ITÁLIA AZ ÁLMOK FÖLDJE?
A nyár közepén egy hosszú, és különlegesen szépen fogalmazott levelet
kaptam, ami így kezdődött:
"Kedves Andrea!
Gondolom nem számítottál rá, hogy éppen Olaszországból kapsz mail-t,
magyarul, bár, a neten semmi nem meglepő :-) Egy hete érkeztem, és mielőtt
elindultam volna, valaki figyelmembe ajánlotta az Internet Kalauz
archívumában a love storykat. Merthogy én az IRC-n megismert kedvesemhez
jöttem ki Itáliába. A történetem nem befejezett, semmiféle célba nem értünk,
sok minden valószerűtlen, sok minden természetes, de tény, hogy itt vagyok,
itt vagyunk. Kedvesem dolgozik, én olvasok, tanulok, sétálgatok,
istentiszteletre járok, és hazavárom Őt. Tulajdonképpen csak azért írok,
mert én éppen benne vagyok a love story közepében, nagyon ráérek, véleményem
is van és emellett meg kíváncsi is vagyok...."
Nos, én is kíváncsi lettem a levélíró lányra, mert érdekesnek találtam a
történetét és gondolkodását, ezért levelezni kezdtünk, majd személyesen is
találkoztunk. Így jött létre a következő beszélgetés, amiben, úgy érzem,
ezúttal sok újat is sikerül elmondani az internetes szerelemről.
- Tudatos elhatározás eredménye, vagy véletlen volt, hogy éppen az
IRC-n találtál rá a kedvesedre?
- Nem volt különösebb ok, hogy elkezdjem a csevegést, mert soha nem
döntöttem róla, hogy én akkor most a neten keresem a barátaimat, netalán a
páromat. Belecsúsztam. Tetszett, mert hirtelen sokan kezdtek el velem
beszélgetni. Az én romantikusan csengő nevemmel mondjuk nem is csoda, hogy
azonnal népszerű lettem, hiszen az IRC csatornákon sokkal több a fiú, és
nagy örömmel fogadják a betérő lányokat.
- Milyennek ismerted meg az IRC világát?
- Úgy látom, sok ember számára talán az történik az IRC-n, amit a valós
világtól várnak, amilyenné ők varázsolnák, amivé ők lennének, ha mást nem
kellene érte tenni, mint kimondani egy varázsszót. Itt elsírhatod búdat-
bajodat egyszerre tíz embernek is akár, vagy levetheted a belédnevelt
gátlásokat és vandálkodhatsz emberek lelkivilágában, törhetsz, zúzhatsz
anélkül, hogy ennek bármi olyan következménye lenne, ami a bőröd alá hatol.
Bármit teszel, nem kell felvállalnod, hiszen a nickeddel egy másik
személyiséget kreáltál magad helyett. Ha a végleteket nézzük, hatásaiban
hasonló az IRC az alkoholhoz: van aki a negatív gátlásait vetkezi le, van
aki a pozitívakat... Érdekes, minél többet írok, gondolkozom az IRC-ről,
annál kevésbé szeretem. Nem, nem jól fogalmaztam: annál veszélyesebbnek
látom. Pengeélen táncolás: nehéz sem jobbra, sem balra el nem szédülni.
- Gondolkodtál már azon, mitől más egy hálón szövődő kapcsolat? Azt
már sokan elmondták, hogy az Interneten azok találnak társat, akik
számára fontosabbak a belső értékek, mint a felszín, a külső. Te
hogyan látod mindezt?
- Engem is foglalkoztat, hogy mennyiben számit a szerelemben, a kölcsönös
vonzalomban a személyes ismeretség, és mennyire a "mélystruktúrája" az ember
gondolkodásának, személyiségének és mennyire a másik ember mozdulatai,
tekintete, a viselkedéskultúrája. Csodálatos dolog, amikor az ember olyan
valakivel kezd el beszélgetni, aki a lelke visszhangjaként mesél, aki
titkokat mond el, és Te teljesen meg tudod érteni, (hogyne tudnád, hiszen
legtöbbször ez a célod, tudatosan vagy tudat alatt) és úgy érzed, egészen
egy hullámhosszon vagytok. A gyakorlatban szerintem van egy óriási veszély:
az ember, ha megfelelő hatások érik, bárkinek a hullámhosszára rá tud állni.
