EZREDVÉGI BESZÉLGETÉS STANISLAW LEM-MEL
(Monory M. András - Tillmann J. A.)
(Forrás: http://bocs.hu)
(Fordította: Tillmann J. A.)
- Elbeszéléseiben és regényeiben Ön gyakran vetett fel olyan
filozófiai, kozmológiai, metafizikai problémákat, amelyek nemcsak az
irodalomban mentek ritkaságszámba, de a különböző diskurzusokban is
alig kerültek szóba. Mi vezette ezekre a kérdésekre?
- Első regényem, amit aztán el akartam rejteni a közönség elől, A Marsról
jött ember címet viselte. Ezt még annakidején, a német megszállás alatt
írtam és egyáltalán nem gondoltam arra, hogy könyvként megjelentessem. Csak
az ismerőseimnek szántam, és hogy kedvet csináljak magamnak, mert olyan
nyomasztó volt a német megszállás idején az élet.
Ám egyidejűleg - és ezt el kell mondanom - lelkes olvasója voltam az
olyan könyveknek, mint A világok harca Wellstől, valamint Stapledon és Jules
Verne könyveinek, és ezeket nagyon szerettem. Persze, ahogy mondani szokás,
a marhafartő kedvelői közül nem mindenkiből lesz szakács. A fantasztikus
irodalom nem minden olvasójából lesz ezen a területen tevékeny író. Hogy
miért is történt ez esetemben így, azt kell mondanom, csak kerülőúton tudom
megválaszolni.
Az első igazi regényem, amit korabeli történetnek, saját lengyelországi
élményeimből írtam, persze fabulálva, fiktív elemekkel Az átszellemülés
kórháza volt. Ekkor azonban már a szocialista realizmus uralkodott, könyvem
kéziratát, ha nem is ellenforradalminak, de dekadensnek, undorítónak és így
tovább minősítették, és engem rögvest kihajítottak az akkori
írószövetségből.
Így aztán orvosnak tanultam.
Később elkezdtem fantasztikus prózát írni, először egyet, aztán a
következőt, utána pedig az Asztronautákat. Egyszer csak lefordították
németre és megjelent a "Német Demokratikus Köztársaságban", méghozzá
elképesztően nagy példányszámban.
Váratlanul született egy könyvem, a Solaris; nem tudom miért, csak azt
tudom, hogy hol: a Tátrában volt az íróknak egy házuk - és ott írtam egy
hónap alatt. Ezt aztán mára már 26 nyelvre fordították le, és nem tudom hány
millió példányban jelent meg; Amerikában, Japánban és Isten Tudja még hol
mindenütt. Allergiám van, szénanáthában szenvedek. Így aztán a virágzás
idején a hegyekbe kellett mennem, az írók házába.
Ott írtam 4-6 héten keresztül, minden évben egy könyvet. Egyszerűen így
történt.
- De nemcsak "váratlan születtek" könyvei, hanem voltak köztük
hosszasabb előkészületet igénylő tudományos és filozófiai munkák is.
- Egyszer kedvem támadt a jövőről írni. Akkoriban nálunk még semmit sem
lehetett tudni a futurológiáról, én azonban írtam egy Summa Technologiae
című könyvet. Ez az egyik orosz Nobel-díjasnak nagyon megtetszet, néhány év
múlva le is fordították oroszra. Aztán a könyv megjelent mindkét
Németországban, és önöknél Magyarországon is. Természetesen kommerciális,
kereskedelmi termékként nem volt különösebben keresett, mondhatni nagyon
mérsékelt sikert aratott. Ennek a könyvnek köszönhetően azonban, meglepő
módon belekerültem a filozófiai lexikonba. Így aztán Németországban
filozófusnak számítok, aki alapjában a science fiction álarca alatt
filozófiai kérdésekkel foglalkozik.
Sok minden igazolódott ebből, 35 évvel azután hogy a könyvet megírtam.
Ilyen a virtuális valóság, amit én annakidején persze egész másként
neveztem: fantomológiának. Ezek fantomok voltak. Ennek a dolognak filozófiai
jelentéséről, erről a mesterségesen előállított illúzióról azt lehet
mondani, hogy megtestesíti Berkeley püspök szolipszista eszméjét: "esse est
percipit". Csak az létezik, amit az ember érzékel.
