EZREDVÉGI BESZÉLGETÉS PIERRE BOURDIEU SZOCIOLÓGUSSAL
(Monory M. András - Tillmann J. A.)
(Forrás: http://bocs.hu)
(Szántó F. Isván fordítása)
- Hogyan lett Önből szociológus?
- Szeretem Pascalnak azt a mondását idézni, hogy "a mesterséget, ami a
világon a legfontosabb dolog, mindig véletlenül választjuk". És tényleg az
én esetemben is így történt, noha filozófiát végeztem. Algériában
teljesítettem katonai szolgálatot a háború alatt, s szíven ütött mindaz,
amit ott éltem át; szerettem volna jobban megérteni a dolgokat. Egy könyvet
kezdtem el írni az algériai helyzetről, hogy jobban megvilágítsam a franciák
előtt az ottani eseményeket. Aztán egyre jobban belemerültem a témába,
elkezdett érdekelni a néprajz.
Elkezdtem foglalkozni az ott élő kabilokkal, szokásaikkal, eredetükkel,
majd pedig Algéria szociális viszonyaival. Mindez még nem szakmai, pusztán
emberi érdeklődésből fakadt; így aztán, apránként lett belőlem szociológus.
Ehhez értek a legjobban.
- A szociológia régebben olyan módszernek tűnt, ami különösen alkalmas
a társadalom megismerésére, racionális irányitására, fejlődésének
előmozdításra. Mára a szociológiáról és a társadalomról is más kép
alakult ki. Mivel magyarázható ez?
- Modern világunk ahhoz a repülőgéphez hasonlítható, melyben nem ül
pilóta. Az utastér teli van utasokkal, egy csomó emberrel, akik úgy tesznek,
mintha irányítanának, elmélyült képpel osztanak, szoroznak, holott
mindnyájan ki vagyunk szolgáltatva a tőzsdei árfolyamok szeszélyes
mozgásának, és annak, hogy minden a háttérből irányitódik.
Azt hiszem, nagyon veszélyes az a fejlődésgondolat, ami a gazdaság
felvirágzásának függvényeként véli megoldani a politikai problémákat. Lévi-
Strauss egyik híressé vált szövegében már évtizedekkel ezelőtt támadta azt
az evolucionista elképzelést, amely a társadalom átalakulási folyamatait úgy
írja le, mint egy versenyt, amelyben bizonyos társadalmak hendikeppel
indulnak, míg mások az élről startolnak, és mintha egyiknek a másikát utol
kellene érni, vagyis mintha mindenki egyazon, egyirányú pályán futna: élen
az Egyesült Államok, és így tovább, ismerjük. Lévi-Strauss kritikájában azt
állítja, hogy magának a pályának a léte igazolhatatlan, és tévedés azt
hinni, hogy a tisztán gazdasági mutatók alapján (nemzeti össztermék, az egy
főre jutó energia-felhasználás) képet alkothatunk egy adott társadalom belső
fejlettségéről. Ezt én egy nagyon veszélyes elképzelésnek látom; olyannak,
amelynek az a politikai szerepe, hogy elhitessék velünk - s ezt már, azt
hiszem, Nietzsche is kritika tárgyává tette -, hogy az emberiség célja
megvalósítani az egyedül üdvözítő angol példát, és beülni a parlamentbe.
Ez a monolitikus modell az egyistenhit kivetülése, a gazdaság és a
társadalom teológikus összekapcsolása, ami nyilvánvaló képtelenség.
- Az értelmezések azonban mégis többnyire a gazdasági folyamatok
mindehatóságára futnak ki.
- Szeretném remélni, hogy az eljövendő Európa nem az amerikai modell
egyszerű átvétele lesz, s hogy nem a Világbank és az IMF mondja majd ki a
végső szót Európa sorsát illetően, hanem egy politikailag, sőt gazdaságilag
is pluralista berendezkedés alakul majd ki, ahelyett, hogy a "pénzügyi
stabilitás" (ennek a Leviatánnak, ennek a rejtőzködő Istennek a) nevében
minden reggel a tőzsdén döntsenek életről és halálról, ez irányítsa a
politikai döntéshozókat, elfeledve, mindazt, amit az egész történelem
jelent. Vegyük például a kultúrát: hogy ma egyedül a mediatizált kultúrának
van széles közönsége, hogy a filmesek a forgalmazásra fordítják a legnagyobb
figyelmet, a filmkészítés gazdasági meghatározóira, hogy az amerikai modell
(profitorientáltság, gigantománia stb.) válik kizárólagossá, nos mindez
elviselhetetlen nyomást jelent. S ha a gazdasági szemlélet továbbra is
meghatározó marad, akkor a kultúra elveszti sokszínűségét, a rendkívül
izgalmas török, indiai vagy koreai filmeknek bealkonyul.
