Párdi Petra:
MELYIK TETSZIK, FIÚKÁM?
(Forrás: Nők Lapja, 1998/22. szám, 45. o.)
A srác a Jászai Mari téren állt; villamosra várt. Szép idő volt,
látszott, nem bosszantja a várakozás, békésen nézelődött, közben egy
kavicsot rúgdosott. Azután hirtelen felkapta a fejét, mert három lány haladt
el mellette, majd a közelében megálltak. A srác azonnal elfeledkezett a
korábban oly fontos kavicsról, egy csöppet sem titkolta, roppantul tetszik a
látvány: három lány talpig divatban.
Ráértem, tehát alaposan megvizsgáltam a fiú számára vonzó ifjú hölgyeket.
Első pillantásra a három pár "pata" kötötte le a figyelmem. Hiába, ma már
nem gond az alacsony termet, hopp, föl a sámlira, ugrás a cipőbe, utána
indulhat a hódítás! Oké, elismerem, hogy egy vastagabb talp nyújtja az
alakot, sokaknak előnyös is, de ez már sok nekem! A négyemeletes lábbelik
sokkal inkább emlékeztetnek arra az ortopéd cipőre, amelyet a sánta Sára
néni viselt, akitől nagyon féltem gyerekkoromban. Sebaj, folytassuk a
vizsgálódást!
Mindhárom lány fekete, térdtől bővülő szaténnadrágot, fekete kabátot, s
hogy a színhatás egységes legyen: festett fekete hajat "viselt". Vajon
melyik a legszebb? Melyik szerelés mögött bújik meg egyéniség? - kérdeztem
magamtól, majd odébb sétáltam, hogy közelebbről megszemlélhessem a három
démont. Rájuk néztem, zavarba jöttem. Hogyan dönthettem volna el, melyik a
legfinomabb vonású, melyik tetszhet meg leghamarabb a kitartóan bámészkodó
fiúnak, amikor három azonos alapozóval bevakolt, barna szájkontúros, barna
rúzsos, feketére betonozott szempillájú, teljesen egyformának tűnő tucatarc
nézett rám.
Ekkor már tudtam, hogy elő fog kerülni "ő" is. És lőn. A következő
pillanatban mobilhangon felpityegett a "fel torreádor...", s mi, a
járdaszigeten várakozók sokáig élvezhettük a népszerű dallamot - amúgy nekem
jobban tetszik zenekarral és Pavarottival -, mert bizony nem kevés időbe
telt, amíg az egyik feketeség pepita műkörmös ujjaival előbányászta a
táskája mélyéből a rádiótelefonját. "Cső, mi a pálya!" - rikkantott a
telefonba, szemmel láthatóan élvezte, hogy mindenki őt nézi. Adott is néhány
kőkemény balhorgot a magyar nyelvnek: "No, ne b... ki velem, hogy érnék már
oda ötre! Túróst, papikám! Vedd meg a jegyet, és ha majd a kezedben lesz,
akkor csörrents újra!" Nála jobban csak a barátnői élvezték a színvonalas
társalgást, úgy vihogtak, mintha egy különleges humoreszket hallgatnának. A
telefonműsor után unatkozni kezdtek. "Nem jön az a k.... villamos, mi a
francot tökölnek ennyit?" - kérdezte az egyik. "Tudja a lóf..." - felelte a
korábban telefonáló, majd hirtelen felderült az arca a vakolat alatt: "Hahó,
van nálam szotyi, hammozzunk egy kicsit!" Olyan önfeledt köpködést, amilyet
a három grácia rendezett, még soha nem láttam.
Reménykedve néztem a fiúra, kerestem az arcán némi megvetést,
elhatárolódást, valamit, amivel érzékeltette volna velem és a külvilággal,
hogy neki mindez nem tetszik. Csalódtam. A fiú teljes elragadtatással leste
a démonokat. Biztosan látott valamilyen filmet, amelyben hasonló lányok
szerepeltek. Talán ezek a feketébe bújtatott, vékonyka gyerek is normálisak
lehetnek a lelkük mélyén, csak utánoznak valamilyen horrorhősnőt vagy
popénekest. Hiszen kitől kapnak más mintát? Próbáltam magam vigasztalgatni,
de nem derültem jobb kedvre. Inkább eszembe jutott, hogy egyelőre még csak
készülnek az ember klónozására. Szerintem kár annyira tiltakoznunk ellene,
hiszen e lányzók bizonyítják: régóta megtörtént. És te, fiú, ott a
megállóban - néhány méterre tőlem -, nézd csak kitartóan azt a lányt,
amelyik megtetszett, mert ha csak egy pillanatra is másfelé figyelsz, sosem
jössz rá többet, melyik volt számodra vonzó a három közül.