EZREDVÉGI BESZÉLGETÉS NÁDAS PÉTERREL
(Monory M. András - Tillmann J. A.)
(Forrás: http://bocs.hu)
- Minek tekinted a tevékenységedet? Mit jelent írni?
- Én megállás nélkül egy határterületen billegek; ez a gondolkodás és a
regényírás határa. A szó klasszikus értelmében én sem regényeket írok már.
Vagy nem is írtam soha. A regények néhány nagyon fontos alaptulajdonságához
görcsösen ragaszkodom. Például ahhoz, hogy egy ember nem ember.
Minimum kettőnek, háromnak jelen kell lennie, még akkor is, ha egy
dominálni fog. Az a legsikerültebb, amikor többen dominálnak, és én nem
döntöm el, mint regényíró, hogy kinek van igaza, hanem ők maguk dominálják a
saját igazságukat. A nyelveknek, mint az embereknek, különböző adottságaik,
tulajdonságaik vannak. A magyar nyelv nem képes arra, amire a német, és a
német nem képes arra, amire a magyar. Az összes többi nyelv szintúgy. Az sem
baj, ha van egy másik nyelv, amelyik a háttérben lebeg, és ehhez képest
foglalkozom a sajátommal. Akkor ugyanis, amit az ember gondol, arra még
képes a nyelv. Arra sem mindig, de van benne elég hajlékonyság. De amit az
ember érez, arra végképp nem. A találékonyságnak elég magas fokára van
szükség ahhoz, hogy ne ott álljak meg, ahol a nyelv gátat szab a
kifejezésnek, hanem megpróbáljam ezt a kifejezést valamilyen módon tágítani.
Megpróbáljam a nyelvet úgy használni, hogy a kifejezés eszköztára
növekedjék. Olyan dolgokat tudjak elmondani, amiről még nem olvastam és én
magam sem tudtam még elmondani. Akkor ilyen kereszteződési pontok állhatnak
elő - és ez tényleg feltételes módban kell fogalmazni - a gondolkodás és a
nyelv között. Hirtelen olyasmi alakul ki a papíron a mondatomból, amit nem
egészen úgy gondoltam volna eredetileg, nem is úgy terveztem, hanem a
gondolkodásomnak volt egy olyan önereje, egy olyan vívóereje, hogy a nyelv
nem akarhatott mást, mint meghajolt, és a kezemre adott egy megoldást. Ez
végtelen boldogság, mert ez egyrészt azt is jelenti, hogy a nyelv okosabb
mint én vagyok, másrészt egy csomó nyomoromból megszabadít; abból, hogy
bizonyos dolgokról nem tudok beszélni, holott valamiért, még magam sem tudom
miért, beszélnem kéne róla.
Ezt nevezem annak, hogy ma megleptem magamat valamivel. A meglepetések
súlya természetesen különböző, néha igen, néha meg nem, ez nagyon
kiszámíthatatlan dolog.
- Hol válik el az irodalom más írásfajtáktól? Számodra mi az irodalom
legsajátabb tárgya?
- A legfinomabb és legérzékenyebb tárgya az irodalomnak a két ember
közötti viszony. Ez az egyetlen tárgya, és minden más csak mellébeszélés. Az
a legnehezebb, hogy miközben egy emberre ránézek, és ő is rám néz, akkor
meghatározni azokat a pontokat, amelyeken keresztül érzékeltethető, hogy mi
történt. Nem az, hogy az egyik szempontjából, vagy a másik szempontjából mi
történt, hanem mind a kettőnek a szempontjából mi történt, ami megint csak
lehet teljesen különböző.Nem beszélve arról, hogy az emberek nemcsak
kettesével vannak együtt, hanem hármasával, ezresével. A legtöbb ember,
ameddig én elmerészkedtem, egy szinháznyi ember volt. A XIX.századi
klasszikusok csúcsteljesítményei a bálok. Ugyanis itt egyszerre két dolgot
kell egy prózaírónak egyeztetnie. Egyrészt a saját emlékképeit, ahol a dolog
születik, a forrást. Másrészt a képzeletét, ami mozgatja ezt az önmagában
halott, érdektelen anyagot. Önmagában annak, hogy a múltat az ember
felidézze, nincs értelme.