Pedig ezek még élnek, vannak, különösen Párizsból nézve látszik ez
világosan (s ezt nem a frankofónia mondatja velem, hanem mert történelmileg
Párizs vált azon kevés helyek egyikévé, ahol a marginálisnak tetsző
kultúrákat is figyelemmel kísérik. A koreai filmnek például nagy
szerencséje, hogy vannak emberek, akik Párizsban figyelnek rá, és támogatják
is.) Egyre inkább próbálnak elfogadtatni velünk egy olyan modellt, ahol
minden emberi tevékenység egyedüli értékmérője a piaci eladhatóság: ha ez a
helyzet nem változik, akkor a színház, a film, sőt az irodalom is egyre
piacorientáltabb lesz.
Hogy az irodalomból hozzak példát: David Lodge vagy Umberto Eco már
közvetlenül a világpiacra termelnek, műveik azonnal megjelennek valamely
világnyelv egyikén is, de ami a legelszomorítóbb (legutóbb például a
frankfurti könyvvásáron szembesültem ezzel) az az, hogy mindenki úgy beszél
róluk, mint "adu ász"-okról, élő klasszikusokról, mert nyereséget hoznak a
kiadó konyhájára. Bestseller írók, de bestseller írónak lenni számomra nem
ugyanaz, mintha valaki élő klasszikus, ahogy mondjuk egy Joyce, vagy egy
Faulkner voltak még akár harminc évvel ezelőtt.
Ami a tisztán gazdasági kérdéseket illeti (ha egyáltalán különválasztható
a "tiszta" gazdaság a kulturális szférától, mert a csomagolás, a reklám stb.
révén egyre inkább kultúrahordozóvá válik maga az áru is), ott sem látunk
mást: úgy teszünk, mintha a fejlődésnek egyetlen útja volna...
- Ebben az is közrejátszik, hogy a gazdaság világgazdaság, a világ
globalizálódott világ.
- Igaz persze, hogy a verseny világméretű, de a "globalizáció"-ra, a
"világfalu"-ra vonatkozó elképzelések homályos mítoszai a
gazdaságközpontúságnak (a globalizáció szavunk például semmit nem jelent),
és azt próbálja elhitetni, mintha a magyar munkás valóban konkurrenciát
jelenthetne a koreainak. Természetesen nem az. Sajnos, a gazdaság világában
ezeknek az ideológiáknak az ereje olyan nagy, hogy hatása alól nem vonhatjuk
ki magunkat. Igen, bizonyos szinten a magyar munkás kétségkívül versenytársa
a franciának vagy a németnek, sokkal inkább, mint mondjuk egy koreainak vagy
egy indonéznek...
Ám a társadalom ennek ellenére is fejlődhet, és nemcsak gazdaságilag,
hanem szociálisan is. Amikor egyszerre tesszük mérlegre a gazdasági és a
társadalmi fejlettséget, akkor már nem az Egyesült Államoké a vezető szerep.
Hiszen a megteremtett szociális jogok tekintetében kifejezetten alulfejlett,
és ebből a szempontból azoknak az országoknak vannak inkább közös érdekeik,
ahol e jogok többé-kevésbé azonos szociális szintre fejlődtek, ezeknek az
európai országoknak kéne együttműködniük, úgy szabályozni a közöttük folyó
versenyt, hogy ne a gazdasági fejlettséghez kelljen igazodniuk. Ha hagyjuk
működni az Európában valóban létező versenyt, akkor a szociálisan
legprivilegizáltabb helyzetben levő svéd munkavállaló a
legkiszolgáltatottabb portugál munkás szociális szintjéhez próbáljuk
igazítani. Ezeket a kérdéseket nagyon fontosnak tartom, és ily módon azt is,
hogy az államközi tárgyalások mellett az értelmiségiek, szakszervezetek és
így tovább közösen vitassák meg e problémákat, tehát ne pusztán gazdasági
kérdésnek tekintsék, hanem olyan gazdasági kérdésnek, mely magában foglal
társadalmi összefüggéseket is.
A mai társadalom fejlődésének szempontjából egyik legfontosabb jelenség,
hogy soha még a történelem folyamán nem öltött ekkora méreteket az
elüzletiesedés, soha nem árasztotta el ennyire a piacot a kommersz. Ha az
elmúlt két évszázad történetét, a kultúra megnyilatkozásformái, az irodalom,
a képzoművészet, a természettudományok, a jog stb. felől, akkor azt látjuk,
hogy Európában a 18-19. században a kultúra ezen ágai függetlenednek,
önállósulnak a gazdasággal szemben; a jog, a művészet, az irodalom kivívják
függetlenségüket a maguk "függetlenségi háború"-iban.
