"A NAGY UTAZÁS ÖNMAGAMTÓL ÖNMAGAMIG"
Az Internet szerelem témát egy újabb vallomással folytatom. Az előző
részben egy olyan férfi mesélte el igaz történetét, aki egy szerepet játszó
szélhámos és önnön hazugságai csapdájába esett. Viktória története
gyökeresen más. Ő nem kreált idegen arcot magának, és a Világhálón
felbukkant rokonlelkű férfi is önmagát, azaz önmaga legjavát nyújtotta az
ismerkedés szakaszában. A virtuális egymásra találás romantikus pillanatát
egyre intenzívebb levelezés és IRC találkozás követte. Volt, hogy több, mint
10 órán keresztül egyikük sem volt képes arra, hogy megbontsa a beszélgetés
csatornájául szolgáló összeköttetést! Halaszthatatlan volt a személyes
találkozás. Viktória eddigi életét hátrahagyva átrepülte az óceánt, és a
valóságban is beköltözött Andrew életébe, lakásába, családjába. Kapcsolatuk
az érintések és együtt ébredések szintjén is életképesnek bizonyult, és
hónapokig működött, de egyszer csak valami megváltozott...
Sokminden történt, de szakításuk egyik fő okozója ugyanaz az Internetnek
nevezett csoda volt, aminek találkozásukat köszönhették. Viktóriával is
leültem beszélgetni.
- A szerelemben mindig az a legszebb, ahogy kibontakoznak az érzések.
Meséld el, hogyan kezdődött!
- Amikor sok hónapi várakozás után végre megengedhettük magunknak
anyagilag, hogy rákapcsolódjunk az Internetre, azonnal azt kerestem, hogyan
tudnék más országokban magyarokat találni. Andrew-ra - akit idehaza csak
Andrisnak becéztek az ismerősei - először nem én, hanem egy másik
családtagom bukkant rá. De ahogy leveleket váltottak, már egy hét után
kiderült, inkább nekem kellene vele kapcsolatba lépnem, hiszen mi vagyunk
egy korosztály. És innentől kezdve valami egészen hatalmas sodrású dolog
történt, amiről utólag tudom, hogy nekem volt benne elsősorban részem:
Andrást, ezt a tízezer kilométerre innen, egy számomra teljesen ismeretlen,
másik kontinensen élő férfit iszonyú energiákkal, elementáris erőkkel vittem
magammal anélkül, hogy ennek tudatában lettem volna. Hogy néhány példát
említsek: mintegy két hónap alatt közel négyszáz e-mailt váltottunk, és
naponta kétszer is találkoztunk az IRC-n.
- Ez több időt igényelt, mintha rendszeresen randevúztatok volna! Nem
volt fárasztó?
- De, nagyon. Az időeltolódások miatt ellentétes ritmusban éltünk, és ezt
teljesen felborította az én napjaimat, de az övét is. Alig aludtunk, de hát
a szerelem nem ismer pardont...
- Meg határokat sem...
- Igen. Tudod, az döbbenetes volt, amikor utólag rájöttem két heti
ismeretség után ajánlotta fel, hogy kifizeti a repülőjegyemet. Már előtte
szóba került, utazzak ki, de én azt gondoltam, majd szépen összegyűjtöm a
jegyre valót, és aztán... Ám egyszercsak előállt ezzel az ötlettel. Levegőt
sem kaptam hirtelen - döbbenetes volt, mint a mesében.
- Volt már akkor másfajta kapcsolatotok az elektronikus levelezésen
kívül?
- Fényképre, telefonra gondolsz? Igen, volt. Elég hamar felhívott
telefonon is - még ma is emlékszem az első éjszakára, amikor csörgött a
készülék. Furcsa volt, hogy kicsit akcentussal beszélt, de aztán, hogy egyre
többet beszélgettünk ez is eltűnt fokozatosan, és időközben nagyon
megszerettem a hangját. Olyan öblös, telt, kellemesen mély csengésű volt.
Nagyon hamar nyaggatni kezdtem, hogy küldjön fényképet magáról, mert nem
akartam illúziókat építeni. Igyekezett engem erre felkészteni, mert előtte
leírta, hogy melyik családtagja hasonlít rá, csakhogy ő ahhoz képest
idősebb, kicsit "súlyosabb" egyéniség, meg kevesebb a haja, és hasonlók.
