EZREDVÉGI BESZÉLGETÉS HANS KÜNG VALLÁSKUTATÓVAL
(Monory M. András - Tillmann J. A.)
(Forrás: http://bocs.hu)
(Fordította: Tillmann J. A.)
- Mi késztette Önt, katolikus teológusként arra, hogy a
világvallásokkal és a világetosz problémájával kezdjen foglalkozni?
- Mindig is nyitott voltam a világra. Svájcban nőttem fel, ahol három
különböző nemzetiség él együtt. A római Collegium Germanicum et
Hungaricumban, ahol tanulmányaimat végeztem - ahol egyébként magyar
diákokkal együtt tanultam, akikkel nagyon jól megértettük egymást - ott még
hallottuk azt a mondatot, mi szerint "az egyházon kívül nincs üdvözülés".
Azóta ezt a II. Vatikáni zsinat korrigálta. Amikor 1955-ben Tuniszban
jártam, a fehér atyák - egy az iszlám körében végzendő misszió érdekében
alapított rend - tartományfőnöke azt mondta, hogy tulajdonképpen reménytelen
a munkájuk, és valamennyien a fekete afrikaiak közé fognak menni.
Megkérdeztem, hogy miért van ez így? Két okot említett: azt, hogy a
keresztény hit nagyon komplikált - ellentétben azzal az egyszerű hitvallási
formulával, mi szerint: "Nincsen más isten Istenen kívül, és Mohamed az ő
prófétája." Erre a keresztények nem tudnak mit felelni; nem tudják
megfoghatóvá tenni hitüket. A másik oka az, hogy a szexuálmorál lazább.
Erről bővebben lehetne beszélni; nem olyan laza, mint itt vélik. Ám
természetesen egy olyan törzsi kultúra számára, mint amilyen az Észak-
Afrikai arab törzseké volt, Ábrahám, Izsák és Jákob korához hasonlóan
gyakorlatilag a többnejűség dívott. Az iszlám így alkalmasabbnak bizonyult.
Ezekről a kérdésekről aztán természetesen újra és újra el kellett
gondolkodnom; arról, hogy miként is állunk mindezekkel a dogmákkal, amelyek
a kereszténységet - ami eredendően szintén egyszerű volt - végül ilyen
bonyolulttá tették.
Aztán a II. Vatikáni zsinat, melynek XXIII. János pápa meghívására
hivatalos tanácsadója voltam, új módon szembesített a vallásokkal.
Később egyre inkább tanulmányok, tudatos elhatározások vittek a különböző
vallású emberekkel folytatott dialógusok felé.
- Ezek okozták később a katolikus egyházi vezetéssel támadt
konfliktusát?
- Sokan tanúsítják, kezdve a tübingeni katolikus fakultásnál, ahonnan el
kellett mennem, hogy katolikus vagyok. Ez számomra soha nem is volt kérdés.
A katolicitás azonban Pál apostoltól kezdve abban áll, hogy Péter is
elmondhatja az igazságot. Hogy tehát szabad rákérdezni ama
tévedhetetlenségre, ami a születésszabályozástól, az abortusz kérdésén
keresztül a haldoklók segítéséig menő kérdésekben kerül alkalmazásra, hogy
ezt valóban a mi Urunk, Jézus adta-e valamelyik egyházi instanciának.
Ebben sok ember kételkedik; ezek tehát kritikus kérdések. Az egyház sora
azonban akkor fordul rosszra, ha nem lehet kritikus kérdéseket felvetni,
hiszen előbb vagy utóbb ezek áttörnek. Kétségtelen, hogy a katolikus egyházi
vezetés a jelenlegi pápa alatt rendkívül sokat vesztett a hiteléből, amit
annakidején, XXIII. János és a II. Vatikáni zsinat alatt felhalmozott.
Remélem azonban, hogy eljön az idő, amikor ráébrednek arra, hogy egyházunk
hajója talán kissé túlontúl jobbra térült el, és hogy e belátás nyomán újra
az ésszerű, keresztény és emberi közép felé kell kormányozni.