A Summa technologiae-ben írtam arról is, hogy az eljövendő korszakban az
emberiség minden olyan technológiát plagizálni fog, amelyeket a természet az
életfolyamatok formájában létrehozott. Természetesen akkoriban, amikor ezt
írtam, kinevettek. Méghozzá komolyan veendő filozófusok mondták
értelmetlenségnek, olyan mesének, amelyben az utópikus elemek keverednek az
új eredményekkel. Most azonban egyszercsak valamiképpen felfedeztek, mint
mindezeknek a kérdéseknek az előfutárát.
Persze ez képtelenség, én nem vagyok jós, nem tudhattam, hogy lesz egy
Dolly nevezetű klónozott juh. De általában észleltem ezt az irányt, és arról
is írtam, hogy óriási veszélyek leselkednek ezen a területen. Vagyis
amennyiben az ember szert tesz az úgynevezett demiurgoszi erőkre és
jellemzőkre, akkor először is hatalmas felelősséget vesz szegény lelkére.
Nagyon veszélyes az örökítőanyaggal manipulálni. A technológiai fejlődést
éppoly kevéssé lehet irányítani, mint a biológiai evolúciót. Legalábbis ma
még nem tudjuk irányítani. A géntechnológia révén azonban még sor kerülhet
erre. Egy olyan korszak kezdetén vagyunk, amely némi borzadállyal tölt el.
- Ezért hagyott fel a regényírással és kezdett kizárólag esszéket
írni?
- Amikor Jaruzelski tábornok bevezette az úgynevezett hadiállapotot, és
egyszerre el voltam zárva az egész világtól, német kiadóm a segítségemre
sietett, és kaptam egy ösztöndíjat Berlinbe. Ott egy éven keresztül nagyon
kedvező feltételek közpette tudtam dolgozni és több könyvet is írtam: Az
emberiség egy percét, A kudarcot, A 21. század fegyverrendszereit. Egyszóval
rendesen dolgoztam.
Berlinből aztán Bécsbe mentünk. Ott éltünk 1988-ig, amikor is ide,
Krakkóba költöztünk. Ekkor azt mondtam: elég ebből a science fiction-ből,
már olyan sokat írtam. Komoly időket élünk, más dolgokkal kell foglalkozni.
Volt egy rovatom a katolikus hetilapban, aztán esszéket írtam az Odera című
folyóirat számára. Aztán váratlanul a PC című computermagazin azzal a
kéréssel fordult hozzám, hogy írnék-e esszéket számukra. Megpróbáltam
egyszer, kétszer, aztán így megy ez már vagy négy éve, hogy esszéket írok
nekik. Ezekből az összegyűjtött esszékből megjelent egy könyv, és most már
németül is olvasható az interneten.
Egyébként nagyon szkeptikus vagyok az internettel kapcsolatban. Tudja, ez
olyan, mint amikor az ember az egyik pohárból egy másikba tölti a vizet,
mindig csak víz lesz belőle, bárhová is töltögeti az ember. Az internet a
tőzsdék, a bankok, az üzletemberek számára való, a különféle cégek, és nagy
korporációk esetében segíti a gyors információcserét. De egyúttal a bűnözés
egy új fajtáját, az úgynevezett computer crime lehetőségét is megteremti. Ez
nem pusztán a hackereket jelenti, hanem most már vannak kibernetikus rablók
is, akik feltörik a kódokat. Aztán persze csinálnak szűrőket, ahogy vannak
vírusok és ellenvírusok, és így tovább. Ez egy jólismert, nagyon régi harc:
kard a pajzs ellen, pajzs a kard ellen. Az erőszaknak ez az eszkalációja
létezik.
Az internet tovább erősíti ezt. Ha egy hozzám hasonlóan nyugodt ember a
televízió elé űl, eszi a földimogyorót, issza a sörét és hamarosan 400
program közül válogathat, akkor megtanulhatja hogyan kell hangtompítót
szerelni egy pisztolyra; milyen egyszerű más embereket megölni, és hogy
miért is tesz az ember így - gyémántok, heroin, vagy éppen egy örökség
miatt. A bűnözés egész palettájára vezetnek rá bennünket. A médiumoknak és
az internetnek sok negatív aspektusa van.
Intuícióm azt sugallja, hogy az internet több kárt okoz, mint amennyi
hasznot hoz. Egy német közmondás szerint: "Amiről nem tudok, az nem tüzel
fel." Azt gondolom, hogy néhány éven belül hozzászoknak ehhez az emberek, és
rájönnek hogy semmi különöset sem lehet ezzel csinálni.
