EZREDVÉGI BESZÉLGETÉS DOBSZAY LÁSZLÓVAL
(Monory M. András - Tillmann J. A.)
(Forrás: http://bocs.hu)
- Egy nemrég megjelent Festschrift (Laborare fratres in unum.
Festschrift László Dobszay zum 60. Geburtstag. Spolia Berolinensia -
Berliner Beitr„ge zur Medi„vistik Bd. 7. Hildesheim, 1995.) is
jelzi, hogy a gregorián zene nemzetközileg elismert kutatójának
számítasz. Hogyan lettél zenetudós?
- Egészen kicsiny gyermekkoromtól fogva nagyon sokféle érdeklődési
terület tartott fogva, főképpen nem is zenei. Tizenkét éves korom óta
azonban zeneszerzést tanultam, mert Kodály kísérletet akart tenni, hogy el
lehet-e kezdeni a zeneszerzés tanulását ilyen korán. Elkezdtem, és az
érettségi után egy-két évvel a zeneszerzést már be is fejeztem a
Zeneakadémián (miközben párhuzamosan már az egyetem bölcsészkarára jártam).
A zeneszerzési tapasztalatnak igen sokat köszönhetek, annak ellenére,
hogy végül úgy döntöttem: nem leszek zeneszerző. Akármilyen zenéről van szó,
akár előadóművészetről, akár kórusvezetésről, akár zenetudományról, úgy
érzem, hogy belülről, a zenei struktúrák oldaláról tudom látni, azt, amiről
a zene szól. A zenének sokféle periférikus eleme van, ami sokak számára ezek
jelentik a zene elsődleges arculatát: mit ábrázol a zene, milyen hangulatok
vannak benne, milyen érzelmeket jelenít meg. Bár ez mind jogos megközelítés,
a zene létjogosultságát mégis annak legbelső struktúrája adja, amelyik olyan
ragyogó rendet alkot, mint egy tiszta matematika vagy egy eszményi
filozófiai rendszer. Igazából ott él a zene, igazi szellemi tartalmát ott
közli, ezekben a belső struktúrákban. A zenének ezt a belső rendjét
természetesen ösztönösen is föl lehet fogni.
- Mi késztetett a gregorián zene kutatására és hogyan lettél - a
Schola Hungarica vezetése révén - élvonalbeli művelője is ennek a
zenének?
- A gregorián iránti érdeklődésemet tulajdonképpen nem a zene, főként nem
a zenetudomány keltette fel. A dolog ehhez képest "kívülről" kezdődött.
Amikor a II. Vatikáni zsinat után megindultak a liturgikus reformtörekvések,
úgy láttam, az egyházzene szempontjából a zsinat szándékaihoz valóban méltó
csakis a gregorián reform lehet, a gregoriánnak a tényleges egyházzenei
életbe való bevitele. Ez érdekelt először. Akkor már mögöttem voltak az
általam írt tankönyvek, rengeteg zenepedagógiai cikk. Amikor 1966-ban Kodály
meghívott a mai Zenetudományi Intézethez népzenekutatásra, én szívesen
mondtam igent - hiszen a népzenét szerettem, már régóta érdeklődtem utána -,
de azzal a kikötéssel, hogy ne kelljen a tanítást abbahagynom. Azt
gondoltam, és ez később igazolódott is, hogy miközben bekerülök a
népzenekutató csoportba és csinálom becsülettel azt a munkát, amelyre Kodály
fölvett engem, Rajeczky Benjámin mellé kerülve szabadidőmben a gregorián-
szakmát is ki fogom tanulni.
Ám elég hamar egy fontos belső felismeréshez jutottam, ezzel egy elég
jelentős belső változáson kellett keresztülmennem. Nem könnyű ezt röviden
kifejteni, mégis el kell mondanom. Az igazságot csak az igazság kedvéért
szabad tanulni és tanulmányozni. Nem szabad, hogy az igazság önzetlen
keresésébe bármi mellékgondolat - hogy mire jó? mire használom föl? -
beleavatkozzék.
Ha az igazságot megtanultam, ha azt megismertem, akkor abból persze
következhetnek bizonyos dolgok a gyakorlatra nézve is. Amit így megtanultam,
azt szabad használnom a gyakorlati életben, sőt kötelességem használni. De a
két dolgot valamiképpen szét kell választani. Túl sok baj adódott már a
kettő összekeveréséből.
Így, tudományos értelemben ugyan kívülről jöttem a gregoriánhoz, de
azután rávetettem magamat, és igyekeztem úgy végezni el a tudományos
kutatásokat, hogy eredményeim ettől a gyakorlati alkalmazástól függetlenül,
főképpen igazak legyenek. Durván fogalmazva: ha eredményeimet olyanok előtt
mutatom be, akiknek a gregorián egyházi vonatkozásaihoz nincsen semmi közük,
számukra éppúgy elfogadhatók legyenek.
És valami hasonló dolog történt művészi szempontból is. Minél jobban
megismertem a gregorián anyagot (eleinte a magyar gregoriánumot, azután
lassanként tovább terjeszkedve az egész latin kereszténységnek ezt a zenei
kultúráját), annál jobban felismerte bennem a zenész, hogy benne olyan zenei
érték rejlik, mely önmagában véve - minden tudományos, történeti és egyházi
vonatkozástól függetlenül - nagyszerű. És ennek meg kellene szólalnia,
valamiképpen be kellene jutni a zenei művelődésbe. Ezért alakítottuk meg
Rajeczky Benjaminnal és Szendrei Jankával 1969 végén a Schola Hungarica-t.