- Ön könyveiben az utómodernről és posztmodernről is ír. Miben látja
ennek a kornak az alapvető különbségét a korábbiakhoz képest?
- Vannak emberek, akik alapjában elvetik a posztmodern szót, mert
kezdettől fogva úgy vélik, hogy ez azonos a posztmodernizmussal, amelyet
bizonyos francia filozófusok terjesztettek el, és amely alapjában
tetszőlegességet jelent. Ezt az abszolút tetszőlegességet a magam részéről a
modern végső kihatásának tartom, amely a szubjektivizmuson és az
individualizmuson alapszik - mely értékekben magam is osztozom. Ez az
individualizmus azonban az ellentétébe fordult és elsősorban már nem az
emberi méltóságot, hanem egy majdhogynem gátlástalan pluralitást, egyfajta
önkényességet jelent, ami már nem szolgálja az ember javát. Ezért is nem
értelmezem a jelent a posztmodernizmussal, azzal a formulával, amit gyakran
idéznek, jóllehet Feyerabend nem így értette: anything goes, minden mehet.
Ellene vagyok annak is, hogy az ethosz helyettesíthető azzal a mondattal,
hogy csak "kedvünkre való legyen". Ezek olyan dolgok, amelyeket semmi esetre
sem kivánok méltányolni; a libertinizmus valahány fajtáját, légyen az a
pénzügyekben, vagy az üzleti életben, vagy mint korrupció a politikában,
avagy a szexuális életben - ahol szintén vannak az emberiességnek bizonyos
határai.
Ez az, amit negatíve megközelítve, elutasítok: a tetszőlegesség és az
önkényesség posztmodernizmusát. Másfelől azonban még egy olyan ember, mint
amilyen Jürgen Habermas, aki úgy véli, hogy az újkornak még nem zárult le,
nem tekinthet el attól, hogy a modernből kiérve egy másik korszakba
jutottunk. Ezt nem kivánom most részletekbe menően taglalni; van egy
világethosz tervezetem, és írtam nemrég egy könyvet a kereszténységről, ami
hangsúlyozottan utómodern indíttatású. Éber szellemek számára az utómodern
az első világháborúval kezdődik. A korszak olyan nagy szellemei, mint Karl
Barth, Albert Schweitzer és sok marxista is, Rosa Luxemburg más világot
reméltek; nem akartak több háborút; már akkor látták a természet
kifosztását, látták a technológia terjeszkedését, mint ahogy azt is, hogy a
nacionalista politika hogyan csábítja el a lelkeket. Mindez aztán a második
világháború után vált teljesen nyilvánvalóvá.
Ma olyan mozgalmak és törekvések vannak jelen, amelyek ugyan a 19.
században, tehát a modernben kezdődtek, de csak az utómodernben bontakoztak
ki. Mindenekelőtt ilyen az ökológia jelentősége az ökonómiával szemben.
Másodszor a béke és a leszerelés jelentősége a nacionalista háborús
politikával szemben. Továbbá a férfi és nő új partneri viszonya a
patriarchális rendszerrel szemben, ami gyakorlatilag az emberiséget
kezdettől, illetve csaknem kezdettől meghatározta, hiszen kezdetben
matriarchátus volt. Ezek új dimenziók, amelyek arra vezettek, hogy sor
került a tudományok utómodern átértékelésére, melynek nyomán már nem az
abszolút tudás letéteményesének tekintjük őket.
Azután a technológia relativálódására, amit az atombombának köszönhetünk;
úgyszintén a tájakat tönkretevő iparosítás, továbbá a demokrácia
problematikussá válása akkor, amikor merőben individualisztikussá és
formálissá válik.
- Mennyiben más ez a korszak sprituális téren? Miben változott a
vallás az ezredvégen?
