EZREDVÉGI BESZÉLGETÉS PLÉH CSABA PSZICHOLÓGUSSAL
(Monory M. András - Tillmann J. A.)
(Forrás: http://bocs.hu)
- Minek tekinted azt, amit csinálsz?
- Nekem kétféle foglalkozásom van, pszichológus vagyok és nyelvész. Ez
azzal függ össze, hogy egy kétnyelvű faluban nőttem fel, de a mi családunk
nem tudott németül, csak magyarul. Rejtély volt számomra, hogy emberek más
nyelven beszélnek, amit én nem értek. Valahol ezekre az élményekre megy
vissza a nyelv iránti érdeklődésem.
Ma egyrészt azzal foglalkozom, hogy mi módon értünk meg mondatokat,
hogyan rakosgatunk össze a szavak elemeiből például egy olyan szót, mint
barátságaimból.
Hogy hányféle részjelentés-elemből áll össze; és hogy miként lehet az,
hogy azonnal értjük, mit is jelent ez a szó. Ezt az azonosultságot próbálom
kísérleti pszichológusként feltörni, hogy végülis ez tényleg lépésekből áll-
e. Az utolsó tíz évben aztán a nyelv és a pszichológia kapcsolatából
kiindulva elkezdtem valamivel általánosabban a megismerés problémáival
foglalkozni. Ezt ma megismeréstudománynak nevezzük, aféle tudományok közötti
vegyes saláta.
Nincs olyan külön szelete a világnak, amivel ez foglalkozna, mint ahogy a
növénytan a növényekkel foglalkozik, hanem valamiféle kölcsönösen érthető
nyelvezetet próbál teremteni a pszichológusok, a filozófusok, a
számítástechnikusok és a nyelvészek, sőt a biológusok számára az emberi
megismerésről; arról, hogy hogyan alakítunk ki belső képeket,
reprezentációkat, modelleket. Arról, vajon az ember egységes lény, vagy sok
kis megismerőből áll-e össze.
A belső világban ugyanazokat a problémákat veti fel, mint amik a külső
világban is felmerülnek; hogy egységes-e a kulturánk vagy szétesett;
egységes-e a személyiség vagy sok szétesett dologból áll össze és hasonlók.
- Pszichológiatörténettel is foglalkoztál. Milyen tanulságai voltak
ennek?
- Sokszor úgy képzeljük el a pszichológia történetét, mint valamiféle
dicsőséges hosszú menetelést, amely a ködből, a homályból és a
tudománytalanságból eljut a világosság, a győzelem és a tudomány mindenható
hatalmának világába. Ez félreértés. A XX. századi pszichológia története
világosan azt mutatja, hogy az emberre többféle mikroszkóppal lehet
tekinteni. A különböző pszichológiai irányzatok közötti harcok ezért soha
nem úgy végződnek, hogy van egy győztes és vége van a csatának, ettől kezdve
a viselkedéstan a győztes. Valójában néhány évtized multán mindig kiderül,
hogy a legyőzöttek szemlélete és szempontja újra visszatér.
A XX. századi pszichológiában legalább háromféle, egymásra nehezen
redukálható alapállást lehet megkülönböztetni. Az egyik az embert mint
viselkedő lényt fogalmazza meg és a legalapvetőbb pszichológiai kategóriának
a környezethez való mozgásos és cselekvéses alkalmazkodást tekinti. A
tudományos egyedüli lehetséges megismerés módszerének az objektív viselkedés
mindenki számára hozzáférhető megfigyelését tekinti. Azt szoktuk mondani,
hogy ez a harmadik személy pszichológiája.
