EZREDVÉGI BESZÉLGETÉS ANKERL GÉZAVAL
(Monory M. András - Tillmann J. A.)
(Forrás: http://bocs.hu)
- Mi késztette Önt, mint az M.I.T.-n tevékeny szociológust, az emberek
és régiók közti kapcsolatok kutatására?
- Miután hazám sorsa 1956-ban annak elhagyására kényszerített, a
külhonban rá kellett ébrednem arra, hogy amit fiatalon mint egyetemes
ismeretet és értékrendet sulykoltak belém, azt más kultúrkörökhöz tartozó
kollegák és diákok nem tartják evidensnek. A tárgyi, megbízható, egyetemes
érvényű tudás keresését viszont nem adtam fel, s ez arra késztetett, hogy
kultúrkörök azonosításával, elhatárolásával módszeresen foglalkozzam.
Az ilyen jellegű ismeretszerzés érdekében egyik utóbbi kutatásunk arra
igyekezett választ találni, melyek Európa szociológiailag koherens régiói.
Mivel a kommunikáció a társas élet szubsztrátuma, ezért arra kerestünk
választ, hogy melyek a telefonhívások szempontjából legsűrűbb érintkezést
mutató vidékek.
Arra a következtetésre jutottunk, hogy Skandinávia, a Benelux államok és
az egykori Osztrák-Magyar Monarchia utódállamai ilyenek, míg Dél-Európára ez
egyáltalán nem jellemző.
- Írásaiban Ön figyelemre méltó gondolatokat vetett föl a globalizáció
problémaköre kapcsán; nemcsak tényeire, hanem a körülötte
kibontakozott ideológiai mozzanatokra is rámutatott. Mit jelent a
globalizmus mint ideológia?
- A globalizációnak, mint a legtöbb jelenségnek, két oldala van. A
globalizáció önmagában egy technikatörténeti tény, amire ráolvasnak bizonyos
értelmezéseket. Arról van szó, hogy a távközlés és a távolsági közlekedés
révén a világ minden pontjával érintkezhetünk. A távközléssel azonnali
összeköttetésre tudunk lépni a "két intelligens érzékszerv" (Szent Ágoston),
a látás és a hallás révén. A hangnál is gyorsabban repülő tömegközlekedési
eszközök azt is lehetővé teszik, hogy bárhol bárkit fel is lehessen keresni,
és így intenzív jelenlét-kommunikáció jöjjön létre. Ez egy vitathatatlanul
új tény a világtörténelemben. De hogy ezeket a lehetőségeket milyen
mértékben használom fel, és hogyan s mi válik ténylegesen kommunikációs
folyamattá, az tőlem függ. Nyilvánvalóan ideológikus tétel azt állítani,
hogy mivel most lehet mindenhová telefonálni, ezért ezt maximalizálni kell,
nem pedig meggyőződésemnek megfelelő módon optimalizálni. Ez olyan mint
mikor valakinek vesznek egy rádiót, s azt szüntelenül bömbölteti pusztán
azért, mert lehet bömböltetni.
A mai világban uralkodó erőviszonyokat szemlélve feltűnik, hogy nem
feltétlenül fűződik a világ minden népének és kulturkörének érdeke ahhoz,
hogy a tömegközlés eszközei maximálisan ontsák reklámainkat. Az egyirányú
kisugárzási hálózat révén a maximális diffúziót erőltető globalizmus sajátos
érdekeket szolgál, tehát nem valamiféle átgondolt világméretű egyetértésen
alapuló érdekről van szó. E folyamatban kölcsönösségről nem beszélhetünk.
Ugyanis főleg Hollywoodból, s más amerikai médiaközpontokból számos film jut
el Kínába, Thaiföldre és máshová minden viszonosság nélkül. A világban
ténylegesen lezajló tömegközlési folyamatok a kölcsönös függés globalista
tételére mint üres ideológiai retorikára rácáfolnak. A kölcsönös függésről
hangoztatott szólamok csak arra szolgálnak, hogy egyes kultúrák, pontosabban
egy egész civilizáció, a nyugati civilizáció - annak vezető erejével az
Amerikai Egyesült Államokkal az élen - saját elképzeléseit masszív
eszközökkel ráerőltesse másokra.
- Úgy tűnik, hogy a globalizációt nem annyira kulturális, mint inkább
gazdasági érdekek mozgatják.