Ezzel együtt amikor megláttam a fotóját, nagyon megijedtem. Mert ugyan
minden stimmelt ahhoz képest, amit elmondott magáról, de el nem tudtam volna
képzelni, hogy ez az ember valaha hozzám érjen. Az Interneten keresztül
zajló szellemi, lelki, érzelmi összekapcsolódásunk azonban erősebb volt, és
egy hét eltelte után éreztem: bárhogy is néz ki, ugyanúgy szeretem, mint a
fényképcsere előtt.
- Biztosan Te is küldtél fényképet. Mi volt az ő reakciója?
- Hát ez megint különös dolog. Mert amikor meglátott engem meg a
gyerekemet, a barátaimat, akkor döntötte el - mint utólag elmesélte -, hogy
elküldi nekem a repülőjegy árát. Tulajdonképpen a kapcsolatunk jelentős
része végül is arról szólt, hogy én készültem hozzá, ő meg várt engem.
Kérte, mindent írjak le, mit szeretnék, és ő a lehetőségeihez képest
teljesíti. Nekem közben magamban sok-sok korlátot kellett legyőznöm,
elsőként azt, amit már említettem valamelyest, hogy végül is egy addig
számomra teljesen szokatlan, más típusú férfivel kötöm össze az életemet.
- Mégis, milyen elvárásokkal indultál el hozzá?
- Úgy mentem ki, ezt nyíltan megbeszéltük, ha a fél éves "próbaidőnk" jól
sikerül, ebből házasság lesz. Én valahol tudtam, hogy ez kemény dió lesz,
mert Andris (előzetes) korábbi életét viszonylag alaposan megismertem a
levelezéseinkből, az IRC-inkből - nem mindennapi sors volt az övé, de ennek
részleteibe most nem mennék bele. Nagyok voltak a különbségek közöttünk
iskolázottságban, egészséges életvitelben, akadtak felfogásbeli különbségek,
és hát én addig tényleg egészen más típusú férfiakhoz vonzódtam. A
különbségeket is kitárgyaltuk, és úgy éreztük, mégis van valami ami
mágnesnél erősebben egymáshoz húz bennünket. Én lehetőségnek is éreztem az
egészet - valahogy az volt bennem: mindezt nem véletlenül kaptam, jó lenne
tudnom hát, mi végre is. Hát megtudtam. Illetve nem is tudom...
- Azt gondolom, nagyon izgalmas, egyben felkavaró élmény lehet, amikor
egy szerelmi kapcsolat átkerül a virtuális dimenzióból a valós élet
talajára. Hogyan emlékszel vissza erre a különös napra?
- Amikor megjött a pénz, csak akkor mertem itthon elmondani, hogy mire
készülök - addig nem akartam "elkiabálni". A környezetemben már megszokták,
hogy addig is volt már néhány merész húzásom, mégis kinyilvánították
néhányan, hogy most is milyen bátor vagyok. Pedig ha tudták volna mennyi
kétely, aggodalom volt bennem - az e-mailjeim bőven tudnának erről
mesélgetni. Andris persze nyugtatgatott, és én is azt éreztem: látnunk kell
egymást mégpedig minél előbb. Az Isten se tudott volna visszatartani.
Mielőtt elutaztam volna egész éjjel nem aludtam - Andrist kértem, hogy
segítsen, mit vigyek, mit pakoljak, mert képtelen vagyok szortírozni, nem
ismerem az ottani viszonyokat. Szinte végig velem volt, két óránként
beszélgettünk az IRC-n meg röpke, rövid e-maileket cseréltünk. Még mielőtt a
buszra rohantam volna, akkor is váltottunk pár szót - nagyon drukkolt egyik
barátjával, hogy le ne késsek semmit. Ilyen hosszú repülőutam soha sem volt,
de tűrhetően elment, bár életemben nem siettettem volna annyira az időt,
mint akkor. A második rémületem akkor történt, amikor élőben megláttam, bár
a mosolyával, a nevetésével már akkor elvarázsolt. Előtte leveleztünk arról
is, hogy én hol fogok aludni. Minden lehetséges variációt végigzongoráztunk.
Végül is az első éjszakától egy ágyban aludtunk - de külön. Jó volt, hogy
mellettem volt - ő adta az egyetlen biztonságot abban a számomra idegen
országban, ahol senkit nem ismertem, aminek a nyelvét nem beszéltem, és
ahova pénz nélkül mentem ki.
- Nem mindennapi bátorság kellett ehhez...