Példák erre az olyan filmek, amikor a talán többszörös gyilkossal
rokonszenvezünk (ld. Ponyvaregény) vagy legalábbis nem tudjuk eldönteni,
hogy most kinek a pártján állunk: a rendőrén vagy a rablóén. Ezek a filmek
mind jó gyakorlóterek a "normáink" lerombolásához.
Kicsit kategorikusan hangzik, de ha az ember (a nő) valakihez érzelmileg
kötődik, ha már "elhatározta" legalább tudat alatt, hogy Őt igenis szereti,
méghozzá nagyon, akkor nincs menekvés. Szerintem itt van a veszélye a netes
szerelemnek. Egy olyan rétegét ismered meg a másiknak, egy olyan részed
harmonizál vele, ami a hétköznapokban - ki tudja jó-e, de - nem kerül elő
túl gyakran, pláne nem első szűrőként, és ugyanakkor az esetek nagy részében
olyan dolgokban, amikben egyezni kellene nemhogy nincs összhang, de
feszültség alakul ki a különbségek miatt.
A "normális" (vagy írjam inkább azt, hogy elavult?) kapcsolatok úgy
rendeződnek, hogy az ember meglát, megismer valakit, mindegy, hogy
bemutatva, vagy véletlenül, de automatikusan beleteszi a "jöhet" csoportba,
vagy nem. És ahogy egyre több információt szerez róla (ahogy az öregekkel
viselkedik, ahogy a nőkkel bánik, ahogy a barátaival viselkedik, ahogy velem
viselkedik, és csak utána "ahogyan gondolkozik") vagy egyre magasabbra teszi
a listán, vagy egy finom kis mozdulattal átcsúsztatja az "ember" kategóriába
a "nő" vagy "férfi" csoportból.
A neten minden mást megelőzve a szavak, gondolatok, és az ezek által
keltett érzések kerülnek felszínre, a többi már csak a kapcsolat későbbi
szintjein derül ki. Én nem tudok tapasztalati véleményt mondani, mert nincs
befejezve a történetünk. De azt tudom, hogy egy ilyen kapcsolat vagy egy
nagy csapda vagy egy csoda. Csodákkal fűszerezett csapdák is vannak. Én a
saját kapcsolatunkról még nem tudom, melyik lesz.
- Te, mint nő, milyennek tartod magad, és mennyit számít ez az
Internet világában?
- Mi nők különösen hajlamosak vagyunk "védelmükbe fogadni" bárki
rászorulót, ez egyszerűen kódolva van genetikailag bennünk és "anyai ösztön"
néven ismeretes. Szép dolog ez, csak élni kell tudni vele. Pláne, ha az
embernek még olyan talentum is adatott, hogy könnyen ráhangolódik mások
hullámhosszára, erős empátiakészsége van. Az az ember (mint én) előbb-utóbb
észreveszi, mennyi roncs, tönk szélén álló lélek hever a neten, és elszántan
igyekszik segíteni nekik. Létrehoz csatornát az IRC-n, senkit nem utasít
vissza, mindenkivel beszélget, stb. Persze, hogy a legtöbb férfi - és
persze, hogy a legtöbb a kiutat (sokszor pszichológus tanácsára) egy nőben
látja, egy igazi kapcsolatban, ahol ŐT elfogadják, ahol ŐT szeretik, ahol
végre visszajuthatnak az elvesztett anyaölbe. A lényeg, hogy nekik végre
jobb legyen. Óriási veszély az "anyáskodó" nőkre nézve. Nehéz ilyenkor
megálljt szabni az érzelmeknek, a segíteni akarásnak, "mindent megteszek,
hogy jobb legyen neki" szándéknak.
- Mit gondolsz, ha ezek a fiúk/férfiak nem a neten találkoznának
Veled, akkor is vágyódnának utánad?