- A globalizmus bizonyos alapvető doktrinális előfeltevésekre épül,
elsősorban az ökonomizmusra, amelyet gazdasági fudamentalizmusnak
nevezhetünk. A jelenlegi szekularizált nyugati civilizáció mértékadó körei a
gazdasági szempontot tartják a társadalmi folyamatokban meghatározónak. Ez
éppúgy érvényes a marxizmusra, amely tulajdonképpen a Ricardo-i közgazdasági
iskola egyik leszármazottja, mint a neoliberalizmusra. A felvilágosodás
szerint az ember ésszerű állat, s az ésszerű, számító viselkedés és
szervezés közege par excellence a gazdasági szféra, feltevése szerint az
ember felemelkedésének valódi forrása.
Az ideológiai csúsztatás abban rejlik, hogy - a tapasztalattal és
módszeres megfigyeléssel ellentétben - el akarja fogadtatni, hogy egyrészt
minden, ami a piac összehangolta magángazdaságban zajlik, a lehető
legracionálisabb erőforrás-felhasználást biztosít, másrészt a nem gazdasági,
nem számító indítékú cselekvésmódok alsóbbrendű, "fejletlen" társadalmak
jellemzői.
A globalizmus el akarja hitetni, hogy a szélesebb munkamegosztás nevében
terjeszkedő világkereskedelem megváltja az egész emberiséget világméretű
nyomorától. A globalista utópia szerint az államok és határaik semmibevétele
nyomán olyan, egyre összefüggőbb, egyre közvetettebb termelésmódú, s így
tőkeigényesebb világgazdaság épül, ahol az egyre olcsóbbá váló áruk a
szükségleteket szinte minden terhes munkakötelezettség nélkül is ki tudják
majd elégíteni.
Ez a kommunizmus holnaputánra ígért "aranytojásának" neokapitalista
változata, amely a teóriának a valóságon való igazolását a távoli jövőbe
tólja ki.
A konkrét vizsgálatok azt mutatják, hogy az export minden áron és minden
területen való növelésének hajszolása nem feltétlenül előnyös minden ország
számára; sőt világgazdasági haszna sem egyértelmű.
Még a nyugati liberális modell-államok, ha rejtve is, adózóik filléreiből
dotálják a mezőgazdasági és egyéb, exportra szánt árúikat, ami eleve
megakasztja a vilaggazdaságnak a külkereskedelem által való
racionalizálását. Mivel a világban az összkivitel és -behozatal összege
szükségképpen nulla, az export növelése nem lehet minden egyes
nemzetgazdaság egyetemes megváltója.
A kivitel és behozatal egyensúlyától függetlenül a külkereskedelem nyakló
nélküli növelésének más rákfenéje is van. A nemzetközi kereskedelem a
kereskedés legkényesebb, legkockázatosabb, válságnak leginkább kitett
formája. A nemzetgazdaságokat ugyanis még más államok stabiltásától is
függővé teszi. E többletkockázatokat - a szabad versenyt is megtévesztő, -
állami export-garanciák is jelzik. Megjegyzendő, hogy a különböző
veszélyességű féltermékek ide-oda szállítgatása a környezetszennyezést is
tetemesen növeli. De a külkereskedelemnek az egyes országok érdekei szerinti
optimalizálása helyett való maximalizálásának legkárosabb következménye az,
hogy a világpiactól való függés a kormányokat tehetetlenné, és szociális
retorikájukat cinikussá teszi. Amíg ugyanis a szabályozatlan nemzetközi
viszonyokból hasznot húzó transznacionális oligarchia befolyása világméretű,
addig a közjó szolgálaban álló és a piacot törvényesen rendező állami-
politikai szervezés nemzeti szinten maradt. Noha a nemzetközi kapcsolatok
kiterjesztését a munkamegosztással szokás indokolni, a tényleges motívumokat
mi sem mutatja jobban, mint hogy a spekulációs tökeforgalom az árúforgalom
százszorosa.
- Mennyiben teremthetik meg e felismerések a globalizmus okozta
társadalmi, gazdasági és politikai visszásságok felszámolásának
lehetőségét?