Ez a küzdelemsorozat, ez a szabadságharc, melynek egy-egy fejezetét az
irodalom- és a művészettörténet szent áhítattal idézi fel, furcsa módon
párhuzamba állítható azzal a harccal, melyet a munkásosztály vív ugyanabban
az időben munkavállalói jogaiért vagy a társadalombiztosításért. E harcok
sikerre vezettek, hiszen gondoljunk bele: mai fogalmaink szerint író az, aki
azt, akkor és úgy írja meg, ahogy neki tetszik, aki korszakos jelentőségre
tehet szert, függetlenül attól, hogy csak tizenöten olvassák. Vagy ha
megnézzük, mit jelent az "elátkozott" költő: aki nagy, mégha nincs is
egyetlen olvasója sem. Mindez mára veszélybe került. Még Franciaországban
is, abban az országban tehát, ahol történelmi okokra visszavezethetően, a
leggyakrabban találkozhattunk efféle jelenségekkel, nos, ma már az
avantgardnak mondott francia kiadók is az eladási statisztikákat lesik,
lépten-nyomon bestseller-listákba botlunk, egyszóval kialakult a szellemi
produktumok értékének az eladott példányszám alapján történő megítélése, és
akik nincsenek a piacon, azokról nem is vesznek tudomást. Ez a visszatérés
kommerszhez, a piac logikájához szerintem nagyon veszélyes, különösen, hogy
mindezt különböző kommunikációs közvetítők sulykolják belénk. Elsősorban a
televízió, ami a legkifinomultabban eszközökkel dolgozik: az a televízió,
mely, ha más és más mértékben is, egyértelműen a piac szabályainak
rendelődik alá a nyugati társadalmakban: a nagy csatornák a piac
kiszolgálójává lesznek, a kiadók vagy az állam által támogatott, kulturális
műsorokat sugárzó, kisebb nézettségű csatornák pedig egyre marginálisabbá
válnak, és a teljes marginalizálódástól való félelmükben egyre több,
úgynevezett "közönségműsor"-t kell sugározniuk.
Így végül őket is bekebelezi a piac. Abba a korszakba léptünk be, amikor
már mindent és mindenkit ez a tetszési index határoz meg, engem is, aki
egész életemben próbáltam ennek ellenállni, s ha felfedezem egy fiatal
kutató remek dolgozatát nem mehetek oda egy kiadóhoz, hogy jelentessék meg,
mert valószínűleg nagy siker lesz, nem merem többé azt mondani, hogy nagyon
jó, bár szerintem maximum húsz példányban kelne el...
Ez a gazdaságosságra, rentabilitásra apelláló szemlélet ma már a
tudományok területén sem szokatlan: a tiszta tudomány léte kérdőjeleződött
meg. Mindez rendkívüli veszélyeket rejt magában, nem csupán a tudomány vagy
a művészet világára, hanem - paradox módon - magára a demokráciára nézve is,
hiszen a piaci működés logikája szembenáll a demokráciával.
- Liberális elméletek a piacra vezetik vissza a polgári demokráciák
kialakulását.
- A neo-liberálisok a demokráciát a piacból kiindulva magyarázzák: ha a
terméked tényleg jó, mondják, sikeres lesz a piacon. Vagyis a piac dönt, a
piac mondja ki az utolsó szót. Ez a logika ugyanakkor katasztrófához
vezethet: láthatjuk, ahogy országnyi embert téveszt meg egy-egy érték
megítélésében, különösen olyan értékek esetében, melyek a piac ellenében
jönnek létre, vagy amelyeket nem a piacra szánnak. Talán egy kicsit erős a
példám, de képzeljük el, hogy egyszercsak közvéleménykutatással próbálnánk
eldönteni két matematikus, vagy két történész közötti vitát. Hát nem! A
társadalom ugyanis mikrotársadalmakból áll, olyan, függetlenséget élvező
mikroközösségekből, ahol például matematikai elméletekkel vagy a történelem
kérdéseivel foglalkoznak; itt, ezekben a mikroközösségben kell, hogy az
érintettek - a demokrácia játékszabályait betartva, vitákat, adott esetben:
a belső harcokat se kerülve - kikristályosítsák saját nézeteiket.
És ugyanerről kellene szólnia a politikai vagy a gazdasági életnek is:
nem volna szabad erőltetni a demokrácia közvetlen formáit. Hiszen ahogy a
tudomány és jog világában itt is megvannak a lefektetett játékszabályok,
megvannak a kiválasztott emberek, akiket szakmai tudásuk alapján választott
ki a közösség, és akik képesek rá, hogy képviseljék e közösség általános
érdekeit. A szabályok tehát demokratikusak, létezik a szavazás és a vita
joga. De ha akarjuk, ha ez a szándékunk, akár magát az egész játékot úgy,
ahogy van megkérdőjelezhetjük a többség és az érzelmek nevében.
Ebből a szempontból különösen veszélyesnek tartom a televíziót, hiszen ez
egy olyan tömegtájékoztatási eszköz, és Jugoszlávia példáját hozom fel,
amely képes volt arra, hogy a nacionalista őrjöngésbe bevonja az egész
ország értelmiségét.
