EZREDVÉGI BESZÉLGETÉS HANNES BÖHRINGER FILOZÓFUSSAL
(Monory M. András - Tillmann J. A.)
(Forrás: http://bocs.hu)
- A filozófiának ma számtalan jelentése, egymást kölcsönösen kizáró
értelmezése van, és még a fogkefegyártók is saját filozófiával
szeretnek előhozakodni. Te mit tartasz filozófiának?
- Nem az akadémiai diskurzus zárt kontextusában ténykedek. Számomra a
Düsseldorfi Művészeti Akadémiára kerülésem jelentette a fordulópontot:
filozófiát nyílt mezőn, kihívást a nyelvem számára. Már a tanulmányaim
idején kezdtem megszabadulni mindenfajta terminológikus nyelvtől. Ezt aztán
tovább edzettem a művészeti főiskolán. Abban érzem a magam erősségét, hogy a
filozófiát nyílt mezőn, szabadon és védtelenül művelem, mindattól érintve,
ami körülvesz. Csak azt próbálom szavakba foglalni, ami megszólít. Mivel nem
rendelkezem egy filozófiai iskola fogódzójával, sem pedig az egyetemi
társaság támasztékával, a nyelv adja az egyetlen fogódzót azon a
senkiföldjén, ahol tapogatódzom. Ezért aztán számomra a legeslegvégső
elkötelezettség a nyelv.
Azonban a nyelv, éppen a nyelv nem ad szigorú szabályokat. Ezért aztán
minden a szavak mérlegelésén és latolgatásán múlik, nemcsak a fogalmakat,
hanem a metafórákat, a szóképeket is latba kell vetni. Ha másokat hallok
beszélni, vagy mások könyveit olvasom, végsősoron ez képezi az érvényesség
kritériumát: hogyan bánnak a nyelvvel. A nyelvben nemcsak a szavakon múlik a
dolog, hanem a ritmuson is; a zenén.
- Milyen művészet hatott rád a leginkább?
- A Concept Art volt a legnagyobb felfedezésem annakidején, amikor
elkezdtem filozófiát tanítani a Düsseldorfi Művészeti Akadémián. Ez a
képzőművészeten belül egy képrombolással ért fel: redukció volt conceptekre
és nyelvi kijelentésekre. Természetesen a művészek nem mondtak le teljesen
az ábrázolásról; például az üres falon géppel írott szövegek lógtak, melyek
a concepteket írták le; a betű, a lexikon esztikája volt ez, mondhatni. És
már látni lehetett, hogy mindez majd száraz akadémizmusban fog végződni,
filozófiai laposságokban, amihez éppenséggel semmi szükség képzőművészetre.
Aztán jött a kurzusváltás: a Vad festészet festőláza, az akadémiai
magasművészet átfordulása triviális művészetbe, popkultúrába. A Vad
festészet a Pop Art tradicióját követte, de nem volt olyan erős. Nem tudott
új triviális mítoszokat találni vagy kitalálni, melyek oly átütőek és nagy
horderejűek lettek volna, mint Warhol Coca-cola-dobozai.
A Concept Art mellett engem mindenekelőtt a fluxus fogott meg. A fluxus a
filozófikus humora miatt volt fontos. A legmagasabb dolgok mellékes és
csaknem banális emlegetését és megjelenítését, a legmagasabbnak
hétköznapivá, triviálissá átfordítását nevezem filozófikus humornak. Ez
magába foglalja a fenségesnek triviálisba fordulását, majd pedig újra
visszafordulását a fenségesbe. Ezért törekszem magam is a filozófikus humor
stíluskevercsének buzgó követésére.
- Minek tekinted a magad tevékenységét?