- Úgy hiszem, hogy a vallás egy olyan pozitiv aspektus, amit mindeddig
kevésbé vettek tekintetbe. Ezt még az egyházak sem látják eléggé, mivel
túlontúl a régibe rögződtek bele, de azt hiszem, hogy a modern értelmiségiek
sem érzékelik eléggé. A modern viszonya a valláshoz messzemenően negatív,
ami érthető is, hiszen főként a katolikus egyház mindent megtett annak
érdekében, hogy lehetetlenné tegye magát az újkorban. Ez egyrészt negatív
beállítódást jelentett a modern filozófiával szemben. Már Descartes is attól
tartott, hogy betiltják a könyvét. Ez a Galilei-ügy idején történt, ami
jelzi a természettudományokkal szembeni téves beállítódást. Azután teljesen
negatív beállítódást jelentett a születő demokráciával, a francia
forradalommal és a "szabadság, egyenlőség, testvériség" hármas jelszavával
szemben. Továbbá természetesen az emberi jogok kérdésével, a
sajtószabadsággal, a véleményszabadsággal, a vallásszabadsággal szemben.
Mindezt elutasították, sőt nemcsak hogy elutasították, hanem erős szavakkal,
pokoli szüleményeknek nevezve el is ítélték. Így aztán nincs mit csodálkozni
azon, hogy az újkor vezető szellemei, akik kezdetben pozitívan viszonyultak
a valláshoz, - Descartes, akárcsak Galilei és Newton is; sőt, Roussseau, a
modern állam gondolatának kidolgozója sem volt egyszerűen vallástalan -, ám
lassanként olyan konfliktus alakult ki, hogy később már a szociáldemokraták
is úgy gondolták, hogy csak akkor ember az ember, ha a vallás ellen van. Ez
azonban megváltozott. Még olyan emberek is, akik szkeptikusak voltak, mint
Habermas, legalábbis újabb írásaiban megengedi, hogy a vallás pozitív
szerepet is játhasson.
A rendszerében persze nem tud mit kezdeni vele, de nem tudja figyelmen
kívül hagyni, hogy Latin-Amerikában a felszabadítási teológia, a
felszabadítási mozgalmak messzemenően vallásosan motiválták az embereket.
Mint ahogy az is tagadhatatlan, hogy Kelet-Európában sok vallásosan motivált
ember állt a forradalmi mozgalmak élén, a totalitárius államszocializmussal
szemben. Szintúgy tagadhatatlan, hogy Dél-Afrikában az apartheid
felszámolását és az új rendszer vérontás nélküli bevezetését lényegében
olyan emberek vezették, akik együtt voltak az afrikai egyházi tanácsban. Jó
részüket személyesen ismerem, még az apartheid idején tartottom ott
előadásokat. Hasonló történt a Fülöp-szigeteken, ahol vallásos, egyházi
emberek szálltak szembe a Marcos-rendszerrel. Ez természetesen valami más,
mint amikor bizonyos körülmények közt a vallás csak a reakciót támogatja.
A vallás ambivalens jelenség; a vallással élhetnek és visszaélhetnek, de
a modern utáni kor jele az, hogy sokak számára a vallás újra egy lehetséges
álláspont, olyan alap, amelyen állni lehet, amely értelmi horizontot képez,
hogy tudjam, miért is élek, miért dolgozom, és adott esetben szenvedek is.
Továbbá természetesen meghatározott támpontokat is ad, melyek nem kell, hogy
kicsinyesen moralizálóak legyenek, főként nem szexuális téren. Ám mégiscsak
támpontokat adnak a tekintetben, hogy alapjában mit ne tegyek, s hogy vannak
olyan dolgok, amikor azt mondom, hogy ezt nem teszem. És ha megteszem, akkor
tudom, hogy ez téves, rossz és azért szégyellem magam. Ezek olyan dolgok,
amelyekről elmondható, hogy egyenes gerinccel és nyílt tekintettel
vállalható. Így anélkül hogy lesütött szemmel vagy szenteskedve kellene
járni, vallásos lehet az ember, s ez valami olyan, ami nélkül el sem tudom
képzelni az életemet.
- A modern haladás- és tudomány-hitek elhalványulásával egy vákuum jöt
létre, melyben különféle régi és új vallásos jelenségek burjánzanak.
Milyen kihivást jelent ez a történelmi világvallások számára?
- A piacgazdaság vallások között is teret hódított. Ennek megvannak az
előnyei és a hátulütői.
