EZREDVÉGI BESZÉLGETÉS ULRICH DUCHROW SZOCIÁLETIKUSSAL
(Monory M. András - Tillmann J. A.)
(Forrás: http://bocs.hu)
- A globális kapitalizmus alternatívái című könyvében [1] a jelenlegi
gazdasági és társadalmi problémák fő forrását a klasszikus
gazdaságelmélet téves feltevéseiből ill. konstrukciójából
eredezteti. Hogyan jutott erre a következtetésre?
- A mai úgynevezett neoliberális piacgazdaság eredete a klasszikus
liberális piacgazdaságban keresendő, melynek legismertebb, gondolkodója Adam
Smith. Smith azt a nézetet vallotta, hogy a piaci törvények úgy
funkcionálnak, mint a természeti törvények, tehát bizonyos tekintetben a
korszellemnek felelnek meg, mely a klasszikus fizikában Newton nevéhez
kötődik.
Ez azt jelenti, hogy az emberek azt képzelik: a különböző életterületek
törvényei a társadalomban éppúgy működnek, mint a természetben. (Hozzá kell
tenni: a természettudományban később felismerték, hogy a megfigyelés magát a
műveletet, a felismerést, és az ennek alapján alkotott törvényeket is
befolyásolja.) Ebből kiindulva az eredeti nézet a következő: hogy ha egy
piacot szabadjára engedünk, akkor a különböző piaci szereplők egoizmusa a
piaci szereplőket kölcsönösen kontrollálja, és az összes egyén egoizmusából
mindenki közös jóléte keletkezik, vagy miként azt Adam Smith mondta wealth
of nation, vagyis a nemzetek gazdagsága.
Azonban már a 19. században, különösen a 20. század elején megmutatkozott
hogy ezek a feltevések vagy nem helytállóak, vagy pedig egy olyan modellben
működnek, mely a valóságban nagyfokú torzulásukra vezetett. Igen fontos
feltétele az elméletnek az, hogy a piaci szereplők azonos hatalommal, az
információkhoz jutás azonos mértékével és hasonlókkal rendelkeznek, és
ezáltal kiegyensúlyozott fejlődés jön létre. Ám természetesen tudjuk, hogy a
valóságban a piacokat a hatalom uralja és ez egyre inkább így lesz, hisz egy
szabadjára engedett arénában az erősek egyre erősebbek lesznek, a gyengék
egyre gyengébbek, amit ma ismét nagyon egyértelműen láthatunk. Ezenkívül
Adam Smith modellje még egy másik feltételt is tartalmazott; azt, hogy végső
soron azonosak az emberek szociális érdekei, és ezért nem fogják egymást
halálra versenyezni. Ez sem így alakul a valóságban, hisz a hatalmi harcban,
az élretörésben, az elsővé válás akarásában ez tisztán látszódik. Különösen
jól megfigyelhető ez a múlt századvégi gyarmati rendszerben, ahol a
konkurenciaharc az Anglia és Németország közötti viszályhoz vezetett. Így
aztán nem csak nagy egyenlőtlenség alakult ki a piacon és a társadalomban a
szegények és gazdagok között, hanem egyidejűleg háborúkhoz is vezetett. Így
lehet summázni a klasszikus liberalizmust, mely egy katasztrófában, az
1929-es nagy gazdasági világválságban végződött.
Ennek a kísérő jelenségei a tömeges munkanélküliség, az elszegényedés
stb., és két világháború volt. Ez azt jelenti, hogy amit akkor megéltünk, az
közvetlen követekezménye volt a klasszikus liberalizmusnak. Ezt ma
ismételten hangsúlyozni kell, mert jelenleg megint egy katasztrófa felé
tartunk, vagy már benne is vagyunk a katasztrófában - anélkül, hogy az
emberek emlékeznének arra, hogy mindez egyszer már megtörtént. Akkoriban a
katasztrófákat követte egyfajta okulás. A nyugati gazdaság-elméletek és
társadalmak - részben a munkásmozgalom, majd pedig a szocializmus
konkurenciája miatt - szükségesnek tartották, hogy az úgynevezett szabad
piacot liberalizálása esetén is keretek közé szorítsák, mert különben a piac
negatív kihatásai a pozitív hatásoknál dominánsabbá válnak. Ilyen
kezdeményezés volt Angliában a Beverage-terv, melyet később - Keynes
elgondolásai alapján - a Labour-kormány valósított meg, az USA-ban pedig
ilyen volt a New Deal. Németországban aztán a szabályozott piacgazdaság ezen
formáját szabályozott piacgazdaságnak, szociális piacgazdaságnak nevezték. A
fejlődésnek ez a fázisa azonban csak addig működött, amíg a népgazdaságok
valóban nemzetgazdaságok voltak, és a nemzeti kormányok kezében voltak olyan
nemzeti eszközök, melyek alkalmasak a piac szabályozására, a keretfeltételek
megadására, a nyereség megadóztatására. Mindezt annak érdekében, hogy
megfelelően újraelosszák, s hogy viszonylag egyenletes fejlődés
valósulhasson meg.
