Dimenzió #24

Kapcsolat - kezdő és gyakorló szeretőknek -

(szex-pszichológia, szex-szociológia, irodalom, szexualitás)

                     Szabó Patrícia - V. Kulcsár Ildikó:

                              MIT VÁRSZ TŐLEM?

                 (Forrás: Nők Lapja, 1998/36. szám, 5-7. o.)

                       Simogatás,   ölelés,  megértés,  szeretet,  a  gondok
                       megosztása,   néhány   kedves  bók.  Igen,  ilyesmire
                       vágyom. Ehelyett? Hajaj! Már a fiam is keserít! Pedig
                       tüneményes kicsi baba volt! Mindig mondta, szejetlek!
                       Most?  Ordíttatja  a magnót, nagyszájú lányokat hoz a
                       nyakamra,  és  csak  akkor  kedves,  ha  pénzt  kér -
                       mondja,  mondja  a  harminchat éves asszony, hogy mit
                       várna  a  férjétől,  a  gyerekétől.  Könnyes a szeme,
                       miközben  sorra  veszi,  kitől mit nem kap meg. Vajon
                       tudja-e  a környezete, mi hiányzik az életéből? És mi
                       feltesszük-e  néha-néha  családtagjainknak a kérdést:
                       mondd, mit vársz tőlem?
   A kellemes külsejű titkárnő boldogtalan. Pedig nem bántják a munkahelyén,
a  férje  a  maga  módján  szereti, a fia rendesen tanul, ő mégsem találja a
helyét mostanában.

   - Egyesek  lezsernek  álcázzák  magukat, nekem minden mindegy, mások  azt
hazudják  önmaguknak, hogy boldogok, a párjuk olyan, mint régen - magyarázza
rosszkedvűen.  -  Belőlem ez a képesség hiányzik, naponta megfogalmazom, mit
nem  ad  nekem a férjem. Neki nem szólok, mert fásult, fáradt, számára ez az
állóvíz  pontosan  megfelel.  Hiába  mondanám, üvölteném, hogy így rossz! De
amikor  csókolózó  fiatalokat  látok,  összeszorul  a szívem. Még nem vagyok
öreg!  Ilyen  földszintesen,  ilyen  érzelmi  sivárságban  fogom  leélni  az
életemet?

            Összepakolt és elment, avagy a pszichológus tévedése

   - Az  a  baj,  hogy  az  emberek, elsősorban a nők nem akarják  tudomásul
venni,  hogy  az  évek  múlásával  maguk is változnak. Nem ismerik fel, hogy
nyolc-tíz-húsz  évi  együttélés  után  ők  sem azt adják a társuknak, amit a
szerelmük  kezdetén:  De  közben  elvárják  a  szerencsétlentől,  hogy olyan
hősszerelmes  legyen,  mint  a  nászút  elején  - mondja az őszülő halántékú
pszichológus,  aki  saját  bevallása  szerint  "ugyanúgy  ráfázott, mint egy
közönséges  civil".  -  A nevemet nem írhatja le, de azt elmondom, szakember
létemre  sem  vettem  észre,  hogy  a  feleségem, akivel még egyetemistaként
ismerkedtem  meg,  boldogtalan  mellettem. Amikor a lányunk huszonegy évesen
férjhez ment, a feleségem összecsomagolt és elment.

   - Te  "tudománykodtál",  közben  én  megfagytam!  Elmenekülök,  jobb lesz
egyedül!  -  kiabálta,  vagy inkább őrjöngte a távozása előtti éjszakán. Nem
váltunk  el, de külön élünk. Én férfiként és szakemberként egyaránt kudarcot
vallottam.  Azt  hittem,  elfogadja,  hogy  szakbarbár  vagyok,  és  örül  a
tudományos   sikereimnek.   A   rosszkedvét   mindig   az   anyjához  fűződő
kapcsolatával   magyaráztam.  Tévedtem!  Szerinte  nem  volt  elég  aktív  a
szexuális  életünk,  ráadásul  azt is tudta, hogy néha-néha megcsalom. És én
úgy reagáltam a távozására, mint egy tanulatlan suttyó! Most jöttem rá arra,
hogy  a  külön  élő  feleségem  jó  nő, kedves, okos ember. És tavaly, képes
voltam  ugy  nyaralni  vele  a tengerparton, hogy egyszer sem szeretkeztünk,
mert egy tanulmányon dolgoztam!! No, mindegy. Szóval nem figyeltem arra, mit
vár tőlem, és elrontottam az életem.

