EZREDVÉGI BESZÉLGETÉS JEAN CLAIR MŰVÉSZETTÖRTÉNÉSSZEL
(Monory M. András - Tillmann J. A.)
(Forrás: http://bocs.hu)
(Serény Zsuzsa fordítása)
- Ön "ideátora és kurátora" volt a 95-ös Velencei Biennalénak, és
igazgatója a párizsi Picasso Múzeumnak, e mellett számos
művészettörténeti munka, köztük - egy magyarul is megjelent -
Duchamp monográfia szerzője. Minek tekinti saját tevékenységét?
- Végül is egyetlen foglalkozásnak sem vagyok igazán képviselője.
Múzeumigazgató vagyok, tehát egy személyben művészettörténész, ügyvezető,
állami tisztviselő; de ugyanakkor a kortárs műalkotáshoz, a művészekhez
kötődöm, baráti kapcsolataimban és mindennapi életemben egyaránt.
Párhuzamosan foglalkozom a múlt tanulmányozásával és a jelen vizsgálatával.
Ez egy igen nehezen fenntartható állapot: egyszerre kell maximális
szigorúsággal vizsgálni a múltban történteket és maximális figyelemmel
fürkészni az éppen történő dolgokat.
- Mi az, ami leginkább megváltozott az utóbbi évtizedek művészetében
és a művészet környezetében?
- A modern művészet roppant nagy kiterjedésű mozgalom, amely 1895 körül
kezdődött, és mostanára fejeződött be. De lehet, hogy már több mint húsz éve
véget ért. Egy igen hosszú időszakkal állunk szemben, amelyet egyelőre még
nem tudunk igazán átlátni, sem felmérni az általa hordozott értékeket. Úgy
tűnik, mintha lenne egy törés 1945 tájékán, a háború, a tömegmészárlások
felfedezése után. Azóta mintha egy új folyamat kezdődött, amit én a
műalkotás elhomályosulásának neveznék. Másfelől pedig, társadalmi szinten, a
képzőművészeti alkotás helyzetének, szerepének, fontosságának háttérbe
szorulását látjuk.
Ebben igen sok tényező játszik szerepet. Az általános felfogással
ellentétben, a műalkotásnak mindig is volt szerepe, mindig volt haszna,
mindig is valaminek, vagy valakinek a szolgálatában állt. A képzőművészet
igazán nagy korszakai éppen azok, amelyekben a művészet valamilyen célt vagy
eszmét szolgált: az egyház céljait és a transzcendenciáról kialakított
képzetet; a monarchia eszméjét; a demokratikus rendszerekről alkotott képet;
illetve, az avantgard idején, annak az eszmének a terjesztését, miszerint a
művészet egy jobb, igazságosabb, szebb társadalom felé vezet, és a művész
feladata, hogy mutassa az utat. Azonban az utópiák bukása, azoknak az
ideológiai rendszereknek az összeomlása, amelyekre a 20. század épült - és
amelyeknek ma dermedt és kétségbeesett örökösei vagyunk -, eltörli a
művészet összes kapcsolódási pontját. Hacsak nem fogadjuk el az utolsó
utópiát, mely szerint a modern művészet - ha hihetünk Malraux-nak és néhány
más teoretikusnak - a művészet lényegének, a művészi folyamat autonómiájának
felfedezése lenne, egyfajta második eljövetel, a művészet végső értelmének
kinyilatkoztatása, egy olyan korban ahol már nem szükséges hasznosnak
lennie. De: a művészet mai helyzetében, az ideológiák és a társadalmi
utópiák kudarca közben, ez a végső utópia egy önmagában létező, önmagára
reflektáló, önmagát elemző, önmagát imádó művészetről szintén darabokra
hullik, mert napjainkban túl sok kortárs képzőművészeti megnyilvánulás
esetében van az az érzésünk, hogy csupán önünnepléssel, nárcizmussal,
illetve egyfajta filozófiai idiomatizmussal van dolgunk, miszerint senkit
nem érdekel, senkit nem érint, senki nem érti, amiről szó van, kivéve a
beavatottak egy nagyon szűk körét. Tehát egyfajta szektatevékenységhez
jutottunk el, amely kizárólag a magáról való elmélkedéssel, saját
önpusztításával vagy saját nárcizmusával van elfoglalva. És ez bizony a
hanyatlás vagy elhomályosulás jele.