- Miért nem bizonyult működésképesnek ez a korrekciós mechanizmus?
- Értékelésem szerint a hibás fejlődés utána arra vezethető vissza, hogy
az Egyesült Államok pozíciója jutott érvényre és nem az angoloké, melyre
döntő mértékben Keynes hatott. Keynes nemcsak abban volt érdekelt, hogy az
európai államok erősödjenek meg, hanem elméletében is azt az
alapelgondolatot vallotta, hogy a világgazdaságot éppúgy kellene
szabályozni, mint egy nemzetgazdaságot. Ami azt jelenti, hogy szükség van
olyan politikai eszközökre, melyek a gazdasági erőket féken tartják, és
szabályozott, egyensúlyra törekvő fejlődési mederbe terelik. Egyúttal
szükség van olyan eszközökre, mint az adórendszer, amellyel a piaci értékek
egyenlőtlenségét, a magasabb jövedelmek megadóztatásának, az ún. progresszív
adóztatás révén kiegyenlíti, továbbá újraelosztásra, hogy a szegényebb
rétegek vásárlóerejét és a keresletet egyidejűleg erősítsék, hogy így a
gazdaságot ismét lendületbe hozzák ha a recesszió következik be. Ezenkívül
Keynes azt is javasolta, hogy hajtsák végre a devizák nemzetközi
szabályozását, alkossanak egyfajta központi világbankrendszert, aztán
végezzék el a kereskedelmi mérleg szabályozását úgy, hogy ne csak az adós
országoknak kelljen viselni az alkalmazkodási terheket, hanem a hitelező
országoknak is stb. Röviden: az volt az elképzelése, hogy az egyes
nemzetállamokban jól működő eszközöket nemzetközi szintre kell emelni, hogy
az új világgazdaságot - ahogy ő mondta - egyensúlyban, igazságosságban és
békében lehessen szabályozni. (Vannak közgazdászok, akik ezt fő
direktívaként definiálják: igazságosság, egyensúly és béke!)
Nos, Európa és Keynes ilyen érdekeit az Egyesült Államok nem osztotta. Az
Egyesült Államok volt a háború után az abszolút szuperhatalom a gazdasági,
politikai és katonai hegemóniát illetően. Ezzen túl pedig az úgynevezett
White-terv főként az USA-konszernek, a nagy konszernek és az USA-Dollár
érdekeit képviselte. Így vált az amerikai dollár világpénzzé.
A nagy konszernek később a GATT-tárgyalásokon megkapták a lehetőséget,
hogy előmozdítsák a világkereskedelem liberalizálását, és így mozgató erővé
válhattak. Mindenesetre a valutarendszer tekintetében még végrehajtottak
bizonyos szabályozásokat, ugyanis a dollárt aranyra alapozták és egyúttal a
fővalutákat kötött árfolyamokkal a dollárhoz kötötték.
Az így megindított liberalizálás, az USA-érdekeket érvényesítő folyamatok
vezettek később a neoliberális fordulatra. Ennek a fejlődésnek a lényege a
valutarendszerben rejlik. Ugyanis azáltal, hogy az európai piac az amerikai
piac előnyét, vagyis a dollárral való kereskedést nem akarta tovább
elfogadni, 1959-ben megkezdték kiépíteni az európai bankok részére az
úgynevezett szabad bankpiacot. Ezt euro-piacnak, euro-dollárnak, nevezték.
Ez a folyamat vezetett arra, hogy például egy ország központi bankja nem
tudta szabályozni a valuták árfolyamát. Ilyen feltételek közepette néhány
bank elkezdett kialakítani egy szabad bankrendszert, melyben a bankok
megfelelő állami szabályozás nélkül tudtak működni, hiteleket nyújtani stb.
A másik fontos tényező az volt, hogy az Egyesült Államok vietnámi háborúját
pénznyomással, dollár-préssel finanszírozta, és ily módon inflációs
tendenciákat vitt a dollárba. A harmadik elem volt az ún. olajválság,
melynek révén olajdollár folyt ezekre a szabad piacokra, és ily módon a
dollárpiac túldimenzionálása és egyidejűleg a nemzetközi pénzpiac egyfajta
deregulálása következett be. Ez vezetett 1971-ben, ill. 1973-ban a kötött
szabályozás, a Bretton-Wood-rendszer összeomlásához. A valutákat átengedték
a piacnak, nem voltak rögzített árfolyamok, vagy csak igen korlátozott
mértékben.