- Nem mondom, hogy szép vagyok, de elég ideális küllemet kaptam -
legalábbis ezen férfiak számára. Derékig ér a hajam, nem vagyok kövér, és
nagy zöld szemeim vannak. Nem dicsekvés, dehogy! (nő vagyok, én is sokat
szenvedek a külsőm miatt) csak hát ha képet kérnek tőlem, én már előre
félek. Nagyon kevés embernek küldtem el digitális változatomat, és
legtöbbször egy bohócruhásat, ami olyan, mint egy Picasso-festmény. Mégis,
nagyon sokaknak tetszettem. Pedig én úgy igyekeztem! A személyes
találkozásokról ne is beszéljünk. Volt, aki tündérnek nézett. De csakis
azért, mert annak akart nézni. Volt, aki belémszeretett, de csak azért, mert
belém akart szeretni. Az volt minden vágyuk, hogy történjen már valami,
szeressenek már valakit, találják már meg az igazit! Én meg igyekeztem
lebeszélni őket, igen nagy sikerrel. Egy embert nem lehetett. Ő még a mai
napig is halálosan szerelmes. Nem tudok mit csinálni. Beszélgetünk, és én
próbálom néha jelezni, hogy az az oldalam amit ő látott, az nem én voltam,
hanem egy részem, aki az ő hullámhosszára hangolódott. Nekem nem az az
eredeti "állapotom". Kemény dió...
- Aztán mégiscsak jött valaki, aki Neked is többet jelentett, mint
mindenki más, hiszen a virtuális találkozásból komoly kapcsolat
alakult ki...
- Igen, akinél a nyáron vendégeskedtem, ő teljesen más. Nem akart
szerelmes lenni, nem akart semmit, csak beszélgetni és múlatni az időt.
Aztán egymásra akadtunk. Jól megértettük egymást, jókat bohóckodtunk, én
pedig csak azt láttam, hogy egyre inkább belefurakodik az én kis valós
életembe. Mesebeli herceg, akiről már nem csak este lefekvés előtt hallgatod
a történeteket, hanem minden helyzetben és pillanatban.
- Biztosan sok fiú kíváncsi lenne arra, mi a titka, hogy ami oly
sokaknak nem, ennek az egy férfinak sikerült. Hogyan lehet egy lányt
meghódítani az Interneten keresztül? Áruld el, mivel tudott "levenni
a lábadról"?
- Nehéz kérdés, de megpróbálom megfejteni. Először is azzal, hogy úgy
kezdte a beszélgetést: "May I...?" Udvarias volt. És meglepően tájékozott
minden felől, amiről én nem. Egyszóval művelt. Mindent csinál, amit én
szeretnek, amihez úgy érzem, hogy van bennem valami, csak az idő, a rend
hiányzik hozzá, hogy én is tegyem. Hét-nyolc nyelven beszél, jogi diplomája
van, sportol, nagyon sokat olvas (nem néz TV-t, én sem), stb. És mindaz, ami
ennek a háta mögött van: muszáj, hogy rend legyen az életében, mert különben
nem férne meg a vasalás az olvasással, a munka az utazással, és a többi
rengeteg dolog. Aztán megkérdezte, hogy másnap esetleg lehetséges lenne-e...
Kilenckor. Pontos volt. Én meg nem. :) Utána már én is igyekeztem mindent
elkövetni, hogy pontos legyek. Az érzés, hogy nincs szüksége rám, nem
kapaszkodik belém, és nekem sincs különösebb szükségem rá, mégis
beszélgetünk, és fontosak vagyunk egymásnak, jó volt. Azután levelet írtunk
(emailt) és azt írta, hogy mindig unni szokta a hosszú leveleket, de az
enyémet nem unta. Válaszolt. Hosszan. Szakított rám időt. Voltam eléggé elől
a fontossági listáján ahhoz, hogy írjon nekem, keressen. És egyre kíváncsibb
lett rám, valami megfogta, de fogalmam sincs, hogy mi.
- Mikor került szóba eloször, hogy találkoznotok kellene?