- Ön szerint mi vezetett erre?
- Például az, amit Lévy-Strauss néhány évvel ezelőtt a mesterség
elvesztésének nevezett. Hogyan értékeljünk egy olyan művészi gyakorlatot,
amely lehetségesnek tartja a mesterség, a szaktudás elsajátításának
elhagyását?
Nem akarom ezzel az akadémizmus vagy a kézművesség dicshimnuszát zengeni.
Egyáltalán nem erről van szó. De mindenképpen igaz, hogy egy média
kifejezőereje - bármelyikről legyen is szó - az általa felhasznált
lehetőségek technikai sokoldalúságának függvénye. Mit csinál egy művész
egész nap egyedül a műtermében, a zsenialitás terhével a vállán, miközben
hiányoznak az eszközei, amelyek segítségével kifejezhetné idegrendszerének
bonyolultságát? Nagyon kevés, ami megmarad, és ez elkeserítő és igen gyakran
elkeseredett helyzetet szül. Az utolsó nagy festők, pl. Francis Bacon, sok
amerikai, vagy német művész, mint Lüpertz, Baselitz, fiatal korukban igen
szigorú tanulmányokban részesültek. Tehát megvolt a lehetőségük, hogy
szétzúzzák, túljussanak ezen a tudáson. De legalább tudják, hogy mi az. A
most 55-60 évesek az utolsók, akik még részesültek ebben az oktatásból. Akik
utánuk jönnek viszont már teljesen fegyvertelenek, teljesen kifosztottak,
teljesen magukra utaltak. Azt várják tőlük, hogy alkotók legyenek,
képzőművészeti zsenik, de közben üres kézzel állnak és így nem jutnak
messzire.
Tehát mindezek: az ideológiák kudarca, az utópiák bukása, a műalkotás
társadalmi befogadásának elvesztése, a művészkörök önelégült nárcizmusa,
amely a modern művészetet hősies kalandként láttatja - persze ez a mítosz is
darabokra hullott a politikai utópiák elbukásakor -, továbbá a szaktudás
fokozatos elvesztése, a társadalmi szinten történő elszigetelődés, a
nagyközönség érdektelensége a kortárs képzőművészeti alkotások irányában,
ezek tehát mind közrejátszanak abban, amit én a műalkotás
elhomályosulásának, fogyatkozásának nevezek.
- Mennyiben játszott közre mindebben a modern művészet
intézményesedése, betagolódása a "dolgok rendjébe"?
- A modernitás teljes mértékben intézményesedett, az államok, a városok,
Amerikában a kurátorok segítségét, támogatását élvezik. A művészek
nyugdíjalapokat, alkotóházakat hoznak létre és az ezzel járó haszontalan
papírmunkával foglalkoznak. A kalandvágy teljesen eltűnt. Nyersen
fogalmazva: sok mai művésznél erősen jelen van a kishivatalnok-szellem. És
ez elvesz valamit a hitelükből. Egy zseni létrehozásához elegendő három, a
művészetek világában jártas ember: kell egy megfelelő rovattal rendelkező
műkritikus egy újságnál, kell egy múzeumi körökben valamelyes tekintéllyel
bíró múzeumigazgató, és történetesen egy művész, aki létrehozza a
műalkotást.
Ha ez a három együtt van, akkor már könnyű azt a látszatot kelteni, hogy
új tehetség tűnt fel. A szóban forgó tehetség aztán tart, ameddig tart, mint
egy kérész, vagy egy rózsa: egy hétig vagy három évig, de alig tovább. Ettől
függetlenül persze megdöbbentő a jelenség: a művészet területére is betörő
gyors avulás, felgyorsult fogyasztás.
A marketing módszerei betörtek a művészet világába is, márpedig ezek az
ipar, a sorozatgyártás módszerei. Ez igen súlyos probléma, mivel egy
műalkotásnak - még ha valaminek a szolgálatában áll is, ha mégoly pontos
szabályoknak engedelmeskedik is, ha különleges normáknak felel is meg -
mindig az a célja, hogy kitörjön a gazdasági vagy üzleti meghatározottság
keretei közül.