Ez persze a naív ember pszichológiájának is legfőbb kérdése. Engem nem
igazán az érdekel, hogy hogyan lát színeket és formákat a szomszédék
Józsija, amikor elkezd a Marcsihoz járni; hogyan ismeri fel, hogy a
Marcsinak szőke haja van és gömbölyödő formái. A mai pszichológiát nem ez
érdekli, hanem az a motivációs rendszer, hogy miért lett olyan fontos
számára ez a lány. A pszichológia legfontosabb kérdése az, hogy a természeti
indítékainkból hogyan alakulnak ki valódi emberi vágyak, a vágyakból hogyan
lesznek szándékok, tervek, és hogyan élünk úgy, hogy másoknak, egymásnak is
állandóan szándékokat és terveket tulajdonítunk - hiszen én a ti
kommunikációitokat is csak azáltal értem meg, hogy azt gondolom, hogy
bizonyos szándékaitok és terveitek vannak azzal, hogy ezt vagy azt
kérdeztek, és így tovább. S a különböző jól ismert nagy irányzatok ezeknek a
témáknak a variációi és kombinációi. Hadd említsek egymindenki számára
nyilvánvaló irányzatot, a pszichoanalítikus gondolkodást. Freud munkássága
valójában mind a három modellt érinti és számos olvasata van. Van a
pszichoanalízisnek egy természettudományos, viselkedés-elvű olvasata. Az
ember egy a biológia könyvében megírt forgatókönyvet játszik le, a
libidófejlődés szakaszai, a vágyaknak különböző tárgyai követik egymást az
orális, tehát a szájon át való örömszerzés szakaszától a szexualitásig.
Ez egy előre megírt biológiai önkifejlődési forgatókönyv szerint egy
kauzális világban menne végbe. Egy másik értelmezés szerint az ember
valójában nem egy determinált forgatókönyvet követ. A pszichoanalízis
feladata azokat a rejtett jelentéseket - ez az tudattalan koncepciónak egyik
értelmezése - feltárása, amelyek az ember furcsa cselekedeteit, elszólásait,
tévedéseit, viccelődéseit vagy betegségeit is megmagyarázná. A
pszichoanalízis ebben az olvasatban igazából egy hermeneutikai diszciplina.
Egy harmadik olvasatban viszont a pszichoanalízis egyszerűen arról szól,
hogy az ember vágyrendszerei hogyan bontakoznak ki eredetileg adott
biológiai szükségleteiből, és hogyan lesz valaki számára olyan fontos, hogy
kifinomult elméleteket írjon a szentháromságról - valójában amiatt, mert
neki is sajátos konfliktusai vannak saját szüleivel, és így tovább.
- Ezek a különböző variációk és változások összefüggenek-e a nyugati
társadalom változásaival?
- A modernség kezdeteitől, a XVII. századtól kezdve többször felmerül az
európai gondolkodás történetében, hogy az embert objektíven kell jellemezni,
nem a belső szempontból, hanem a külső, a harmadik szempontból. Az is
felmerült már érdekes módon, Descaretes-nál még az állatokra, La Mettrie-nél
aztán az emberre vonatkozóan is, hogy hát ennek megfelelően, ha külső
szempontból nézzük, akkor gépnek is lehet tekinteni az embert. Mégis egy
átfogó és a pszichológia egészét lenyelni akaró viselkedéses-szempontú
felfogás a igazából a huszas években bontakozott ki. Nem érdektelen és nem
triviális módon: Amerikában és Oroszországban, a majdani Szovjetúnióban,
párhuzamosan, és szinte egyidőben. Ezt a viselkedésszemléletet a társadalmi
optimizmusból fakadt, abból a hitből, hogy az embereket egy nemzedék alatt,
vagy a saját életük során meg lehet változtatni. Ebből fakad az a közös
hitük, hogy az ember legfontosabb mozzanata a tanulás. Az ember tökéletesen
alakítható, hajlítható, ahogy az oroszok gondolták, hogy a saját
nyomorúságunkból egy nemzedék alatt magunkat kiemeljük egyszerűen azáltal,
hogy megváltoztatjuk az embert. Ez egy társadalmi program része volt, ami
megjelent ezekben a tudományos programokban.