Önmagában ez nagyon sok lehetőséget jelent. Ha az egyházak élnének
ezekkel, akkor ma számos lehetőségük nyílna. Sok embert érdekel a
religiozitás; meggyőződésem, hogy az önök országában méginkább így van ez,
mivel különösen a fiatalabb emberek veszik észre, hogy itt valami érdekes
dologról van szó. De a kérdés az, hogy ki kínálja ezt nekik. Ha ezt a Dalai
Láma vagy egy új zen-buddhista csoport kínálja, akkor azt mondják, igen,
talán a buddhizmus számomra az igazi. Aztán van egy csomó olyan kicsi
csoport, akikért nem tenném tűzbe a kezemet, hiszen szörnyű dolgok történtek
a kis szekták táján, legutóbb Japánban.
Ez nem kivánatos, de régebben is volt már ilyen Guyanában, illetve
Californiában. Egyébként sem mindenki vallásos, aki annak mondja magát. Ezek
néha egyszerűen pszeudo-vallások. Magában véve azonban rengeteg csoport van,
amelyek vallásos tevékenységet folytatnak, és jelen van bizonyos tekintetben
a lehetőségek piaca, ahol egy fiatal ember választhat. E tekintetben az
egyházaknak magukat kell hitelesíteniük, ha nem akarják, hogy a fiatal
nemzedékek máshol keressenek valamit. Mindenesetre jobb, ha egy
meghatározott, bevett vallásban keresnek utat, mintha egyáltalán nem
keresnek. Azt kivánnám, hogy a fiatal nemzedék észrevegye, a dolgok bizonyos
víziójáról van szó; valahol támpontot kell találnia az embernek; tudnia
kell, hogy mire is törekszik.
Ha már nem tudja, és már csak önmagára gondol, csak falásra és vedelésre,
szexualitásra, akkor embertelenné is válnak és eladják magukat - legyen az
akár a pénz, a politikai hatalom, vagy a tudomány, vagy bármi más.
Embertelenné válnak, elvesztik a saját személyiségüket.
És úgy hiszem, ez az, amit az ateisták még nem értettek meg igazán: ha az
ember elfogad egy abszolútumot, egy legfőbbet, amihez kizárólagosan
hozzákötődik, akkor szabaddá válik másokkal szemben.
- Ön a vallások közti párbeszéd elengedhetetlenségéről beszél.
Megteremthető-e a vallások közti valódi dialógus? Miben látja ennek
legfőbb akadályát?
- Természetesen minden vallásban sok problémát találni. Utóbbi munkáimban
megkíséreltem a zsidóság, a kereszténység paradigmaváltásainak bemutatását,
most pedig az iszlám kérdéskörén dolgozom. Ha az ember, mondhatni az
aktuális nehézségek felől közelít, akkor a vallások fő problémája - és ez
egyaránt érvényes a zsidóságra, a kereszténységre, az iszlámra, sőt bizonyos
tekintetben még a hinduizmusra és a buddhizmusra is - az, hogy a legtöbb
vallás megrekedt saját középkori paradigmájában.
Ez egy nagy paradigma volt, a zsidóság esetében az egész rabbinikus
zsidóságra kiterjed, ami a túlélés csodája: a második templom lerombolása, a
zsidóságnak a szétszóratása az egész világban. Ennek során mindvégig a
rabbijaikra voltak rászorulva, nem volt már királyuk, nem voltak már
papjaik, elvesztették a templomot, elvesztették Jeruzsálemet, elvesztették
országukat, de mindig megmaradt a Tórájuk, megmaradtak a szokásaik,
megmaradtak rabbijaik - ami nagy dolog! A veszély azonban az, hogy eközben
nem veszik észre: paradigmaváltás következett be. A zsidóság ezt már a 19.
században érzékelte. Ugyanez érvényes az iszlámra. A kereszténységben is
egészen hasonlóan fest a dolog: a katolikus hierarchia nagy része - remélem
néhány püspök ezt nem veszi zokon, ha így mondom -, és nemcsak az öltözetet,
a magatartást , hanem a szellemi világukat tekintve is messzemenően
középkori paradigmában él.