Ezáltal a politikai rendszer elvesztette legfőbb szabályzóeszközét, az
árfolyamok meghatározását a gazdasági, társadalompolitikai céloknak
megfelelően. A valutaárfolyamok átengedték a piacnak, és ezzel főként a
spekulációnak nyitottak kaput. Ezen felül a dollárt előnyös feltételekkel
kínálták mindenütt, többek között természetesen Magyarországon, és a többi
kelet- és középeurópai országban is, nem csak a Harmadik világbeli
államokban. Persze igen alacsony kamatokkal, ami ezeket az országokat
elcsábította és így besétáltak az adósságcsapdába.
Hogy ez aztán valódi adósságcsapdává vált, elsősorban azzal függ össze,
hogy 1979-tól megtörtént a váltás a neoliberális és monetáris
gazdaságpolitika irányába. Ezt a váltást lényegében az amerikai Központi
Bank új pénzpolitikája vezette be. Ekkor a pénzpiacok nyomást gyakoroltak a
gyenge kezű Carter elnökre, hogy az amerikai Központi Bank élére egy a
monetáris irányt követő igazgatót nevezzen ki, aki azonnal nekilátot a
monetáris politika megvalósításának. Ennek tartalma az, hogy a Központi Bank
már csak a pénzmennyiséget szabályozza, a kamatokat viszont nem. Miután így
a kamatlábak is a piacnak lettek kiszolgáltatva, az állam
gazdaságpolitikájának második elemét is kiadta a kezéből - amennyiben a
kamatpolitika lehetőséget ad megfelelő gazdasági folyamatokra való
reagálásra, és főként a teljes foglalkoztatottság erősítésére. Ennek az
intézkedéscsomagnak azonban az volt a közvetlen folyománya, hogy az adós
országok a rendkívül megemelkedett kamatok miatt hirtelen sokkal nagyobb
adósságteherrel rendelkeztek, mint amire a hitelek felvételekor számítottak.
- Milyen szerepet játszottak ebben az olyan nemzetközi pénzintézetek
mint a Világbank, ill. a Valutaalap?
- Az adósságválsággal a Nemzetközi Valutaalap, a Bretton-Wood-rendszer
egyik szervezete jutott új szerephez, a Nyugat egyfajta pénzügyi rendőrsége
lett. Az eladósodott országoknak ugyanis teljesen fel kellett adniuk
szuverenitásukat a gazdaság- és társadalompolitikában. A Nemzetközi
Valutaalap diktálta ezek után az úgynevezett struktúraalkalmazkodási
intézkedéseket, melyek aztán gyógyítás helyett csak tovább rontották a
helyzetet. Mégpedig azáltal, hogy az államnak már nem voltak eszközei, hogy
átvegyen szociális kiadásokat, foglalkoztatási politikát folytasson stb. -
főként a deregulált piacok fejlődésének egy harmadik eleme, az
adókimenekítés miatt.
Az állam három alapeszköze a piac szabályozására: a valuta-, kamat- és
adópolitika egymás után mind el lett véve az államtól és a politikai
intézményektől. Különösen az adópolitikában beszélhetünk az országokra
gyakorolt szélsőségesen negatív hatásról, hiszen ha azoktól, akik a
nyereséget képezik már nem vehetek el adót, akkor a munkát kell megterhelnem
több adóval. Ezen felül finanszírozni kell a munkanélküliséget. Ez azt
jelenti, hogy a szegények már nemcsak a piac révén lesznek még szegényebbek,
a gazdagok még gazdagabbak, hanem elvesznek az olyan gazdaságpolitikai
eszközök is, mint az adó és a pénzpolitika. Az adókimenekítés újabb lyukakat
fúr a költségvetésbe. Így aztán már nem gazdasági, hanem politikai válsággal
is jár az ún. neoliberalizmus.
E folyamatokhoz még hozzájárul az, hogy ezzel a fejlődéssel úgymond a
nyomorból erényt csináltak, és a közgazdaságtudósok többsége, valamint az
érdekelt gazdasági és politikai erők azt az ideológiát képviselték, hogy ez
a gazdaság természettörvénye ugyanúgy, mint annak idején a klasszikus
liberalizmusban. Ami azt jelenti, hogy kifejezetten rossz, ha politikai
szempontok szerint szabályozzák a piacot. Pedig épp ellenkezőleg, minden
empirikus adat a fordítottjáról tanuskodik: hogy a szabályozott piacgazdaság
működött azokban az országokban, amelyekben bevezették. Ahol azonban nem,
ott - mint most a neoliberalizmus idején is - egyértelműen szélsőségesen
megosztottá vált a társadalom, hatalmas ökológiai költségek merültek fel,
stb. Ezért ki kell mondani, hogy a "király meztelen!"