Akkor érdemes, ha olyan pontokat találtam benne, amelyek kicsit többet
jelentenek, mint a kofa, akivel Szókratész az athéni piacon beszélget.
Olyannak kell lennie, mint a két lánynak, akik a Háború és békében a
holdfényes, csillagos éjszakában beszélgetnek. De ahhoz képest másnak kell
lennie, amennyire a kor, a miliő, és maga az író is más.
Ettől mozog ez a nagyon általános anyag.
A munkának a lényege az elmozdítás, hogy jeleket találjak, amelyek nagyon
biztosak; olyan jeleket, amelyeket nemcsak én tudok, hanem elvileg mindenki
tudhat, és mindenkit érint.
Önmagában érdektelen, hogy az illetőnek, aki rámnéz, van szeme, mert
mindenkinek van szeme. Az az érdekes, hogy milyen a szeme, és, hogy rám
miért van olyan hatással, amilyen hatással van; hogy itt indokokat találjak
erre, és a mondatok ezt csak jelezzék, és ezek a jelzések az olvasóban
hasonló reakciókat váltsanak ki, mint bennem. Ezeket a jeleket kell
megtalálnom, és ezek a jelek nem mások, mint ami bennünk, emberekben közös.
Független az életkorunktól, a nemünktől, a foglalkozásunktól. Mert belénk
van írva. Genetikailag van belénk írva, vagy az Isten így teremtett minket.
Az írói feladat az, hogy egyszerre mutassam ebben a megismételhetetlen
egyszeriségében a dolgot, másrészről pedig, mint örök ismétlést, mint egy
verziót.
Mint egy verziót, ami valami nagyobbra, valami nem e világira, vagy
metafizikusra vezet. Ahova nem tudok elérni, mert az én eszközeim nem
elegendőek. A költészeté sokkal megfelelőbbek. Mind a két hangot le kell
ütnöm, helyesebben mind a két hangon egy teljes összefüggésen belül kell
beszélnem. Az nem elég, hogyha a szerelemről, vagy a szenvedésről külön
beszélek. Ez a középfekvésű regénynek a sajátja, mely mindig egy dologról,
egy témáról beszél.
- Milyen ez a "középfekvésű" regény?
- Ezt a középirodalmat tulajdonképpen tisztelem, mert egy tradíciót
életben tart. A probléma az, hogy a magaskulturát az utóbbi 10 évben
gyakorlatilag kiszorította. Ezt a kritika segítségével tette, amelyik az
ipar szolgálatában áll. Ebben az óriási iparban a közép-regény nagyon
tisztes, de nem jelentős teljesitményei olyan szerephez jutottak, amivel a
magaskultúrát, ami valódi újat vagy érdekeset mondott vagy mondhatna az
emberről, kiszorították. Ez Nyugat-Európában még létezik, de nagyon
elszigetelten; nálunk már egyáltalán nem. Csak abban lehet reménykedni, hogy
még vannak emberek, akik a saját meggyőződésük szerint írnak regényeket, ami
az emberi lényről még mond valami újat; arról, ahogy élünk, és ahogy
gondolkodunk, és nem a séma szerintit mondja el.
- Mennyire játszik közre ebben az őszinteség?
- Az őszinteséghez ennek az ég világon semmi köze nincs. Általános
hiedelem, hogy az írói, vagy a művészi hitelt valamilyen módon az
őszinteséghez kötik. Jóval túl van az őszinteségen. Az a folyamat, hogy az
ember olyan dolgokat tudjon meg magáról, amit nem tud, vagy olyan dolgokat,
amiket tud, vagy tudni vél, korrigáljon, az nem az ő őszinteségén, hanem
azon múlik, hogy meg tudja-e osztani önmagát, mint szereplőt. Az író is egy
színész, csak a színpadon egyedül van. Nem nézik. Akkor nézik, vagy
olvassák, amikor már nincs a színpadon. Meg tudja-e magát osztani a saját
személyes tapasztalatai és a közös között? Talál-e olyan jeleket önmagában,
amelyek érvényesek a közösre is? Tehát mindenkire. A személyes és a közös
elem között gyakorlatilag el kell tüntetnie a határokat. Azt a látszatot
kelti, hogy ő egy olyan ház, ahol minden ajtó, ablak tárva van, bárki,
bármikor bemehet.
