végre beszélgessenek, bolondozzanak, hasonlóképpen, mint "annak
idején". Persze, hol van akkor már az együtt töltött szép és boldog, sőt
ujjongó délután képzete! Egy megszokott késő este, csend. A másnapi teendők
réme, a szokásos problémák, és mégis, minden kétséggel szemben ott vannak a
jól ismert tekintetek, lépések, mosolyok és vacsora. Másnapra elfelejtik az
apró ügyet, mintha mi sem történt volna. Ilyenek a mindennapok. Bizonyos
szempontból jó, hogy ilyenek: türelem, megértés, alkalmazkodás, némi
szabadság, némi függetlenség. Mert ott a kellő bizalom, illetve a kellő
önbizalom. Nincsen feszültség, nincsen konfliktus. Mindkét ember önálló
szándékokkal, elfoglaltságokkal is rendelkező független lény.
Kellemetlen azonban, amikor megismétlődik az eset. Amikor a nemek és a
nincsek ismétlődnek. Amikor várakozásainknak és elvárásainknak alig-alig
felel meg valami. Sem a szeme állása, sem a hangja, sem a lépései, sem a
kopogtatása, sem a főztje... Persze, csak van időnk odafigyelni. Aki
odafigyel a vágyaira, az szükségképpen szenved. A szenvedélyes emberről
tudjuk: kergeti vágyait, amelyeket a beteljesülés csak fokoz. Ez a
telhetetlenség, ez a megelégedésre való képtelenség pedig állandó
sikertelenséghez, hatalmas önbizalomhiányhoz, összezsugorodott énképhez
vezet, ha éppen nem abból származik.
Gondoljuk csak végig! Azt hisszük, hogy a másikkal van baj, miközben
velünk. Egyrészt azért, mert nem hagyjuk, hogy megfeleljen, mert saját
telhetetlenségi mechanizmusunkból következik, hogy ő nem elég. Másrészt
azért, mert nincs elég önbizalmunk. És mindhiába gondoljuk végig, ez nem húz
ki a kátyúból. Mi a teendő? Semmiképpen nem lenne szabad a hibákra, a bűnbak
megtalálására koncentrálni; a problémákhoz másképp kellene viszonyulni:
derűsebben. A baj legfőképp az életmóddal és az idővel van. No meg a
kiismerhetetlen emberi természettel, merthogy mindig tartogat
meglepetéseket.
Állítólag a nők szeretik a meglepetéseket! Aki kevésbé szenvedélyes, az
szerencsés? Akkor vagyunk boldogabbak, amikor szenvedélytelenebbek vagyunk?
Ki ne vitatkozhatna ezekkel az állításokkal! Feltehetjük így is a kérdést:
Vajon a fa ahhoz, hogy büszkén a magasba nőjön, nélkülözheti-e a rossz időt
és a viharokat? Nem tartozik-e a rosszindulat, az ellenállás, a
féltékenység, a konokság, a bizalmatlanság valamiféle fajtája a legkedvezőbb
körülmények közé, amelyek nélkül a velük szembenálló erény és a boldogság
sem növekszik? "Ha arra a tettvágyra gondolok, amely állandóan birizgálja és
ösztökéli a fiatal európaiak millióit, akik nem bírják elviselni az unalmat
és önmagukat - akkor megértem, hogy kell bennük lennie valami szenvedés-
vágynak, hogy szenvedésükből némi valószínű okot merítsenek a cselekvéshez,
a tetthez" - mondja Nietzsche.
Gábor és Márta hét éve harmonikusan élnek együtt. A gyerekek látják, hogy
együtt és egymásra utalva oldják meg problémáikat. Úgy döntöttek, hogy nem
egymással harcolnak, hanem inkább a kívülről jövő dolgokkal, és kifelé
támadnak. Enélkül nemcsupán kettőjük kapcsolata mondana csődöt, de szülőként
is megbuknának. Ők már elég tapasztaltak ahhoz, hogy kiismerjék és
kontrollálják, irányítani is megkíséreljék szenvedélyeiket. Problémáikat
racionálisan kezelik. Este, egy elrontott nap végén magányba burkolóznak:
Gábor tévét néz, Márta főzési szenvedélyének hódol. Közben gondolkodnak.
Egymás közelségének tudata fokozatosan egymásra tereli gondolataikat,
mondhatni összetereli őket.