Még egy problémát kell itt megemlítenem, a geopolitikai és geoökonómiai
kérdéseket: ez a mechanizmus mindenekelőtt Ázsia, Afrika és Latin-Amerika
eladósodott országaiban hatott. Kelet-Ázsiáról azt állítják, hogy ennek az
ideológiának lenne a nagy bizonyítéka, de az ellenkezője a helyzet! A kelet-
ázsiai országok addig tudtak felemelkedni, amíg masszív protekcionizmust
folytattak, védekeztek a világpiaccal szemben. De most, amikor a WTO és a
spekulatív piacok révén rántják be őket a világpiac háborús díszletei közé,
napjainkban azt látjuk, hogy épp az ún. "tigrisek" válnak béna kacsákká, sőt
beteg páciensekké lettek. Más modelljük van, mely a negatív hatás más
formáját mutatja.
Kelet- és Közép-Európában, még súlyosabban a Szovjetunióban, tudvalevőleg
először a sokkterápiát vezették be, mely egyszerűen ezen országok gazdasági
struktúrájának teljes szétzúzásával járt. És ami a politikai szabályozást
illeti, a Szovjetunióban ez arra vezetett, amit teljes elmaffiásodásnak
nevezünk. Ahol a politikai szabályozás demokratikus módon már egyáltalán nem
lehetséges. Egyébként úgy vélem, hogy a gazdasági bűnözés és hatalma ma már
minden országban, még a nyugatiakban is, egyre növekvő szerepet játszik.
Vannak szakértők, akik a gazdaság mintegy ötven százalékos
kriminalizálódásáról beszélnek. Az egyharmad a minimum, amit becsülnek.
Mindennek a deregulációhoz van köze, amit univerzális gyógymódként
hirdetnek.
Az eddigiek alapján azt hihetnénk, hogy ami történt, az mind a gazdag
országok, USA, Kanada, Észak-Amerika, az Európai Közösség és Japán javát
szolgálta. De ez egyáltalán nem így van, mert a deregulált piacok hatása
időközben, például Nyugat-Európában is, masszívan érvényesül. Gyakorlatilag
a pénzpiacok uralkodnak. A politikai játéktér egészen összezsugorodott. És
az EU-ban, melytől eredetileg a szociális és ökológiai célok eléréséhez
szükséges szabályozó rendszert reméltek, valójában az az ideológia és
gyakorlat vált döntővé, hogy Nyugat-Európát csak piacnak tekintik: a tőkének
van abszolút mozgásszabadsága, és az összes társadalmi érdeket - munka,
szociális szükségletek, ökológia - egyetlen faktor mögé szorítják vissza, az
ár- és pénzstabilitás mögé.
- A globális dereguláció hatása ma már széleskörűen tapasztalhatók.
Úgy tűnik, hogy nemcsak Kelet-Ázsia és Kelet-Európa szenvedi meg a
szabályozások leépítésének következményeit. Milyen kiutak
kínálkoznak ebben a helyzetben?
- Látni az empirikus tényeket, milyen negatív hatással van mindez az
emberre és a természetre. Sokan vannak már, akik nem hisznek az elméletek
hazugságígéreteinek, és felteszik a kérdést, hogyan tovább. Most
megfigyelhető, hogy az egyik oldalon az emberek azt mondják: aha, nekünk már
volt egyszer egy szociálisan szabályzott kormányzási formánk - akár a
szociális piacgazdaságra, akár a szocializmusra gondolunk, mindenesetre a
gazdaság szociálisan szabályozott formája volt, ezért próbáljuk meg
mégegyszer ezt a politikai irányt.
Diagnózisom az, hogy ha a most inkább szociálisan orientált kormányok nem
tudják közösen ismét ellenőrzésük alá vonni a nemzetekfeletti tőkét a
politikai eszközök, sőt az adópolitika tekintetében, akkor egyáltalán
nincsenek meg a pénzeik és eszközeik, hogy ismét szociálpolitikát,
foglalkozási és ökológiai politikát folytassanak. Ha tehát a probléma
lényegének megoldását, a nemzetekfeletti tőke újraszabályozását, nem kezdik
azonnal meg, akkor egyszerűen folytatniuk kell neoliberális kormányok
politikáját. Ennek következtében jobbra fognak csúszni, éppúgy mint az
1929-es válság után. Ezt figyelhetjük meg már most is Franciaországban, és
Haider ügyködésében Ausztriában. És úgy tudom, a magyar Haider is már sok
szavazattal rendelkezik. Fehéroroszországban már gyakorlatilag diktatúra van
és Szlovákia sincs ettől messze. Ez azt jelenti tehát, hogy az emberek előbb
csalódtak a neoliberális mítoszban, majd visszaváltanak a szociálisan
orientált kormányhoz. Ez nálunk a szociáldemokrácia lenne, Angliában a
labour és Franciaországban a szocialisták. Az emberek azonban észreveszik,
hogy ezek ugyanazt teszik, mint neoliberális elődeik. Vajon miért? Mert
eladósodott államháztartásuk van. Miért van eladósodott államháztartásuk?