               Tévedések vígjátéka, avagy  a szép lány kudarca

   Megdöbbentő,  hogy  egy  ilyen  magas,  remek alakú, szabályos szépség is
csalódhat!  Pedig  a  gyönyörű  lány  -  nevezzük  Erikának - keserű, dühös,
önmagát  hibáztatja.  A  történet  kicsi  korában  kezdődött. A szülei korán
észrevették,  hogy  remkül  mozog,  beíratták  társastáncra,  és  ő  gyorsan
versenytáncos   lett.  A  partnerei  általában  ügyetlenebbek  voltak,  majd
tizennyolc  éves  korában  az  edzője  bemutatta  Pétert.  A fiú zseniálisan
táncolt  -  gyönyörűen  mutattak  együtt -, ráadásul naponta elmondta, élete
legnagyobb  ajándékának tartja, hogy rátalált Erikára, hiszen évek óta keres
megfelelő partnert.

   És  Erika  beleszeretett  Péterbe.  Arról fantáziált, hogy rövidesen majd
házaspárként  tarolnak  a  táncversenyeken.  Furcsállta, hogy a fiú soha nem
akarja  átölelni,  megcsókolni,  azzal  sem  tudott mit keztleni, hogy Péter
gyakran  mesél  Juditról,  az  okos,  negyedéves  bölcsészhallgatóról. Erika
legyintett,  hiszen ahhoz szokott, hogy a környeztében mindenki őt imádja: -
Túl  rendes  a  Péter,  azért  nem  kezdeményez - magyarázta a barátnőjének.
Azután  jött egy komoly verseny, ahol első helyezést értek el. A díjkiosztás
után  szép  arcú lány rohant hozzájuk: - Zseniálisak voltatok! Büszke vagyok
rátok!

   Péter  átölelte az alacsony leányzót, majd mosolyogua fordult Erikához. -
Ő az én imádott, okos kedvesem!

   Erika  megsemmisült.  -  Erről  a  srácról  szövök álmokat hónapok óta? -
gondolta  kétségbeesve.  Gyorsan  elköszönt, közben magán érezte a fiú ámuló
tekintetét. Péter semmit sem vett észre az érzelmeiből.

   - Hibáztatod őt?

   - Már  nem.  A  Tévedések vígjátékában játszottam el a főszerepet.  Péter
csak egy jól táncoló partnert keresett, én meg szerelmet vártam tőle. És nem
figyeltem  a jelekre, hiszen megszoktam, hogy minden pasi engem akar. Tudom,
hogy sok lány esik ebbe a hibába. Ki kellene állnom a körútra, onnan kellene
szerteszét  kürtölnöm:  ne  legyetek olyan ostobák, mint én, ne etessétek be
magatokat!

           A tanárnő szigora, avagy olyan az élét, mint az iskola

   A  matematika-fizika szakos tanárnő, Kulcsár Edit meglepődve tárja szét a
karját,  amikor  felteszem neki a kérdést: tudod-e, mit vár tőled a párod? -
Ha  nem  tudnám,  egy-két  hónap  alatt  tönkremenne  a házasságunk - mondja
határozottan. - Ez a kérdés a legfontosabb az emberi kapcsolatokban! Gondolj
az  iskolára!  Ha a diákok értik, milyen viselkedést, tudást várok el tőlük,
ha világos számukra, mire adok ötöst, mitől gurulok méregbe, akkor tiszták a
viszonyok.

   Szigorú  vagyok. Matematikából rendkívül fontos a gyakorlás, a rendszeres
példamegoldás.  Ha  valaki  nem írja meg a leckéjét, ha az iskolában másolja
le, akkor felelésnél eleve egy jeggyel rosszabbat kap. Nem mondom, hogy soha
nem  hőbörögtek  emiatt,  de  egy idő után mindig tudomásul vették. Mert ezt
következetesen betartom! És képzeld, a szigorúságom ellenére is visszajárnak
hozzám  a  tanítványaim! Bizony, sok kollégám kínlódik és megy tönkre azért,
mert a pillanatnyi népszerűség kedvéért nem teszi egyértelművé, hogy mit vár
a gyerekektől!