- Sajnos a globalizáló gazdaság ésszerűtlenségeinek és visszásságainak
felismerése nem elégséges azok kiküszöböléséhez, mert a multi- és
transznacionális pénzügyi csoportok befolyása elképesztő méreteket öltött és
a bizonyos fokú nemzetközi rendezetlenség fenntartása érdekükben áll. E
transznacionális "vándor"-holdingok abban a banánköztársaságban vagy
operett-hercegségben ütik fel székhelyüket, amely pillanatnyilag a számukra
a legelragadóbb adóparadicsomot kínálja. A problematika nagy horderejű és
nem operett-librettóba illő téma. E holdingok olyan pénzügyi eszközök fölött
rendelkeznek, amelyekkel nem csak egyes hercegeket lehet megzsarolni vagy
megvesztegetni, hanem az államok jelentős részét is. 1995-ben a világ 500
legnagyobb, a Fortune folyóirat által felsorolt vállalata közül 139-nek
nagyobb volt a bevétele, mint a világ 180 országa közül 120-nak a brutto
hazai terméke (BIP)! Vagyis csak az országok egy harmadának, 60-nak van e
vállalatokkal felérő termelési volumene. Mármost, ha tekintetbe vesszük,
hogy egy állam nem rendelkezik a bruttó hazai termelés egésze felett, hanem
csak saját költségvetéséről, akkor kiderül, hogy csak az államok 20%-ának,
alig három tucat államnak van gazdasági ereje ahhoz, hogy ellenálljon e
vállalatok kihívásának. Feltéve, hogy a megválasztott kormánypárt már
kampánya során nem volt kénytelen elköteleznie magát az ország
legjelentősebb transznacionális vállalata irányában.
Jelentős munkaadóként, az áttelepedéssel való fenyegetéssel könnyen
sajtolhat ki kisebb államokból egyoldalú adókedvezményeket, sot dotációkat -
sokszor a belföldi (kis- és közép)vállakozók terhére. (Gyógyír erre az
államok megerősítése, s a kis államok szövetsége lehet.) - E nemzetek
feletti vállalatok léte - melyek legtöbbje egyébként amerikai eredetű - a
világgazdaság racionalitására is kihat, mert a nagy elosztási hálózatokat
birtokolva, árukapcsolás és más piacot megkerülő tranzakciók révén a
világgazdaság számottevő részében a minőségi és árverseny mechanizmusait
eldugaszolják. A piaci kiválasztódást a holdingok közti globális befolyás
harca váltja fel. Így válik bolygónk gazdasági anyagcseréje az autonóm,
gyakran önellátó konglomerátumok belügyévé.
- Úgy tűnik, hogy nem ez az egyetlen terület, ahol a szabályozatlan
gazdaság egyre irracionálisabb folyamatokat hoz létre.
- A gazdaság uralta mai társadalomberendezésben a termelési szféránál a
fogyasztás még irracionálisabb vonásokat mutat. Amennyiben ugyanis a
gazdaságban a termelékenység nő, a személyi jövedelemelosztásban, ahelyett,
hogy csökkenne a rétegek és regiók közti jövedelemkülönbség, azok tovább
nőnek.
Így a gazdasági növekedés társadalmi hasznának, a munkaerő széleskörű,
bővített újratermeléséhez is szükséges alapszükségletek kielégítésének
növelése helyett a luxuscikkek fogyasztását növeli. E jelenséget még fokozza
a vállalatok kereskedelmi propagandája, amit önköltségként le is vonhatnak
adójukból.
Pedig minden szociálpszichológiai elemzés azt mutatja, hogy a reklám
egész technikája nem a választás ésszerűsítését szolgálja, hanem az
ellenkezőjét. A "jó", vagyis hatékony reklám a képet részesíti előnyben a
szöveggel, az érzelmi döntést a megfontoltsággal szemben. E mindent eladni
képes technika ráüti bélyegét a közgondolkozásra is. Mint mindennemű
"hasznot" nem hozó tevékenység - tömegszórakoztatás, sport, kultúra - fő
szponzora, a nélkülözhetetelen jótevő színében tündököl.
A hirdetésipar széleskörű hatásai miatt ésszerű társadalmi érdek fűzödik
a kereskedelmi propaganda korlátozásához, sőt hatásainak társadalompolitikai
ellensúlyozásához is. E kérdés "rekapitalizált" hazánkban különösen
aktuálissá vált.
A globalizáció kapcsán az elemzők - a növekvő munkanélküliség mellett - a
társadalmak kettéhasadására, a középrétegek felmorzsolódására; egy 20%-os
gazdag és egy 80%-os szegény rétegekből álló társadalom kialakulásának
veszélyét jelzik.
