IBL ÁL-ABBÁR: ÁRTATLAN FIÚ
Apja hozzám engedte kamasz fiát nagyvégre,
de házitanítóját adta őrnek melléje.
Ürügyünk kitünő volt: nincs más, ki versírásra
oktatná Sevillában: s hogy ujjongott a drága!
Aranyló bort hozattam, mézzel sült édestésztát,
míg a testőr udvarom macskakövein sétált.
Mi a díványon ültünk. A fiúval szemeztem.
- "Nem félsz?" - kérdezte. - "Nézd csak: bennünket les, szerelmem."
- "Hívjuk be, ültessük le, kínáljuk borral!" - mondtam -,
"töltsünk, kínáljuk, töltsünk és rúgassuk be gyorsan.
Mi ne igyunk. Legyen szád boroskupám, te drága,
és két vérpiros ajkad poharam karimája."
Az bejött, leült, ivott, nagyvégül hasra fordult
a szőnyegen előttünk, és nem beszélt, nem mozdult.
- "Elaludt" - szólt a fiú. - "Ne szalaszd. Lassan,
lopva csússz hozzá és hátulról vedd gyorsan birtokodba."
- "Mit fecsegsz, szerencsétlen" - súgtam -, "téged akarlak.
Ha kéznél a gazella, minek nekem a farkas?"
- "Jó" - nevetett a kamasz. Mindjárt vetkőzni kezdett
és hozzám bújt. - "Érzed már, milyen nagyon szeretlek?
Érzed? De hadd vallom be: még szűz vagyok, te édes.
Azt mondják: fáj először. Egy menet most elég lesz.
Ha elkészültél velem - könyörgök, ne siesd el!
mássz rá, húzd le nadrágját, erőszakold meg, mester!
Én közben a díványon ülök majd és figyellek
mert tanulni szeretnék, ártatlan fiúgyermek.