             Az édesanya ragaszkodása, avagy a gyerek józansága

   Néhány  évvel  ezelőtt  a  nagylányom osztálytársa volt a hórihorgas fiú,
özvegy  édesanyja  nevelte.  Állandóan  nálunk tanyázott, jól érezte magát a
nagycsaládos  nyüzsgésben.  Amolyan  kis  bezzegnek  tartottam a szemüveges,
komoly srácot, s a lelkem mélyén kicsit irigyeltem az édesanyját az éltanuló
gyerekéért.  Azután  elsodorta mellőlünk az élet, és amikor idén nyár elején
találkoztam vele, nem akartam hinni a fülemnek. Elköltözött az édesanyjától,
az egyetemet is abbahagyta.

   - Megőrültél? - néztem rá megbotránkozva.

   - Ne  tessék  bolondnak  nézni, hosszas vivódás után döntöttem így.  Anyu
miatt.  Anyu  érdekében.  Nem  tudta  felfogni,  hogy  húszéves  lettem, nem
törődött  bele,  hogy  önálló  vagyok,  barátnőm  van.  Ő  az  egész  életét
feláldozta  értem,  és  elvárta tőlem, hogy szófogadó, szuper gyerek legyek.
Ezt  én  egészen  az érettségiig produkáltam is! De felnőttként észrevettem,
hogy  rettenetesen  egymásra  nehezedünk.  Albérletbe  költöztem. Most három
helyen  dolgozom,  tolmácsolok,  közvélemény-kutatást  végzek,  számítógépes
szaktanácsadó  vagyok,  jól  keresek.  Tetszik  tudni,  mi  a  furcsa?  Anyu
kiborult,  majd  egy  korban hozzá illő kollégája vállán sírta el a bánatát.
Addig-addig sírt, míg végre-valahára - apu halála óta először! - van pasija.
Jót  tettem  vele  és magammal is! És néhány év múlva újból ő lesz a legjobb
barátom.

              A férfi vaksága, avagy a szeretett feleség önzése

   Mit  vársz  tőlem,  nem tudom,/ Benéz a gond az ablakon,/ Miért iszom, ha
nem  vagyok szomjas? - énekelte a Bikini évekkel ezelőtt. Nem tudom, milyemn
élmények  alapján  született  ez  a néhány sor, de az biztos, hogy igen-igen
illik a harminchét éves Béla életére.

   - Huszonöt  éves voltam, amikor találkoztam Klárival -  meséli a férfi. -
Jó  volt  vele  beszélgetni a kiskocsmákban fröccs és zsíros kenyér mellett,
élveztem a hétvégi kirándulásokat, a sétákat a Várban, tetszett, hogy mindig
tudja,  mit  akar. Azután előhozakodott azzal, hogy házasodjunk össze. Olyan
szerelmes  voltam  belé,  hogy azonnal megkértem a kezét. Nem nagyon akartam
nősülni,  gyerekekre sem vágytam, de a rózsaszín köd úgy beborított mindent,
hogy birkaként mentem Klári vágyai után.

   Két  hónappal  a  lagzi után közölte, hogy gyermeket vár. Én korábban úgy
gondoltam  -  mondtam is Klárinak -, hogy néhány évet még kettesben töltünk,
és csak később vállalkozunk gyerekre. De mit tehettem? Ő boldog volt, én meg
örültem  az  örömének.  Megszületett  Domonkos,  majd  néhány  hónap múlva a
feleségem  újból  teherbe  esett. Nőttek a gyerekek, közben az én életkedvem
egyre  fogyott. Reggeltől estig gürcöltem, és amikor jó későn hazaértem, úgy
éreztem   msgam,  mint  aki  látogatóba  érkezik  családjához.  Szép  lassan
kiderült,  hogy  a  feleségem  leginkább a fizetésemre vágyik, és arra, hogy
hetente  kétszer  kielégítsem.  Néha  elfuvaroztam  őnagyságát bevásárolni a
gyerekekkel,  de azt soha nem vették túl jó néven, ha részt akartam venni az
életükben.