A társadalmi polarizáció tovább nőtt azóta, hogy a tőkés világtársadalom
magára maradt. Az M.I.T. két neves közgaszdásza, Thurow és Krugman egyaránt
elismeri e jelenséget, csak magyarázatuk eltérő. Thurow többet tud be
globalizmusnak, Krugman pedig amerikai endogén faktorokat okol. Az alapvető
probléma az, hogy a tőkés társadalom belső mechanizmusai kikoptak és
önkorrigáló automatizmusai nem működnek megfelelően a nemzetközi
monopolizálódás körülményei közepette.
A tőzsdén folyó szerencsejáték jól mutatja a pénzügy és a reális gazdaság
közti törést. Régebben, ha egy vállalat elbocsátott munkásokat, ezt rossz
jelnek tartották, s részvényeinek értéke csökkent. Ma az elbocsátásokat a
szakszervezeteken aratott diadalként a tőzsde a részvények felértékelésével
nyugtázza. A tőzsde - mint a tőkével rendelkezők ma már elektronikusan
összekötött világkaszinója - külön játszmát játszik, mivel a termelés és a
fogyasztás, valamint a foglalkoztatottság és a termelés közti
nemzetgazdasági összefüggés szabályai elvesztették érvényüket.
Azt a rendellenességet, hogy a magángazdaság nem képes sem a munkaképes
lakosság egészének foglalkoztatására, sem pedig az alapszükségletek egészét
fedező fizetőképes keresletet kialakítani, azzal a retorikával igyekeznek
igazolni, mi szerint vállalataik a magas adóterhek miatt versenyképtelenné
válnak. A munkanélküliséget azonban nem az adókibúvókra vadászó adószedők
okozzák. A munkanélkülieket és családjaikat valakinek el kell tartania. S
mióta a királynak nincs vagyona, ki más teheti, mint az állam a beszedett
adókból? Ennek alapján azt a következtetést vonhatjuk le, hogy az állami
ellenőrzés alól elszabaduló tőkés gazdasági globalizáció magától nem halad
valamiféle elképzelt, egységes világtársadalom, "globális falu" közjójának
megvalósulása felé, s elengedhetetlenül szükséges olyan politikai
szabályzás, amely a gazgaság mellett más társadalmi erőforrásokra
támaszkodva az közjó szempontjából optimalizálhatja a nemzetközi és
nemzetgazdaságok működését.
- Ez a demokratikus elveknek és intézményeknek a gazdasági szférára és
a nemzetközi kapcsolatok egészére való érvényesítését követelné meg.
Ennek azonban nem látni jeleit.
- Megítélésem szerint ma a képviseleti demokrácia problémái a következő
három kérdésben ragadhatóak meg: A képviseleti dekomokráciákban az aktív
választójog problémátlan, viszont az ún. passzív választójog, a
megválaszthatósághoz való jog tényleges gyakorolhatósága vált kérdésessé.
Az utóbbihoz ugyanis tetemes pénzforrások kellenek. Az, aki saját
eszközökkel indul, eleve a tőkés osztályhoz kell, hogy tartozzon. Ha pedig
maga nem rendelkezik ilyenekkel, kénytelen elköteleződni. A kampány-
finanszírozást szabályozó törvénykezések ellenére ez elkerülhetetlen. Az
amerikai elnökválasztásokra vonatkozó közvéleménykutatások kiderítették,
hogy az utolsó választás hat jelöltje közül a lakosság java része négynek a
nevét sem tudta. Ezért bizonyos értelemben kecskére bízzák a a káposztát:
ugyanis az, akit megválasztottak és újra akarja választatni magát, csak
meglehetősen korlátozottan képes ellenőrizni azt a vállalkozót vagy
csoportot, amely segédkezett a megválasztásában.
Az egyes vállatok elleni látványos hatósági fellépések többnyire csak a
különböző holdingok közti vetélkedést tükrözik, s nem egy egyetemesebb közjó
keresését. Gyakran még az amerikai külpolitikában jelentkező
irányzatváltozások sem egyebek, mint az olajvállalatok és a hadiipar
érdekellentétének megnyilvánulásai.