- A magamfajta filozofálást egy olyan tradició részének tartom, ami
Németországban inkább elcsökevényesedett, vagy egyáltalán nem is igazán
műveltek. Ezt Wilhelm Dilthey - Bernard Groethuysennek a tanára, akiről
disszertációmat írtam - legalábbis történetileg feldolgozta; ez a görög-
római életfilozófia tradíciója, ami a francia filozófiában, és
pszichológiában elevenen él tovább. Ez egy olyan filozófia, mely
életfilozófiának tekinti magát, filozófiának egy szabad mezőben, az életen
való keresztüljutás, az élet nyomorúságával szembeni belső felvértezettség
művészetének. A filozófia ezt úgy nevezi: boldog élet. Ám boldogság alatt az
élet elkerülhetetlen boldogtalanságának elviselését, méghozzá könnyű szerrel
történő elviselését érti. Ennek a filozófiának a magva a rezdíthetetlenség
és az önuralom, a szenvedélyek, az affektusok fölötti uralom képzete. Ennek
azonban az az előfeltétele, hogy az ember képes legyen ura lenni önmagának.
A keresztény gondolkodók az antik, pogány filozófia elleni támadásukat éppen
erre a pontra összpontosították és kiemelték, hogy az ember egyáltalán nem
ura önmagának. A pszichoanalízis igazolja ezt a diagnózist. És azok a
filozófiai írók, akikhez én kötődöm, a francia moralisták, a hősiességnek és
a kudarcnak, a helytállásnak és csődöt mondásnak, az ember, a modern
szubjektum nagyságának és nyomorúságának ezt a ellentétét tematizálják.
- Mi történik ma a filozófiában? Egyáltalán áttekinthető-e a mezőny?
- A kortárs filozófia egyre kevésbé érdekel. Azt olvasom, amit ajánlanak
nekem, ami megszólít, amitől indíttatást várok. Meg sem próbálok áttekintést
szerezni a filozófiáról és e filozófia magaslatán lenni. Ez egyszerűen túl
sok nekem. Túl sokat kellene kóstolnom ahhoz, hogy kiderüljön, mi a valóban
tápláló belőle. Minél hosszabb ideig tanít az ember egy művészeti főiskolán,
annál inkább meglazulnak az egyetemi filozófiához fűződő kötelékek. Néha
ettől rosszul érzem magam és attól tartok, hogy már teljesen elváltam a
filozófiától, fogódzójától és tartásától. Gyakran a beszélgetőpartner is
hiányzik, akivel megbizonyosodhatnék a filozófia felől. Valójában inkább a
tudományok és a művészetek felé orientálódok, és megpróbálom filozófiai
dimenziójukat megragadni.
- Hogyan helyezekednek el egymáshoz képest ezek a területek? Mennyire
átjárhatóak a határaik?
- A művészet és a tudomány fogalmai nagyon cseppfolyóssá váltak, és a
filozófiát is sokáig művészetnek tekintették. Ám a tudomány velejében
mindvégig megmaradt művészetnek és úgy hiszem magvát tekintve a tudomány
mindig filozófia is. Csakhogy ehhez a maghoz alig férünk már hozzá, mivel
mindez nagyüzemmé vált. A művészet esetében ugyanilyen átalakulás fenyeget,
jóllehet a művészet mindig is kisebb üzem volt és személyesebben üzemelt.
Nem volt olyannyira tömeges a képzés és ezáltal mindig vissza lehetett térni
a művészet velejére, és egyúttal az absztrakció magaskultúrájára, onnan
pedig a figurativitásra, és mindenkor megvolt a lehetőség pontszerű
értelmezésére. A filozófiában az antik filozófia mint életforma-hagyomány és
mint ilyen képzésforma megszűnt.
Ez a forma csak indirekt módon tanítható. úgyanúgy, mint ahogy végsősoron
a bölcsesség-hagyományt is csak közvetett módon lehet tanítani. Már
Szókratész is indirekt módon kezdte tanítani; nevezetesen annak
megfordításával, amit a filozófia jelent: éppenhogy nem tudni azt, ami a jó,
ami a bölcsesség. Azóta, mondhatni, a filozófiának már közvetett, reflektált
a viszonya a bölcsességhez.
- Számodra mennyiben jelentenek kihívást azok a nagy átalakulások,
amelyek körülöttünk zajlanak?