Rögtön világossá vált számunkra, hogy a Schola Hungaricanak egy speciális
köztes helyzetet kell elfoglalnia a zenei életben. Nem lehet egyházi
kötöttségű, de nem lehet tisztán tudományos célú sem. (A világban sok helyen
alakítanak tudósok gregorián kórusokat, ez most nagy divat, kidolgozzák a
gregorián előadásának tudományos elveit. Csak éppen az eredmény
meghallgathatatlan.) Ugyanakkor természetesen nem lehet a gregorián éneklés
merő amatőr lelkesedés dolga; valamilyen értelemben professzionistának kell
lenni, tehát tudományosan megalapozottnak és művészileg hitelesnek. Nem más
feladat ez, mint Mozartot vagy Bartókot játszani.
Művészileg is abszolút hitelesnek kell lennie, fel kell tárnia ennek a
zenekultúrának a világát, mégpedig nem a tudás, nem az ész, hanem a fül
számára, s ezt a zenét vonatkozásba kell hozni a zenekultúra egészével. A
fül számára hallhatóan igazolni kell, hogy az európai zene ugyanolyan nagyot
alkotott a gregoriánban, mint a reneszánszában, a barokkjában, a
klasszikájában és így tovább.
A gregoriánnal kapcsolatos tevékenységemben tehát egymástól módszeresen
elkülönülő, ugyanakkor egymásra ható területek élnek egymás mellett: a
tudományos gregoriánkutatás, a gregorián művészi előadása, a gregorián
gyakorlati felhasználása az egyházi életben, vagy az iskolai pedagógiában.
Ezek egymásra nézve kölcsönösen ihletőek.
De még így is, a gregorián csak egyike érdeklődési, tevékenységi
területeimnek - a magyar zenetörténet, a népzene, a zeneelmélet, a zenei
előadóművészet és zenepedagógia, sőt ezen túl, a liturgika, a kultúrpolitika
és magyar közélet mellett.
- "Az ezredforduló egyetlen magasrendű műzenéje" - írod a
gregoriánról. Mitől magasrendű ez a zene? Egyáltalán mi az, ami
megkülönbözteti más zenéktől?
- A szó legszűkebb értelmében a gregorián nem más, mint a római
liturgiának az a hivatalos latin nyelvű éneke, amellyel az egész misét, az
egész zsolozsmát, az egész szertartást előadta. A régieknél minden, ami
hangosan, nyilvánosan megszólalt, valamilyen módon ének volt. A liturgia is
énekelve, vagy legalábbis recitálva nyerte el hiteles formáját, s ez a forma
folyamatosan tovább élt a következő századokon át, különböző változásokkal,
gyakorlatilag mindmáig. Ezt a zenét a 9. százabdan írták le először, olyan
dallamjelzésekkel, amelyeket ugyan ma nem tudunk olvasni, de amelyek a
későbbi kódexek segítségével egyértelműen azonosíthatók azzal, amit mi
gregoriánnak hívunk.
Azonban e zene elemzése világossá teszi, hogy ez a zene nem akkor
keletkezett, amikor leírták. A leírás előtt egy többszázados szájhagyományos
életperiódusa volt, bár hogy pontosan hogy hangzott, pontosan milyen
formában hangzott mondjuk a 4-5. században, azt már soha nem fogjuk
megtudni, épp azért nem, mert ez a korszak szájhagyományos volt. Tehát a
gregorián nem egyszerűen egy valamikor leírt, vagy valamikor komponált
liturgikus repertoár, hanem a nyugati egyház eredeti, hiteles liturgikus
énekmódja. A gregorián az a mód, ahogyan a liturgiát - talán az apostolok
kora óta, vagy a 2-3. század óta, a vértanúk kora óta - hagyományosan
előadták, énekelték; természetesen úgy, hogy minden időben gyarapodott,
változatokban élt, s így a kódexekben leírt gregorián nem hangról hangra,
hanem csak lényegében azonosan az első századok hagyatékával.
A 9. századtól visszafelé nézve e liturgikus ének három rétege sejlik
föl. Első a gregorián leírása, mögötte áll a római egyház folyamatos
hagyománya, és amögött az egész nyugat-európai kereszténység a folyamatos
hagyománya. Ha még egy lépést teszünk visszafelé, akkor egy még ennél is
egyetemesebb kultúrkör és zeneiség tárul föl előttünk, amelyikbe bizonyára
jelen vannak a zsidóság hagyományai a keleti keresztény egyházak hagyományai
is, bár már közvetettebben. Sőt, egyre inkább úgy látjuk, hogy a gregorián
tovább élnek még pogány világ szakrális hagyományai is. Sok zenei és szövegi
formula, azonos vagy hasonló volt ahhoz, amit például a római pogány vallási
rítusokban használtak, s részben abból bontakozhatott ki. Azért élhetett
tovább ez az egyetemes hagyomány a kereszténységben is, mert az isten-
élménynek, méghozzá a liturgikus istenélménynek megfelelő kifejezése volt.
Ebben az értelemben az egész emberiség bizonyos őstapasztalatai kaptak
helyet a gregoriánban. A gregoriánnak nem azért vannak például a mi
népzenénkkel is rokon vonásai, mert a mi népzenénk a gregoriánból tanulta
volna ezeket el, hanem azért, mert egy olyan ősi zenei tapasztalat, - és nem
csak zenei tapasztalat! - kristályosodott ki, szüremkedett át és nyert
lerögzítést a gregorián, amely sokkal szélesebb érvényű volt. Ezeket Peter
Jeffrey, a kitűnő amerikai tudós zenei univerzáliáknak nevezi. A helyzetet
megvilágítják rokon példák. A gyermekdalok például sok-sok nép zenéjében
közelebb állnak egymáshoz, mint ugyanezen népek fejlett "felnőtt-zenéje".
Miért? Mert ezek egyetemes tapasztalatokat tartalmaznak arról, hogyan
kombinálódik egy játékmozgása egy hozzá illő énekmóddal. Egy gyerekdalban
gyönyörűen meg lehet tapasztalni ezt az egyetemességet. Ezért lehet
elmondani, hogy gregoriánnak majdhogynem az emberi természettel rokon vonása
van.
A gregoriánnak van egy tisztán tudományos, technikai művészet aspektusa:
ha nem tudom, hogy mi volt a liturgikus szerepe, zenei értékként az európai
zenekultúra részeként akkor is méltányolhatom. Ezzel azonban nem azt akartam
mondani, hogy a gregorián természetes közege ne a liturgia lenne, hogy ne
abba és abból született volna. Ha leülök meghallgatni egy gregorián
dallamot, akkor annak fölfedezhetem zenei szépségét. De megismerésem
mélyebb, teljesebb, ha az eredeti szituációt is feltudom idézni, hogy ti. a
gregorián a szövegközlés egy módja, egy nagyon sajátos szituációban való
szövegközlés. Ugyanakkor a gregorián egy liturgikus cselekményrendszernek
akusztikus megjelenülése. Adva van egy liturgikus cselekmény, amelyikben
események történnek. Például fölmegy valaki egy magaslatra, és onnan elolvas
egy szöveget, és nem akar mást, mint hogy a szöveg ünnepélyesen
megszólaljon. Egy másik pillanatban fölmegy oda valaki a zsoltár lírai
erejével akar hatni a hallgatóságra, vagy kontemplációra, elmélkedésre
akarja őket fölhívni. Ismét egy másik esemény során, amikor összegyűjtik a
templomban az adományokat, kenyeret, bort, viaszt gyertyához, eközben nagy a
jövés-menés a templomban, az énekesek csapata olyan zsoltárverset énekel,
amivel az emberek figyelmét megosztja, hogy ne csak erre a jövés-menmésre
figyeljenek, de persze ne is csak arra figyeljenek, amit most éppen
énekelnek, hanem a kettő együtt adja ki azt a tartalmat, amit a jövés-menés
és az ének együttesen szolgál.
Ugyanazért, ugyanarról éneklünk, amiért a jövés-menés történik. Az
eseménynek és a zenének így egy sajátos szimbiózisa alakult ki. És a zene
éppen erre alkalmas. Ez az, amit a következő ezer év során a zeneművészet,
az egyházzene soha nem tudott újra elérni. A zeneszerzők - mondjuk Michael
Haydn vagy Mozart - saját stílusukban "megzenésítenek" egyes szent
szövegeket, lényegében ugyanabban a stílusban, bármilyen liturgikus
szövegműfajról van szó. Jól hallatszik, hogy a liturgia kész, önálló valami,
és a zeneszerző ebbe a keretbe belehelyez egy másik kész, önálló alkotást.
Ezzel szemben a gregorián azt a korszakot eleveníti meg, amikor a
liturgia született, és ebben a liturgiában született a zenéje is.
- Mitől szakrális ez a zene?
- A korai kereszténység liturgiái - a római, vagy a szír éppúgy mint az
örmény, vagy bármelyik - szerencsés egyensúlyi helyzetet tartanak két
különböző elem között: az egyiket nevezhetjük racionálisnak, a másikat
extatikusnak. A "racionális" irány ebben az esetben azt jelenti, hogy a
liturgia bizonyos gondolati tartalmaknak a közlése: tanítanak, oktatnak,
buzdítanak, és más hasonló prózai dolgokat végeznek. A másik irányban a
liturgia extázisba akarja hozni, el akarja bódítani, vagy felheccelni a
hívőt, azt képzelve, hogy a hívő szinte elveszíti öntudatát, és azt hiszi,
hogy ebben a bódulatban egyesült az istenséggel.
Ezzel ellentétben az ókor nagy keresztény liturgiái szerencsés egyensúlyt
őriznek: van egy gondolati magvuk, rend és mértéktartás van bennük;
ugyanakkor egy mély tűz táplálja a liturgia lelkiségét, ami felülemeli a
tisztán racionális liturgiák szintjén (s mellesleg szólva: a művészet
szerepét is igazolja). Ezt úgy is fogalmazhatjuk, hogy kontemplatív
liturgiák ezek: a kontempláció, a szemlélődés, az önátadás mindig egy
meghatározott tartalomra, és a tartalmat őrző formára irányul. Ez a tartalom
egy bizonyos finomsággal, diszkrét módon szólal meg. De ereje van.
Nos, a gregoriánban ezt pontosan észleljük, és különösképpen szakrálisnak
érezzük benne, hogy nagy elevenség, nagy belső tűz jellemzi, ugyanakkor
nagyon mértéktartó. Nem halad túl egy bizonyos határon, nem akarja
manipulálni, nem akarja elbódítani az embert. Nem akarja lenyűgözni őt,
hanem felkínálja magát neki, és engedi, hogy az ember töltekezzen vele. Ez
rendkívül fontos mozzanat, mert manapság durva manipulációk történnek, amit
az emberek elfogadnak, hiszen a manipuláció lényege az, hogy az ember
elhiszi, hogy vele valami jó történt - jóllehet megalázták. Nem tartották
tiszteletben személyiségének azt a belső szentélyét, amelyet az igazzal, a
jóval, a szenttel keresi a kapcsolatot. E helyett emberi manipulációk
áldozatává válik.
- A gregorián ezt sohasem teszi, ahogy egy Palestrina sem.
- Palesztrina kora az az utolsó korszak, amikor ezt a tiszteletteljes
mérték- és távolságtartást még megvalósította az egyházi zene. Ehhez képest
már Mozart is - mint ahogy azt Sztravinszkíj kifejtette "bűnös édességével"
valami idegen elemet csempész az egyházi zenébe. S ez a romantikára ugyanúgy
áll.
- Milyen hatással volt ez az "magasrandű műzene" a későbbi európai
zenére?
- A gregoriánnak két szempontból volt elhatározó jelentősége a következő
ezer év zenéjére vonatkozólag. A műzene kifejlődése a liturgia keretein
belül indult meg. Az első dallamok, amelyeket feldolgoztak, gregorián
dallamok voltak, amelyekhez eleinte egyszerű ellenszólamot rögtönöztek.
Később megírták ezt az ellenszólamot, az egyre kidolgozottabb lett, a
zeneszerzők egyre inkább törekedtek a gregorián dallamot egy magasrendű
művészi szövetébe belerejteni. Így a gregorián motívumai, hangnemei
rendkívül erősen befolyásolták a középkor és a reneszánsz szellemiségét,
zenei technikáját, stílusát.
Ezen a közvetlen kapcsolaton kívül van a gregoriánnak egy másik, talán
még fontosabb hatása is. Ez volt az első olyan zene, amit tanulni kellett. A
balladák, eposzok előadását, a tánc a zenéjét a régi ember elleste
elődjeitől, vagy a gyakorlatból megtanulta. A gregorián volt az első olyan
ének, amelyet tanulni kellett. Nem azért, mert nehezebb volt, hanem azért,
mert a szakralitása, a szentsége megkövetelte, hogy előadására
felkészüljenek.
A zenei tudatosság a gregoriánból született meg. És zenei tudatosság
nélkül nincsen európai zene. Az európai zene talán leglényegesebb vonása,
hogy tudatos zene, szerkesztett zene. A régiek ezt fejezték ki azzal a
szóval, hogy a zene: ars. Az ars nem művészetet jelentett, hanem egy
megtanulható, megtanulandó dolgot, egy mesterséget. A zenészmesterség, annak
egész fogalomrendszere, eszközrendszere, terminológiája mindenestől a
gregorián tanulása során fejlődött ki. Ha ez a tudatosság nem jelent volna
meg a gregoriánban, akkor az a tudatosság sem született volna meg, amivel,
mondjuk, a 14. század meghatározta, hogy miként kell egy négyszólamú
motettát megkomponálni. Egyáltalán, azt az igényt keltette fel, hogy a
zenét, ezt a lelki dolgot racionalizálják.
Egyébként éppen ez a zenének egyik legkülönösebb karakterisztikuma:
sokszor úgy érezzük, hogy összes művészetek közül a legmegfoghatatlanabb, a
leglégiesebb, a legszellemibb; ugyanakkor igen pontosan,
összhangzattanszerűen leírható; minden művészetek közül a legmatematikaibb.
A zene hagyományosan a harmonia mundi, a világharmónia megjelenítője.
Hannes Böhringer német filozófus szerint azért is lehet a jelen
paradigmatikus szépművészete, mivel - a többi művészettel ellentétben -
megőrizte metafizikai méltóságát.
Hadd idézzek egy 14 éves magyar "szerzőt", aki ezelőtt pontosan 500 évvel
élt. Szalkai Lászlónak hívták, sárospataki kisdiák volt, akinek fennmaradt a
hatvan oldalas zenei jegyzete. Mit tanul 14 éves korában egy gyerek? Az
elsők között annak a meghatározását, hogy mire való a zene, miért van a zene
egyáltalán. És három dolgot hoz föl.
Az egyik - mondja Szalkai, helyesebben: tanárja -, hogy a zene hat az
ember kedélyvilágára, méghozzá kétféle módon hat. Egyrészt bizonyos zenék az
embert dühössé teszik, más zenék lecsillapítják az ember dühét; vannak
szerelmes zenék, vannak harcias zenék, stb. Ez igaz, de ez még csak egy
primitív foka a zene érzelmi hatásának. Mert ezen túlmenően, mondja Szalkai,
a zenében van valami nyájasság, valami udvariasság - ezért aki a zenét
élvezi, azt ilyenné teszi; egyfajta pallérozottságot ad neki, esélyt arra,
hogy a primitívségtől megszabaduljon. (Ezzel nem azt akarom mondani, hogy
azok az emberek, akik zenét hallgatnak jobbak. Ismerünk brigantikat, akik
szerették a zenét; de a zene mindenesetre esélyt ad arra, hogy az ember
ebben az irányban magát emberebbé tegye. A jó zene, persze. Amelyik nem
ilyen irányú, az pont az ellenkező irányba hathat: durvábbá, faragatlanabbá
teheti.)
A másik, amiről Szalkai jegyzete beszél, az, hogy a zene a csillagok
mozgását jeleníti meg. E mondásnak is van egy közvetlenebb és egy áttettebb
jelentése. A zene ellenőrízhető matematikai alapokon nyugszik, arányszámok
határozzák meg a harmonikus zenei hangok szisztémáját és az idők arányait.
Minél harmonikusabb két hangnak az összecsengése, annál elemibb rezgésszámú
vagy húrhosszúságú arányszámoknak felel meg. Tehát a kettő : három arányú
hangköz harmonikusabb mint a három : négy vagy hét : nyolc arányú. Márpedig
ugyanezek az alapvető arányszámok határozzák a csillagok mozgását is. Ezt
hívták a szférák zenéjének; a szférák zenéjét nem az égi csillagpályák
hallható hangjának, mondjuk valami csikorgásnak képzelték, hanem azt
hangsúlyozták, hogy ugyanolyan arányszámok kötik össze a hangokat a zenében,
mint a csillagok mozgását a kozmoszban.