A demokrácia másik kardinális problémája az, hogy szimplifikátorai a
népuralmat a többségi döntés elvének érvényesülésével azonosítják. A
demokrácia alapelve az egyetértés keresése; az, hogy mindenkinek egyenlő
joga van a boldoguláshoz, amiként a közakarat kialakítására is. Ezt a
többségi döntési eljárást csak akkor valósítja meg, ha a társadalom elég
homogén ahhoz, hogy az alapértékek, - érdekek, és így a - célkitűzések
annyira hasonlóak, hogy mindenkinek egyenlő esélye van arra, hogy a
többséghez tartozó legyen. Ha egy társadalom, akár vagyoni, akár vallási
vagy etnikai alapon annyira megosztott, hogy a többségi csoport állandóan
diktálni tudja a közakarot, s kizárni a többit, a többségi döntés elvének
alkalmazása a demokráca értelmét visszájára fordítja. A megosztott
társadalmakban, mint Ciprus vagy Észak-Írország, a kisebbség azért törekszik
állandóan az országhatárok megváltoztatására, hogy így törjön ki ebből a
helyzetből.
A harmadik kérdés a pártok politikai következetessége. Ez nem valamiféle
elméleti társadalmi modelre vonatkozó konzekvens magatartást jelent, hanem
egyszerűen azt, hogy azon társadalmi csoport érdekeit nem szabad sértenie,
amelyre befolyása épül.
- Hogyan évényesülhet nemzetközi szinten az egyetértés demokratikus
elve? A kirajzolodó globális erőviszonyok közepette erre nem látszik
túl nagy esély.
A mai összefüggő világban nem létezik olyan átfogó intézmény, amely a
különböző népek és társadalmak közös érdekeinek és akaratának érvényesítését
szavatolná. Az említett transznacionális vállalatok társadalompolitikai
hatásainak ellenőrzése elvben a 180, egyenlő, szuverén állam hatáskörébe
tartoznék. Az viszont nyilvánvaló, hogy az egyes demokráciák belső
gyarlóságai ellenére pl. az USA kevésbé van kitéve a nemzetközi oligarchiák
nyomásának, mint Magyarország. Egyébként az elterjedt véleményekkel
ellentétben, az amerikai törvényhozás sok vonatkozásban erősebben
érvényesíti nemzeti érdekeit, mint az európai országok, hiszen például a
médiumok és a légitársaságok többségi részvényei nem kerülhetnek idegen
kézbe.
A népek közakaratának nemzetközi érvényesítése gyerekcipőben jár. Az
államközi szerződések és a nemzetközi szervezetek szerepe korlátozott
érvényű, és a demokratikus mandátumokkal nem rendelkező lobby-csoportok - az
ún. nemzetközi "polgári" szervezetek (INGO) - igyekeznek a politikai réseket
betölteni. A hét legnagyobb nemzeti jövedelemmel rendelkező nyugati ország,
valamint Japán államfői, az ún. G-7 tagjai, szerzödéses keret nélkül,
rendszeres összejöveteleken összehangolja pénze és gazdasága védelmét a
nemzetközi üzérkedés viharaival szemben. Az Egyesült Nemzetek Szervezete
kétségtelenül a leguniverzálisabb világszervezet, melyben a világ államainak
apraja-nagyja egyenlő félként vesz részt a közgyűlésén.
De éppen ez az "egyenlősdi" az, ami egyesek szerint sóhivatallá teszi. A
világszervezet Biztonsági Tanácsa azonban már olyan hatalommal van
felruházva, hogy az államok közti békés érdekegyeztetés eredményességét még
fegyveres közbelépéssel is ki tudja kényszeríteni. Ezt ténylegesen is végre
tudja hajtani, állandó tagjainak, a nagyhatalmaknak a közreműködésével. Az
öt nagyhatalomnak nyilvánított állam a BT-nek azonban nemcsak állandó, hanem
vétójoggal is rendelkező tagja. Így ezeket az államokat a Világszervezet
többi állama részéről semmilyen szankció nem érheti. Egy másik alapvető
hiányossága a Biztonsági Tanácsra épülö globális közhatalomnak az, hogy nem
egyetemes elvek határozzák meg összetételét. A II. Világháborúban győztes
Anglia és Franciaország állandó tag, míg az olyan, egész civilizációt
képviselő Indiának nincs ilyen státusza.
Hasonlóképpen az egymilliárd embert felölelő Iszlám Konferencia
országainak az állandó képviselete sincs intézményesítve.
A hidegháború befejezése óta Amerika de facto egyeduralmat gyakorol.
Azonban a Szovjetunió felszámolását követő történelmi átendeződés még nem
ért véget, s egy hatékony politikai világtekintély elképzelhetetlen anélkül,
hogy az Amerika vezette Nyugat, a többi civilizáció geopolitikai
egységeivel, Kínával, Indiával és az arab-muzulmán államokkal ne keresse a
diktátum helyett az egyetértést.
- Képes-e a globalizáció egy egyetemes világvicilizációt kialakítani?