Középkoriak az olyan intézmények, mint a latin nyelvű mise, vagy
szertartások egész sora, mint amilyen a magángyónás. Akárcsak a cölibátusról
szóló törvénykezés, ami csak a 11. századtól kezdve érvényes egyetemesen az
egyházban. Azután a nők kezelése, lefokozása az egyházban, ez is javarészt
középkori eredetű. Középkori eredetű mindenek előtt a centralisztikus
rendszer, melyben valaki áll odafenn, majd hosszasan senki, aztán egy idő
után következnek a püspökök, aztán a papok, majd pedig a világiak, akiknek
igazából nem lehet beleszólásuk semmibe. Ezt aztán a II. Vatikána zsinat
korrigálta.
Kimondódott, hogy a hierarchiánál fontosabb Isten népe. Ezért is áll az
egyházi alkotmányban az első fejezet Isten népéről, és csak azután
következik a hierarchiáról szóló rész. Ámde a zsinat utáni időszakban a
hierarchia, és mindenekelőtt Róma mindent megtett annak érdekében, hogy a
középkori eredetű piramist újra visszaállítsa. Pedig ez az eredeti,
újszövetségi egyházi alkotmány.
Minden más középkori, és természetesen reformáció-ellenes, anti-
modernista, mivel ugyanez a paradigma állt fenn egészen a jelenünkig. Ez a
problémája a katolikus egyháznak, mint ahogy a középkori paradigma a
problémája a zsidóságnak és az iszlámnak is.
- Ön azt írja, hogy a vallásközi dialogus feltétele az önkritika
minden vallás részéről. Milyen kérdésekre kellene legfőképpen
irányulni a kereszténység önkritikájának?
- Azt gondolom, hogy minden egyes vallásnak megvan a maga sajátos
feladata. Az önök országában sok zsidó él, a legnagyobb kisebbség
Budapesten; egyértelmű, hogy a zsidóság roppant kihívást jelent a
kereszténység számára. A legtöbb keresztény még nem realizálta, hogy eredeti
paradigmánk egy zsidókresztény paradigma volt.
Nemcsak maga Jézus volt zsidó, az anyja is, sőt, az első tanítványai is,
valamennyien. Az első hitvallások is zsidó hitvallások voltak, melyek nem
álltak ellentétben az egyistenhittel. Mindaz, ami a monoteizmus ellen
szólhatott volna - annak megformálásában, hogy miként határozzák meg Jézus
helyét - akkoriban elvetésre került, mivel zsidók voltak.
Ebből már adódik a kérdés: hogy a későbbiekben görög-hellenisztikus
kontextusban megfogalmazódott hitvallásokat nem kellene-e újragondolni. És
hogy ennek során nem kellene-e megkérdezni zsidó testvéreinket és
nővéreinket: hogy megértik-e, s hogyan lehetne olyan megfogalmazást találni,
amely érthető számukra is. A zsidóság kihívást jelent a teológiánk számára,
Isten történetéről alkotott víziónk egésze számára, az egyház története
szempontjából is, amely nem váltja fel oly egyszerűen a zsidóságot. Mindig
azt gondoltuk, hogy az egyház váltja fel a zsidóságot; ez nem áll. A
zsidóság most, miként egykor, létezik, és első számú beszélgetőpartnerünk.
- Megvalósulhat-e a vallások közti dialógus anélkül, hogy a kulturák
hasonlóan önkritikus alapmagatartást tanúsítanának? Ráadásul a
nemvallásos emberek alkalmasint többen vannak mint a vallásosak.