   Lassan  rájöttem  arre,  hogy  én  kiszemelt áldozatként csöppentem Klári
vágyainak közepébe. Ma már tudom, a kapcsolatunk elején neki majdnem mindegy
volt, hogy kit talál, csak valaki vegye el, és "csináljon neki gyereket". És
utána  tartsa  el  őt  gyerekestül!  Igazán  soha  nem  volt kíváncsi rám! A
munkahelyemen  nem  éreztem jól magam, de ő mindig azt mondta, hogy maradjak
veszteg,  és  örüljek,  hogy  ilyen magas fizetést kapok. Tíz év után mertem
elválni.   Azóta   a  saját  utamon  járok.  Félre  ne  értsen!  Kedvelem  a
gyerekeimet,  a  volt  nejemet sem utálom, csak nem szeretek bábu lenni. Nem
szeretek inni, ha nem vagyok szomjas!

                                   *  *  *

   Mondhatják  persze,  hogy  csupa-csupa rossz példát gyűjtöttünk csokorba,
olyanokat,  melyek  azt  bizonyítják, hogy az emberek érzelmileg vakok, hogy
nem  figyelnek arra, mit vár tőlük a társuk, a szerettük. Kutakodásunk során
valóban  több  rossz  példával  találkoztunk, de azért nem hallgathatjuk el,
hogy  néhány  gyönyörű  történetet  is elénk sodort a jószerencse. Például a
hatvankét  éves  Márta  néni  (nyugdíjas  tanárnő) tudatosan nem akart a nős
fiával  egy  fedél alatt élni, úgy gondolta, hogy a jelenléte zavarja majd a
fiatalokat.  És évek óta csodálatos a kapcsolata az őt rendszeresen látogató
gyerekével,  menyével  és  az  unokáival!  Pontosan  tudják, hogy mit várnak
egymástól.  Sőt! Az unokák azt kérték karácsonyi ajándékul, hogy költözzenek
össze a nagyival!

   És öröm volt beszélgetni azzal a harmincnyolc éves férfival is, aki azért
halogatta  évekig  a  nősülést, mert attól félt, hogy szép kedvese (korábban
modellként  dolgozott)  képtelen  lesz  arra,  hogy igazi otthont teremtsen.
Mekkorát  tévedett!  A  fiatalasszony  érezte,  mit  vár tőle a párja, tehát
meleg,  gyönyörű  családot varázsolt köré. És a korábban nagy nőfaló hírében
álló  üzletember  most  irigyelt,  boldog  apa. Rövidesen érkezik a harmadik
gyermeke.  -  Az  én  kedvesem  jobban  tudta,  mire  vágyom,  mint  magam -
magyarázta boldogan.

   Hogyan kerüljük el a buktatókat? Mi kell ahhoz, hogy észrevegyük, mit vár
tőlünk  a  párunk,  amikor  még  a  pszichológus  is  vak a magánéletében? -
kérdezhetik  joggal.  Az említett hatvankét éves Márta néni fogalmazta meg a
választ.

   - Nem kell ehhez semmi más, édes gyerekem, mint önismeret, figyelem, és a
szokásosnál  kevesebb  önzés.  No  és  az,  hogy  beszélj! Beszélj, beszélj,
beszélj! Ahogy Domján Edit énekelte, sírta, könyörögte sok-sok évvel ezelőtt
azon a gyönyörű, meleg hangján. Mert ha nem csöndben rágjunk magunkat, hanem
megfogalmazzuk  a  vágyainkat,  kifogásainkat,  akkor  a másiknak könnyebb a
kedvünkre  tennie. Persze kellene még egy kis empátia (beleérzőképesség) is,
ami megsúgjá nekünk, hogy mikor szabad veszekedni, és mikor kell kivárnunk a
percet, amikor a másik megszólal. Csak az a baj, hogy az empátiát nem nagyon
lehet  megtanulni, és a diplomával sem osztják együtt. És receptre sem lehet
felírni!  Pedig  mennyivel  szebb  lenne  a  világ,  ha mindenki beadhatna a
párjának,  a  lányának,  a főnökének vagy az unokájának egy empátia-pirulát!
Tálán a XXI. században feltalálják.
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2024
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva.