Issekutz Erzsébet:
A BÁRÁNYOK HALLGATNAK
(Forrás: Voil…, 1998/4. szám, 90-92. o.)
A címet nem a filmtől kölcsönöztük. A forrás azonos.
A bibliai áldozati bárányok hallgatásáról van szó.
Akiket ezúttal nem fizikailag kínoznak meg. Azokról a
nőkről van szó, akikkel már kikezdett a férj legjobb
barátja. De az asszonyok mindig hallgatnak. Miért?
Krisztina fellázadt. Hiszen már túl volt a harmincon és úgy gondolta, itt
az ideje, hogy ne tűrjön el mindent a férfiaktól. Legújabb partnere, a
jóképű orvos atyai jó barátja, Józsi bácsi tulajdonképpen már kezdettől
fogva furcsán viselkedett. Rendszeresen felhívta a lányt, elvitte
vacsorázni, húzatta neki a cigánnyal és ősz szemöldöke alól a szemébe nézve
dúdolta: szőke asszony, szőke asszony... De közben agyba-főbe dicsérte
doktor barátját, minden szépet és jót elmondott róla. Krisztina joggal
hihette, Józsi bácsi tulajdonképpen kerítői feladatokat próbál ellátni, még
ha kissé furcsa eszközökkel is. Mikor az orvossal komolyra fordult a dolog,
Józsi bácsi úgy gondolta, itt az ideje, hogy ő is komolyra fordítsa a
dolgot. Krisztinát sarokba szorította - a szó szoros értelmében, az orvos
lakásának lépcsőházában - és hevesen kezdett a szoknyája alá nyúlkálni.
Krisztina még hevesebben tiltakozott és menekült. Kissé ziláltan érkeztek a
nappaliba. Ám Józsi bácsi - mintha mi sem történt volna - tárt karokkal
üdvözölte cimboráját, figyelemre sem méltatta a szoknyáját húzogató
Krisztina zavarát. Szemmel láthatóan fel sem merült benne, hogy a lány
beárulja. És Krisztina ekkor még hallgatott. Aztán egy meghitt vacsora
alkalmával kipakolt. Mindent elmondott: a telefonokat, a vacsorameghívást, a
lépcsőházi támadást. A meghittség ezzel egyből oda is lett, és pár héttel
később az új barát is. Az orvos nem tudott megbocsájtani - Krisztinának.
Krisztina tulajdonképpen nem áll értetlenül a helyzet előtt. De még
mindig nem akarja elhinni, hogy ez éppen úgy működik, ahogyan azt a barátok
elképzelik. Hiszen hányszor, de hányszor fordult elő, hogy valamelyik
partnerének éppen a legkedvesebb haverja kezdett ki vele. És ő hallgatott.
Sohasem mondta el barátjának, hogy cimborája, akivel együtt sörözik,
kártyázik és meccsre jár, valójában aljas kígyó, aki bizalmasának barátnőjét
igyekszik ágyba cipelni. Eddig ösztöne azt súgta, jobb, ha hallgat. Most,
hogy fellázadt és nem tűrte tovább ezt a megalázó és aljas molesztálást -
most bezzeg ő lett a vesztes. Teljesen logikus.
A pszichológusnő a sajátos jelenség kapcsán - érdekes módon - személyes
tapasztalatairól beszél: "A férj vagy a vőlegény barátja legtöbbször kikezd
a menyasszonnyal. Ennek éppen a meghitt barátság az oka. A férfibarátság sok
összetevőből áll, közöttük van az egészséges rivalizálás és a közös ízlés.
Nem csoda, hogy a barátnak is tetszik a haverja által kiszemelt lány vagy
asszony - viszont ő is ki akarja próbálni vonzerejét. Meg akarja tudni, ő
van-e olyan legény, mint legkedvesebb barátja. Tehát kikezd annak
menyasszonyával." Jó, rendben van. Közös ízlés, vetélkedés - ez eddig a
pasik jellemzője. De miért olyan biztosak benne ezek a férfiak, hogy a nők
hallgatni fognak? A pszichológusnő bólogat: "Azt hiszem, a legtöbb férfinak
eszébe sem jut, ha kikezd egy nővel, akkor az elmondja az esetet a férjének,
partnerének. Ugyanis a férfimentalitás alapvető logikája szerint a nő a
hibás." Még hogy ők a hibásak? És mégis. Az ösztön azt súgja: nem szabad
bevallani a férfibarát szemétkedéseit.