Egyébként mindig is szkeptikus voltam. Nem hiszek a repülő
csészealjakban, nem hiszek a Bermuda-háromszögben, a pszichokinézisben, a
telepátiában. Egyáltalán nagyon szkeptikus vagyok.
- Álláspontját a Föld különféle pontjairól érkező beszámolók
messzemenően alátámasztják. Évtizedes "jövőkutatói" múlttal a háta
mögött milyennek látja a most kirajzolódó jövőt?
- Én nagyon szkeptikus vagyok. Aa BBC lengyel szerkesztősége többször is
felhívott és megkérdezett erről, aztán meglepetésemre azt hallottam vissza,
hogy nagyon sötéten látom a dolgokat. Ami azért nem egészen ilyen egyszerű.
Megkeresett például egy német-amerikai magánszervezet, ami azzal
foglalkozik, hogy megmentse a Földet, vagyis az emberiséget. Ennek kapcsán
több kérdés vetődik fel:
Vajon van-e ilyen fenyegetés? Én azt mondtam: igen, de nem holnap, nem is
egy év múlva, de a következő évezredben egyre romlik a helyzet. Ezt a
népességrobbanás, a klímaváltozás idézi elő; röviden: rosszabbra
fordulhatnak a dolgok, mint amilyenek jelenleg.
Vannak eszközeink ezek ellen? Elvileg igen, természetesen, de a tényleges
megvalósításukra már kevésbé.
Miért? Azért mert a kormányzatok minden demokratikus országban
rövidéletűek. Vagyis 4-5, illetve maximum 7 éves ciklusokra terjednek. Nincs
a demokráciákban olyan kormány, amely mondjuk 20, 50 vagy 100 évig
kormányozna. Azonban azok a projektek, amelyeket el kellene indítani, hogy
például a klímaváltozással szemben kűzdeni tudjunk, vagy az óceánok
szennyezése ellen - ehhez az emberiség egységére lenne szükség.
Én úgy vélem, hogy mindkét kezemen kaktuszok fognak nőni addigra,
amikorra az emberek, az arabok, az izraeliek, a kurdok, a törökök, a
csecsenek, a thaiföldiek egyesülnek.
Soha nem fognak, de mi az hogy soha? A következő évszázadok során biztos,
hogy nem. Ezek a folyamatok globálisan zajlanak; a rádióaktív felhő nem
törődik az államhatárokkal. A helyzet még súlyosabbá is vált. Korábban volt
két ellentétesen ható centrum: Kelet és Nyugat, és volt egyfajta
polarizáció; tudni lehetett, hogy ki, hol, és mit tesz. Most azonban csak
egy birodalom van, egyetlen nagyhatalom, az amerikai. És az amerikaiak nem
akarnak csendőrökként őrködni az egész világ békéje felett. Ilyen átmeneti
korszakban élünk.
Nálunk ugyan még nem lőnek élesen, de a népek mintegy forgószínpadon
állnak, és a forgószínpad továbbfordul, de még nem tudni, milyen irányba. De
a napok múlásával jobbra nem fordul.
Véleményem szerint egy vákuumban vagyunk, és ezt az űrt semmi sem tölti
ki. Részben ezzel magyarázható az a hatalmas érzelmi felkavarodás, ami Diana
hercegnő halála körül támadt. Ugyanis egy idolra van szükségünk; ezt az üres
színpadot meg kellene tölteni valamivel. Ez korunk óriási problémája, és
semmiféle sience-fiction sem képes ezt megtenni.
- Ugyanakkor a korábbi évtizedeket rózsaszín jövő-optimizmus és
haladás-hit jellemezte. Ez a holdraszállás idején tetőzött, amikor
sokan azt gondolták, hogy hamarosan vikendezni járnak majd a Holdra.
- Most már tudjuk, hogy milyen hihetetlen mértékben kockázatos
vállalkozás volt az Apollo-program, az amerikai holdraszállás. Szinte a
csodával határos, hogy katasztrófa nélkül sikerült megvalósítani. De
egyidejűleg azt is el kell mondani, hogy ez az Egyesült Államok politikai,
és nem kozmonautikus győzelme volt a Szovjetúnió fölött. Ez versengés volt a
kozmikus tér fölötti uralomért, amit az amerikaiak megnyertek. Győztek, de
mi maradt hátra a Holdon? Néhány amerikai autóroncs, és semmi más. A Hold
megint üres; senkinek semmi haszna nem származott belőle, egyáltalán semmi.