Holott teljesen világos, talán ki is van írva, hogy ez az ő háza. De
mégis mindenkinek a rendelkezésére áll. Ez őszinteséggel nem érhető el. Az
őszinteség az, amikor nem hazudok. De itt a játéknak éppen az a lényege,
hogy hazudni is kell. Tudni kell azonban a hazugságnak az értelmét is. Mert,
ha nem tudod, akkor meg kell fejteni, ha nem fejted meg, akkor a mondat
hiteltelenné válik. Nem mások szemében, mert ez nem értékmérő, hanem a magad
szemében. Akkor a következő mondat sem fog stimmelni, és akkor az egész nem
stimmel. A hazugság viszont a játék szerves része, hiszen azt az embert, aki
nem hazudik, csak úgy tudjuk elképzelni, mint akinek nincs szemhéja, nem
tudja soha lecsukni a szemét. Nem, az embernek néha le kell csuknia a
szemét, sőt nagyon gyakran le kell csuknia a szemét, mert mindent nem lehet
látni. Az büntetés lenne.
Én a hitelesség szót használom, de a hitelességet nem úgy értem, hogy az
olvasónak hiteles. Mert az olvasókat nem ismerem. Nem is akarom ismerni. Nem
tudom, hogy őneki mi hiteles, és mi nem. Az az ő dolga. A hitelesség szót
olyan értelemben használom, hogy nekem mi hiteles. Tehát, hogy az, amit a
képzeletem helyesnek vél, vajon a tapaszalatom igazol-e? Vagy azt, amit a
tapasztalatom kézenfekvőnek tart, azt vajon a képzelet elfogadja-e, vagy
ezen túllép esetleg? És ha túllép, akkor miért lép túl? És hová lép túl? Ha
ezeknek szálaknak és kapcsolatoknak a végére járok egy mondat erejéig, akkor
hiteles a mondat. Különben vagy fantazmagória, aminek nincs tartása, vagy
pedig túl durva, túl közvetlen, túl nyomorú. Önmagában a tapasztalat
siralmas. Akkor szociológiát kell írni, nem szabad irodalmat írni.
- Mik azok a tradiciók, amiket Te születésed, neveltetésed folytán
készen kaptál?
- Én szivesen ragaszkodom a zsidó keresztény, vagy görög-zsidó-
keresztény, vagy görög-római-zsidó-keresztény kultúrhagyományhoz, de nagy
kérdés az, vajon ez a hagyomány nem túl agresszív-e ahhoz, hogy a világ
elviselje. Vajon azok a nagy kultúrák, amelyek ezen a kultúrkörön kívül
vannak, de immár megfertőzve az európai kulturától, nem kedvezőbbek-e az
ember túlélése szempontjából. Ez megint csak egy lehetetlen kérdés, mert nem
tudjuk, hogy kedvezőbbek-e, miután az európai kultúra hihetetlen
agresszivitása egyrészt, másrészt hihetetlen vonzása ezeket a kultúrákat
megfertőzte. Ugyanakkor a saját kultúránkat alapjaiban kétségessé tette,
megingatta, tönkretette, és ma már ennek a kulturának csupán irodalmi,
művészeti nyomairól beszélhetünk, az utolsó nyomjelekről.
Bizonyos nyomokat az egyházak őriznek, de nem funkcionálisan, mert a nagy
történelmi egyházak sem őriznek semmit, hanem jeleket, szimbólumokat
őriznek. Ahogy funkcionálnak az már nem őriz magából a gondolkodásmódból
szinte semmit. Alattunk az ág el van fürészelve, ami helyette fel van
ajánlva, az érzésem szerint a civilizáció. Különbséget kell tenni a kettő
között, mert a korszaknak az a nagy tévedése, hogy kultúrának hiszi, sőt a
kultúra minőségeként értékeli a civilizáció szintjét, és azt gondolja, hogy
minél magasabbra emelkedik a civilizáció szintje, annál jobb a kultúra
minősége. Ez az európai kultúra esetében pontosan fordítva van. Minél
magasabb a civilizáció szintje, annál alacsonyabb a kultúra minősége.