Egy olyan világban, amely nagyon határozott tiltási rendszerekkel élt. Az
emberek hétköznapi életében is a legnagyobb feszültség a vágyaik és a rájuk
települő, mindentudó és nagyhatalmú, ugyanakkor atyai paternalisztikus
királytól a családfő hatalmán keresztül elnyomó rendszer között van. Ebben
az elnyomó világban a tünetek - sokan úgy értelmezik Freud üzenetét -
valójában segélykiáltások az elnyomott emberi vágyak, és szabadság felől
nézve. Ehhez egyébként nem is kell freudistának lenni, a harmincas évek
amerikai behavioristái is ugyanezt hangsúlyozzák; hogy csökkentenünk kell a
kudarcokat; az emberek azért rosszak, mert korlátok között élnek és sok
kudarc éri őket.
A pszichoanalízis szerint a korlátok valamiképpen beépített korlátok, a
társadalmi szempontú szerzők szerint ezek külső korlátok. De mind a kettőnek
volt egy olyan naiv üzenete a társadalomszervezés felé: csökkenteni kell a
korlátokat, liberálisabban kell nevelni; minél kevesebb akadállyal kelljen a
gyerekeknek és az embereknek általában szembenézni, és akkor mindenki
boldogabb lesz és mivel kevesebb kudarc lesz, csökkenni fog az agresszió, a
kegyetlenség és csökkenni fog az önmagunkkal szembeni kegyetlenség, ill. az
ilyen elfojtásokból fakadó betegségek száma. Társadalmi vetületében ez
nyilvánvalóan nem működött. Ugyan nem tudunk a múltban kérdőíveket
kitöltetni, de a rossz közérzet a kulturában, hogy Freud kedvenc kifejezését
használjam, ma ugyanúgy megvan, mint a századforduló világában.
Nem hiszem, hogy az emberi boldogtalanság mennyisége a liberális
neveléssel és az ösztönöket, a vágyakat szabadjára engedni hivatott
attitüddel csökkent volna. Az abszolút értelemben csökkent frusztráció
körülményei között az emberek továbbra is képesek, még Európában, adott
körülmények között, mészárolni egymást.
- Mennyiben játszott közre ez a koncepció az egotripek új típusának
megjelenésében és tömeges elterjedésében?
- Itt nem az önzés kritikájáról van szó, hanem a differenciálatlanságról,
arról a típusú önközpontúságról, ahol saját magam vagyok, nemcsak az
egyetlen mérce, hanem az egyetlen lehetséges terep. Nem is próbálom magam
beleélni mások helyzetébe, mert valahogy a magammal való foglalkozás úgy is
meghozza a maga eredményeit. Például néhány évvel ezelőtt óriási botrányt
okozott Nyugat-Európában Jacques Attalinak, az egyik nagyhatalmú, Kelet-
Európa megsegítésére létrejött londoni bankház főigazgatójának esete. Attali
szerintem egy jellegzetes narcisztikus ember, aki hallatlanul nehezen tudja
határok között tartani saját személyiségének állandó expanzióját.
Szinte azonosítja magát a világgal, nehezen tud határokat találni saját
maga és a világ között. Ami önmagában nem lenne baj, de az már érdekes, hogy
egy ilyen, elvileg rendkívül elfoglalt, állandóan nehéz gazdasági döntéseket
hozó bankvezérigazgató ideje java részében, mondhatni önkiterjesztő
posztmodern regényírással foglalkozik a munkahelyén.
De nem ezért távolították el a bank éléről, hanem mert túlzott vonzalmat
mutatott a márvány iránt és ezt már a bank vezetői megelégelték.
- A határok kérdése más területek, a való és a különböző típusú
látszatok közötti elmosódás problémájaként is egyre élesebben
vetődik fel.