- Az egyetemes világtársadalom kialakítására vonatkozó nyugati ajánlat
világos. Ez egyrészt arra a feltételezésre épül, hogy a nyugati civilizáció
minden szempontból a legfejlettebb; tehát egyetemes emberi értékrendjének
terjesztése jelenti az emberiség jövőjét.
A népek összeolvadásának mintája pedig a new yorki melting pot lenne. Az
angolnyelvű kultúra nemzetközi egyeduralma közepette más kultúrák
fűszereznék a new yorkit, miközben azt masszívan terjesztenék a médiumok
világszerte, beárnyékolva a lokálisnak nyilvánított összes egyéb
civilizációt. A kereskedelmi propaganda által hirdetett, túlnyomóan anglo-
amerikai Globális Gondolat több-kevesebb türelemmel várná be, hogy a többi
Lokális Gondolat hogyan zsugorodna össze - mind térben és időben, mind pedig
szellemében - a turistákat szolgáló ünnepnapi folklórrá.
A külkereskedelem növekedése teremtette egyoldalú gazdasági függések és a
katonai erőfölény elegáns fitogtatása tovább siettethetné a globalizmus
által elvárt beolvadási folyamatot. Ez a szekularizált misszionáriusi
buzgalom azonban nem egyetemes értékrenden alapul. Az emberi értékek
univerzálisak. Nevelésem sokáig azt is elhitette velem, hogy a görög Szép,
Jó és Igaz, s a polgári forradalom felvilágosodásának szentháromsága, a
Szabadság, Egyenlőség és Testvériség eszméje konvergálnak, s harmoniát
teremtve egymásratalálnak. Valójában azonban az emberi értékek torzsalkodnak
és versengenek egymással mint a hindu istenek. Ezért rangsorolni kell őket.
Az értékek sajátos rangsorolása pedig már más-más civilizációt határoz meg.
A Nyugati civilizáció piac-demokráciáját árusító utazók tévedésben vannak,
amennyiben azt hiszik, hogy az univerzálisnak kinyilvánított emberi jogi
kódex, s főleg annak ugyancsak a Nyugat által fixált végrehajtási utasításai
egyetemesen elfogadott értékrendet képviselnek.
Magának az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozának 30 cikkelye közül jobbára
csak 3-4 politikai és szabadságjog foglakoztatja a nyugati politikai elitet,
míg például az emberhez méltó megélhetéshez való jognak szentelt XXV.
cikkelyéről hallgat a világ előtt bolygónk - hajléktalanok sok százezres
tömegével megáldott - leggazdagabb országa.
Egyetemes érvényű jogrendet nem lehet egyetlen civlizáció, a Nyugat
bölcseleti hagyományaiból levezetni. Bernard Shawnak igaz van, amikor azt
mondja: ne tedd a másikkal azt, amit szeretnéd, hogy veled tegyenek, mert
lehet, hogy más az ízlése. Egyetemes elveket felállítani csak úgy lehet,
hogy más kultúrákban élők véleményét is kikérjük.
Így ráébredhetünk arra, hogy minden civilizációnak más értékrendje van;
mást vallanak a személyek és közösségek jogairól, stb. Jobb lenne nem is
egyetemes emberi jogokat (és kötelességeket!) sorolgatni, hanem az emberi
méltóság tiszteletben tartásának elveit felállítani. Ez jobban tükrözné azt,
amire a notábilitások és a névtelenek egyaránt mindenütt áhítoznak. Ha a
nyugati világ, kényszeredetten is, de elfogadná, hogy több élő civilizáció
létezik, akkor a kibontakozó világméretű együttműködést nem a terjeszkedő,
törtető egyneműsítésben keresné, hanem föderativ úton.
- Hogyan tett szert erre a "globális" világlátásra?
- Klasszikus képzésünk teljesen eurocentrikus, s más civlizációk jobbára
csak mint múltbeli jelenségek, az európai előzményei kerülnek szóba. Az
ilyen műveltség az embert a világ más tájain elszigeteli, kozmopolita
metropoliszok szellemi gettójába kényszeríti. Ezt az egyoldalú szemléletet
az utóbbi negyed században igyekeztem módszeresen levetni, - méghozzá úgy,
hogy nem tértem át más civilizációk bálványozására. Egy társadalomtudósnak
felsőbbrendűségi érzés nélkül kell megállapítania, hogy az emberiségnek az
európai civilizáció geopolitikai határain kívül élő óriási többsége másként
látja a világot. Ehhez hozzásegített az, hogy az ENSZ számára tanulmányokat
végeztem Latin-Amerikában, Afrikában, és másutt.