- Azt hiszem, hogy a túl közelit illetően csak tévedhetünk. Némi
távolságból majd láthatóvá válik, hogy mi volt a különös ebben a korszakban;
az, ami filozofálásunk formáját más korokétól megkülönbözteti. A magam
tevékenységében a philosophia perennisre, a filozófia tradicionális dolgának
folytatására törekszem - természetesen nem teljes szélességben, hanem
azokkal az instrumentumokkal, amelyeken játszani tudok. És megpróbálok nem
foglalkozni azzal, hogy ezek az eszközök alkalmasak-e még ma is; hogy
ezeknek az instrumentumoknak van-e még hangjuk. A magam részéről megkísérlem
a legjobbat, és majd meglátjuk...
Ha elkezdik dramatizálni a helyzetet, én az ellenkezőjére hajlok. Ha
pedig ártalmatlan színben tűntetik fel, akkor dramatizálni kezdem. Így
hajlok arra, hogy a technológiai-elektronikus forradalmat ne vegyük olyan
drámaian. Másfelől azt hiszem, hogy a Szovjet-birodalom összeomlása, a Fal
ledőlése egészen jelentős esemény. Az a benyomásom, hogy életemben először
éltem át egy történelmi eseményt, amelynek a következményeit még egyikünk
sem képes a maga teljességében felmérni. Számunkra, németek számára sok
minden megváltozott, és természetesen alatta maradtunk azoknak a
követelményeknek, melyeknek meg kellett volna felelnünk.
- A különféle új technológiák nemcsak a környezetet változtatják meg,
hanem az észlelés módját is, aminek a következményei még fel sem
mérhetőek.
- Röviden és tömören: az új elektronikus médiumok filozófiát kívánnak: a
distancia pátoszát, távolságot. Védelmi vonalat kell felállítani. Ekkor
ugyanis kellő távolságot nyer az ember a határok felismeréséhez. És ez
számomra a filozófia őseredeti feladatának tűnik: hogy felismerje a
határokat, hogy megkülönböztesse a határtalant a behatárolttól, valamint
hogy összetévesztésük lehetőségét felismerje - ami abban áll, hogy az ember
egy behatároltat határtalannak, végtelennek tekinthet és a végtelent egy
véges, például egy kép formájában ábrázolja. Azt hiszem, hogy a művészet a
filozófiához hasonlóan - és a technikával, valamint a technológiával
ellentétesen - operál; hogy a művészet egy reflektált észlelésmód, a
reflexió egyik formája, egy olyan távolságteremtés, ami már eleve távolságot
feltétételez. A distancia a várakozás képességét, az ítélettel való
várakozni tudást jelenti; azt, hogy az ember ne hagyja magát a sebesség
szédületétől vezéreltetni.
- Te hogyan teremted meg ezt a távolságot?
- Én a szkepszis szabályaihoz tartom magam. A szkepszis elővigyázatos.
Egyszerre két úton megy: minden marad a régiben, minden változik. Nincs
semmi új a Nap alatt, minden új. Egyrészt az áthagyományozottra támaszkodom
és figyelmen kívül hagyom a változásokat - mint eddig, ezen túl is ceruzával
írok és nem computerrel - és sok olyan képződményre utalok, melyek minősége
és tartóssága éppen az időszerütlenségükből fakad. Másfelől mégis megengedek
magamnak egy szabadon mozgó, körbe forgó radarantennát. Próbálok minden
lehetséges eszközzel, régivel és újjal, zöldágra vergődni. De az ember nem
képes mindenre; én nem vagyok gyors. Az én képességem a lassúság. Ezért is
méltánylom az olyan régi erényeket, mint az állhatatosság és a helytállás, a
constantia és perseverantia, valamint a nyúlról és a sünről szóló mesét,
amiben a sün nyeri a futóversenyt, mert a helyén marad.
- Mire irányul mostanában a radarantennád?
