Vass Virág:
HA ÉN EZT A LÁNYOKNAK ELMESÉLEM...
(Forrás: Nők Lapja, 1998/20. szám, 33. o.)
A lányokat tulajdonképpen alig ismerem. Hetente
kétszer, torna előtt mégis tartunk egy kis lelki
tréninget: Hogy edződjünk az élet eseményeihez.
Miközben kinti dolgainkat levetkőzzük, pőrén és
kendőzetlenül kibontakoznak ezek a tornaöltözős
történetek.
- Ezt most inkább hagyjuk! Ne haragudj, de erről tényleg nem szivesen
beszélek - hárított Andi, és ebből sejteni lehetett, hogy pont erről nagyon
is szívesen beszélne, csakis ez foglalkoztatja, így aztán előbb vagy utóbb
úgyis kibukik belőle. Sokkal előbb, mint vártuk.
Akár egy elkínzott aszkéta, a testkultúra (kultusz) végsőkig elszánt
Szent Johannája mászkált közöttünk, mióta tíz hónapos kihagyás után ismét
felbukkant a tornateremben. Permanens izomláz gyötörte. Minden
elkényelmesedett porcikája lázadozott a váratlan kényszermunka ellen. De ez
még hagyján! A testi fáradtság sem tudta elnyomni azokat a kellemetlen,
sajgó gondolatokat, amelyek a legváratlanabb pillanatokban beléhasítottak.
- Valami nem stimmel velem - összegezte előkészítve a talajt egy nagy,
őszinte, kegyetlen kirohanásnak - saját maga ellen.
- Találkoztam a földkerekség két legklasszabb srácával. Én meg hülye
hiúságból elszalasztottam őket.
- Előbb az egyiket, aztán a másikat? - érdeklődött valaki, akit a többes
szám összezavart, vélhetőleg sohasem járt és még kevésbé szakított egyszerre
két pasival. De Andit már nem lehetett többé kizökkenteni:
- Tudjátok, hogy öt éve jártunk együtt Attilával, amikor megkaptam azt az
ösztöndíjat Regensburgba. Marketing szak! A boldogságtól a plafonig
ugráltam. - Végül is mi az a tíz hónap? - hajtogattuk egymásnak -, a mi
kapcsolatunk bőven elbírja!
És már terveztük is az esküvőt a diplomaosztás utáni nyárra.
Regensburgban gyakorlatilag minden szabad percemben leveleket írtam. (Én,
aki azelőtt a nyaralásokból egy lapot sem küldtem haza.) Attila is
meglátogatott, két napig tartott az út stoppal, amikor végre beesett,
végignyúlt a padlón az aprócska kollégiumi szobában. Akkor tűnt fel a színen
Tobias. Ismertem már az egyik egyetemi kocsmából. Nem voltunk semmilyen
viszonyban, de látva sanyarú helyzetünket, beépített szekreny nagyságú
regensburgi rezidenciámat, nagyvonalú ajánlatot tett: arra a pár napra
költözzünk be hodály méretű bérelt lakásába.
A kégli nem volt az a "gemüt-lich" fajta (igaz, Tobias sem volt tüchtig
alkat, loboncos hajával remekül beillett a lakás trehány eleganciájába).
Regensburg valóságos metropolisz lett arra a néhány napra. Fantasztikus
helyeket fedeztünk fel így hármasban. Attila és Tobias - mindketten
építészhallgatók - a város szinte valamennyi tégláját külön-külön
kitárgyalták. Látva rosszul leplezett féltékenységemet (a téglákra), engem
is egymást túllicitálva dicsértek, ha nem is olyan mély átéléssel, mint a
patikaház homlokzatát.
Aztán Attila elment, és ittmaradt a nyakamon Tobias barátsága. Nem tudom,
hogy igazából mikor lobbantunk lángra. Tény, hogy a hodályból már nem
költöztem vissza a diákszállásra. Ezt Attila is természetesnek találta,
világéletében praktikusan gondolkodott, úgy is van, minek fizetnék többet
azért a kis egérlyukért az egyetemnek, ha egyszer minimális rezsiköltségért
ilyen kényelmes szobám van? Így hát szorgalmasan címezte leveleit Tobias
lakására.
Attila ötlete volt, hogy ha már úgyis Tobias fuvaroz haza a szemeszter
végén, viszonozzuk a vendéglátását a nyárra. Múlt hét óta együtt járják a
Körutat, órákig tanulmányozzák a lerobbant házak belső udvarát, fotóznák,
vitatkoznak, aztán lehiggadnak.
Én az elmúlt napokban itthon tipródtam. Mint kiderült, teljesen
feleslegesen. Tobias és Attila egy sör mellett tiszta vizet öntöttek a
pohárba. Beszéltek. Nélkülem. Rólam. Mint a férfi a férfival.
Hát ezen állatira begurultam. Tobias kifejtette, hogy szerinte a
kapcsolatunk Attilával éppen stagnált, amikor kimentem Regensburgba: "Hidd
el nekem, ebben a fázisban nem érdemes beleugrani egy házasságba! Nem
hazabeszélek. Én Regensburgban akarok élni. Ő meg itt. Csak mint haver
tanácsolom, adj egy kis időt magatoknak! Hagyd, hogy ő döntsön, figyeld meg,
előbb-utóbb valamilyen jelzést ad."
És tudjátok mit felelt az én Attilám? Hogy az élet hasztalan szenvedély,
már Sartre is megmondta, és hogy ő csak a javamat akarja. Ilyen zagyva
pasiduma! Csoda, ha nem bírtam cérnával, és tegnap nekiestem, hogy ha férfi
lenne, igazi férfi, nem a javamat, hanem engem akarna! Erre ő magamra
hagyott egy megfejthetetlen mosollyal.
"Na csá, ha Tobias keresne, azt üzenem, hogy igaza volt. Ja, és ha kedve
van, jöjjön utánam a skanzenba!"