E munkák bizonyították be számomra végérvényesen, hogy az ún. Harmadik
Világ is egy mesterséges nyugati konstrukció, amely megengedi a mai öko-
centrikus Nyugati világnak, hogy kizárólag gazdasági szempont szerint
rangsorolja a világ országait. Egy negatív értékelésről van szó, - mint azt
Mahbubani Kishore szellemesen megfogalmazta: The West and the Rest -, aminek
következtében a civilizációk kulturális dimenzióit a gazdaság elhomályosítja
és egyben a Harmadik Világon belül uralkodó óriási különbségeket is. A
civilizációkat ugyanis három nagyrészt autonóm tényező sajátos társítása
alkotja: egy-egy civilizáció több, saját nyelvvel rendelkező kultúrából is
állhat, de egy írásmód jellemzi. A felületes európai szemlélő számára az
írás csak a nyelv egy többé-kevésbé fonetikus rögzítése. Ám a világ nagy
vallásainak, szent könyveinek egy írás(mód) a hordozója. Az Iszlám
Konferencia országait a Korán arab írása köti össze, ahogy a devanagari írás
a hindukat, s az univerzista kínai civilizáció egységének is az eredetileg
képekre épülő írásmódja a letéteményese.
Az egyező írásmód hagyományt hordozó "vezérfonala" mellett a kollektív
önfenntartási, "termelési" mód a második megkülönböztető tényező, amely
meghatározott munkamegosztásban egyesít egy társadalmat. Erre vonatkozólag
is elterjedtek Európában szimplifikáló elképzelések, ilyen például az ún.
ásziai termelési mód, amelynek tetemes szakirodalma keletkezett.
Természetesen ahogy ázsiai civilizáció mint ilyen nem létezik, ázsiai
termési mód sincsen. Mert ugyan mi a közös Izrael, Irán és Kína esetében
azon kívül, hogy a kontinenst, amelyen e három ország található, Ázsiának
nevezték el?
Egy civilizáció harmadik összkötő kapcsa a kollektiv fajfenntartásból,
rokonságból származó összetartozás tudata. Örökölt életritmusok, az
anyanyelv, a közös ősökre utaló nevek mind közös eredetre emlékeztetnek,
amelybe az ember akarva-akaratlanul beleszületik. A szolidarítási strukturák
is ezt mutatják: ha például egy folyóparton jobbra valakinek a magzata vagy
atyafia fuldoklik, balra meg egy idegen, a legtöbb ember először jobbra siet
segíteni. A származás és a faj kikerülhetetlen - bár sok félreértésre és
megtévesztésre - lehetőséget adó kérdés, ezért gondosan kell kezelni. Egy
svéd például minden további nélkül észreveszi egy afrikain, hogy nem ősi
svéd család leszármazottja; tehát jelei szembetűnőek. Azonban az emberi
nemnek meghatározott számú fajba való besorolása - s annak bizonyos
mentalitás-formákkal való társítása - tudományosan eldöntetlen vita tárgya.
Ezt használták ki, nemrég Richard Herrnstein és más rasszisták, hogy a fajok
hierarchizalásával hallgatólagosan fajgyűlöletet terjesszenek.
- A globalizálódás nyelvi kísérőjelenségéről, az angol világuralmi
aspirációjáról közzétett egy figyelemreméltó tanulmányt. Amerikai
közegben élve, mi késztette erre?
- A nyelv nem pusztán közlési eszköz, hanem gondolkodás- és érzésmód, a
kultúra szerves része. Az élő nyelv, anyanyelvi státusza révén egy-egy
nyelvközösség örökölt köztulajdona. Ezért politikailag sem lényegtelen
kérdés, hogy a nemzetek egymás közt melyik anyanyelvén érintkeznek. E nyelv
"kiválasztódása" sem nem spontán folyamat eredménye, sem nem valamiféle
kultúrsemleges nemzetközi szakértői bizottság elhatározása, amely a nyelvek
erényeit - szépségét, egyszerűségét, formálhatóságát - mérlegelve, a
legalkalmasabbat jelöli ki. A skót Peter Trudgill, a lausanne-i egyetem
angoltanára szerint egy hivatalos nyelv és egy tájnyelv között a különbség
az, hogy az államnyelv egy ágyútűzzel támogatott nyelvjárás.