Éppen az adókimenekítés miatt. A tőke gyakorlatilag már nem fizet adót,
és a másik oldalon ahelyett, hogy csökkentenék a munkaidőt,
munkanélküliséget termelnek. Ez megint csak kevesebb adóhoz és több állami
kiadáshoz vezet a munkanélküliségi programok révén.
Ennek következtében jelenleg rendkívül kritikus a helyzet Európában és az
egész világon. Ha nem sikerül megtörni a pénzpiacok diktátumát és bevezetni
a világpiac politikai-demokratikus szabályozását, akkor ez a katasztrofális
fejlődés egy összkatasztrófába torkollhat. És a pénzpiac utóbbi viharai, a
tőzsdekrachok stb. ezt megmutatták. A rendszer rendkívül kockázatos, épp az
összrendszerben rejlő spekulatív elemek miatt. Ugyhogy bármikor
bekövetkezhet a totális válság.
- Hogyan lehet hatékonyan fellépni ilyen globális nagyságrendű
tényezőkkel szemben, hiszen kormányok sem látszanak képesnek erre?
- Ez a helyzet sok esetben depresszióra vezet. Ugyanis a globális
neoliberális társadalom ideológiája éppen arra irányul, hogy az embereknek
bemesélje, hogy ez a sors, egy természeti törvény, tehát semmit sem lehet
ellene tenni. És ha aztán egy világkormányt akarnátok, akkor az mindent
ugyanúgy csinálna, mint korábban a nemzeti kormányok; egy világdiktatúrára
vezetne, és különben is, az emberek nem tudnának megegyezni stb.
Az alternatívák az utcán hevernek. Csak azon múlik, hogy az ideológia
képes-e félreinformálni az embereket saját erejükről és lehetőségeikről,
valamint arról, hogy minden szinten vannak lehetőségek, hogy kikerüljenek
ebből az ördögi körből.
De nem csak hogy lehetőségek vannak minden szinten, hanem cselekedni is
kell, méghozzá egyszerre minden - községben, régióban, nemzeti, nemzetek
feletti és globális - szinten. Ezt mi a Kairos Európa bázismozgalomban
kettős stratégiának nevezzük. Ha a tőke csak egészen rövid távon hajszolja a
gyors profitot, és nem veszi tekintetbe a társadalmi, gazdasági és politikai
keretfeltételeket, akkor természetszerűen két lehetőség adott, hogy ez ellen
cselekedjünk. Az első egy részleges kiválás ebből a világpiaci
mechanizmusból. A másik ennek a világpiaci mechanizmusnak egyfajta
szabályozása. És a kérdés ennek megfelelően az, hogy milyen vízió alapján
lehet ezt a két opciót - az előbbi kettős stratégia szellemében - egymással
összekötni. Jelenleg a részbeni leválás problémáján dolgozunk a helyi
gazdaság megerősítésének témakörén belül. Ezt teljesen gyakorlatias példákon
lehet megvilágítani: Az első, hogy leválunk a pénzpiacokról.
Ez csak kis léptékben történik meg és nem változtat a nagyon, ahol aztán
felmerül a szabályozás kérdése. De az előbbi is lehetséges, ez például meg
is történt és a mai napig történik is, hogy a résztvevők likviditást
teremtsenek egymás közt - kamatpénz nélkül. A másik terület, ami folyamatban
van: egy saját vagy alternatív bankrendszer kidolgozása, illetve az
együttműködés már létező alternatív bankokkal. Az alternatív bankok azt
célozzák meg, hogy egy régió megtakarításai magában a régióban maradjanak.
Ez azt jelenti, hogy vagy alapítanak egy közösségi bankot, egy szövetkezeti
bankot vagy részt vesznek egy ilyenben, mely majd éppen kevesebb kamatot
fizet, vagy egyáltalán nem ad kamatot. Csak inflációs kiigazításra kerül
sor, és ez nagyon jól működik, hisz a bankrendszeren keresztül minden
régiótól többet vesznek el, mint amennyit beleadtak. Vagyis az emberek
megtakarításaik után alacsony kamatot kapnak, és a felvett hitelek után
magas kamatot fizetnek, így nagy összegű kamatkülönbség keletkezik, mely a
pénzvagyon tulajdonosainak bankjaiba vándorol. E tekintetben minden helyi és
regionális közösség számára igen előnyös, ha kikapcsolják bankrendszerükből
ezeket a pénzvagyon-tulajdonosokat.