Van azonban e gondolatnak egy mélyebb értelme is. Azt mondja ki, hogy a
zenében az arányok, a rend válik elemileg érzékelhetővé. Az "elemileg" azt
jelenti, hogy nem az eszem analizálja, hanem a sejtjeim, a vérem mozgása, az
egész ember a maga legbensejéből érzékeli azt, hogy itt rend van. A
struktúrában válik a zene renddé, rendezetté, és köti össze az embert a
világrenddel. A zene nagyon sajátos módon összeköti az embert a
világrenddel. Nem az agyát köti össze, hanem teljes egzisztenciáját; egy
titkos agy működik benne, de ugyanúgy vele együtt lüktet vele az embernek
még a pulzusa is.
A harmadik, amiről Szalkai beszél, az, hogy a zene célja az Isten
dicsőítése. És ennek a tételnek is van egy közvetlen és egy áttett értelme.
Azt mondja Szalkai, hogy nincs művészet, amelynek oly szívesen megnyílnának
a templom kapui, mint a zene. Nyilvánvaló, hogy a zenének van egy közvetlen
liturgikus szerepe. Azonban azt gondolom, hogy van ennek a rendeltetésnek
egy mélyebb értelme is: aki a jó zenét hallgat, az valamilyen értelemben a
transzcendenssel lép kapcsolatba. Az istenhívő számára ez a "transzcendens"
egyértelmű: Isten, aki szép, és minden szépség Isten szépségének
tükröződése.
Aki ezzel a szépséggel egyesül, az Istennel egyesül, vagy legalábbis
felkészül arra, hogy az Istennel egyesüljön. De az is elfogadhatja, aki nem
hívő ember. Életünk praktikus, hasznos dolgok közepette telik el. Elmegyek,
fölszállok a villamosra, hogy eljussak a munkahelyemre, hogy elvégezzem a
munkámat, hogy abból pénzt szerezzek és abból a családomat el tudjam
tartani. De vannak az életnek olyan területei, amelyekről nem lehet
megmondani, hogy mi hasznuk. Nincs semmi hasznuk, csak értelmük van. Ezek a
dolgok valamiképpen túl vannak a közvetlen hasznosságon. Ilyen például egy
alacsonyabb szinten minden játék. Nos, a zene igen alkalmas arra, hogy az
embert kiemelje a közvetlen hasznosság széfrájából, s átvigye a szellemi
javak, értékek széfrájába, amelyeknek minden hasznossági szemponttól
független élvezése a legnagyobb boldogság kapuját nyitja meg. Nincs nagyobb
boldogság, mintha az ember eljutott odáig, hogy ezeknek a szellemi
értékeknek a teljesen önzetlen, magáról elfelejtkező élvezetét megszerezze.
És a zene egyik legfontosabb eszköze ennek. Ilyen értelemben a zene
transzcendens. Áthalad a közvetlen nyers érdekeken és hasznosságon, és
megérinti ezt a szellemi világot.
Vagyis a zene, a jó zene az embert nemcsak pillanatnyi hangulatában,
hanem egészében alakítja; nemcsak a szférák zenéjét jeleníti meg, de a rend
iránti érzékét és a világrendbe, a kozmikus rendbe való beilleszkedésnek
élményét serkentgeti az emberben; és az embert kapcsolatba hozza a szellemi
világ egészével és annak az értékeivel.
- Ezért is lehet a zene "azok íratlan teológiája - mint Georg Steiner
írja -, akiknek nincs formális hitük vagy elutasítják azt". De
mennyire lehet ezt az elemi tapasztalatot szóvá tenni?
- Van értelme a zenéről való beszélgetésnek. Csak azt ne higgyük, hogy
ezek a beszélgetések a kedvcsinálásnál többet tudnak elérni.
A döntő dolog mégiscsak az, amikor az ember kettesben van a zenével,
amikor találkozik vele. Erre fel tudjuk készíteni az embert, ha nem másról
beszélünk a zene ürügyén, hanem tényleg annak a megértéséhez vittük. Egészen
úgysem értjük meg. Egy Bach darabot nem lehet megmagyarázni, nem lehet
felfogni. Az egy csoda: bizonyíték arra, hogy létezik tökéletesség. Azt
szoktuk mondani, hogy semmi sem tökéletes. És azt hisszük, hogy egyáltalán
nincs is tökéletesség a világon. De az nem igaz, hogy nincs tökéletesség a
világon. Bach tökéletes. Egyetlen szeplőt még nem talált senki azon, amit
Bach leírt. Bach bizonyítja, hogy van tökéletesség.
A művészetnek egyedülálló szerepe van az emberiség életében. A tudomány
sosem tökéletes, mindig nyitott a másnapra, a másnapi felfedezésre, amivel
majd kibővítik vagy korrigálják a tévedéseit. A művészet azonban mindig zárt
marad, tehát valamilyen értelemben kívül tud maradni az időn; mert Bach
olyan tökéletes, hogy azt soha senki nem fogja tudni felülmúlni. Manapság
nemcsak szellemi feltételek hiánya akadályozza a zene megértését, hanem a
technikai és kulturális környezet konkrét és képletes zajai, amelyek az
észlelés módját és intenzitását is megváltoztatják. Azt hiszem, hogy ezek a
külső körülmények semmit nem számítanak. Létezik ma egy kronolatria, egy
időimádat, mi szerint a mai ember más, mint az 500 évvel ezelőtti.