Ezzel az egésszel oda akarok kilyukadni, hogy azok az autonóm
kisközösségek, amelyek a 18. században kivívták a maguk függetlenségét,
amelyek egyféle szabadságharcot folytattak az irodalom, a politika
szabadságáért, a politikai demokráciáért, létrehozták a parlament
intézményét, ahol nem a fegyverek, hanem az érvek csapnak össze, jóllehet az
érzelmek itt is közbeszólnak, de ezeket be kell építeni a vitákba és
szalonképessé kell tenni őket, tehát éppen a vitának ezen szabályozott
fórumai kerültek mára veszélybe. És elsősorban a piac diktálta törvények
miatt. A piacon pedig csak az a szempont, hogy valami eladható-e, vagy sem,
csakis ez számít. Ha megnézzük a francia tévés-újságírókat, igenis nagyban
hozzájárultak Le Pen népszerűségének emelkedéséhez, mert engedtek a közízlés
nyomásának, mondván, hogy ha Le Pent veszi a néző, nő a nézettség is, és
erre adnak egy órányi plusz műsort. Ez egyike azon nagyon fontos
kérdéseknek, amelyek arra vonatkoznak, hogy vannak-e mozgósítható erőink a
piaci törvények ellenében, melyek bekebelezik a politika és a kultúra
területeit is. Érthetőek azok a beteges megnyilvánulások, melyeket a piaci
szemlélet terjeszkedése vált ki, azé a piaci szemléleté, mely kétségbeejt.
Fel tudok hozni egy másik példát is, a nemzeti vagy a vallásos
fundamentalizmusét, amiket szokás hangosan elítélni, irracionális
megnyilvánulásokként megbélyegezni, meg a terrorizmust, vagy más
erőszakcselekményeket, ám szerintem nem érthetjük meg ezt a jelenséget a
piac generálta erőszak megértése nélkül (Sartre is erre utal, amikor "látens
erőszak"-ról beszél), azok nélkül a belső, rejtett, láthatatlan erőknek a
megértése nélkül nem láthatjuk át az iszlám fundamentalizmus logikáját,
ahogy a baszk nacionalizmusét vagy az ír terrorizmusét sem. Nem akarok
párhuzamot vonni természetesen a kettő között, magam is elítélem a
terrorizmust, ahogy mindenki, szerintem maguk a terroristák is, ez csak a
tehetetlen elkeseredettség utolsó fegyvere, amikor úgy tűnik, nincs több
lehetséges eszköz, pedig lehet, hogy tévednek.
Ha én ma Írországban vagy Palesztinában élnék, én is azt mondanám, hogy
egyedüli út a terrorizmus, pedig el kell gondolkodnunk, hogy vajon tényleg
nincs-e más megoldás. Túlságosan könnyű azonnal elítélni az erőszak
megnyilvánulásait, legyen az balos, ultrabalos, vagy szélső-jobboldali, vagy
akár besorolhatatlan a mai politikai szótár szerint.
Nem akarok általánosítani (meg nem is értek annyira a kérdéshez), de az
biztos, hogy mindezt egy nagyobb, a neokapitalizmus láthatatlan erőivel való
összefüggésben kellene tárgyalni. Nem ismerek minden országot belülről, de
Franciaországban a kapitalizmusnak, s ezzel párhuzamosan az erőszaknak olyan
új formái jelentkeznek, amelyeket régebben sohasem tapasztaltunk. A
megszülető kapitalizmust a paternalizmus felügyelte, a vallásos értékek,
egyféle közösségi szellem - nem tagadva le persze a fiatalkorúak
alkalmazásának tényét, vagy az embertelenség egyéb megnyilvánulásait. A
kezdeti, legvadabbnak tartott kapitalizmus időszakát leszámítva a társadalom
erői mérsékelték, gátat szabtak e vadságnak. Ma viszont, például Kelet-
Franciaországban mintha újra egy kezdeti, semmiféle gátat nem ismerő
vadkapitalizmus ütötte volna fel a fejét: a munkások kizsákmányolása minden
mértéken felüli, amihez ráadásul társul még az erőszak racionalizálása is.
- Amikor pár éve Jean Baudrillard azzal a gondolattal állt elő, hogy a
történelem fordulatot vett, és megindult visszafelé, hangzatos
ötletnek tűnt csupán. Azóta több elemző is a múlt századra jellemző
tendenciákra mutatott rá. Ön mivel magyarázza ezek jelentkezését?