- Nem csak hogy nem valóságos tárgyakat látunk, hanem csak felületeket,
amelyekről még az sem világos, hogy miből jöhettek létre, vagy olyan
mozgásokat, amelyekhez foghatót nem látunk a világban. Eltűnik ezekből a
történet. A mi szokványvilágunkban, s ezt nagyon sokszor el szoktuk
ismételni, mi azáltal teszünk érthetővé és koherenssé magunk számára
dolgokat, azáltal emeljük be a lehetségesből a valóságosba, hogy történetté
tesszük. A fikcióink is valójában lehetséges történetek. A meséket ez
különbözteti meg az eposzoktól és a regényektől, hogy azok lehetséges
történetek. Nem valóságosak a hősök, akiket ugyan meg is neveznek a
regények, de történhetnének így is a dolgok. A klipp világa nem mond el
semmiféle történetet.
Állítható az is, hogy ez egy posztmodern életmód lehetősége, ahol a
tényleges célokkal jellemzett instrumentális élet, szóval az a gürcölő élet,
amit élek az iskolában, gyárban, és így tovább, mellett egy másik életem
van, amiről egy másik ember gondoskodik. Nem én, mert azt csak úgy adják
nekem, és ahol nemcsak hogy nekem nincsenek céljaim és terveim, hanem az
általam látott, a nekem juttatott világban sincsenek célok, tervek, és a
racionalitásnak megfelelő szerveződések, hanem csak az emberi élménymód
határán való mozgás létezik. Egyszerű példa: hogyan ismeri az a mai gyerek a
zebrát, aki még nem volt állatkertben?
A könyvekbol. Ő úgy érzi, hogy a zebrát ugyanúgy ismeri, mint a lovat,
pedig ez egy nagyon kérdéses dolog. A zebra, ugyanúgy, mint a televízió
híradó, vagy a videobetét a multimédiában, már közvetett ismeretszerzés.
Tehát a közvetettnek és a közvetlennek, az első kézből való és a mások által
kódolt ismeretnek a határa mosódik el ezekben a helyzetekben is, ahol az
ember kontrollálni véli a paramétereit ennek az imbolygó ismeretvilágnak.
- Hasonló probléma jelentkezik a drogok egy részénél is, ahol szintén
a realitás más eszközökkel történő folytatása vagy leváltására
tesznek kísérletet.
- Az igény, hogy átlépjünk tudatállapotok határain és vizsgáljuk azt,
hogy van-e lehetőség valamilyen más élménymódra, egyidős az emberiséggel. A
különböző kulturákban nagyon sokféle eljárásokat alkalmaznak, magashegyi
meditálástól kezdve a kezdetlegesen erjesztett sörökön keresztül a
legkülönbözőbb, a hatvanas végére népszerűvé vált - antropológusok által is
újra felfedezett - kábítószerekig. A szereket használó ember első lépéseiben
mindig azt hiszi, hogy a kompetencia az ő kezében van. Akkor élek vele,
amikor akarom; én magam határozom meg, hogy milyen állapotba, milyen
hangulatba kerülök. A probléma az, hogy ez csak az első lépésre érvényes. A
szerek egy idő után, triviális biokémiai mechanizmusok révén inkompetenssé
tesznek: nem tudok megszabadulni a szerektől. Ebből állandó ellentmondás
adódik: ki akarok lépni a hétköznapok szürke valóságából, ezért használok
szereket, de ezáltal egy még szürkébb meghatározottságba kerülök. A mi
korunkban ez a determináltság elleni lázadásnak egy eszköze, de ezzel egy
újabb determináltság jön létre, mert kialakul a függőség.
Amikor a hatvanas években először söpört végig a nyugati kulturán egy
droghasználati hullám, akkor teljesen világossá vált, hogy ezeknek két
alapvető funkciója van a szokvány életből való kilépésben: az egyik a
hangulat befolyásolása, a másik pedig a szokatlan, tehát a valóságtól eltérő
élményeknek, az alternatív realitások keresése. Ez utóbbi különösen annál a
népességnél jelentkezik erősen, aki egy normál, nagyon is beszabályozott,
azt is mondhatnám, hogy, hogy technokrata életmódot él. Tehát ma nem annyira
a hangulatszabályozás eszközei - szemben a hatvanas évekkel, ahol mind a
kettő jellemző volt -, hanem sokkal inkább az alternatív realitás
keresésének eszközei: hogyan lépjek ki ebből a világból egy olyan világba,
mint amit a klippek mutatnak. A drog ennek egy eszköze, és ugyanígy az
elmosódás problémájához tartozik, mint az, hogy hol van a határ a valóságos
és az elképzelt, a valóságos és a virtuális között.