Petrarcanak van egy nagyon szép mondása: mások a hajók, mások a városok,
mások a házak ma, mint régebben. De az emberek a sebeikkel, a bajaikkal
ugyanazok. Nem hiszem, hogy akár a nagyvárosi zajnak, akár bármi másnak
ilyen nagy szerepe lenne a zene befogadásában. A probléma másból adódik. De
előbb kell még a "nagyvárosi zajról" egy szót ejteni. Kissé úgy tűnhetett az
eddigi beszélgetésből, hogy itt finom lelkeknek a világtól elvonult
gyönyörködéséről van szó, ahol halk fuvalomhangok az örökkévalóságnak a
szellőin érkezve az embert elandalítják.
Amikor én zenei rendről és harmóniáról beszélek, akkor a zenei anyagnak a
rendjére gondolok, amely zenei anyag maga a legkülönbözőbb valóságadta
elemekből tevődhet össze. Ugyanazt a tökéletes, harmonikus rendet létre
lehet hozni heves, zaklatott zenei effektusokból is. A zenének ez a végtelen
nyugalma nem kívánja azt, hogy piano legyen a zene. Szólhat az megrendítően
nagy effektusokkal, nyolc kürttel és három gonggal. A kérdés az, hogy mi
történik mindezzel. Amikor Bartók a Csodálatos mandarint elindítja, akkor
egy amerikai típusú nagyvárosnak a lüktető életét akarja megzenésíteni,
megjeleníteni benne. Ez tökéletesen sikerült, és ilyen értelemben lehet
mondani, hogy a zene érzéki szintjén disszonáns zene.
Ám a hangok tökéletesek. A hangok összeválogatása, amilyen hangok jönnek,
és egymásra következnek, ahogy az általuk megkonstruált organizmus elkezd
élni és tovább élni és új elemeket magára fölszedni, azokat magába
integrálni, és megint tovább lépni, és így tovább: ez tökéletes. Mélyebb
rétegében így ez egy mennyei harmónia, amelyet a nagyváros zajaiból
komponált meg a zseni.
- Mi akadályozza akkor azt, hogy ma valaki ne csak hallgatója, hanem
meghallója is legyen a magasabb rendű zeneműveknek?
- A probléma másutt van: ott, hogy vannak-e a társadalmak életében
járható utak, melyeken az emberek az ilyen zenékhez eljutnak; hogy
felkeltik-e az ember gondolatvilágában, tudatában annak az igényét, hogy
megbecsülje, és ennek megfelelően az életéhez hozzákösse ezeket az
értékeket. A régi ember azt gondolta - mert így tanították neki, és ő ezt
elfogadta -, hogy az életünknek legszentebb dolga az, ami a templomban
történik. És ami ott történik, ahol történik, ami ott elhangzik és ahogy
elhangzik, annak a legméltóbbnak és legszebbnek kell lennie.
Ezzel a szellemi felkészítéssel ült be: nem kritizálta a templom
épületét, a musica sacrat, a templomi cselekményeken hanem természetszerűen
részesült annak szellemiségében, következésképpen annak esztétikumában is,
meggyőzve-meggyőződve afelől, hogy így kell lennie.
Korunknak az igazi és megoldhatatlan nehézsége, hogy a társadalom sokfelé
szakadt, és generációk felhalmozott értékeinek a továbbadása nincs
biztosítva. A megőrzés és az újítás integráló mechanizmusai nem működnek
megfelelően, illetve ezek működése, hatása csak elszigetelt emberekre,
kicsiny csoportokra terjed ki. Ebben az értelemben a kulturával, a jó
zenével való élés az egyéni kedvtelésé szintjére kerül, s e szinten
egyenrangúnak tűnik esetleg teljesen más jellegű és értékű tárgyakkal:
mindezt egyenrangúként kezelve "tolerálja" a társadalom.
És itt már réges-régen nem a zenéről beszélünk, hanem az utolsó
évtizedek, vagy talán inkább évszázadok alapvető irányváltásáról: a
társadalmi egység megbomlásáról, ami az egészséges értékközvetítés egész
mechanizmusát megzavarja. Ez részemről nem egy konzervatív szöveg, hanem egy
tragikus szöveg, mivel nem látok semmi megoldást.
Az európai társadalom egy lélekkel átjárt kényszertársadalom volt. Arra
épült, hogy kényszerrel megalapozza az emberi együttélés tartalmát,
ugyanakkor azt átlelkiesíti; ezáltal a külső kényszer belső indítássá válik.
A külső kényszernek már nem kell érvényesülnie, csak rendkívüli esetekben.
De ez a mechanizmus a múlté. Sok rossz lehetett benne; viszont a kétségtelen
jó az volt, hogy töménytelen érték-elemet természetesként adoptált. A
társadalom abban a tudatban élt, hogy az értékek adottak, akár élünk velük,
akár nem. Ez nem azt jelenti, hogy szentek éltek volna a földön.
Hasonlatképpen: lényegében közmegegyezés volt az erkölcsi törvény, amelyet
többé-kevésbé betartottak; de mindenki tudhatta, hogy amikor nem tartotta
be, vétkezett.
- Valóban ilyen élesen különböző és feloldhatatlanul ellentétes ez a
két társadalomtípus?
- A társadalom életrendjének egészéről - szélsőségesen kisarkítva - két
koncepció képzelhető el. Az egyik az értékközpontú, tradícionális. Ez azt
jelenti, hogy az emberiség elkötelezett, kiválasztott, felkészült
csoportjai, rétegei felelősek azért, hogy az emberiség által kitermelt
értékek fennmaradásáról és továbbadásáról állandó munkával gondoskodjanak.
Hitük szerint ezek az értékek nem emberi önkényen vagy közmegegyezésen
nyugszanak, hanem azáltal válnak azzá, hogy túlmutatnak az emberiségen: az
élettel, a kozmosszal, a vallással kötik össze az emberiséget. Ezek a
felelős írástudók - nevezzük most így őket - tanítják az emberiséget
egyfolytában arra, hogy ezeket az értékeket miképpen tegye magáévá, s teszik
ezt abban a tudatban, hogy ezzel nem a saját hatalmukat, nem a saját
befolyásukat vagy jólétüket növelik, hanem embertársaik kibontakozásához
járulnak hozzá.