Andrea még fiatal, de az élet őt is tanítgatja. Friss házasok voltak,
amikor egy szombat reggelen urához beállított annak legjobb barátja, Péter.
Vízilabdameccsre invitálta Andrea férjét, aki viszont éppen az anyjához
készülődött. Péter és barátja tehát együtt hagyták el a házat. Rövid idő
múlva csöngettek. Andrea köntösben nyitott ajtót és csak ámult, mit akar
Péter, miért jött vissza. Erre gyorsan fény derült, mert Péter se szó, se
beszéd nekiesett az ifjú asszonykának, és vonszolta a még vetetlen ágy felé.
Andrea minden erejét latba vetve tiltakozott: szóval és tettel. De még
Péterrel sem veszett össze. Nem mondta el neki, hogy aljas gazembernek
tartja, helyette csak próbálta lebeszélni a felhevült barátot. Andrea csak
hosszas és állhatatos dulakodás után tudta kituszkolni Pétert, és ezzel
részéről be is volt fejezve az ügy. Azt remélte, hogy Péternél sem lesz
folytatás.
Amikor délben ura hazatért, hihetetlenül undok volt. Andrea ezt az anyós
hatásának tudta be, mindaddig, míg férje meg nem kérdezte, ki látogatta meg
délelőtt. Andrea úgy döntött, az igazságot mondja el, de persze nem mindent:
hanyagul odavetette, hogy Péter visszatért, mert még valamit akart. Ez ugye
tökéletesen meg is felelt a valóságnak. Miért, miért nem, a férj agresszíven
rákérdezett, Péter nem akart-e mást is. Szó szót követett és lassan fény
derült az igazságra. A férj fel volt háborodva. Azon, hogy felesége nem
akarta elmesélni a dolgokat. Andrea sírva magyarázkodott: dehát ők olyan jó
barátok Péterrel, nem akarta a két ifjút egy életre összeugrasztani. Mi lett
a dolog vége? Talán nő olvasóink azonnal ki is találják: Péter és Andrea
férje mind a mai napig elválaszthatatlan jóbarátok. Andrea viszont
válófélben van. Férje ugyanis nem bocsátott meg.
A bárányok tehát ösztönösen hallgatnak. Szívük mélyén érzik, csak ők
húzhatják a rövidebbet. Mégpedig sajátos férfilogika alapján. A férj, a
partner ugyanis a nőt tartja hibásnak azért, mert legjobb barátja éppen vele
kezdett ki. Ahogy a doki összegezte, védelmezve az ő Józsi bácsiját: biztos
nem udvarolt volna Krisztinának az ő öreg barátja, ha lány erre nem ad okot,
nem adja a lapot. Valószínűleg Krisztina túlságosan kihívó volt és frivol.
És az is teljességgel megbocsájthatatlan, hogy barátnője mindent kipakolt.
"Egy húszéves barátságot akart tönkretenni" - kiáltotta fájdalmasan a doki.
Krisztina hiába érvelt, ő nem tett semmit tönkre, Józsi bácsi az oka
mindennek: ő ment, Józsi bácsi - maradt.
Andrea férje viszont úgy gondolta: kicsi felesége mérhetetlenül
erkölcstelen volt, mert nem vallotta be Péter molesztálását. Az más kérdés,
hogy az ő legjobb cimborája biztosan nem próbálta volna meg a még meleg
hitvesi ágyba vonszolni haverja feleségét, ha az nem ad erre okot. "Mert
állandóan csak köntösben mutatkoztál előtte. Meg törülközőbe csavarva. És a
szeme láttára húztad a harisnyádat" - sorolta vádjait Andrea válófélben lévő
ura. Andrea védekezése gyenge érvnek tűnik: hiszen Péter a leglehetetlenebb
időpontokban, vagy reggel, vagy késő este tört rájuk, persze, hogy nem volt
mindig állig utcai ruhában. Ha pedig öltözködés közben rontott lakásukba a
cimbora, akkor természetesen világos, hogy Andrea igyekezett mielőbb ruhába
bújni. Amihez a harisnya igenis hozzátartozik.