- A radarantenna kérdésének, mint mindennek, két oldala van. Egyébként is
az a benyomásom, hogy folyvást ambivalenciákban mozgunk és a filozófia
erőfeszítésének arra kell irányulnia, hogy némi tisztázást vigyen végbe az
ambivalenciák tengerében. A radarantenna egyfelől jelenti azt a törekvést,
hogy az ember az idő magaslatán legyen, mindenfajta rezdülést, ami ami a
levegőben van, regisztrálni tudjon. Másfelől jelenti a divatosságot, a
követését annak, ami éppen történik; arról írni, ami amúgy is halmokban áll
pénztárnál - amit az ember, önnön elszigeteltségénél és akadémikus
világidegenségénél fogva még nem vett észre.
Hogy most mire irányulnak az antennáim? Az utóbbi években filmekkel
foglalkoztam, nem azért mintha egy másik műfajt akartam volna megismerni,
hanem azért mert a mitológia témája érdekelt. A filozófiának nemcsak a
művészet és a tudomány irányába nyitottak a határai, hanem a teológia felé
is. A teológia természetesen a tudományhoz tartozik. A keresztény
teológiában a "demitologizálásnak", a "mítosztalanításnak" kulcsszerepe van.
Az újramitologizálásnak és demitologizálásnak a váltakozása, egyiptomi
fogság a mítoszban és Izráel gyermekeinek örökkétartó kivonulása Egyiptomból
a pusztaságon, a kijózanodás és a demitologizálás metafóráján át; nos ez
foglalkoztat engem aktuálisan.
- A legkülönbözőbb területeken látni mítoszok keletkezését és szívós
jelenlétét. Mire irányulnak a Te kutatásaid?
- A felvilágosodás óta létezik egy új mitológia iránti igény. Annak
arányában, ahogy a régi mitológiától, a mítosztól emancipálódott az ember,
úgy kíván új mítoszokat. Légyen az a fiatal Hegel és Hölderlin
rendszervázlata, vagy a klasszika-filológiai hagyományban Bachofen,
Nietzsche, Walter F. Otto mítosza, vagy akár Chamberlain-é, "A huszadik
század mítosza" - minden borzalmas következményével egyetemben. Felfedeztem,
hogy létezik egy mitológia, amit fiatalon nagyon kedveltem: a cowboy
mitológiája. Az amerikai mitológia egy új mitológia, és még mindig eleven,
az egész világra kiterjedő, mivel - e pontban megint egyetemi éveim
hegelianizmusa érvényesül - Amerika korunk világtörténelmi győztese és még
ma is az. Bármennyit beszéljenek is Japánról és a növekedő ázsiai régióról,
valamint az Egyesült Államok hanyatlására, Amerika mitológiája még mindig a
világtörténelmi győztesé.
Hirtelen támadt egy gondolatom és egy kapcsolódása az életrajzomhoz, az
ifjúkoromhoz: a cowboy-film, hős figurájával, az angolszász lovagi hagyomány
lovagias megmentőjével. És ezt a mitológiát egy másik mitológiában látom
demitologizáltan megjelenni: az úgynevezet Film Noir gengszterfilmjeiben. A
Film Noir-t az egzisztencializmus amerikai változatának lehet nevezni. Úgy
tűnik, a velejében erősen teológikus, indíttatású, ami negatív teológia, egy
Isten halála utáni teológia. Sok mitológia van; a mitológiák burjánzanak -
ez alkotja lényegüket. A legtöbb mitológia, a Science Fiction, a Cyberspace,
mindez nem érdekel engem annyira, mint a Western és a Film Noir.
A mitologizálás veszélye abban rejlik, hogy átcsúszhat egy képvilágba. És
e pontban találkozik a filozófia és a bibliai hagyomány: a kép kritikájában,
a kép leértékelésében. Végsősoron így kell értékelni a művészetek platóni
kritikáját is. A képtilalmat a zsidó tradicióból ismerjük. Állandóan ki
vagyunk téve a mitológia veszélyének; még a tudomány is, sőt maga a
filozófia is. Az ész, az állam, a faj, a társadalom, az önmegvalósítás stb.
mitológiájának.
És nem tudunk megszabadulni a képektől. A nyelv telítve van képekkel,
melyek szuggesztíven hatnak, a reflexió küszöbe alatt átjutva meggyőzik a
tudatot. Tehát a mitológiával való foglkozás során tulajdonképpen mindig is
mítosztalanítás történik.