- Afrikára vagy Indiára nézve nem áll az, hogy ott a nem hívők többségben
lennének. A legtöbb ember hisz. Az csak a nyugati értelmiség előítélete,
hogy az egész világ a szekularizálódás útján van vagy lesz. Ez már nálunk
sem érvényes. Ha mélyebbre menő beszélgetést folytat az ember valakivel a
halálról, akkor például Ernst Bloch is azt mondja, hogy oda azért egy apró
"talán"-t tennék... Tehát nem minden olyan szekuláris, mint ahogy az a
felszínen látszik. Az azonban már kérdés, hogy milyen legyen vallás és
kultúra viszonya. Ha így futtában kell kijelölni az álláspontokat, akkor azt
mondanám, hogy ha vallás és kultúra teljesen azonossá válik, akkor
veszélyessé válik a dolog. Akkor a vallás nacionalistává válik; ezt gyakran
láttuk Lengyelországban, és ez történt írországban is. Másfelől fennáll
vallás és kultúra teljes szétválásának eshetősége, amiről azt gondolják a
szekularisták, hogy a vallás fennállhat kultúra nélkül.
Az egészen radikális vallásosság képviselői pedig azt gondolják, hogy nem
kell törődnünk a kultúrával, csak az evangéliumra, Isten igéjére van
szükségünk. Mindkettő téves! Márcsak ezért is a kivánatos poziciónak valahol
a kettő között lennie, akár akarjuk, akár nem, mivel ebben a kultúrában
élünk. Ez pozitív megközelítésben úgy fest, hogy a vallás nem akarja mintegy
"fölülről" dominálni a kultúrát, nem dönti el valamilyen hierarchia alapján,
hogy mi megengedett és mi nem a művészetben vagy a színházban, vagy bárhol.
Megfordítva: a vallás ebben a kulturális sokféleségben, ami állandóan
ostromolja az embereket, valamilyen módon talajt ad a lábuk alá, valamit,
amivel belülről képesek tájékozódni. Az emberiség történetében kultúra
vallás nélkül gyakorlatilag sosem létezett. Az úgynevezett modern kultúrával
kapcsolatban felvethető a kérdés: vajon nem pusztán átmeneti fázis volt-e?
Persze kétségtelen, hogy a vallás úgy nem tér vissza, mint a középkorban.
- Ön néhány évvel ezelőtt kidolgozott egy "Világethosz projektet". Mi
vezette erre?
- Az az alapvető belátásom, hogy nincsen nemzetek közötti béke vallások
közti béke nélkül. Ez érvényes a Közel-Keletre, érvényes Észak-Írországra,
érvényes Sri Lankára, Kasmírra, és érvényes mindenhol, ahol nagy ideológiai
nézetkülönbségek vannak. Ez az első. A második az, hogy a vallások között
nem jöhet létre béke vallásközi dialógus nélkül. Ha nem kerül sor végre
izraeliek és palesztinek között értelmes beszélgetésekre, kulturális és
vallási témákban is, akkor újra és újra lőni fognak egymásra. Mindenütt
szükség van beszélgetésekre, hiszen meg kell tanulni megérteni a másikat, és
ez nem megy másként, mint vele beszélgetve. A harmadik: nem kerülhet sor
erre a vallások közti dialógusra, amennyiben nem történik meg e vallások
alapjainak tanulmányozása. Ezért adtam közre egy sor könyvet, hogy azok
számára, akiknek nincs oly sok idejük e tanulmányok folytatására, mint
nekem, megmutassam, miről is van szó. Hogyan érthetem meg, hogy csaknem
egymilliárd ember moszlim? Ennek kell hogy oka legyen; ez nem lehet merő
értelmetlenség. Mindezt tanulmányozni kell, ez egy alapvető belátás. Végül
pedig: hogy e világ számára nincsen túlélés egy közös világ-ethosz nélkül;
közös, maradandó értékek minimuma nélkül; nincsen túlélés belső tartások és
elkötelező mértékek, sztenderdek, normák nélkül.
- Elegendő-e ehhez az Ön által szorgalmazott program? Vajon sulyos
kényszerek és katasztrófák nélkül kialakulhat-e egy ilyen ethosz?
- Kényszerekben és katasztrófákban nem szenvedünk hiányt. Állandóan
folynak háborúk, amelyeket a vallások legalábbis legitimálnak, vagy éppen
inspirálnak. Jugoszláviában negyven-ötven év állt rendelkezésre ahhoz, hogy
a náci-korszak bűntényeiről, a horvát usztasákról beszéljenek; mint ahogy
arról is, hogy a szerbek miket tettek, amikor ők voltak hatalmon; lehetett
volna beszélni arról is talán, amit a moszlimok tettek korábban. Mindez
lelkiismeretvizsgálat lett volna, és kölcsönösen megbocsátást és bizalmat
lehetett volna kérni egy újrakezdéshez.