Franciaországban az állam erőteljesen részt vesz a művészeti piac
irányításában. Az Egyesült Államokban magánmúzeumok működnek, kurátor-
rendszerrel. A kurátor ott ül a múzeumot irányító bizottságban és arra
törekszik, hogy a termeiben található magángyűjtemény értékét elismertesse.
Egy múzeum esztétikai politikája, beszerzési és kiállítási politikája tehát
mindenképpen egy, vagy néhány ember személyes választásaitól függ majd, aki
arra fog törekedni, hogy X. festménye, amelynek a birtokában van, ne
veszítse el túl gyorsan az értékét. Tehát itt is a rendszer romlottságát
látjuk, amely nem is tér el nagyon a francia szisztémától, ahol egy szűk
párizsi körnek sikerült saját ízlését és értékrendszerét rákényszerítenie az
egész országra, egy koncepciójában nagyon is jakobinus piramisrendszernek
köszönhetően, amely a központi, párizsi modellt reprodukálja a vidék
városaiban. Végül is nincs nagy különbség. Ez is, az is a gyors elavulás
hasonló jelenségeivel jár. És ugyanakkor arra készteti a művészt, hogy ha
implicit módon is, de olyan modelleket kövessen, amelyek ugyan nincsenek
kimondva, mégis jelen vannak.
- Érzékel-e ma ezen túlmutató törekvéseket, más irányba tartó művészi
pályákat?
- Vannak kivételek, vannak ma is, akárcsak régen, olyan magányos
művészek, akik távol maradnak ettől a "hiúság vásárától" és továbbra is
dolgoznak. Csak nagyon nehéz megismerni őket, éppen a dolog természetéből
fakadóan, és ugyanígy, nekik is rendkívül nehéz elismertetni a művészetüket,
mert nincsenek benne a main stream-ben. A levél fonákján helyezkednek el, s
ez az oldal mindig csak később tűnik elő. De ez is egy olyan jelenség, ami
már régóta létezik, csak ma talán valamivel erőteljesebb, alattomosabb.
Például Giacometti, aki még a '60-as években is csak öntöttvas-árban tudta
eladni a szobrait, és 69-ben meghalt. Ma mindenki elismeri Giacometti
tehetségét, de a '60-as évek elején még csak egy szűk kör által elismert
művész volt és munkáira nem volt kereslet. Ugyanezt elmondható számos más
névvel kapcsolatban is. Napjainkban valószínűleg ugyanígy találunk 40-45
éves művészeket, akik alkotnak ugyan, de távol maradnak a modern művészet
nagy piaci hadjárataitól.
- Kialakulhat-e ilyen körülmények közepette valamiféle kánon;
egyáltalán rá lehet-e látni a közelmúlt művészetére?
- Az utóbbi tíz évben rengeteg olyan tanulmány jelent meg, amely éppen a
művészettörténet-írás lehetetlenségét taglalja. Hans Belting, az egyik
legjobb német művészettörténész, írt egy könyvet " A művészettörténet vége"
címmel, és az amerikai Arthur Danto is vele közel egy időben jelentetett meg
egy hasonló című könyvet. Ezek a művészettörténészek mind arról beszélnek,
hogy nem vagyunk birtokában napjainkban azoknak a fogalmaknak, amelyek
segítségével felállíthatnánk egyfajta történeti folyamatosságot, amely a
modern és a kortárs művészettörténet megírásának alapja lenne. Minden
támpontot elvesztettünk, és valójában már nem is tudjuk, miről beszélünk.
Nem tudjuk mi a valódi tárgya annak, amiről beszélünk. Miről is van szó,
amikor művészettörténetről beszélünk? Mi is magának a művészetnek a tárgya?
Nem ismerjük már ezt a tárgyat. Mi a kapcsolat Joseph Beuys között, aki
Düsseldorfban politikai és társadalmi akciókat kezdeményezett, hogy
ökológiai megfontolásokból fákat ültessen, és Baltus között, aki műtermében,
a Medici villában éppen a quattrocento szellemében festette remekművét. Két
annyira eltérő jelenséggel van dolgunk, hogy nincsenek meg az eszközeink,
hogy egyetlen történetbe foglaljuk őket. Egy módszertani kudarcról van itt
szó, amely az ideológiák, az utópiák, az értelem kudarcát, a társadalmi
hasznosság kudarcát kíséri, tehát mindazokat a dolgokat, amelyeknek a
legteljesebb válságát éljük.