- A mai vezetőréteg korszerű eszközök alkalmazásával, gyakran
társadalomtudományi ismeretekkel felfegyverkezve racionalizálja az alatta
működő rendszert (file-ok, adatbankok, az ellenőrzés, és az irányítás
vállfajai stb.), s ezt egy rendkívüli mértékű erőszak megnyilatkozásainak
tarthatjuk, ami a legirracionálisabb válaszlépéseket kényszeríti ki: ilyen
például a feketék sokakat megdöbbentő háborúja az Egyesült Államokban. Ez az
irracionális erőszakhullám félelemmel tölthet el bennünket, de érthetetlenek
maradnának, ha nem kapcsolnánk össze őket az uralkodó racionalizmus burkolt
erőszakával: mind az irracionalizmus, mind a hiperracionalizmus egyaránt
cinikus, és szorosan összetartozik. Nem arról van tehát szó, mintha az
irracionalista erőszak a normálisnak, a demokratikusnak, a liberálisnak, a
szabad piacnak stb. stb. volna az ellenpólusa.
Ma Európában mindenki ezzel van elfoglalva: drog és erőszak mindenütt,
utcai atrocitások stb. A brüsszeli illetékeseknek pedig az a legnagyobb
gondjuk, hogy támogatásokat szavazzanak meg olyan kutatási témákra, amelyek
az erőszak hatásait vizsgálják. Megint az alapproblémánál vagyunk: azt
látjuk, hogy ezzel kvázi konzerválják az erőszak különböző megjelenési
formáit, szinte legalizálják azt, és ezzel újratermelik az erőszakot
létrehozó energiákat. Az erőszak természetéből fakad ugyanis az
újratermelődés képessége: aki gyerekkorában, környezetében, szakmájában,
mindennapjaiban, otthonában vagy máshol szembesült már az erőszakkal, annak
áldozata lett, az később forrása lesz az erőszaknak, ha nem is feltétlenül
direkt módon. Nem biztos, hogy ez a pusztító energia ugyanazon a területen
jelentkezik, sőt önpusztító formát is ölthet: gondoljunk az alkoholizmusra
vagy a drogfogyasztásra, de idetartozik a különböző nyugtatók fogyasztása
is. Vagyis ezek a problémák kezelhetetlenek úgy, hogy az egyik oldalon
felemlegetjük a gazdaságot, a piacot, a konkurenciát, a multinacionális
gazdaságpolitikát, mely létszámleépítésekre kényszerít, hogy itt meg ott
négy helyett már csak ketten dolgoznak stb., stb., illetve a másik oldalon
megpróbáljuk külön kezelni az erőszak problémáját. Mert ezek a dolgok mind-
mind összefüggnek.
Globálisan kell tervezni, gondolnunk kell tehát a létszámleépítések, a
társadalombiztosítás reformjának, az oktatási- és vizsgáztatási rendszer, a
munkához való jog biztosításának költségeire és a várható bevételekre. Az
ilyen típusú döntéseknél nemcsak a rövid távra vonatkozó számításokat kell
elvégezni, hogy például hány hónap munkát fog ez jelenteni, mennyi pénzt
hoz, és mennyit visz el stb., hanem a hosszú távú gazdasági következményekre
is gondolni kell, például a környezetszennyezésre, arra, hogyan hat majd
mindez vissza a társadalomra: ha spórolunk a gazdasági oldalon, az a
szociális területen üt vissza, jönnek majd a betegségek, megtelnek a
pszichiátriák és a börtönök. Igen, a börtönök, nem légből kapott példa ez,
gondoljon Kaliforniára, ahol a börtönhálózat fenntartása többet visz el a
Kalifornia állami költségvetéséből, mint az egész oktatási rendszer, pedig e
rendszernek része a világ egyik leghíresebb egyeteme is, az UCLA...
Ezeket a számadatokat bizony össze kell vetni, és amikor az állami
kiadások lefaragásáról van szó, és arról, hogy az állambácsi nem adakozik
többet az oktatásra és a társadalombiztosításra, mert ez sokat von el a
gazdaságtól, akkor gondolni kell arra is, hogy ennek a következményei
mindnek előtt az irányító rétegre fognak visszaütni, mert ha nő a
létbizonytalanság, romlik a közbiztonság, és azt ugyebár egyikük sem akarja,
hogy betörjenek a házába, elvigyék a képeit, vagy hogy lányaikat
megerőszakolják az utcán. Pedig a rendőrség fenntartása sokba kerül. Az
állam először létrehozta a hadsereget, a rendőrséget, aztán megteremtette az
eltartásukhoz szükséges gazdasági hatalmat, mert mindez sokba kerül,
háborúk, stb., aztán ugyanezt a hatalmi formációt létrehozta a kultúra
területén is, iskolák kellenek, intézmények, államapparátus ezek
irányítására, kiművelt fők, akik ezeket a feladatokat el tudják látni, ezt
hívjuk szellemi tőkének, állami szimbólumok kellenek, állami reprezentáció;
az állam így épül ki, és ha például a sztálinizmus felépítését nézzük, így
épül aztán le: először az állami szimbólumokat kezdi ki az idő, majd a
pusztulásnak indult kulturális szféra épül le, az állam elhanyagolja
szociális feladatait, és végül mi marad? A puszta erőszakszervezetek, amiből
az egész kiindult. Itt van a már említett Kalifornia példája, és azt hiszem,
nyugodtan általánosíthatunk: egy fiatal munkatársam pontos felmérést
készített ennek az amerikai államnak a gazdasági állapotáról, mely,
szociális intézményrendszerét tekintve (éppen ellenkezőleg, mint várnánk)
sohasem volt igazán fejlett, sőt kifejezetten elmaradottnak tekinthető még a
szociálisan kevésbé fejlett európai országokkal való összehasonlításban is,
tehát nem Svédországgal, vagy Norvégiával.
