FALUSI ÖRÖMÖK
Kislánykoromban a "rossznőket" félelmetesnek és gyönyörűnek képzeltem:
suhogó selymekben, bársonytopánban, királylányhajjal varázsolják el a
férfiakat, akik mint vaj a kenyéren olvadnak el a pillantásuktól. Azután
most, harminc körül szembesültem a valósággal. Nincs selyem, illat,
királylányhaj, elég egy csúfocska nőszemély a "varázslathoz".
Nyálkás, ködös idő volt, az eső is szitált egy kicsit. Jobb éizésű ember
a kutyáját sem zavarja ki ilyenkor A lány ott állt az út jobb oldalán,
esendőn, és olyan lélegzetelállítóan csúnyán, hogy megsajnáltam. - Szegény,
vegyük fel! - mondtam a férjemnek. De a párom, aki egyébként meglehetős
készséggel szokta teljesíteni a kívánságaimat, nem lépett a fékre, inkább
egy autóversenyzőt megszégyenítő sebességre kapcsolt. Szinte elszálltunk a
nem mindannapi teremtmény mellett. - No, persze, ha mondjuk Cindy Crawford
állna itt, akkor biztosan megtalálnád a féket - fakadtam ki.
- Hogyan lehet valaki harmincévesen ennyine naiv?! Mit gondolsz, miért
ácsorog az út szélén? - háborodott fel a férjem.
- Fogadjunk - kiáltottam harciasan -, ha majd visszafelé jövünk,
meglátod, nem lesz itt, s akkor majd elszégyelled magad a
rosszhiszeműségedért! - pufogtam, mert szörnyen sajnáltam az ázó-fázó
csúnyaságot.
Már alkonyodott, amikor visszafelé csúszkáltunk a nedves, síkos úton, s
már messziről észrevettem: elvesztettem a fogadást. - Lassabban menj,
mindent látni akarok! - kiáltottam izgatottan. Végül is, ilyesmi ritkán
fordul elő mifelénk. A látvány elviselhetőbb volt, mint délelőtt, ugyanis a
lány csak deréktól lefelé látszott. Behajolt egy kocsi ablakán, és fontosnak
tűnő tárgyalást folytalott egy alaposan megpakolt autó sofőrjével. Különös
autó volt. Szénától roskadozó utánfutót húzott, de még az autó teteje is
hatalmas szénaturbánt viselt. Úgy festett, mint egy utazó boglya. És ki
vezette e csodaszekeret? Egy pörge bajszú, éltes korú parasztember. Hol
történt mindez? A világ végén, ahol ha esik, járni sem lehet a térdig érő
sárban. Szóval lestem, figyeltem, a férjem önelégülten vigyorgott, én pedig
elismertem, hogy a "védencem" az ősi női mesterséget űzi.
Azután telt, múlt az idő, s én akárhányszor arra jártam, mindig ott
láttam őt. Előfordult, hogy a szemem láttára szállt be egy kisteherautóba,
amely disznókat szállított, s nemcsak kese haját, de a kunkori malacfarkakat
is borzolta a tavaszi szél. Ám csufika olyan elégedett mosollyal libbent be
a teherautóba, mintha egy luxuslimuzin ajtaját tárták volna ki előtte. Ha
fékezni látott egy járgányt, földöntúli mosoly ült ki az arcára. Nemrégiben
a férjem barátjával autóztam arra, de a lányt sehol sem láttam. - Hol van a
"szépség"? - kérdeztem kíváncsian. - Ja, az a csaj? Nem hallottad, mi
történt vele? - nevetett önfeledten. Azután sok hahotával kísért előadásából
kikerekedett pártfogoltam története.
Megtudták a falusi asszonyok, hogy eredményesen ténykedik itt egy
"rossznő". Mindig akad kuncsaftja. Azt még elnézték volna az asszonyok, hogy
az özvegyemberek és az agglegények kijárnak hozzá, de amikor felfedezték,
hogy tisztes, koros családapák, rendesnek kikiáltott férjek is ki-
kiruccannak az útkereszteződésbe, forrongani kezdtek. És amikor fény derült
arra, hogy egy környékbeli koma még a járművét is szívesen kölcsönzi a
hölgynek - rossz idő esetén se akadozzon az üzlet -, az asszonyok
összeültek, és döntöttek: háború lesz! Először a rendőrségre mentek, de nem
jártak sikerrel, mert a falu egyetlen rendőre is agglegény volt... Tehát
maguk vették kézbe a dolgot. Seprűkkel, botokkal felfegyverkezve biciklire
pattantak, és eltekertek a falu végére. Hogy mi történt? Azt meg nem tudja
senki! Az asszonyok hallgatnak mint a sír. Mindenesetre tény, hogy soha
többé nem lehetett ott látni a "rossznőt".