Amit mondtam, az egy magatartás, egy meggyőződés kérlelhetetlenül
szigorú, mondhatni végleges megfogalmazása; olyan magatartásé, melyet az
élet ugyanakkor sok szempontból maximálisan igazol. Nagy fegyelemben felnőtt
emberek tudnak általában a legnagyobb alkotó erővel és a legnagyobb
lendülettel a társadalom életében részt venni. Az igazi "felszabadult",
autonom viselkedés mögött rendszerint nagy iskolázottság, diszciplináltság
rejlik. Hogy egy zenei példát hozzak: olyan szabadon bánni a zenei
eszköztárral senki sem tud, mint akit egy nagyon szigorú kalodában tartva,
például Palestrina ellenponton betanítva szokta meg a zenei anyag és rend
fegyelmét.
A másik szélső álláspont szerint: "nekem ember ne mondja meg azt, hogy
számomra mik legyenek az értékek. Majd azt én megmondom saját magamnak". Ez
a szó szélsőséges értelmében vett liberalizmus. Az embernek joga van a maga
értékrendjét és életrendjét meghatározni, mindaddig, amíg nem kerül
összeütközésbe a többi emberrel. Az igazi nehézség azonban a következő:
vannak olyan értékek, amelyek csak kollektíve gyakorolhatók. Ezeket én ugyan
magamévá tehetem nagy erőfeszítéssel, egyénileg elkötelezhetem magam
mellettük. De ez sohasem lesz ugyanaz az érték, mint amit közösen élünk meg.
Mondjak egy példát: a nyelv. Lehetetlen, hogy a magyar nyelvet elevenen,
feszesen, a saját hagyományaihoz hűségesen, ugyanakkor alkotó módon
használjam egymagam, vagy családi körre visszaszorítva. Ez a nyelv csak
akkor fog élni, ha az egész magyar társadalom részt vesz ebben, úgy is, hogy
alkalmazkodik törvényeihez, úgy is, hogy kikezdi ezeket a törvényeket, vagy
hagyományokat, úgy is, hogy tanul, úgy is, hogy fegyelmet vesz magára, úgy
is, hogy gyakorlatilag tiszteli a nagy magyar írókat, de úgy is
természetesen, hogy alaklomadtán kitágítja az átöröklött határokat. Ha az
egész társadalom ebben nem vesz részt, akkor azt az értéket, amit a nyelv
hordoz, egyénileg nem lehet megvalósítani. Nyilvánvaló, a társadalomnak igen
nagy része nincsen abban a helyzetben, hogy egy adott területen ő maga
kontrollálja ennek az értéknek az életét. Itt neki alkalmazkodnia kell.
Isten őrizzen attól, hogy a magyar szőlőkultúrát az én tudásomtól és
véleményemtől tegye valaki függővé! Ehhez elengedhetetlen a szakértelem; és
most nem csak a diplomára gondolok: az elkötelezettségnek, a belefektetett
munkának, a tapasztalatgazdagságnak a szakértelme kell ahhoz, hogy egy adott
dologban az értékest az értéktelentől megkülönböztessük (vagy legalább
megkíséreljük, némi tévedés kockázatát is vállalva) megkülönböztetni, hogy a
továbbépíthetőt és továbbépítés eszközeit felimserjük, összekapcsoljuk.
- De mindkét koncepcióban olyan ellentmondások rejlenek, s erre
utaltál is, amelyek szétfeszítik és a felbomlásukra vezetnek.
- Az első elv esetében a fő nehézség az, hogy az önmessiásoknak a
terrorját alig lehet ebben a koncepcióban elkerülni. Nem beszélve arról:
milyen módon lehet ma valakit rávenni arra, hogy a másik ember (akár
szakember) értékítéletét elfogadja. De ha erre nem is gondolunk, akkor is
nagy a veszélye, hogy emberek vagy embercsoportok kinevezik magukat az érték
őreinek, hordozóinak, védelmezőinek, és rákényszerítik az akaratukat a
többiekre.
A másik esetben, egy szélsőséges liberalizmus erőterében sincs érték mint
egyénileg elkötelező eszmény veszélyben. Senkit sem kényszerítenek arra,
hogy hangverseny helyett diszkóba járjon. Ő járhat hangversenyre, ameddig
van hangverseny. Legfeljebb az a veszély, hogy már csak tízen vannak, akik
erre vágynak, és nincs arra pénz, hogy tíz emberért fönntartsanak egy
koncerttermet. Zenekultúrát nem lehet fenntartani, ha az nem egy kollektív
zenekultúra.
Igazából a liberalizmus a kényszer kérdése körül forog, nem pedig akörül,
hogy valami jó vagy rossz, valami helyes vagy nem helyes. A kérdés az,
kényszeríthető-e valaki a helyesre (persze a "kényszerítés" sokféle módjára
gondolva, akár a finom presszióra is). Lehetséges, hogy egy liberális
ugyanazokat az eszményeket vallja, mint egy konzervatív, azzal az egyetlen
különbséggel, hogy azt mondja: hogy ez az én értékrendem.
És rendőrért nem megyek, hogy ha a másik ezt megszegi. A másik, ha
következetes akar lenni, akkor azt mondja: ugyanabban hiszek mint te, de ha
egy harmadik nem ebben hisz, akkor vannak eszközeim rá, hogy őt
kényszerítsem.