- Kb. egy hét után küldött nekem egy doc-filet. Ez a file az autóút
leírása volt Avellinotól Veszprémig. Pontosan mikor, hol, merre, meddig...
Nem viccelt, komolyan gondolta az érdeklődését irántam, felhívott sokszor
még mielőtt találkoztunk volna, jelezvén, hogy fontos vagyok neki,
szándékozott megtanulni magyarul és képes volt repülőjegyet váltani és
eljönni. Nem sajnálta a szabadságát, nem reszketett, hogy akkor most mi lesz
ha mégsem szerelmesedünk egymásba (mert akkor is látott egy országot újra,
pihent egy hétig) egyszóval pozitívan fogta fel az utazását.
- A találkozót megelőzően persze képeket cseréltetek. Az internetes
románcok izgalmas fordulópontja mindig a fényképcsere, amikor
először kell szembesülni a másik arcával, külső tulajdonságaival is.
Ez az eddigi történetek alapján vagy megerősíti, vagy alaposan
felbolygatja az addigra kialakult idilli viszonyt. Nálatok milyen
érzéseket kavartak a fénykép váltások?
- Az nagyon jól esett, ahogyan ő reagált az én fényképeimre. Teljesen, és
tényleg teljesen el volt ájulva. Merthogy ő nem gondolta, hogy ilyen szép
lánnyal beszélget, meg hű, meg há meg sejehajj! Jó volt valakire, akire
felnéztem, jobban mondva akit nagyon tiszteltem pozitív, méghozzá átütően
pozitív hatással lenni. Nem kifejezetten a külsőmmel, sőt, leginkább a
bensőmmel, de azért az is fontos, hogy reagált az arcomra.
- Te hogyan fogadtad az ő képeit?
- Az első három teljesen pozitív volt. Az elsőn merengett, a másodikon
szaxofonozott, az egy nagyon jó kép egyébként is, oldalról van rajta és
egészalakos. Az egész arca fekete, a szemüvegén átcsillog a napfény, világos
ing és nadrág van rajta és hosentroger. Szóval ezen a második képen kicsit
művészinek tűnt, a harmadik pedig a "Jópasi" nevet kapta nálam. Ujjatlan
pólóban, melegbarna, tengerparton ... Aztán később jöttek másik képek, hát
azok eléggé felborzoltak. Nagyon csúnya volt rajtuk. Enyhén szólva látszott
a kora, karikás és táskás volt a szeme, püffedt az arca, miegymás. Elvégre
37 éves, de azért köztük is vannak igencsak szép férfiak... Mindegy, ezeket
a képeket nem nézegettem, inkább a másik hármat.
- Képről tehát már ismerted, tehát a személyes megjelenése már nem
hozott nagy meglepetést. Vagy mégis?
- Hát, amikor találkoztunk az első mondat ami a fejemben elhangzott az
volt: "tényleg annyi idős amennyi". Öregnek láttam. Mindegyik képtől
különbözött, nem csak az első háromtól.
- Ettől függetlenül el tudtad őt fogadni, hiszen a kapcsolatotok azóta
is tart. Emlékszel, hogyan zajlott az első randevú?
- Azt beszéltük meg, hogy a Batthyány téren találkozunk. Volt egy kis
félreértés, de aztán megtaláltuk és azonnal megismertük egymást. Elkezdtünk
sétálni, és ott folytattuk a bohóckodást ahol abbahagytuk. Nem volt
semmiféle görcs vagy gátlás bennünk, mert semmi nem múlt azon, hogy hogyan
viselkedünk. Én elmeséltem magamnak, hogy most is ugyanúgy találkozom valaki
IRC-ssel, mint már annyiszor, csak most nem magyarul, hanem angolul fogunk
beszélgetni, igaz, most sokkal többet leszünk együtt. Mindketten sikeresen
megbeszéltük magunkkal, hogy semmi de semmi veszítenivalónk nincs, és
természetesen viselkedtünk. Ez volt a vesztünk. :))
- Ezek szerint mégiscsak sikerült egymásba szerelmesednetek?