A harmadik terület az alternatív energia. A jövő energiája a decentrált
energia. Nem a nagy tőkeigényes energia, az atomipar stb., hanem a a nap-, a
szél-, a vízienergia és a biomassza. Így kicsiben, helyi-régiós területen
energia szempontjából relatív önállóvá lehet válni. És végül negyedikként az
alapélelmiszerek, ruházkodás, építkezés stb. terén is amennyire csak
lehetséges mód van helyi-regionális szinten termelésre és ugyanilyen szinten
értékesítésre. Ez ökológiailag is igen előnyös lenne szállítások kiesése
miatt.
Ezen a négy területen van lehetőségünk a gazdálkodás nagyobb részének
helyi-regionális önkormányzatba való visszaadására. Jelenleg igen érdekes
kísérletek és kutatások folynak, melyek arra irányulnak, hogy kidolgozzák,
mit is tehetünk a világpiac nélkül, a saját erőnk és forrásaink
felhasználásával.
Ez jóval több, mint gondoljuk, mert az ideológia azt állítja, minél
távolabb van a termék, és mennél nagyobb tőkebefektetésre van szükség annál
jobb.
Például volt egy Heidelbergből kiinduló kutatási projektünk, melyet Hans
Diefenbacher, az Evangélikus Kutatóintézet közgazdásza vezetett. Azt
kutattuk, miként kell a jövő azon indikátorait megválasztani, melyekkel a
gazdasági sikert mérjük. Hogyan mérhető egyáltalán egy sikeres gazdaság?
Jelenleg az a bárgyúság jellemző, hogy a gazdasági sikert a bruttó
társadalmi termék növekedésével számolják, a monetárisan mért bruttó
értékkel. Ez azt jelenti: ha maga az autópályán balesetet szenved - ami
remélem nem fog bekövetkezni -, akkor ez pozitívan hat a bruttó társadalmi
termékre, hiszen új autókat kell gyártani, jönnie kell a rendőrségnek, a
mentőknek, stb. - mindezt pozitívumként kerül a GDP-be. Ezért abból
indultunk ki, hogy minden esetben egy háromszoros indikációs rendszerre van
szükség, mivel csak a gazdaság, a szociális tényezők és a környezet
összhangja vezet pozitív eredményre. Ez azt jelenti, hogy nem szabad pusztán
csak gazdaságilag, kivált nem monetárisan beszűkítve mérni a gazdasági
sikert, hanem abból kell kiindulni, hogy mi válik az ember hasznára a
konkrét helyszínen, természetes, szociális környezetében. És ebben az
összefüggésben kell mérni a gazdasági sikert. Ez megint csak amellett szól,
hogy a helyi-regionális fejlődést kell kiinduló pontnak tekinteni. Tehát
gazdaságilag lentről felfelé kell építkezni.
- Az imént kettős stratégiát említett. A helyi szinteken túlmenően
milyen megoldási lehetőségekre gondolt?
- A jövőbeli fejlődés szempontjából fontos lenne, ha a kormányok
megértenék, hogy ennek a helyi-regionális szektornak a támogatása hatalmas
társadalmi jelentőséggel bír. Azon túlmenően, hogy az emberek magukhoz
térnének bénultságból és a merőben önző konkurenciaharcukból, észrevennék,
hogy együtt, kooperációban saját területükön milyen lehetőségeik vannak. Az
alapszükségletek tekintetében ezek persze részterület, nem tudják
helyettesíteni a makrogazdaságot. Ezért kell egyidejűleg feltenni a
politikai kérdéseket is: Miként lehet a nemzeti - és nálunk az európai -,
valamint globális szinten a makrogazdaságot alakítani? Úgy, hogy a helyi-
regionális területet ne zavarja meg, másrészt hogy a globális mechanizmus se
pusztíthasson. A kelet-ázsiai válság óta a transznacionális piacok
tájfunjáról beszélnek; egy tájfunról, mely egész régiókat képes
elpusztítani, mint egy tomboló vihar. Egyszerre kell azzal a kérdéssel is
foglalkoznunk, hogy lehet nemzeti, regionális illetve globális szinten
szabályozni.