Túlontúl fásultak vagytok! Túl sok közöttetek a megszokás! - szokta
mondani Márta húga. Ő óvatos. Egyetlen váratlan és megmagyarázhatatlan
nemen, egy ostoba vagy sértő viccen, a megszokott kedvesség elmaradásán is
alaposan elgondolkodik, aztán gyorsan megteszi az óvintézkedéseket: felhívja
a barátnőjét, moziba megy, vagy csak barangol a városban, nehogy egyedül
maradjon otthon és idegeskeden, no meg hogy a kedvese is elgondolkodjon. Évi
alig fiatalabb nővérénél, Mártinál, mégsem véletlenül érezzük jóval
éretlenebbnek. Vagy csak más a temperamentuma? Ha Tibor a megszokottnál
kevésbé közlékeny vagy udvarias, akkor a legközelebbi randevún Évi kicsit
dühödtebb és harciasabb lesz. Tibor nem szalasztja el az alkalmat, hogy
tegyen egy-két megjegyzést, mire Évi esetleg faképnél hagyja. Ezt éjszakába
nyúló telefonálgatás követi: hol Évi hívja Tibort, hol fordítva. Nehogy azt
higgye valaki, hogy békülnek! Természetesen veszekednek. Előkerül a múlt. Ha
Évi felrója a fiú egyik apró csínyét, az egy nosztalgikus történettel
válaszol. A lány meghatottságában ígéretet próbálna kikényszeríteni, ami
már-már békéhez, de legalább fegyverszünethez vezetne, ám Tibor fikarcnyit
sem enged.
A szerelmi háború izzó poklában közelharc is támadhat: verekedő párok,
feldagadt ajkak, monokli a szem körül. Asszonynak elkel néha a pofon, nőt
megütni a legnagyobb gaztett, megoszlanak a vélemények. Előfordulnak
erőszakos, verekedős asszonyok is, és gyakoriak a verekedős nők, akiknek
harciassága olyan, mint a macskáé, még csábító is. Nelli határozottan
erőszakellenes volt. Nemcsak a tettlegesség, hanem az egész háborúsdi
sértette. Benne is volt óvatosság, de tudta, hogy erőszakkal nem követelhet
szerelmet, odafigyelést, gyöngédséget. Inkább nem kérek semmit, úgyis azt
kapom, amit nekem szánnak, amit érdemlek, olyat fogok választani, aki
megbecsül, gondolta. Aztán beleszeretett valakibe, akinek minden tőle
telhetőt megadott, és "csak" szerelmet várt cserébe, amit becsületesen meg
is kapott. Nem akarta elhinni, milyen vad szenvedélyeket tud kicsiholni
kedveséből.
Mindenkiben van némi agresszió; a feszültségek, a stressz és nem
utolsósorban a túlzott alkoholfogyasztás következtében megtörténik, hogy az
embernek elborul az agya. De vajon megbocsátható-e ez?! Görcsbe rándul a
gyomrom! Ökölbe szorul a kezem, mikor a megalázott és rettegésben tartott
nőkre és gyerekekre gondolok! Így gondolja a nők és férfiak nagy része...
Két férfi, két költő, Paul Verlaine és Artur Rimbaud szerelmi fegyvertárából
nem hiányoztak sem a bonyolult taktikai cselek, csapdák, sem a szavak
hadművészete, sem a gyilkos indulat. Paul otthon nemegyszer megpüfölte
várandós feleségét, és egyszer rálőtt költő-szeretőjére. Erőszakos,
részeges, de főképp gyönge ember volt, gyönge idegzetű, és gyönge akaratú.
Nem tudott uralkodni önmagán. Artur szenvedélyes játékos volt, csodálta Paul
költői zseniét. Csodálták és elismerték egymást, betegei voltak egymásnak és
tiltott szerelmüknek. Felszította érzékeiket viszonyuk konvenció-,
életellenes és törvényen kívüli volta, és ugyanakkor ez a botrányosság
beleillett az akkori közhangulatba, művészetté nemesedett a közvélemény
szemében.
Nem hiszem, hogy az emberi kapcsolatok legideálisabb metaforája a háború
lenne, csak azt, hogy a harc elkerülhetetlenül átitatja viselkedésünket. A
szenvedély intenzívvé, lankadatlanná teszi a kapcsolatot, egy-egy veszekedés
ébren tartja a másik iráinti vonzalmat, és a túl nagy harmóniában mindenki
langyossá és közönyössé válik. Különben is, a veszekedés elkerülhetetlen. De
biztos, hogy a harc is elkerülhetetlen? Miért nem vagyunk jó diplomaták?
Miért nem tudjuk okosan megbeszélni egymással panaszainkat, racionalizálni
érzéseinket és indulatainkat? Mert ha mi beszélünk valamiről, sohasem úgy
gondoljuk, ahogy mondjuk. Amit pedig gondolunk, az is lóhalálában változik.
Ma értés, holnap félreértés, ma megjegyzés, holnap ejegyzés, ma fellépés,
holnap lelépés... És a végeredmény... Szerelem.