A bárányok hallgatnak tehát. Inkább fedezik a barátot, minthogy
tönkretegyék a barátságot. Ami egyébként fura és mégis működő dolog. Ha jól
meggondoljuk: ugyan milyen barát az, amelyik éppen a legjobb haverja nejére
pályázik. Aki igyekszik elszeretni a feleségét? Érdemes ezt a barátot
fedezni, megtartani a férjnek? Mégis: ha az áldozatok elárulják, akkor a
nőkre neheztelnek a férfiak. A feleségre, a barátnőre, aki tönkretette a jól
működő kapcsolatot.
Ez olyan, mint a régi rómaiaknál: a rossz hír hozójnak levágták az orrát.
Szegény, hiába nem tudott jobb hírrel szolgálni: aki itt elrontja Róma
jókedvét, az lakoljon. Hasonló effektus ez a férfiaknál: érzik ők, az a
legjobb cimbora talán nem éppen a legmegbízhatóbb, legtántoríthatatlanabb jó
barát. De erről a tényről egyszerűen nem akarnak tudomást venni. Ha pedig
egy nő ebbe beleszól, és felnyitja szemét, akkor - ha az orrát nem is vágják
le - a rossz hír hozójára neheztel a férfi. Miért is mondta el mindezt az a
lány? Hiszen emberek vagyunk. Mindenki megbotolhat. Most haragudjak a
legjobb barátomra?
Ezért a bárányok inkább hallgatnak. És rosszabb esetben inkább
hajlandóságot is mutatnak. Mert nem minden asszony állhatatos. Nem minden nő
lát át a szitán. Van, aki nem tud ellenállni a heves ostromnak. Vagy a
csábításnak. Vagy elhiszi, hogy ő olyan ellenállhatatlan. Nem véletlen, hogy
az egész iroda Elvirán kacag. Elvira ugyanis azért vált el, mert
beleszeretett férje legjobb barátjába. Akihez férjhez is ment. És urát most
éppen annak legjobb barátjával csalja. Elvira tehát komolyan vette ezt a
legjobb barát kikezdési effektust. Annyira, hogy nála lassan csak ez
működik. Ő persze nem tartja a barátot aljas gazembernek, inkább roppant
férfias egyénnek, aki íme, nem tudta leplezni érzelmeit.
Ritkán, de tényleg előfordul, hogy a férj legjobb barátja őszintén
beleszeret annak feleségébe. Ennek nagyon is reális feltételei adottak: a
barát - különösen, ha agglegény - valószínűleg rengeteg időt tölt a baráti
házaspár társaságában. Az asszonyka főz, és meghívja őt is ebédre. Vásárolni
megy, és mert a férj nem ér rá, a barátot kéri meg, hogy segítsen
hazacipelni a szatyrokat a csarnokból. Valószínűleg az asszonyka kevésbé
szemérmes egy olyan baráttal szemben, aki éjjel-nappal bejáratos a házba.
Néha pongyolában mutatkozik előtte vagy esetleg hálóingben, alkalmasint a
barátot kéri meg, hogy húzza fel a ruhája cipzárját. És mert a barát egyre
több és több időt tölt a házaspárral, nincs is alkalma más nőkkel
megismerkedni. Beleszeret tehát az asszonyba. Ez persze csak tovább
bonyolítja a helyzetet. Ilyenkor a bárányok még inkább hallgatnak. Igaz.
ebben az esetben nem áldozati, de fekete bárányok.
A férfiak miatt kell hallgatni. Hogy nekik ne fájjon. Hogy ők ne érezzék,
milyen gyalázatos a legjobb barátjuk. Mivel pedig ezt sosem vallanák be az
urak, inkább arra a következtetésre jutnak: a nő a hibás. A bárányok tehát
hallgatnak. Mert tudják, milyenek a férfiak. Mert jobban tisztelik a férj,
illetve a partner barátságról alkotott illúzióját, mint a saját
tisztességüket. De nem csupán a feleség-bárányok hallgatnak. Van még egy
titkait mélyen őrző nőcsoport. Ők a barátnők. Akikkel rendszerint a férj
kezd ki. Mármint a legjobb barátnő férje. És ők is hallgatnak.