Kérdés az, hogy a jövőre kivetítve nézzük, hogy a valóság és a képzelt
vagy megalkotott valóság közti határok elmosódása meddig tűrhető. Tehát
meddig tud ezzel játszani, együttélni egy társadalom anélkül, hogy
veszélyeztetné a saját instrumentális biztonságát (meddig tud szenet és
olajat bányászni, és egyáltalán el tudja-e látni a saját technikai
feladatait). Szerencsére nem tartunk itt, de ez nagyon érdekes probléma lesz
a következő 20-30 évben. Ez ugyanis nemcsak a személyi szabadságjogok
korlátozásásának kérdését veti fel, hanem hogy a civilizáció gyakorlati,
technikai alkalmazásaival mennyire kerülhet ellentmondásba, egyáltalán a
virtualitásnak a problémája hogyan kerül majd ellentmondásba.
- Megragadható-e valamiképpen az a változás, ami a személyiségben ill.
a személyiségről alkotott koncepciókban végbement?
- A XX. századi pszichológia (mint tudomány és az ember pszichológiája)
változását meg lehet ragadni egy nagyon kitüntetett oldaláról. Hogyan is
változik meg az énről való felfogásunk? Azt szoktuk mondani, hogy kezdetben
vala a rend és egység világa, szóval kezdetben vala a Descartes által
világosan kifejtett gondolkodási egységkoncepció. Az ember személyiségét és
énjét gondolata egysége biztosítja, ill. fordítva, a gondolkodás egységének
a biztosítéka a személyiség egysége.
Ez a kettő valahol egymást feltételezte, de ugyanígy a modern kor
klasszikus művészetében is megvolt ez az egység. Nemcsak a drámai hármas
egység ilyen, hogy világosan, egy helyen történjenek a dolgok és egy szálon.
De ugyanez megvolt a regényírásban is. A XX. század abból a szempontból
nagyon érdekes, hogy mind az én egységére vonatkozó felfogásunk, mind pedig
az elbeszélésminták egységére vonatkozó felfogásunk megrendült. Ez több
hullámban történt, közben voltak átmeneti megszilárdulások. A pszichológia e
tekintetben ugyanolyan válságokon vagy átalakulásokon ment keresztül mint az
irodalom vagy a filozófia. Elsőként az én egységébe vetett hitünket a
pszichoanalízis töri meg, méghozzá legalább két értelemben: egyrészt az
egységes ént három részre bontja. Vannak valahol vágyaink, amelyek többnyire
nem tudatosak, nem áttetszőek, nem áttekinthetők számunkra, mert az én
hagyományos felfogásához az áttekinthetőség is hozzátartozott: a belső
világunkat ugyanolyan jól látjuk, mint a külső világunkat, sőt, jobban.
Freud három világot tételez fel: a vágyak világát, a parancsok és elvárások
világát (a felettes ént), és a kettő között egyensúlyozó szegény,
idegeskedő, kicsit ízzadó állomásfőnököt, (aki a tulajdonképpeni én), aki
megpróbálja összeegyeztetni a vágyak és az eszmények világát. Ez persze még
nem okozott igazi válságot, mert ez némiképpen megfelel a zsidó és
keresztény kulturában amúgy is meglévő képnek, hogy az ember valójában az
isteni elhivatottság kijelölte magasabbra rendeltség, és a maga a testi
esendőségek közötti állandó egyensúlyozásban él. Az embernek ez a drámája a
Biblia szemlélete szerint is dráma. Így ez még nem volt igazi
megkérdőjelezés. Az már inkább, hogy Freud úgy gondolta: az én nem ura a
saját házának, nem találja a koherenciát, széteső gondolatai vannak,
áttekinthetetlen szimbólumok kavarognak a fejében, amiben csak egy
másodlagos építkezéssel tud rendet teremteni. Nagyjából ugyanekkor, a század
elején Ernst Mach az osztrák filozófus munkásságában ugyanez a
megkérdőjelezés sokkal redikálisabban megy végbe. Mach kezdi el hirdetni,
hogy az ember énje tulajdonképpen nem más, mint egyedi élmények össze-vissza
hányt sokasága.