Ezt azonban elmulasztották, és ezzel elmulasztották azt, hogy
összejöjjenek és beszélgessenek. Azt hiszem, hogy amire a hazámban, Svájcban
lehetőség volt - ahol sok összeütközésre és polgárháborúra is sor került -,
arra megvolt a lehetőség az egykori Jugoszláviában is. A vallások persze nem
képesek mindennek a megoldására, de egyedül képesek annak előmozdítására,
ami megintcsak hiányzik a mostani Jugoszláviából, nevezetesen a szivek
megtérését. Amíg ilyen sok gyűlölet van az emberek szívében, és csak arra
figyelnek, hogyan lehet visszahódítani valamit, akkor soha nem lesz béke. De
ki változtathatná meg az emberek szívét? Bizonyára nem a politikusok, de
mégcsak a jogrend sem olykönnyen, még kevésbé szerződések.
Ebben csak egy ethosz, csak a vallások tudnának segítséggel szolgálni.
Ami számomra reménytelinek tűnik, az az, hogy ma minden keresztény
templomban sok olyan ember van, aki számos tekintetben hozzám hasonlóan
gondolkodik. Sőt, minden vallásban vannak olyan emberek, akik a nemzetek és
vallások közti békéről, a vallások dialógusáról, a világethosz
jelentőségéről mondott alapgondolataimban osztoznak.
- Vannak azonban ezzel ellentétes indíttatásu vallási csoportok,
vallásra hivatkozó törekvések, amelyek ezt súlyosan veszélyeztetik.
- Veszélyesek az olyan csoportok, akik azt gondolják, hogy másokat
megölhetnek Isten nevében. Hogy ezek aztán moszlimok, zsidók, vagy
keresztények, az édesmindegy. Ez a fanatizmus különösen véressé és gyilkossá
válik, mert ezek az emberek azt gondolják, hogy valójában nem is a saját
nevükben, hanem Isten nevében teszik, pedig ez embertelen és vallástalan.
Egy másik veszély az autoritarizmussal függ össze. Nemcsak a katolikus
egyházban áll ez fenn, hanem a zsidóságban, Izrael államban is vannak olyan
tendenciák, melyek felülről akarják meghatározni azt, hogy mit is szabadjon
az egyes embernek; hogy mit ehet, és mit nem ehet; hogy mi történhet az El-
Al légitársaság gépein, és mi nem. Ezek továbbra is domináló rendszerek,
holott a vallásnak szolgálnia és nem uralnia kellene, hogy az emberek
segítségére legyen.
Ha pedig vallási potentátok a hit uraivá válnak, akkor küzdeni kell
ellenük. És e tekintetben sem teszek különbséget, hogy katolikus püspökökről
vagy pápákról, vagy református, zsidó, vagy moszlim potentátokról van-e szó.
Nagyon sokat ártott a vallásnak, hogy uralmi intézményként lépett fel.
Szerencsére ma minden egyházban sokan vannak, akik ezt megértették - az én
példaképem a katolikus egyházban XXIII. János, aki megmutatta, hogy egy
pápának sem kell feltétlenül mutatóujját felemelve járnia, vagy mindig a
szexualitásról beszélnie. Ő volt az, akik megmutatta, hogyan tud az egyház
nyitni, hogyan válik vendégszeretővé.
Akkoriban volt a katolikus egyháznak a legnagyobb hitele a reformáció
óta. Azt remélem, hogy egy új mozgalom alakul a mi egyházunkban, amely
előremutat és az egyház újra vendégszeretővé válik; melyben a vallás,
mondhatni legjobb formájában mutatkozik.
Ajánlott irodalom
Hans Küng: Világvallások etikája. (Projekt Weltethos) Egyházfórum, Bp.,
1994.