Ezzel kapcsolatban Saskia Sassen azt a kérdést veti fel, hogy miként
veszítettük el az ellenőrzést, és hogyan alakult át a politikai egységek, a
nemzetállamok szuverenitása. Könyvében [2] abból indul ki, hogy a
nemzetállamoknak sokkal több lehetőségük lenne, mint amennyit érzékelnek.
Egyszerűen túl sok az ideológia. A politikusok azt hiszik, hogy egyszerűen
alkalmazkodni kell, mégha látják is a pusztító eredményeket.
Ha például nyilvánvalóvá válik egy olyan adócsalás mint a Dresdner Bank
esetében, akkor kiderül, mit tudnának a nemzeti kormányok tenni, ha
valamivel több adófelügyeleti nyomozót fizetnének meg. Hatalmas nyereséget
könyvelhetnének el az államháztartásban - egyedül csak a nemzeti
eszközökkel. E téren természetesen jobb egy szupraregionális szint, mint
például az Európai Unió. Ha például az EU azt mondaná: változtatunk a
politikán, és az adózás köréből nem vonjuk ki a pénzt és az energiát, és nem
teszünk egyre nagyobb adóterheket a dolgozókra, hanem a pénzre és az
energiára vetünk ki több adót, és kevesebb a munkára. Ezt az Európai
Közösség minden további nélkül megtehetné, hisz gazdasági tevékenységük 80
százaléka határaikon belül zajlik.
- Vajon ilyen lépések nem járnának-e olyan mérvű tőkekimenekítéssel,
ami megrendítené az egész gazdaságot?
- Ez egy olyan érv, ami a valóságban nem igazolódik, hisz ha látjuk,
miként vezet be a Nyugat ott szankciókat, ahol saját érdekeiről van szó,
akkor kiderül, hogy szankciós mechanizmusok segítségével is lehet adókat
beszedni. Ha például azt mondanák, hogy bojkottálják a Benelux-országokat,
Svájcot, Liechtensteint és Írországot, és nem bonyolítanának több állami
üzletet Luxemburgban, Liechtensteinben, Svájcban és Írországban
adókimenekítés céljából bankfiókot üzemeltető bankokkal. Ha ezt kijelentenék
a kormányok, akkor az állami pénzek nem folynának már ezekbe a bankokba. És
akkor a bankok is feltennék a kérdést: hogy keresek többet, a kimenekített
adókkal vagy a legális üzletekkel?
A transznacionális pénzügyi piac egyik legszörnyűbb mechanizmusa a
spekuláció - a valutaspekuláció, kamatspekuláció, derivát-spekuláció, ami
egy "meta"-szinten történő spekuláció. Ebben a szituációban is minden
további nélkül lehetséges a spekulációs nyeremény megadóztatása. Időközben
már számtalan tanulmány készült a témában; a legismertebb az ún. Turbin-Tax
- tervezet. Ez egyrészt azzal járna, hogy kevesebb spekulációs nyereség
keletkezne, és a reálgazdaságból nyert tőkéket újra befektetnék a
reálgazdaság szférájába. Másrészt ezen gigantikus spekulációs nyeremények
megadóztatása igen hamar milliárdos összegek megjelenését tenné lehetővé a
szociális szektorban.
Ezen felül szociális mozgalmak révén is lehet nyomást gyakorolni; még az
Egyesült Államok és Japán kormányzataira is; ott is vannak szociális
mozgalmak, melyek erős nyomást fejtenek ki a neoliberális politikával
szemben.
- Vajon elegendő-e egy ilyen mérvű fordulathoz a széleskörű belátás és
az annak nyomán változó politika, vagy pedig csak egy katasztrófa
képes kiváltani ilyen változást?
- Ez egy különösen kényes kérdés. A jelenlegi ideológiai adottságoknál
fogva az emberek természetszerűleg ismét sorsként értelmeznék; ha ezt
állítjuk, akkor - a mai neoliberális ideológusokkal egybehangzóan - a sorsba
vetett hitüket erősítjük. A katasztrófa fenyegetése ugyan figyelmeztetés a
neoliberálisok számára, az emberek mentál-pszichológiailag mégis
tehetetlenségként élik meg, ami megbénítja őket: "úgyis bekövetkezik egy
katasztrófa, ezek a hatalmak olyan óriásiak..." Vagyis az ideológiai hiteken
túlmenően létezik egy félelem okozta bénultság. Mindkettő igen veszélyes,
tekintettel arra, hogy általuk a katasztrófák igen valószínűvé válnak. Tehát
ki kell gondolni ennek a kérdésnek a kezelését, hogy ne bénítson, hanem
aktivizáljon. Itt említeném további érvemet a kettős stratégia első részére
vonatkozóan: amennyiben bekövetkezik a világpiac nagy katasztrófája, akkor
azoknak van a legnagyobb esélyük a túlélésre, akik helyi-regionális szinten
leváltak a világpiacról.