Még a meglevő rendszer is leginkább közadakozásból él Kalifornia
államban, mely, és erről szól a példám, fokozatosan rendőrállammá vált.
Elég, ha annyit mondok, hogy egy egyetemi tanár átlagosan kevesebbet keres,
mint egy börtönőr...
Furcsa ezekkel a tényekkel szembesülnünk, de mindenképp elgondolkodtató.
- A politikai döntések racionalitását a rövid távok, a 4-5 éves
választási ciklusok is kétségessé teszik.
- Én a politikai okosságot, a valódi politikai racionalitást a hosszú
távú gondolkodáshoz társítom. A valódi politikai racionalitást abban a
képességben látom, amely fel tudja mérni tetteink következményeit, és nem a
lehető legkisebb befektetéssel elérendő legnagyobb haszon elvét lesi.
Ugyanez történik a politikai döntéshozatalban is. A politikai döntések
többségének is hosszú távú kihatása van, jóllehet gyakran tűnik úgy, hogy
csak a közvetlen jövőt befolyásolja. Itt van mindjárt az oktatásügy, az a
terület, amit legalaposabban ismerek: világos, hogy a ma hozott döntések
húsz év múlva fejtik ki a hatásukat.
Csakhogy ki néz ezzel szembe, és egyáltalán kinek érdeke a szembenézés? A
politikus a pillanat embere, mandátuma néhány évre szól, a mi szocialista
kormányunk például három évre nevezte ki a francia oktatásügyi minisztert.
Megdöbbentő, hiszen ami az oktatásügyet illeti, ott nem években, hanem
generációkban kellene mérni az időt. Ha eldöntik például, hogy az általános
iskolában módosítják az alapszintű ismeretek oktatását, ha úgy határoznak,
hogy továbbra is a helyesírásra fektetik a nagyobb hangsúlyt mondjuk a
számítástechnikai alapismeretek helyett, nos ennek óriási jelentősége van,
ez később kihat a munkaviszonyokra, az egész világszemléletre, még a későbbi
szavazási eredményekre is, de mindez leghamarabb is csak vagy húsz év múlva
lesz érzékelhető. Mondok egy konkrét példát: egyik szocialista miniszterünk
kijelentette, törekedni fog arra, hogy a francia lakosság nyolcvan százaléka
rendelkezzen érettségivel.
Remek: úgy hangzik, mint valami szlogen, nyolcvan százalék, nagyon
kecsegtető nemzetközi összehasonlításban is, elérjük a japán átlagot.
Meghirdetjük, mindenki tapsol, milyen nagyszerű lesz mind politikai, mind
gazdasági szempontból stb., stb. Tényleg nem akármi. Elkezdődik majd a terv
végrehajtása: kiadják a megfelelő utasításokat az illetékeseknek, a
gimnáziumigazgatóknak, az érettségi elnököknek... Aztán, hogy teljesíteni
tudják tervet, hogy mindenkinek első nekifutásra sikerüljön, szépen
leszállítják a követelményszintet.
Ennek az első pillantásra demokratikusnak tűnő intézkedésnek rendkívül
súlyos, az eredeti szándékkal éppen ellentétes következményei lesznek.
Itt is valamiféle demagógiával állunk szemben, és újra a fent említett
"tetszési index"-re kell utalnom: a demagógia a tetszési indexre kacsingat,
a demokrácia viszont a közösség hosszú távú érdekeit tartja szem előtt,
amelyek adott esetben keresztezhetik az egyén rövid távú számításait. A
nyolcvan százalékot meghirdető demagóg program - legalábbis következményeit
tekintve - mindenképpen antidemokratikus, és ennek kárvallottjai éppen a
szociálisan hátrányos helyzetű gyerekek lesznek, akik ugyan felvételt
nyernek a felsőfokú oktatási intézményekbe, anélkül, hogy valóban megvolna a
megfelelő képzettségük, és akik azután ezen a szinten megbuknak, képtelenek
lesznek eleget tenni a főiskolák követelményszintjének, akik csak gondot
jelentenek majd; szóval az egész terv félrecsúszik, ahogyan gyakran történni
szokott olyan esetekben, amikor szemellenzős módon csak a rövid távra
figyelünk a gyors siker reményében: ennek hosszú távon mindig beláthatatlan
következményei vannak. Ugyanez megjelenik az ökológia szintjén is,
túltermelési válságok formájában.