- Igen, elég merész húzás volt, a tanulságai is innen jönnek aztán, de
erről inkább később. Andris egyáltalán nem volt erőszakos, és amikor két nap
múlva bekövetkezett a korábban már az Interneten eltervezett közös napunk,
amikor kettesben maradtunk, megtörtént az, amit a repülőtéri
találkozásunkkor elképzelni sem tudtam... ugye nem kell részleteznem? Mit
mondjak? Beleszerettem az én valamikori virtuális kedvesembe, az igazi hús-
vér férfiba. Korábbi élettörténetéből úgy gondoltam, nem kommunikál elég
nyíltan, így kezdettől fogva kértem, mondja meg nekem, ha bármi gondja van,
ha bármit másképp lát, mint én. Már az első két hét után volt egy
konfliktusunk, de ezt én természetesnek tartottam, mert úgy vélem ma is:
nincs élet kihívások, problémák nélkül. Ezzel együtt nagyon szépen indult
minden - csodálatos volt az ősz, soha ilyen szépet nem láttam életemben!
Elkezdtem nyelvet is tanulni, délelőttönként iskolába jártam. Rajtuk kívül
nem ismertem magyarokat...
- "Rajtuk kívül" - mit jelent ez a többes szám?
- Egyedül nevelte a legkisebbik gyerekét - így értem. A nagyobbak már
kirepültek a családi fészekből. Szóval rövid idő múlva az én itthoni
mozgalmas életem után, meg hogy kipihentem magamat ott viszonylag hamar,
kezdett nagyon szűk lenni számomra az ottani világ, hiszen rajtuk kívül
nemigen volt kapcsolatom senkivel, amiben a nyelvtudásom hiánya is
jelentősen akadályozott. Amikor már nagyon elegem volt, és nagyon vágytam
rá, hogy találjak új ismerősöket, barátokat, hamarosan magyarokra bukkantam
fantasztikus véletlenek során, és mivel az angolban is haladtam valamelyest,
egyre több mindent meg is értettem. Az itthoni hajszás élet után élveztem,
hogy igazán nő lehetek, hogy gondoskodnak rólam, de aztán valahogy
megváltozott sokminden. Egyre különösebb dolgok történtek... Például a
számítógépből - Andrisét használtam - eltűntek számomra fontos dolgok, és
amikor ezt megemlítettem neki, mindig tudott valamilyen magyarázatot adni,
és másnapra elővarázsolta az elveszettnek hitt dolgaimat. Aztán az is
előfordult, hogy szó szerint idézett mondatokat valamelyik levelemből, mert
"bús magányomban" rengeteg e-mailt írtam haza, de a világ más táján élő, még
otthonról kötött net-barátaimnak is. Amikor elképedve azt kérdeztem tőle:
"Olvastad X-nek írt levelemet?" azt felelte, nem - ő nem néz bele az én
dolgaimba, ezek az én ügyeim. A különös dolgok aztán tovább folytatódtak, és
egy idő után észrevettem, ezek mindig valamilyen nézeteltérésünket követően
történnek. Ezt el is mondtam neki, de csak hallgatott... és mindig újra
visszahozta a számítógépből a nekem fontos dolgokat, a naplómat például.
Kint sokkal többet írtam mindenfélét, mint itthon szoktam - talán az idegen
hely, a más közeg váltotta ezt ki belőlem. Voltak nagyon sötét pillanataim,
utólag azt gondolom, egészen depressziós is voltam. Előfordult, hogy egy
egész hétvégét látszólag minden ok nélkül végig sírdogáltam, és magam sem
értettem, hogy miért. Vígasztalt, ölelt magához - én meg nem tudtam
napirendre térni felette, mi bajom van, amikor mindent megkapok? Aztán
rájöttem, hogy igen, de nem azt, amire igazán vágyok - hanem, ami szerinte
jó. Megértettem, hogy jó-jó ez az eltartott szerep ideig-óráig, de végül is
egyre jobban a kiszolgáltatottjává válok. Itthon a munkáim után nem jöttek
meg a pénzeim, és kezdtem egészen ellehetetlenülni. Amikor kiutaztam az
elszigeteltségem volt erős a nyelvtudás hiánya miatt, de ez fokozatosan
oldódott miközben az anyagi gondok miatt - hogy nem volt pénzem - a
kiszolgáltatottságom erősödött. Szerencse, hogy ez a két dolog nem egyszerre
működött és nem tartósan együtt, mert nem tudom, hogyan bírtam volna. Tudod,
az egészben az volt a különös, hogy miközben jó ideje éreztem, egy csomó
minden nem stimmel ezekkel a rejtélyes eltűnésekkel együtt, az ágyban nagyon
jó volt vele végig, az utolsó pillanatig. Egyszerűen meg voltam őrülve tőle,
ha a közelemben volt - mindig a szép emberekhez vonzódtam, és most itt volt
nem igazán jó testű, más típusú férfi, akibe halálosan szerelmes voltam, és
akinek a jelenléte teljesen extázisba hozott. Ezt az ellentmondást nem
tudtam feloldani sehogy sem miközben egyre inkább azt éreztem, erején felül
áldoz rám anyagilag, és én ezt nem akartam - így már nem tudtam vele boldog
lenni, hiába volt olyan jó vele a testi szerelem. Napokon keresztül ettem
magam, míg arra jutottam, hogy előbb hazautazom... Egy koratéli este aztán
beszélgetni kezdtünk.