Azt hittük, hogy mindenre képesek vagyunk, valójában azonban egészen
másként áll a helyzet. A Föld egy gömb, amit apró, embernek nevezett lények
népesítenek be. Jóval apróbbak a Földhöz viszonyítva, mint a mikróbák egy
grépfruit vagy narancs héján. És ha éghajlatváltozásra kerül sor, és az
átlaghőmérséklet akárcsak két fokkal is emelkedik, máris elkezdenek olvadni
a sarki jégmezők, és megváltoznak az áramlások a világtengerekben.
Kellemetlen változások következnek be, méghozzá nagy horderejűek, amelyekkel
szemben nem tudunk mit tenni, mivel a fejlődésünk nagyon egyoldalú.
Természetesen könnyű volna az emberiség életét egy atomháború során
kioltani. Ez nem lenne nagy ügy. A silókban atom-megatonnák sokaságával
megrakott rakéták állnak, úgyhogy ez menne. A földrengésekkel szemben
viszont egyáltalán nem tudunk mit kezdeni; nem tudjuk előre jelezni.
Aztán itt van a gyógyászat harca a kórokozókkal szemben: a baktériumok
ellenállóvá váltak az antibiotikumokkal szemben, mert megpróbáltuk legyőzni
őket. Vagyis ahol összeütközünk a természet nagy erőivel, kiderül, hogy az
ember alapjában véve bizony meglehetősen gyenge.
Most már tudjuk, hogy a sokmillárd éve tartó földi élet története során
időről időre katasztrófák támadtak; négyszázötvenmillió évvel ezelőtt, az
úgynevezett perm korszakban a biomassza 90%-a elpusztult. Aztán újra
nekilendült az evolúció, majd 60 millió évvel ezelőtt, a Kréta és a
Harmadkor között kihaltak a dinoszauruszok, és más óriáshüllők.
Ezzel megnyílt az evolúció lehetősége az emlősök számára. Mi is ennek a
katasztrófának köszönhetően alakultunk ki. Ha nem következett volna be,
akkor valószínűleg meg sem születtünk volna.
Mindemellett a földi állatkertből minden harmadik vagy negyedik napon
eltűnik egy faj, és az élet úgynevezett génkészlete egyre csökken, egyre
kisebb lesz. És ez is nagyon veszélyes. Az úgynevezett monokultúrák nagyon
könnyen kapnak különféle betegségeket. Egyszóval: a haladás már régen
túllépett a határán, az állítólagos aranykorán; a haladás veszélyes erővé
vált és mi lassanként felfogjuk, milyen kellemetlenségekkel is jár ez.
- A robotisztika művelőinek, mint pl. Hans Machovecnek a prognózisait
elnézve viszont úgy tűnik, hogy a jövőben nem sok szerepe lesz az
ember nevű lénynek.
Amennyiben az emberek valamiképpen fölöslegessé válnának a Földön, akkor
a további történet, meg kell vallanom, egyáltalán nem érdekel. Az emberiség
vége egyúttal az emberi történelem vége is. Ez azt jelentené, hogy az ember
bizonyos tekintetben egy közbenső láncszeme volt a az evolúciónak: a
növények, gyíkok, a különböző dinoszauruszok és a majmok - valamint a
robotok között. Akkor robotok lesznek. De mért törődjek robotokkal?!
Törődjünk inkább azzal a négy milliárd évvel, ami az idő hihetetlen
mélysége; ami a Föld múltja. Az első hárommiliárd év során semmi más nem
volt mint egysejtűek: baktériumok, mikróbák és zöldalgák; semmi más. És
évezredek hosszú során keresztül semmi más nem volt ezeken kívül. Ezt
azonban nem lehet mint egy történetet elbeszélni; nincs mit elbeszélni,
nincs fabula, nincs cselekmény, nics semmi.