Itt van a kergekóros marhák esete, manapság mindenki erről beszél.
Szintén tipikus példa, úgyhogy bennem fel is merült, vajon nincs-e kapcsolat
aközött, hogy egy szűk réteg úgy dönt, csökkenti az állami szabályozást, az
állam beavatkozásának mértékét a termelésbe, az élelmiszeripari termékek
felügyeletébe, a húsfogyasztás alakulásába (amint azt Thatcher-nél láttuk),
és a között a tény között, hogy egyszercsak megjelenik egy új betegség,
felüti a fejét a kergekór. Spóroltunk ugyan, de drágán fizetünk a
megtakarításokért.
Ez is iskolapéldája a rövid távú gondolkodásnak, amelynek hosszú távon
súlyos következményei lettek.
- Hogyan zajlanak ma demokratikus rendszerekben a döntési folyamatok?
- A demokratikus döntésekről nem tudjuk, pontosan hogy is zajlanak.
Valójában fogalmunk sincs, ki dönt: írtam egy tanulmányt, melynek e döntési
mechanizmus volt a témája, hozadéka pedig az, hogy a folyamat meglehetősen
átláthatatlan, de végül is felfejthető. Nagyon könnyű helyzetben lennénk, ha
egyvalaki döntene, azonban ezek a döntések egy, a világ felé nem lezárt
rendszeren belül születnek, mely rendszereknek irányítói a társadalomtól
izoláltan élnek, ahogy a szovjet példán látjuk. Ez a réteg pompás
elefántcsontornyokban él, autót tart fenn, keresztülsuhan a városokon, és
csak onnan tud e városok létezéséről, hogy ezeken suhan keresztül.
Demokratikus tehát a rendszer, de választott vezetői a legelegánsabb
kerületben laknak, lakásuktól irodájukig talán ha száz métert kell
megtenniük; szóval ezeknek az embereknek nincs kapcsolatuk a társadalommal,
szenvedéssel, bajokkal soha nem szembesülnek, s így döntéseik is csak forma
szerint ésszerűek.
Tartalmi szempontból viszont nem is lehetnek azok: ha az összes szociális
és gazdasági jellegű kiadást összeadjuk, megintcsak azt látjuk, hogy amit a
vámon nyerünk, azt elveszítjük a réven. A piacgazdaságot tehát úgy kellene
berendezni, hogy mindezen szempontokat figyelembe vegyük: olyan
gazdaságpolitikára van szükség, melyben boldogan lehet élni. És akár
számszerűen is kifejezhetjük, hányszor mosolyodunk el egy nap, hányszor
nevetünk, hányszor gondolunk beosztottjainkra, főnökünkre gyilkos gondolatok
nélkül. Mindazt a sok stresszt, amitől gyomorfekélyt kapunk, ami pszichés
jellegű panaszainknak forrása, amivel pszichiáterhez fordulunk, vagy azt,
amivel akár kórházba is kerülünk: a túl sok bor vagy rövidital vagy a drog,
szóval mindez számításba veendő. Mi, akik a szociális tényezők összességének
figyelembevételével ezt a boldogságközpontú államot szeretnénk létrehozni,
holmi utópistáknak tűnhetünk. Ugyanakkor én úgy hiszem, hogy éppenséggel mi
vagyunk a realisták. Gyakran vetik a szemünkre, hogy amit mondunk,
komolytalan és fantazmagória - mégis, egyetlen dolog maradt, ami
valamennyire optimistává tesz, éspedig az, hogy manapság éppen az oktatás
liberalizmusa folytán egyre több olyan emberrel találkozom, aki képes
megfogalmazni kételyeit, fenntartásait ezzel a pusztán gazdaságközpontú,
csak formálisan racionális döntések következményeivel szemben.
- Ön kitüntetett szerepet szán az értelmiségnek, nemzetközi
kapcsolatrendszerének kialakítását kezdeményezte. Mi készteti erre?