Olyan, mint egy szalmakazal, és az csak egy hipotézis, hogy van egy
énünk, van egy személyiségünk, aki mindennek a hordozója lenne. Mach még úgy
gondolta, hogy ennek a hipotézisnek alapja a saját testünkről való élmény.
Nincs egy olyan rend, mint a mese rendje. A rendet csak az a hitünk teremti
meg, hogy mindezt a saját testünkről meglévő szintén élményszerű dolgainkhoz
rendeljük.
Ez a szétesés a század tizes, huszas éveinek új regénykísérleteiben
ugyanígy megjelenik. Ha ebből a szempontból értelmezzük Proustot vagy
Joyce-t, akkor a jellegzetes írásmódszerbeli újításaik mögött egy olyan
filozófiai újdonság is van, hogy az életnek nincs egy előre megtervezhető,
biztos pontja. Ha van az elbeszélésnek valami rendje, azt csak az élmények
kuszasága adhatja, mint Joyce-nál, vagy pedig az emlékezés asszociatív
fonala, mint Proustnál. De nincs egy terv, ahol egy hős eljut valahonnan
valahová, ugyanúgy, ahogy a fejünkben sincs egy világos rend, egy én, aki
mindennek ura és akimindennek értelmet ad. Ezt lehet szomorúan
interpretálni, és azt mondani, hogy úristen, szétesett a világ. Ez a
hagyományos értelmezés. Ezt a szétesést a mostani századvég újra kezdi
értelmezni és újra kezdi kultiválni. Sokkal lágyabb és viccesebb, kevésbé
tragikus hangsúlyt ad a dolgoknak. Ennek van egy tudománytörténeti oka is.
Ugyanis a biológiai tudományok, ezen belül a neuro-biológia, továbbá az
evolúciós elmélet fejlődése többé-kevésbé meggyőzték a filozófusokat is. A
neurobiológia számos konkrét felismerésében világossá tette, hogy végsősoron
az emberi én és a személyiség konstruált fogalmak. Nem úgy épül fel az
ember, hogy kiinduló pontként van a halhatatlan lelke és az megtöltődik
gondolatokkal, hanem van a sajátos önfejlődéssel jellemzett magasabb
idegrendszere, amely létrehoz saját magáról koncepciókat, mint például az én
vagy a személyiség fogalmát.
Van egy nagyon jellegzetes elmélet, ami egy új rendet próbál teremteni
ebben a XX. század végén.
Daniel C. Deneth elmélete, amit az én narratív felfogásaként szoktunk
emlegetni. Ez egy olyan elbeszélő-felfogás, ami sok posztmodern
írásteoretikus koncepciójával is rokon. Rortyéval elsősorban, mivel ő kicsit
feszesebben fogalmazza meg, mint az írásteoretikusok.