- Ugyanakkor még soha nem épült ennyi kortárs múvészeti múzeum.
- Az a paradox helyzet állt elő, hogy mindennek ellenére; a válságok, a
háttérbe szorulás, a módszertani vagy kritikai tehetetlenség ellenére, soha
még ennyi új épületet nem emeltek a modern vagy kortárs művészetek
befogadására. Ezzel egyidejűleg azonban a kultúra leértékelődik.
Napjainkban ráadásul egy modellválsággal is szembe kell néznünk. Mi az a
modell, az a minta, amelyre a művészet támaszkodhat az új tárgyak
létrehozásánál? Az utóbbi időben gyakran láthattuk a modellnek, mint
olyannak a kigúnyolását. Az önironikus, önostorozó, önmagát bíráló
művészetet. De ezzel újra ahhoz a visszássághoz érünk, amelyet a saját magát
mintául vevő művészet jelent. Egyfajta tautológia ez, a 19. század l'art
pour l'art mozgalmának századvégi változata. Magának a művészetnek
szakadatlan - általában keserű és maró - ismétlése, gépies másolása.
Egyfajta modorosság. Önmagát mintázó művészet.
- Korábbi korszakokban a művészetnek mindig volt valamiféle
"hátországa", ahonnan insiprációit merítette vagy amit az alkotók
referenciának tekintettek, mint régebben a vallás, később a
tudomány. Van-e a mai művészetnek megkülönböztett érdeklődési
területe?
- A most 50-60 éves művészek nemzedéke a kulturális örökség
összegyűjtésével próbálkozott. Ez elsősorban a németekre vonatkozik, akik a
német expresszionizmus örökségét próbálták feldolgozni. Kiefer és Baselitz
valójában a német múlt, a germán mítoszok felélesztésére épített. Rengeteg
ellentmondással egyébként, már ami az erdő és a germán mitológiai hősök
iránti rajongást illeti. Mégis egy felélesztésről van szó, a '45-től
körülbelül '65-ig tartó nagy emlékezetkiesés után. A jelenlegi nemzedéket
viszont, főleg az amerikaiakat, úgy tűnik, inkább az érdekli, ami a
barlangrajzok idején foglalkoztatta a művészetet: a halál és a betegség
kérdése. Mivel a művészet egyfajta talizmán, a halálfélelem elkerülésének
eszköze volt. Kiki Smith-nél például, és elsosorban a nőknél jelenik meg,
mint a testábrázolás, illetve a betegség, a halál, az emberi halandóság
eszméje, amelyek rendkívül felkavaró, gyakran szinte beteges tárgyakban
öltenek testet. Amely tárgyak mégis mintha a művészet gyökereihez, egészen
az őskorig, nyúlnának vissza. Ez elég furcsa. Lehet, hogy ennek a
jelenségnek nem lesz igazán jövője, mindenesetre döbbenten figyelem, hogyan
vált néhány év leforgása alatt a testnek és az egyén halandóságának eszméje
szinte kizárólagos témává a ma 35-40 év közötti művészeknél. Mintha a
művészet bezárná a kört, mintha visszatérne ugyanazokhoz a rögeszmékhez,
amelyek az első embert kísértették, amikor keresztet dobott egy holttestre,
hogy halhatatlanná tegye, hogy megvédje a rontástól.
- A klasszikus modern időről időre felfedezett magának ismeretlen
területeket, új kultúrákat. Jó ideje már nem érkeznek ilyen
híradások.
- A probléma az, hogy mára körbejártuk a földgolyót. Nincs több olyan
forrás, amelyből új formákat meríthetnénk. Bejártuk már Afrikát, Óceániát,
Ázsiát, az Új-Hebridákat, nem maradt semmi, nincs több kiaknázható fekete
kontinens, amely új mintákkal szolgálna. Visszatérve az előző témához: lehet
viszont, hogy vannak új modellek, amelyek a biológia, a genetika területéről
jönnek. A szervezet, a teremtés, az élet misztériumaival foglalkozó
kutatások területéről. Létezik egy igen kiterjedt tudományos, és vizuális
képvilág, méghozzá konkrét képvilág, az emberi test belsejének világa.