Ami mármost az angol nyelvet illeti, anélkül, hogy részletekbe mennénk,
köztudott, hogy írása nem egyszerű. Elterjedését az angol világbirodalomnak
köszönheti. Terjesztésének szerepét ma az USA vette át. Az "amerikai" nyelv
terjesdésében - hatalmi tényezők mellett - természetesen fontos szerepe van
annak, hogy számos technológiai felfedezés amerikai eredetű. Ugyanakkor
korábban, a II. Vilagháború előtt több természettudományos publikáció jelent
meg (a fonetikusan írt és szintén elég szabad szóalkotású) német nyelven
mint angolul. Kétségtelen, hogy különösen a Hidegháború vége óta, a világon
uralkodó hatalmi konstelláció mellett az olyan technológiák, mint az
amerikai eredetű Internet, szinte elennállhatatlan erőt ad az angol
nyelvnek. Azonban semmilyen társadalmi trendet nem szabad egyszerűen a
jövőbe extrapolálni. Aki arra számít, hogy egyszer majd a Földön minden
beszélgetés angolul fog folyni, az végtelen várakozásra rendezkedhetik be.
Jelenleg az emberiségnek csak 10%-a beszél valamennyire angolul, míg több
mint 20%-a kínaiul. Annak ellenére, hogy a nemzetközi érintkezés számos
területén uralkodó az angol nyelv, ez távolról sem jelenti azt, hogy az
emberiség egyetemes nyelve lenne. Az emberek legintenzívebb,
nélkülözhetetlen érintkezése nem médiumokon keresztül, hanem a jelenlét-
kommunikáció során történik, amelyben minden érzékszerv részt vehet.
Figyelembe veendő még az is, hogy míg a nemzetközi kommunikáció olyan kis
országok számára mint Magyaroszság vagy Svájc létfontosságú, olyan
civilizációs államóriások, mint Kína vagy India számára nem bír ugyanazzal a
fontossággal. Ott még az elit is ritkán használja a latin írást és az angol
nyelvet.
A nyelvek világversenyét nem szabad a nyugat-centrikus angol-francia-
német nyelvi rivalitásra leszűkítve kezelni. Általában az európai nyelvek és
az írásmód nemcsak terjednek, de használatuk a dekolonizáció óta egyes
regióban vissza is esett, így a muzulmán világban és nemrég Hong Kongban is.
Az emberiség demográfiai fejlődése sem kedvez az angol anyanyelvűeknek.
Magában az Egyesült Államokban 1996-ban az angolszászok is szükségesnek
látták, hogy anyanyelvük egyeduralmának védelmében kényszerítő,
törvényhozási eszközökhöz folyamodjanak, nehogy szabad versenyben a spanyol
nyelv használata a jövőben megelőzze az övékét.
Az anglo-amerikanizálódás problematikája a Föld biodiverzitásának
megőrzéséért vívott harcra elmékeztet. Ha történelmi szükségszerűségként
elfogadjuk, hogy mindig csak egy nyertes lehet, s a jelenleg gyengébb,
védtelenebb kevésbbé "hasznos" élőlényeknek, fajoknak el kell tűnniök, akkor
a haladás egymásutánisága nevében a világon az egymás mellett élés
változatosságát számoljuk fel. Ez analogikusan érvényes a nyugati
civilizáció mellett élő más civilizációk sorsára.
A nemzetközi tolerancia elve elsősorban nem azt kívánja meg, hogy más
civilizációból Nyugatra vándorló egyének belovasztásában türelmesek legyünk,
hanem hogy a világ egyetemes civilizációjának építésénél a kínai, indiai és
az arab-muzulmán civilizáció saját geopoltikai egységeiben működő műhelyeket
partnerként tiszteljük, még ha más is az észjárásuk, értékrendjük és
jogfelfogásuk. Nemcsak azért látogatunk szívesen más kontinensekre, mert ott
más tájakat is láthatunk, hanem mert e kultúrtájakon, természetes
geopolitikai környezetükben más az emberek mentalitása, mint az esetleg
ugyannan származó amerikai bevándorlóké.
A kínai és más nagy élő civilizációk ismerői számára egyébként is
képtelenség az a gondolat, hogy a mai nyugati civilizáció oly mértékben
elkápráztatja őket, hogy kollektív identitásukat spontánul feladják. A
Nyugat tudatlan gőgje viszont saját világrendjének erőltetésésel harmadszor
is egy világégést robbanthat ki.