- Siófokon öt nap után megkérte a kezemet. Másnap megismételte, és egy
hónappal később is. Az lett volna a jó, ha ott és akkor igent tudok mondani,
elkezdjük szervezni az esküvőt, stb. De nem tudtam. Egyetem, barátok, haza,
gyülekezet, idegen ország idegen nyelvvel... Pontosabban igent mondtam, de
azt hozzátettem, hogy ez egy jelenlegi szándék, érzelem, nem egy döntés. Így
hát egy kicsit elmentünk egymás mellett. Legalábbis ebben. Azt mondják, hogy
attól kezdve, hogy egy férfi megkérte egy nő kezét, és az igent mondott,
jegyességnek számit a kapcsolatuk. Hát a miénk kivétel. Még mindig itt lebeg
a visszavonulás lehetősége köztünk.
- Azok után, amit átéltél, mit gondolsz, mennyire számít a szerelemben
a külső, a szépség?
- Ha nem tudom szépnek látni azt, akivel vagyok, akkor szerintem nem
lehetek szerelmes bele. Egy körfolyamatnak képzelem ezt az egészet: nem
azért vagyok szerelmes éppen ebbe az emberbe, mert szépnek látom, és nem
azért látom szépnek, mert szerelmes vagyok bele, hanem mert ahogy
megismertem megláttam az ő saját szépségét, a jellemét, megtanultam mit
jelent a szeme csillogása, értem az arca beszédét, és ettől lesz "az enyém"
- és ha belül is az "enyém", az én társam, akkor szerelmes leszek belé, és
méginkább szépnek látom majd, ahogy egyre többet ismerek meg belőle. Hiszen
ember: egy csodálatos teremtmény, tele csodákkal, tele másságokkal, amikben
különbözik tőlem, és de jó, hogy különbözik tőlem... Ez is szépség, ha nem
is ez az igazi szépség. Mindenesetre én nem tudom elképzelni hogy a
jövendőbelim, a férjem ne legyen elájulva tőlem és én ne legyek elájulva
tőle. Ő lesz az aki "tízezer közül is kitetszik" mert olyan, mint "liliom a
tövisek között" vagy "almafa az erdő fái között". Egyedül ő a gyümölcsöző, a
termő fa. Nem tudom úgy elképzelni egy boldog család életet, hogy a szülők
ne csodálnák egymást. Bármiben. Talán mert akkor lesznek csak képesek
segíteni is egymásnak a fogyatékosságaikat leküzdeni, ha közben tudják, hogy
ebben meg abban a másik rendkivüli; és elfogadni ezt a segítséget is
szerintem csak úgy lehet, ha tudom, hogy nem szánakozásból fakad, hanem
igaz, mély szeretetből. Valakitől, aki jobban ismer mindenkinél, és MÉGIS
szeret.
- Milyen akadályokat kell még együtt leküzdenetek, és mit vársz a
jövőtől?
- Akadály... az bizony sok van. Főként azért mert ő olasz én meg magyar
vagyok, olasz és magyar viselkedéskultúrával, háttérrel, ő 37 éves, én meg
22 és fél, ő túl van már az élete nagy kalandozós-bulizós szakaszán,
megjárta már Kínától kezdve az USA-n át Maliig az országok legjavát. Látott,
tapasztalt, hallott, tanult egy csomó mindent, amikhez én hozzá sem tudok
szólni. Egészen addig, amíg nem lesznek közös élményeink, azt hiszem.
A legnagyobb akadályunk a kommunikáció terén van. Ő egy jó pár zárat
szerelt már a szíve ajtajára a sok tapasztalata során, én meg tárva-nyitva
hagyom ugyanazt az ajtót a saját szívemen, és nem értem, mi tarthat olyan
sokáig a bejutásomon...
A nyári szünet végén visszajöttem Magyarországra, mert folytatnom kell az
egyetemet. Most az Internet segítségével tartjuk a kapcsolatot, és hamarosan
megint utazom hozzá, hogy újra együtt lehessünk.
A távolság fránya egy dolog. Én azt hittem, jót tesz egy kapcsolatnak,
most láthatom az ellenkezőjét. Küzdünk, küzdünk. És nem adjuk fel
egykönnyen. :)