Ez a döntő különbség. Viszont ha nincs kényszer, akkor mindig az egyéni
szinten maradnak ezek az értékek. Nincs garanciája annak, hogy a közösség
mint kollektívum azt magáénak tudja. Ezáltal az érték relativizálódik,
elveszti magától értetődő voltát, elveszti mindazokat a dimenzióit,
amelyeket, mint az előbb mondtam, csak kollektív módon lehet megélni.
Úgy tűnik, hogy ezek a kérdések ma a legkülönbözobb terlületeken, a
hétköznapi együttélés problémáitól a magaskultúra kánonjának alakításáig
menően egyre égetőobben vetülnek fel, hiszen a széttartó tendenciák már az
együttélés és a megértés minimumát veszélyeztetik.
Egyszer próbáltam egy cikket írni arról, hogy a társadalom élete olyan
egész, amelyet nem lehet egyik részletében elfogadni és a másikban
elutasítani. Ez a meggyőződés volt érvényben végig a középkor során. Ezt
először a reneszánsz kezdte ki, amikor is azt mondták, hogy ebbe az egészbe
egyik területen beilleszkedem, a másikban viszont veszem magamnak a
szabadságot, hogy másképpen döntsek vagy másképpen lássak. Később ez még
tovább vezet, főként a francia forradalom hatására. Nem a társadalomnak mint
egységes egésznek a megszűntetése a cél, hanem azt mondják, hogy a
társadalom ilyen szempontból így tagolt, amolyan a szempontból úgy tagolt.
A középkorban például a politikai, a vallási meggyőződés, sőt bizonyos
tekintetben még a ruházkodásnak a divatja is egyetlen kötegbe tartozott,
amit nem lehetett szétszedni. Ha valaki más ruhát vett föl karácsonykor,
mint ami ahhoz illik, akkor nem azt mondták vagy legalábbis gondolták, hogy
a ruházkodásban különc, hanem azt, hogy mondani, megkérdőjelezte a
társadalmat. Ez az egység nyilvánvalóan felbomlott, a társadalom különféle
szempontból más-más rétegekre szakad. A 18. században a társadalom életéhez
még nagyjából hozzátartozott az, hogy milyen zenével él. A 20. században ez
mintegy leszakad a társadalom életéről, egy önálló választás függvénye, hogy
az egyik ember kemény rockot hallgat, a másik pedig Beethoveent.
Itt említhető például a bevándoroltak problémája a mai Nyugat-Európában.
Az ezzel kapcsolatos mindkét - egymással szögesen ellentétes - álláspont
száz százalékig elfogadható. Csak nem egyeztethetők. Lehetetlen egy
társadalomtól elvárni azt, hogy teljesen idegen viselkedésű emberekkel éljen
együtt napról napra; eltűrni azok eltérő viselkedését, pszichésen rettenetes
megterhelés. Megjelenik egy embercsoport, a "másság", aki esetleg nemcsak
külsőleg zavarja, hanem belsőleg is kikezdi az adott társadalom
meggyőződéseit, kétségbe vonja az identitását. Hogy neveljem gyermekemet egy
bizonyos ideál szerint, hogyan éljem szomszédaimmal a bizonyos fokú
összehangoltság által biztosított napi életemet, ha ezt a folyamatot
szüntelenül megzavarják alapvetően más szokású embercsoportok. (Amúgy is van
elég akadálya annak, hogy harmonikusan fölnövekedjen egy következő
generáció.)
Ezért érthető "másság" elutasítása, olyan elutasítása, mely nem jelenti,
hogy a másik rossz, csak éppen, hogy nem kell az én, a mi életünkbe. De
ugyanígy száz százalékig igazak az ellenkező oldal érvei. Ők is emberek,
akiknek megvan a maguk kultúrája, identitása. Mi következik akkor az előbbi
álláspontból? Fogjuk össze őket, tegyük egy teherautóra? Lökjük a tengerbe
őket, vagy mit csináljunk?
Ahhoz, hogy a társadalom normálisan éljen, tulajdonképpen
összeférhetetlen, összebékíthetetlen két dolgot kell egyszerre megélnie,
amelyik soha harmonikusan össze nem símulhat. Azért nem, mert a jóra
kényszeríteni nem lehet az embereket, viszont nincs jó kényszer nélkül.
Életünkben sok olyasmi van, amit úgy fogunk föl, hogy ezek ellentétek,
amelyeket szintézisbe kell egymással hozni. És vannak ellentétek, amelyeket
nem lehet szintézisbe hozni. Nem tehetünk mást, mint hogy mind a kettőt száz
százalékig megszenvedjük. Nekünk valahogy száz százalékig meg kell szenvedni
azt, hogy az értékek mellett való elkötelezettség nem lehet egyéni. Nem
hihetek abban az értékben, ha belenyugszom abba, hogy csak nekem szól. Ha én
hiszek az értékben, akkor azt szeretném, hogy közös értékünk legyen. Ne csak
én nyerjek belőle, ne csak további száz ember, hanem a társadalom egésze,
amely több, mint az egyes tagjainak összege.
Ez egy száz százalékos, értéktudatos konzervativizmus. Másfelől
ugyanakkor száz százalékig tudom, hogy valaki lelkiismeretét nem terhelhetem
meg kényszerrel bizonyos dolgokban, azt át kell utalnom egy másik ítélőszék
elé. Ez egy száz százalékos liberalizmus. És az ember mind a kettőt
egyszerre, ugyanazzal az intenzitással éli át, tudva, hogy igazából nincs a
kettő között kompromisszum, nincs a kettőnek szintézise, hanem az életben az
ember mind a kettőt hordozza és felszisszen, amikor az egyiket sérelem éri.
És ezt most már így fogjuk végigélni az utolsó ítéletig.