CHARLES BOVIE: A FIÚK SZÍVE
(Fordította: Babits Mihály)
A kis Isten, kin az egész világ csügg,
s ki éjjel, nappal, egyre működik:
először csak piciny bimbó, virágrügy,
s dús termést igér, ha majd elvirit.
Csupasz madár: nincs tolla, mégse fázik
s hivogató egekbe szállni kész;
kupakos makk: rajta Ámor pipázik;
csörgő: vígan cibálja játszi kéz.
Tizenhat éves... A selyem gubóból
szép, csapodár pillangó bujt eléd;
minden virágra szállni kedve kóbor:
mint fürge ponty, forgatja vig fejét.
Kéjek palackja: torkából fehéren
és fodrosan szökell a drága lé;
pisztoly, garázda csavargó kezében,
ki véle tárt ablakokon belő.
Mikor husz éves: tűzvész; fölparázsló
máglya: eleven hús ég lángtaván;
szerelmi bárd, szüzek vérében ázó;
hömpölygve zúgó mérges óceán.
Csatamén, mely kancáját szimatolván
tombol, nyerit, viháncol és kapál;
mindent elnyelni akaró oroszlán;
örökké éhes bőszült kannibál.
De mikor harminc: kitünő vadászeb,
vagy józan, higgadt, meggondolt vadász,
ki minden vadat puskája elé szed,
de ólmot, port soha el nem potyáz.
Madárfogó: jól ismeri a hálót,
melyet Ámor a bugyogókba rak;
bölcs hadvezér: mindig talál bejárót
a vitt erdőbe, s bizton tör falat.
De negyven évvel e láng tovalebben:
tiszteljétek a kimerült erőt!
Öreg fajló már, sokkal kényelmesebben
kell gondolkozni s táplálni mint előbb.
Határkő, mely szép múlt után a kétes
jövőt mutatja; vagy bankár, aki
bár csőd szélén áll, még mindig negédes:
"Kis kölcsönnel lehet még tartani!"
S mikor ötven: az ősz érett gyümölcse,
mit megráz s földreejt a gyönge szél;
ereje nincs, hogy mit igér, betöltse, -
mint vén csibész, mindig csak szóbul él.
Rokkant harcos: kezében tört a lándsa;
kalász: viharban meghajlik konyán;
gyönyörü múlt derengő délibábja;
lenyugvó nap az élet alkonyán.
Hatvan: nagyitó kell - szavamra mondom! -
hogy észrevetted; nem e földre való.
Ujabb tíz év: és szilfid, tünde fantom,
vagy régi hang, beteg és elhaló.
Nyolcvan: finom, tünő barázda; ködben
szálló madár vet ily árnyat felém;
végre mikor száz éves: égberöppen
és elpihen az istenek ölén.