- Ha jól számolom, lassan közeledett a kitűzött "féléves próbaidő"
vége. Dönteni kellett, hogyan tovább. Mi lett a beszélgetésetek
eredménye?
- Azt a közös elhatározást hoztuk, előbb hazautazom, hogy így mentsük meg
a kettőnk kapcsolatát. Sírtam, de nyugtatgatott, hogy újra tudjuk kezdeni,
megvannak az alapjaink. Igazán sokkot akkor kaptam, amikor kiderült, hogy
másnap jön haza gépem - mindent ő intézett. Egyedül voltam a lakásban, és
sikogatva zokogtam, hogy nem tudok hazajönni, képtelen vagyok rá - még
kellene nekem egy kis idő, tudom, hogy el kell jönnöm, de nem vagyok képes
ilyen hamar. Aztán amikor megéreztem, hogy milyen erősen akarja, hogy
eljöjjek, nem álltam az utjába - tudtam, pokollá válhat az életünk, ha
maradok. Amikor kivitt a repülőtérre, ezek voltak az utolsó mondatai: "Mind
a ketten azon fogunk dolgozni, hogy minél előbb visszajöhess." Ez valahogy
olyan falsul hangzott, de még bíztam benne, hogy a nyár végén újra vele
lehetek. Nem részletezem azokat a krimibe illő fordulatokat, amíg végül is
haza értem, és itthon mindenre rájöttem.
- Ez nagyon titokzatosan hangzik. Mire jöttél rá?
- Minden-minden titkomat, minden gondolatomat tudta. Számítógépes
szakember lévén technikailag meg tudta valósítani, hogy minden irományom (és
ezzel együtt szinte minden rezdülésem, hiszen a hálózaton keresztüli
levelezés jelentette számomra a kommunikációt az otthoniakkal) megjelenjen
az ő gépén, a munkahelyén. Furcsa módon éppen az Internetet használta fel
arra, hogy amit csak lehetséges megtudjon rólam - tőlem. Amikor erre
rájöttem, minden összeomlott pillanatok alatt, és tudod, ebben az az
érdekes, hogy amikor kint voltam - még a szituációra is pontosan emlékszem -
egyszer azt mondtam neki: többször van olyan érzésem, hogy ez az egész, a
kettőnk kapcsolata, mint egy kártyavár összeomlik hirtelen. Pedig akkor
tudatos szinten egyáltalán nem tudtam, hogy hetek óta alkalmazta már a
trükkjeit. Amikor minden tudatosodott bennem és teljesen nyilvánvalóvá vált
az egész, akkor nem azt éreztem, hogy csupasz vagyok, hanem az, hogy még
bőröm sincs, a husomig belém látott. Az álmom "kegyesebb" volt hozzám, mert
"csak" azt álmodtam, hogy meztelenül megyek az utcán a járókelők között.
Tudod, nem az volt a baj, hogy szinte minden gondolatomat tudta, hanem hogy
az ő szűrőjén, az ő olvasatán ment keresztül az egész...
- Mit gondolsz, miért tette? Netán ő is egy volt azok közül a
szélhámosok közül, akik miatt sokan veszélyesnek kiáltják ki az
internetes társkeresést?
- Nem, dehogy... Egy végtelenül sérült ember, akit talán az motivált
leginkább, hogy megfeleljen nekem, pontosabban annak a képnek, amit bennem
magáról felépített az Interneten keresztül. Amikor hazajöttem utána hetekig
foglalkoztatott az a gondolat, megértsem őt, mi motiválta, miért tette?