- Úgy tűnik, hogy az elmúlt évszázadok folyamán jelentős változáson ment
át az értelmiségen belüli munkamegosztás. Gondolok itt a legutóbbi
időszakra, amikor a gazdasági és a technológiai kutatások kerültek előtérbe:
az értelmiség komoly társadalmi tőkét kovácsolt magának azzal, hogy
működésével, munkájával mintegy legitimálta és indokolttá tette az uralkodó
gazdasági elit létét, egy olyan hálózat fenntartását és működését, amelynek
léte pusztán racionális érvek alapján nem volna indokolt. A gazdasági
kutatások volumenének emelkedése az uralkodó elit egyik ideológia támaszává
vált. Éppen ezzel az átmatematizált gazdaságmodellel fordul szembe a
társadalomkritika (csak zárójelben: meglehetősen fegyvertelenül), itt van
például a frankfurti iskola, Adorno, Horkheimer kritikai filozófiája, amely
olyan társadalomképet vázol fel - és sajnos, ez a maximum, amit megtehet -,
amely a társadalomban végbemenő folyamatok tanulmányozására és alapos
ismeretére épül. Én azt nevezem ma kritikus szellemű értelmiséginek, aki
hatni tud; kiállhat persze elvont értékek mellett is, mint amilyen a
humanizmus, vagy az egyenlőség, vagy a testvériség eszménye, lehet
pacifista, semmi baj, erre is szükség van, de szerintem ennél több kell. A
racionálisnak látszó érvekkel szemben ma egyféle kritikai racionalitást kell
képviselni: az érvekkel szemben ellenérvként statisztikákat, elemzések
végeredményét, tapasztalati tényeket kell felmutatni tudni. Ami persze nem
könnyű: a gazdasági kutatások ugyan gyakran támadhatók racionálisan, ami a
számszerűséget, a konkrét számadatokat illeti, viszont azok szimbolikus
ereje igen nagy: a szent és sérthetetlen tudományt jelképezik, olykor
szántszándékkal homályosak, elvontak, és ezzel a tudományosság látszatát
keltik, aminek sokan be is dőlnek, leginkább a hozzá nem értők. Ez alól nem
kivétel a politikai elit sem. Ezt a réteget gyakran az orránál fogva vezeti
egy másik, önmagát szakértőnek kikiáltó réteg, amely gyakran kényszeríti
őket olyan döntések meghozatalára, amelyek nem racionálisak.
A mai kritikai értelmiségi magatartása két dolgon kell alapuljon:
egyrészt a folyamatok beható ismeretén, hogy egy differenciáltabb,
árnyaltabb, ezáltal fejlettebb társadalomképet alakítson ki, mely nemcsak
egy szűk réteg kutatásain alapul, akik nemcsak számadatokból készítenek egy
absztrakt, a valóságtól elrugaszkodott modellt, mely ugyan könnyen
kezelhető, csakhogy éppen azért tűnik ilyennek, mert nem eléggé
differenciált.
- A kritikai értelmiségieknek egy másik modellt kell ezzel
szembeállítaniuk, melynek szimbolikus ereje talán kisebb, de a
valósághoz közelebb áll. És - még mindig a kutatás problémájánál
maradva - hogyan lehetne tálalni ezeket a szigorú, pontos, száraz,
merném mondani: unalmas elemzéseket úgy, hogy valóban szembe
tudjanak szállni ezzel a szimbolikus erővel? Az értelmiség nincs
felkészülve erre.
- Ahhoz azonban, hogy el is érjünk valamit, rengeteg munkára van szükség:
hogy először is megismerjük azt, ami van, továbbá, hogy ezeket a megszerzett
ismereteket megfelelő formában át is tudjuk adni. Nekünk például volt erre
egy merész kísérletünk, írtunk egy könyvet A világ nyomorusága címmel, mely
egy alapos, tudományos munka volt, melyet olyan formába öntöttünk, hogy az
felkelthette a kevésbé művelt olvasó érdeklődését is. A könyv százezer
példányban jött ki, ami egy elképesztő szám. Azóta egy színpadi adaptáció is
született, amit Franciaország-szerte játszanak. Hatni képes
cselekvésformákat kell találnunk. Olyan kifejezésformákra van ugyanis
szükség, melyek szimbolikus erővel hatnak.
Nem vagyok profi tudós, és tudjuk, tudósok és írók között nem mindig
felhőtlen a viszony, még akkor sem, ha megvan a kölcsönös tisztelet.
Tisztában vagyok tehát a nehézségekkel, mégis azt gondolom, hogy az
emberiség jövőjének szempontjából fontos lenne az értelmiségi összefogás.
Nem mintha misztifikálni szeretném az író személyét, vagy az értelmiséget,
nincsenek illúzióim az értelmiségiekkel kapcsolatban, de tény: az
értelmiségi lét mítosza a mai napig nem veszített fontosságából. És úgy
gondolom, hogy a művészek, a tudósok, az írók (még azzal az önmagukba vetett
fetisizált vakhittel is, melynek néha áldozatul esnek, mindezzel együtt is)
ha összefognak, nagy erőt képviselnek, méghozá progresszív erőt, legnagyobb
értékeink jegyében, amik a kisközösség, a mikrotársadalom számára is
értéknek számítanak, amelyeket a hátterükben álló valóság tesz hitelessé.
Mindez rendkívül fontos, hogy szembe tudjunk szállni a kereskedelmi
szemlélettel, a pillanatnyi érdekekkel, a fent taglalt erőszakkal.
Irodalom
Pierre Bourdieu et alii: La misére du monde. Seil, 1993.