Ameddig élünk, és ameddig az utódaink élni fognak, lesznek olyan
történetek, amelyeket el lehet mondani, szemügyre lehet venni. Azzal
kapcsolatban, hogy majdan mi történik, nos én szeptikus vagyok, mivel már
most tudom, hogyha sor kerül valamikor intelligens robotok előállítására,
akkor azokat magától értetődően katonai feladatokra lehet és kell alkalmassá
tenni és felhasználni. De ez nem éri meg! Egyszerűen arról van szó, hogy a
robot sokkal drágább lesz mint egy ember. Mert minél több ember él a Földön,
annál kevesebbet ér egy ember élete.
Sajnos ez már így van. Egy fickó ágyba bújik, vagy a fűre heveredik egy
lánnyal és máris kész egy gyerek. Így aztán alig néhány év alatt készen is
van egy katona, egy ember, egy robot. Nem fémből álló, hanem emberi testből
és vérből álló robot! Ugyan ki fogja a költséges technnikát arra használni,
hogy mesterségeset álítson elő. Mesterségesre akkor van szükség, ha nem áll
rendelkezésre más: nincsen eleven televízió.
Van ugyan valami, ami az eleven computerre hasonlít: ez a fejünkben lévő
agy, de ez egy ritka kivétel. Alapjában véve arról van szó, hogy amíg
emberek vannak, addig emberi kultúra is lesz. Az pedig, hogy valamiféle
robotok vannak valahol a világűrben, az engem kevéssé érdekel, mivel puszta
vasporból nem jöhettek létre; valakinek meg kellett építenie őket.
Ki volt az? Akkor ott egy intelligenciának kell lennie; Istenben nem
hiszek, csak természeti erők lehetnek. Nincs semmi a világűrben.
- Ezek szerint nem osztja a földönkívüli értelem felé irányuló, egyre
szélesebb körű érdeklődést?
Volt egy időszak, amikor részt vettem a legismertebb földönkívüli
civilizáció-kutató alapítványban, az úgynevezett SETI-ben. Jelen voltam az
üléseiken, voltak elméleteim; együtt voltam az amerikai Carl Sagannal és
másokkal. Ott is azt mondtam, hogy kétségeim vannak. Ami nem azt jelenti,
hogy nincs rajtunk kívül senki, hanem csak annyit jelent, hogy a körülöttünk
levő néhány ezer fényévnyi körzetben nincs senki. És ha nincsen senki, akkor
a Földet nem éri el, mondjuk az Androméda-galaxisból, vagy az ördög tudja
milyen irányból érkező üzenet, mivel még úton van a Föld felé, noha
maximális sebességgel halad, fénysebességgel, és hamarosan meg fog érkezni.
Azt követően, hogy - tegyük fel - körülbelül 70 ezer évig volt úton. Így
aztán megkérhetjük az utódainkat, hogy válaszoljanak nekik, így majd újabb
70ezer év múltán tudomást szerezhetnek arról, hogy itt vagyunk!
Párbeszéd ez? Semmiképpen. Ilyen intervallumok ezt lehetetlenné teszik.
Úgyhogy az embereknek talán inkább mással kellene törődniük.
- Úgy tűnik, ha valami technikailag megvalósíthatóvá válik, akkor
megvalósítására sor is kerül. És a kutatások sem annyira a
megismerés magasztos célját, mint inkább a megvalósíthatóságot
célozzák meg.
- A ruhagyáros Burda úr, hogy ne keljen túl sok adót fizetnie,
létrehozott egy alapítványt Németországban, A Harmadik Évezred Akadémiáját.
Ez az akadémia engem is meghívott, hogy az emberi aggyal kapcsolatos
manipulációkról nyilatkozak; hogy lehet-e chippeket beleilleszteni, hogy
lehet-e egyáltalán úgynevezett tisztátalan interface-eket az emberi agy, a
gép, a komputer közé illeszteni. Én ugyan nem akartam ebben részt venni, de
a szervezője oly hosszasan kérlelt, hogy végül is beleegyeztem. Így aztán
írtam arról, hogy milyen undorító dolgok fognak történni. Ugyanis az ember
szokásává vált, hogy minden megcsinálható dolgot meg is csináljon.
A fejlődés ma tisztán gazdaságilag szabályozott. Korábban persze voltak
idealisták is. Ilyen volt Zeppelin gróf. Vagy a Wright fivérek sem
elsősorban arra gondoltak első repülőgépük kapcsán, hogy sok pénzt
keressenek. A technikai fejlődésben is az történik, ami az embernek, de
egyúttal a nagy és a kis tőkének is szolgál.