Koncepciója szerint az ember mindent úgy tesz koherenssé, hogy
történeteket próbál csinálni belőle. Mindent úgy értelmezünk a világban,
hogy áttesszük egy belső elbeszéléssé. Ugyanezt tesszük magunkkal; mindenből
elbeszélést csinálunk, így megkonstruáljuk magát az írót is. Úgy teszünk,
minthogy ha lenne egy tényleges magunk, aki számára írnánk ezeket a
történeteket. Erre persze mondhatnánk azt, hogy ez egy nagyon szomorú kép az
emberről. Ez a koherencia egy önmagába zárt, egy belső világban létrejövő
koherencia és nem társak közötti koherencia. Amivel a szolipszizmus vádját -
mi szerint olyan emberkép, ahol az újra megtalált rend is kizárólagosan
belső rend - ki lehet védeni, az, hogy maga az elbeszélés mint olyan, mindig
feltételez egy közönséget. Továbbá az, hogy az elbeszélés, az
elbeszélésminták, amelyek segítségével koherenssé tesszük a dolgokat,
valójában a társas interakciókból származnak. A társak világa a Piroska és a
farkasban meg egyéb történeteknek az alapvető patterjein keresztül lép fel;
állandóan ezekkel bombázzuk a gyerekeket, hogy hogyan is kell értelmezni a
világ jelenségeit.
- Korábban említetted, hogy ez a személyiség-koncepció a komputer
metafórájára épül.
- A mai világban minden izgalmas elmélet valamiképpen összekapcsolódik a
komputerekkel. Metafora-alkotásunknak ez egy új forrása. Deneth egész
elbeszélő metaforájának is központi mozzanata a számítógép. Szerinte úgy
kell elképzelnünk önmagunk állandó megkonstruálásának folyamatát, mint a
szövegszerkesztést. Képzeljünk el egy olyan szövegszerkesztőt, ahol mi
állandóan különböző változatokat készítünk a kéziratokról. Ez mindig így is
szokott lenni. És aztán, normális körülmények között lesz egy, amire azt
mondjuk, hogy ez a végső, ezt elvisszük a szerkesztőségbe. De ilyen
szerkesztőség nincsen. Nincs olyan biztos hely, ahová a végsőt le tudnánk
adni. Akkor viszont minden eseményről, ami történik velünk, egyszerre több
szövegváltozatunk van. Az értelmezés állandó labilitásának világában élünk.
Olyan a fejünk, mint hogy ha mindenről - beleértve saját magunkat is -
egyszerre szövegváltozatunk lenne, és nem eldönthető, hogy ezek közül melyik
az igazi.
Amikor valódi szövegeket írunk komputeren, mindig a legutolsó az
érvényes, de előfordul, hogy visszamegyünk a hárommal előttihez, mert az
mégiscsak jobb volt.
A belső emberi világ rendezésére a többszörös szövegváltozat metafóráját
használja Deneth. Mindenről több egymás mögé rendezett szövegváltozatunk
van. Az egyik kritikus mozzanat ebben az, hogy ezek a szövegváltozatok
mindig értelmezések. A másik viszont az, hogy ezek labilis értelmezések,
amelyek között válogatni lehet, s a pillanatnyi helyzet egyiket vagy másikat
ugratja ki mint győztest.
- Említettél néhány kritikus területet, amelyek veszélyesek az - így
vagy úgy koncípiált - személyiségre nézve. Hol mutatkoznak még
további veszélyek?
- A XIX. századtól kezdve a cipőt már nem magunk készítjük, hanem a
suszter, mint ahogy a ruhát sem otthon varrjuk, hanem szabóhoz visszük.
Ugyanez a specializálódás végbement a saját magunk apró bajaira vonatkozóan
is. Az önsegítő mozgalmak is a hetvenes évektől kezdődően azért jöttek létre
- és Magyarországon is azért erősödnek egyre jobban -, mert észlelik ezt a
veszélyt. Ha az ember maga kreálja a problémáit, akkor módja van a
megoldásukra is, és nem kell minden dologban egy a fogasról leakasztott
szakember segítségére hagyatkozni. Én a fő veszélynek a saját sors fölötti
uralomról való lemondást érzem. A szakember, ha úgy tetszik, a pszichológia,
ott segíthet, hogy éppen azt hangsúlyozza az emberek számára, hogy nem
kiszolgáltatottak misztikus erőknek, hanem problémáik java részét maguk
okozzák, ezért meg is tudják oldani azokat.