Zsuzsi és Szilvia elválaszthatatlanok. A játszótéren ismerkedtek meg
évekkel ezelőtt, amikor még mindketten ott sétáltatták apróságaikat. A
szimpátiából barátság lett, amely az évek során egyre mélyült. Zsuzsi
vigyázott Szilvia gyerekére, ha az megbetegedett és Szilvia vásárolt be
hétvégén mindkét családnak. Egyszóval jó barátnők lettek. Szilvia férje csak
mosolygott, Zsuzsinál pedig senki sem szólt bele a barátságba, hiszen ő már
régen elvált. Egy szép napon, amikor Zsuzsi barátnőjére várva kötögetett
Szilviáéknál, megérkezett a férj. Mégpedig lehengerlően. Kezei
lefoghatatlanul tapogatták Zsuzsi telt-dundi idomait, egész testével hevesen
az ágy felé lökdöste felesége barátnőjét, aki nem győzött tiltakozni. Végül
a sarokba szorított nő mérgesen megfenyegette a kikapós férjet, ha nem
hagyja azonnal békén, mindent elmesél Szilviának. Ez hatott. Mégpedig
meglepetésszerűen. Erre ugyanis egyáltalán nem számított a kikapós
férjecske. Csupán anynyit kérdezett most már igen-igen csendesen: "Ugye nem
fogsz szólni a feleségemnek?"
"A világ minden kincséért sem mondanám el neki, hogy a férje épp velem
kezdett ki - rázza a fejét Zsuzsi. - Biztosan tönkremenne a barátságunk,
tönkremenne a házassága. Rajtam ne múljon az ő válásuk. Különben is, Szilvia
még azt hinné, én adtam a lapot a férjének. Nem. Én egy árva szót sem szólok
Szilviának. Hallgatok."
Krisztina föllázadt - és pórul járt. Ha hallgat, akkor talán már össze is
házasodott volna a doktorral, a tanú minden bizonnyal Józsi bácsi lett
volna. Az atyai jóbarát. A legmeglepőbb a dologban, hogy a férfiak holt
biztosak a hallgatásban. Hiszen ők nem akarják kockára tenni sokéves
barátságukat a férjjel, nem akarják tönkretenni házasságukat. Ők csupán
kalandra vágynak. Ha csak felmerülne bennük annak az eshetősége, hogy
áldozatuk beszélni fog, akkor nem vállalnák a rizikót. De pontosan tudják: a
nők hallgatnak. Féltik az orrukat: házasságukat, kapcsolatukat, férjük lelki
nyugalmát. Különben is, a jó barátok letagadnák a vádakat, hiszen az ilyen
molesztálások mindig négyszemközt zajlanak.
Hiába faggatjuk a lányok sorát: szinte mindegyikkel megcörtént már, hogy
éppen a partner legjobb barátja kezdett ki vele - olyan nő, a mi
Krisztinánkon kívül, mégsem akadt egy sem, aki beárulta volna az esetet.
Borzasztó felelősség lenne azt ajánlanunk: bárányok, ne legyetek áldozatok,
ne hallgassatok többé. Hiszen egy tönkrement kapcsolat, házasság romjain
meditálni azon, hogy talán mégsem kellett volna szóvá tenni a dolgot - immár
késő. Két megoldás azért van: igen, az első a Zsuzsitól tanult hathatós
fenyegetés. Ha nagyon határozottan, magabiztosan közöljük a támadóval,
mindent elmondunk a legjobb barátnak - aki történetesen a férjünk, vagy a
feleségnek, aki meg történetesen a barátnőnk - akkor az őszintén megijed.
Mert ezek a férfiak sok mindent akarnak: kellemes hancúrozást az ágyban,
férfiúi mivoltuk újabb dicsőséges bizonyítékát, de egyet egészen bizonyosan
nem akarnak: hogy a harmadik fél megtudja ezt.
Ezzel persze még nem nyitottuk föl a szerencsétlen partner szemét, aki
továbbra is abban a hitben él, micsoda remek cimborája van. De legalább mi
nem kerülünk többé olyan szégyenletes szituációba, amelyet nem merünk
elmondani senkinek sem, legkevésbé férjünknek. A másik megoldás? Hagyjuk a
férjek orra előtt a Voil… magazint, mintegy véletlenül, hanyagul nyitva
ennél a cikknél. Hátha megvilágosodnak! Hátha rájönnek, ez velük is
előfordulhat. De ha a cikk elolvasása után elkezdenek faggatózni, akkor ne
szóljunk egy szót sem. Ami a miénk: a bárányok hallgatása.