- Korábban írtál olyan populáris műfajról, mint a blues. Miért
keltette fel az érdeklődésédet?
- Engem a "pop" érdekel. Azt hiszem ugyanis, hogy kulcsfogalom a modern
művészet megértéséhez. A modern művészet egy krisztológiai fordulatot
valósít meg: a magas stílusnak alacsonnyá történő leszállítását. Vagy
másként: az alacsony stílusnak magasra emelését. Számomra ez adja a "pop"
velejét. Ezért nem szabad a "pop"-ot lebecsülni. Olyan hagyománya van, amely
végsősoron a bibliai irodalomig vezet vissza. Régtől fogva ismeretes az
úgynevezett kópé-regény, a Simplicisszimus, mely a hőst mintegy megfordítva,
mihasznaként, csibészként, csavargóként mutatja be.
A blues az Amerikába - egy új Babilonba - eladott feketék siraloméneke. A
szabadon engedett és ezáltal magára hagyott rabszolgák siraloméneke, a jazz
és a Rhytm and Blues révén, egy világkultúra, a pop-zene alapvető
daltípusává válik. A fokozódó szekularizálódással eltűnnek a vallás szigorú
formái. Csavarogni kezd. Művészetté válik. A művészet vallási formák és
funkciók sokaságát veszi át. A művészek ezt sokáig elutasították, most
azonban szeretnek ilyen teológiai utalásokkal ékeskedni. Ebben a
kötetlenség, a szigor hiánya jelenti a veszélyt.
- Minden filozófusnak van vesszőparipája, írtad. Téged hová visz a
vesszőparipád?
- A vesszőparipa számomra annak a pontnak a megtalálását jelenti,
amelyből kiindulva minden irányban tisztázódást tapasztal az ember. És ez a
pont egyúttal nagyon személyes, gyermeki is. Egyre inkább rájövök arra, hogy
azok a témák, amelyekről az embernek a legtöbb mondanivalója van, a
gyerekkorától foglalkoztatják.
Azt hiszem ezért is ülünk még mindig valamilyen vesszőparipán, csak nem
vesszük észre vagy szégyeljük, és nem vesszük igénybe a tudományos,
művészeti munkánkhoz. Én mindenesetre cowboyként ülök a vesszőparipáimon, és
meglovaglom őket, mint ahogy Cézanne nap mint nap megfestette a Mont Sainte
Victoir-t. A vesszőparipa az, amit Ezra Pound, az amerikai költő vortexnek
nevez: egy örvény, ami mindent magába szív, mindent felfog, egy
radaranatenna, mely nemcsak veszi, hanem értékeli és átdolgozza, imaginálja
és transzformálja a jeleket. Ha az embernek van egy ilyen vesszőparipája,
akkor mindenhová ellovagolhat, méghozzá úgy hogy közben otthon marad - a
másik kedvenc gondolatom: az ember könnyű csomaggal utazzon. A magam
filozófiáját is így űzöm; ez nem olyan filozófia, amihez tengerészláda kell,
hanem olyan, amit még magam is el tudok vinni, ami elviselhető és lehetővé
teszi az utazást, egyszersmind az otthonmaradást is, akárcsak a gyerekszoba
vesszőparipája: az egész világ bejárását.
- Hogyan telik egy jó napod?
- Számomra akkor jó egy nap, amikor nem nyomaszt valamilyen kézirat
befejezésének kényszere vagy egy szemináriumra vagy előadásra való
felkészülés feladata és délelőtt hozzájutok a harmonikámhoz, játszhatok
rajta, és a játék különösen jól megy. Kellemes egy nap akkor is, ha egészen
korán leülök az íróasztalomhoz - az egész lakás üres - és leírhatok valamit,
ami az utóbbi hetekben újra és újra átfutott a fejemen, és már annyira
jutott, hogy nem esik nehezemre papírra vetni. Egy kellemes nap lehet az is,
amikor felhív egy barátom és megbeszéljük, hogy este együtt vacsorázunk és
ez az egész nap folyamán örömmel tölt el.