Talán az egyik rokonomnak van igaza, aki szerint hamar rájött, hogy milyen
nagy különbségek voltak, vannak kettőnk között, de mivel nem akart
elveszíteni, megpróbálta a titkaimat kifürkészni, hogy így tegyen nekem
eleget. Csak ezzel elindított egy olyan lavinát, amit nem lehetett
megállítani... Nem tudom, el tudod képzelni, hogy valaki teljesen beléd lát?
Milyen lenne, ha te valakiről szinte mindent tudnál? Mert én szinte minden
gondolatomat, érzésemet leírtam, minden kételyemet, aggályomat természetesen
az örömeim és a sok-sok szép dolog mellett. Ez utóbbiakat ő azonban nem
vette észre, ez is jelzi mennyire sérült volt. Végül amikor már itthon
voltam, maga vallotta be "nemes tettét" - ezt ő nevezte így, de elfogadható
magyarázatot nem tudott adni.
- Mennyire tudtad magad túltenni a történteken? Haragszol rá?
- Nem, nem - nem tudok... Nekem kemény élet-lecke volt, sokat tanultam
belőle, de nem tudnám pontról pontra elsorolni. Praktikusan talán azt tudnám
tanácsolni, senki ne menjen pénz és nyelvtudás nélkül, magát másra totálisan
rábízva egy idegen országba. Andris alapvetően bizalmatlan ember volt, és
ahhoz nagyon erős jellemnek kellett volna lennie, hogy pont velem, aki
totálisan bizalommal teli vagyok szinte a naivitás határáig, ne élt volna
vissza bizalom-ügyben. Nem érzem magam becsapottnak, noha hónapokig
hazudott, mert a megérzéseim, az álmaim jelezték, hogy sokminden nem
stimmel. Tudod, utólag még nagyon sajnáltam is, milyen szörnyű lehetett neki
ilyen sokáig hazugságban élni. Később jobban megértettem a számomra
megmagyarázhatatlan stresszeit is.
- Azóta van kapcsolatod vele?
- Nincsen.
- Sajnálod?
- Valahol igen. Megírtam neki amikor bevallotta "bűneit", úgy látszik
ennyire futotta tőlünk: ezt tudtuk kihozni ebből a kapcsolatból. És azt is
leírtam neki, hogy nem az számit, ki mit gondol rólunk, és főleg mi mit
gondolunk egymásról, majd a Nagy Itélőszék előtt fog eldőlni, melyikünk
tette hogyan minősül. Különösnek hangozhat, de ebben a kapcsolatban nekem is
megvan a felelősségem, és lehet, hogy nagyon meredeken hangzik sokaknak, de
a gyilkos is csak akkor tudja elkövetni a tettét, ha van áldozat. És azt is
megírtam Andrisnak, ha létezik előző élet meg későbbi élet, akkor mi nem
először találkoztunk az életeink során, ebben biztos vagyok. Ahogy abban is,
hogy nem utoljára. Olyan súlyos dolgok történtek közöttünk a hétköznapi
életünkön túli mély-rétegekben, hogy ezt nem lehet ilyen simán megúszni - ha
tényleg van újabb élet, akkor mi még lehet, hogy sokszor fogunk találkozni,
mert olyan lerendezetlenségeket hagytunk magunk után. Én szerettem volna
vele többször is kapcsolatba lépni, mert úgy gondolom, nem mindegy mit
milyen tanulságokkal dolgozunk fel, mit hogyan teszünk helyre magunkba, ő
azonban teljesen elzárkózott. Már nem keresem - meg kell hagynom a jogát a
saját döntésére, de azért tudod arra befizetnék, milyen lenne, valóban
egyszer személyesen találkozni vele. Én már régen megbocsátottam neki -
magamnak is -, és olyan jó lenne valahogy barátként, testvérként megfogni a
kezét leültetve magam mellé, és elmondani: "Figyelj, nagyon szerettelek, még
ha te ezt soha nem is hitted el, ha azt is gondoltad az érdekek mozgatnak,
de én tényleg szerelmes voltam beléd." Ezt nyeltem le legnehezebben, hogy
nem hitte el nekem, amit én tudtam igazán: átléptem a bennem lévő sok-sok
korlátot, és olyan emberbe szerettem bele, amit soha elképzelni sem tudtam
volna. Személyesen ez nagy tanulság számomra - mert azóta is érzem, hogy
mennyivel kevesebb az előítélet, az önkorlátozó hiedelem bennem.