Ez azt jelenti, hogy a helyi-regionális szint tevékeny erősítése puszta
önérdekből is tanácsos arra az esetre, ha valóban bekövetkezik a világpiac
totális katasztrófája. És ez lehetséges, nem mondom, hogy nem lehetséges,
csak azt mondom, hogy nem szabad egyszerűen sorsként beállítani.
Elképzelhető, hogy a '29-es katasztrófa és két világháború emléke, valamint
annak emléke, hogy már másként is mentek a dolgok Nyugaton és Keleten
egyaránt, egyre több embert arra a gondolatra ébreszt: valami alapvetőnek
kell történnie, hogy ismét a politikai-demokratikus ellenőrzés valósulhasson
meg. Elsőként Európában a franciák hajtották végre példaszerűen ezt a
fordulatot. A probléma az, hogy a tömegmédiumok egyszerűen csak az
ideológiát és a hatalom érdekeit jelenítik meg, de a kritikus alternatívákat
nem. Az alternatív elgondolásokat, stratégiákat és eseményeket Nyugaton is
nehéz a médiumokon keresztül megmutatni. Ezek olyan kérdések, melyekről a
közép- és kelet-európai embereknek nagyon alaposan el kell gondolkodniuk.
Egy stabil állami vezetésnek annyi védelmet kell nyújtania a szegényebb
rétegeknek az erősekkel szemben, amennyire csak képességeiből telik,
ahelyett, hogy úgymond megnyitnák a piacokat, különleges kondíciókat,
adójóváírást stb. nyújtanának a tőkének. A civil szervezetek növekvő
dinamikája döntő mértékben közrejátszhat abban, hogy - a veszélyes
tendenciákra és fejlődésekre tekintettel - megvalósuljon a szemléletváltás;
hogy olyan politikai nyomást tudjanak gyakorolni, mely a teljes katasztrófa
előtt mégis képes lesz elérni ezeknek a romboló erőknek az
újraszabályozását.
- Vajon az egy-egy célkitűzés köré szerveződött civil szervezetek
alkalmasak-e arra, hogy ilyen nagy horderejű változásokat vigyenek
végbe?
- A szociális mozgalmak többsége egyetlen célt kitűzo mozgalomként jön
létre. És az az emberek számára is természetes, hogy elsőként saját
érdekeiket képviselik. És akkor lehet őket a házukból előcsalogatni, ha
saját érdekeikről van szó, mint például most Németországban a diákok
esetében. De hála Istennek, egyre több diákban tudatosul, hogy ők az
áldozatoknak csak egy részét képezik. A gyengék között kooperatív
védőmechanizmusokat kell kiépíteni, és nem szabad engedni a széttagolást, az
állam ilyen irányú manipulációit.
Ha korábban nem volt szívós aprómunka, és nem volt elegendő ember jelen a
társadalomban, különféle csoportokban, hálózatokban, vagy tudományos
munkacsoportokban; olyanok, akik előre gondolkoztak, az alternatívákat
kisérleti jelleggel kipróbálták, elméletileg kidolgozták; akkor, ha ez nem
történt meg idejében, akkor nagy a veszélye annak, hogy olyan káosz
keletkezik, amely még nagyobb krízisbe csap át. Akkor azoknak az embereknek,
akik nem kapnak megfelelő tanácsokat, akik dezorientáltak, dezinformáltak,
azoknak "erős emberre" lesz szükségük, a külföldieket fogják okolni, stb.,
stb. Így a populisták kerülnek kormányra, és olyan háborús állapotok
alakulhatnak ki, mint amilyeneket az egykori Jugoszláviában láttunk.
Ha a szociális mozgalmakban nem is látunk azonnal nagy eredményeket,
akkor is rendkívül fontos, hogy az aprómunkát olyan intenzíven folytassuk,
amennyire csak lehetséges. A szélesebb politikai környezetben is, nem csak
helyi-regionális szinten, hogy amennyiben adódik egy kedvező pillanat,
lehetőleg sokan törekedjenek előmozdítani azt politikai fordulatot, ami -
mint ahogy említettem - Franciaországban már végbement. De nekünk erre
nemcsak Franciaországban van szükségünk, hanem egész Európában, hogy Európa
együtt meneküljön ki ezen rabló kapitalizmus karmai közül - és találjon
vissza egy szabályozott gazdasági és társadalmi formába.
Irodalom:
[1] Alternatives to Global Capitalism. International Books, Utrecht, 1995.
[2] Sassen, S.: Losing Control? Sovereignity in an Age of Globalization.
N.Y., 1995.