Különösképpen a női művészeknél vált ez ihletforrássá.
Az utolsó felfedezett kontinens maga az emberi test lesz, abban a
formában, ahogy a biológia és a genetika elénk tárja.
- Az emberi test tudományos feldolgozása során mi marad a művészetre?
- A tudomány irányítja a világot, a művészet pedig lakhatóvá teszi, ami
két különböző dolog. A művészetnek továbbra is megmarad a mágikus szerepe,
aminek lényege, hogy közelebb vigyen a valósághoz, amelyben élünk, miközben
a tudomány folyamatosan elemzi és megoldja ezt a valóságot, egyre kisebb,
lakhatatlan méretű részekre bontva a világot.
Lakhatatlanra, nem csak azért, mert az avatatlan számára ezek
felfoghatatlanok, hanem azért, mert az értelem számára is azok. A tudomány a
valóságot teljesen elvont módon kezeli, míg a művészet, még ha a minimal
art-ról, vagy a concept art-ról van is szó, mindig a kézzelfogható,
materiális alkotásnál marad. A két terület tehát teljesen
összeegyeztethetetlen. Egymástól nagyon eltérő eljárásokról van szó.
Még akkor is, ha mondjuk a biológia által létrehozott anyag képes
mintákkal szolgálni a fiatal művészek számára. De ez talán az egyetlen olyan
terület, ahol lehetséges az érintkezés.
- Megítélése szerint hol készülnek ma a legígéretesebb munkák?
- Napjaink képzőművészetében az alkotóenergia a mozi, a video és a
számítógépek felé tolódik el. Ez, a szinte emberi agyként működő
háttérrendszerrel kiegészítve lehetővé teszi akár a gondolkodási vagy
érzelmi folyamatok kifejezését, amit a hagyományos képzőművészeti formák
soha nem tudtak kifejezni. A virtuális képek csodálatos, új lehetőségeket
nyitnak meg, így teljesen új szemszögből kell újragondolni a hagyományos
értelemben vett esztétika számos nagy régi problémáját. Például a mimesis
kérdését, amely a 16-17. századi klasszikus retorikában igencsak sarkalatos
pont volt, ma ugyanez a probléma visszatér a virtuális képvilággal: hol van
a mimesis? meddig tart a valóság? hol kezdődik a valóság másolata? mi a
tökéletesség? mi az észlelés torzítása? Ezek megint olyan problémák, amelyek
majdnem a kanti vagy a klasszikus esztétikához vezetnek vissza, és amelyek
megint a művészek kezében vannak.
Nem kell tehát azt gondolni, hogy az avantgardot tagadó régimódi lennék,
egyszerűen csak azt mondom, hogy az avantgard ma nem ott van, ahol
gondolnánk, nem az ellenművészet, a dada, Duchamp vagy a happeningek x-edik
változatában kell keresnünk. Ami ezeken a területeken történik, az tényleg
valami teljesen új, lenyűgöző dolog. Éppen azért, mert itt is hatalmas
szakmai tudásról van szó, amit el kell sajátítani ahhoz, hogy eredményeket
lehessen elérni. A mai filmesek igen nagy része reklámfilmmel kezdte a
pályáját. Reklámmal, amit a képzőművészeti és intellektuális leleményesség
gyöngyszemeinek tekinthetünk.
- Valóban azt gondolja, hogy a tetszőleges tartalmakat szolgáló és
bármit kiszolgáló hirdetésipar serkenti és inspirálja leginkább a
mai alkotóevékenységet?
- Azt hiszem, nem lehet elkerülni, hogy valaminek vagy valakinek a
szolgálatában álljunk. A reklám szolgál: az a feladata, hogy hasznos legyen.
És ez egyáltalán nem vesz el az értékéből, épp ellenkezőleg. A szóban forgó
program természetesen lehet többé vagy kevésbé nagyratörő, jelentős vagy
kevésbé jelentős, de azt gondolom, hogy a mostani helyzet, ez a
kiüresedettség, és még egyszer: ez a nárcisztikus önreflekció, a lehető
legrosszabb, amibe egy művész kerülhet.