Hogy a megcsinálható dolog az jó-e vagy rosz, azt előre amúgy sem lehet
tudni. Amikor az első fizikusok, mint Lise Meitner és Otto Hahn, sőt maga
Einstein is, amikor először atommag-hasadással foglalkoztak, sejtelmük sem
volt arról, hogy atombomba lehet belőle, később pedig atomszennyezés,
Csernobil, és így tovább.
A kezdet többnyire nagyon érdekes és ártatlan, és édes, ami aztán később
következik, az a legtöbb esetben kínos. Gyakorlatilag minden technológiának
van egy homlokzata, egy ragyogó, napfényes oldala, a másik, a hátsó fertálya
fekete, a későbbi következmények olykor egészen veszélyesek, sőt halált
hozóak, mint Csernobil.
- A kutatásokat ugyanakkor azzal az érvvel indokolják, hogy az
megoldja problémáinkat; amit pedig eddig még nem sikerült, arra majd
előbb-utóbb sor kerül.
- Nem lehet azt mondani, hogy a kérdések megoldódtak volna; mindig is
arról van szó, hogy amennyiben az ember megold egy problémát, akkor a
kérdéseinek köre kitágul. Akkor ugyanis addig ismeretlen problémák jelennek
meg, amelyek létéről addig egyáltalán nem is tudott. És tényleg így van;
nemrégiben az American Scientist egyik szerkesztője írt egy könyvet a
tudomány végéről. E szerint hamarosan már mindent tudni fogunk. Ez azonban
értelmetlenség! Mindig az ismeretlen tengere áll előtünk. Newton ezt nagyon
szépen mondta: úgy érzi magát, mint egy gyerek, aki kagylókkal játszik a
tengerparton, és az ismeretlen maga a hatalmas óceán. A veszélyeket persze
előre lehet jelezni, a fenyegető veszedelmeket már el lehet képzelni, de a
jövőt nem lehet pontosan felderíteni. Hosszú távon először is eleve
lehetetlen előrelátni a Föld politikai jövőjét. A technológiai jövőt is csak
kevéssé. Most egy nagyszabású átalakulás megy vége a biotechnológia
irányába. Ez nagyon nagy veszélyekkel jár.
Lesznek persze ezzel kapcsolatos biztonsági rendszabályok, amelyek semmit
sem fognak érni. Az ember, mondhatni, megkísérli elbarikádozni az ajtót,
amire aztán az egész borzalom az ablakon keresztül tör be. Nem tudjuk, hogy
honnan jön ez, ugye, egyszerűen nem lehet tudni. Tehát szó sincsen arról,
hogy máris urai lennénk az általános gnózisnak, a mindentudásnak, és hogy
tudnánk, mit is kell tenni. Ellenkezőleg, nagyon is keveset tudunk.
Ám természetesen vannak olyan komolyabb problémák, amelyekkel
foglalkoznunk kell: nekünk embereknek nem szabadna mindig pénzkereséssel
foglalkoznunk, folyvást a pénz nyomában járnunk. Például ma megint kaptam
egy ajánlatot Amerikából, hogy engedélyezzem egyik könyvem megfilmesítését,
amiért 200 ezer dollárt kínálnak. Azt mondtam, hogy engem ez nem érdekel.
Tudom ugyanis, hogy csak kellemetlenségekkel járna. Először is arra kellene
vigyáznom, nehogy giccset csináljanak belőle.
Egy szerzőnek nincs ereje, gyakorlatilag nincs befolyása; nem tud mindent
paragrafusokba foglalni, és a producerek egyébként sem engedik. Ugyanis azt
mondják: mi adjunk ki 18 millió dollárt, és maga egy vészféket akar, amit ha
nem tetszik, meghúzhat, nekünk pedig nagy veszteségeink lesznek. Tehát amit
mi csinálunk, az a mi ügyünk.
Így hát mi szükségem ezekre a kellemetlenségekre? Jobb, hogy ha nem
csinálnak semmit! Mire lenne jó ez az egész? Egyébként is én, már egy öreg
ember vagyok; megtettem a dolgomat, nekem elég az, amit létrehoztam, amin
dolgoztam, amit csináltam; nekem ez tökéletesen elég. Nincs semmi másra
szükségem, mint némi levesre, néhány csésze kávéra és aztán amúgy is a sír
vár rám.
Így fest a dolog, véleményem szerint.