A minőség ma már csak nyomjelekben található fel. Ezekbe a jelekbe,
ezekbe a szimbólumokba, ezekbe a foltocskákba kapaszkodom, és az egész
tevékenységem nem más, mint ezeknek az erősítése, csiszolgatása, újból való
felajánlása. De azt hiszem, hogy ez inkább egy kétségbeesett kísérlet, vagy
úri passzió - attól függően, hogy hogyan szemléljük. Nem gondolom, hogy a
korszak ezekhez a kulturális forrásokhoz vissza fog térni, vagy az
elkövetkezendő korszakok vissza fognak térni.
- Mégis mi alkotja egy kultúrának a minőségét?
- A kultúrának a minőségét valószínüleg az eszközök, a háztartás
eszközei, nevelés eszközei, az emberek egymással való kapcsolatának a
rendszerei, a szeretet eszközei alkotják; az, hogy az emberek hogyan, és
miként szerelmesek egymásba.
Ezek egy megbonthatatlan rendszert alkotnak, ez a rendszer tulajdonképpen
nagyon egyszerű, ha akarod primitív. Abban a pillanatban, amikor egy ponton
megbontják ezt a láncolatot, akkor mint egy kötés, az egész felbomlik. És a
gombolyagot vissza lehet tekerni. Érzésem szerint most inkább a
visszatekerés folyamata zajlik. Például az ember elnézi a katolikus egyház
kétségbeesett küzdelmét. Csökönyösen ragaszkodik valamihez, amihez híveinek
többsége nem hogy nem ragaszkodik, hanem nem tudja teljesíteni. Annyi
gyermeket nem lehet a világra szülni, amennyit a katolikus egyház kíván, és
a korszak promiszkuitásával egyszerűen nem tud mit kezdeni. A reklámoktól
kezdve a könyvekig minden erotizálva van, és a szerencsétlen emberekre rá
van erőltetve a cölibátus.
Amiben nem tudnak, mint hogy soha nem is tudtak élni, de most még
kínosabb a dolog, meg nevetségesebb, lehetetlenebb.
Másrészről többet mondok, mint amennyit ez a nagyon konzervatív, ámde
nagyon szimpatikus pápa mond. Tényleg nem lehet megbontani a rendszert, mert
abban a pillanatban, hogy megbontják, és azt mondják, hogy Szűz Mária nem
szüzen fogant, akkor kész, az egész épület összeomlik. Összeomlik
logikailag, mert igenis lehet olyan kijelentést tenni, hogy az esetek
többségében az ember nem fogan szüzen, de ez nem jelentheti azt, hogy
egyszer nem foganhatna szüzen. Tehát a dolog, ahogy a német mondja, a kés
hegyén táncol.
Ez csak egy példa, de bármilyen történeti rendszert, amelyik egy bizonyos
tradició jegyében áll, és ugyanez a játék, hogy nem tudjuk ugyan
helyettesíteni mással, hogy a helyettesítésre inkább csak kísérletek
történnek.
- Az európai kulturának ez az irányváltása köthető-e egy eseményhez,
egy időponthoz?
- Nem tudom. Nagyon keveset tudok, állandóan csak kérdezek, még akkor is,
ha kijelentő mondatokban beszélek. Vannak olyan óráim, amikor inkább arra
vagyok hajlamos, hogy azt mondjam, hogy miként egy ember, úgy egy kultúra
sem tud kilépni önmagából. Egy hagyománynak annyiféle oldala és vetülete
van, hogy amikor az ember azt hiszi, hogy lázad ellene, akkor egy másik
vetületéhez kapcsolódik. Amikor ilyen hamis próféciákat mond az ember, mint
amit én például most, hogy vége van a kulturának, minden tönkrement,
katasztrófában vagyunk, akkor esetleg csak nem veszem észre, hogy a kultúra
tett egy kanyart, és most nem ezt az oldalát mutatja, hanem egy másikat.
Például felfoghatom azt, ami ma történik velünk, a nagy, intézményes,
egyenesvonalú tradicióknak a szétesését, a kronológia szétesését, mint a
görög tradiciónak valamifajta reneszánszát. Mert azt, hogy görög, nem is
nagyon lehet megmondani, hogy mi az? Mert annyiféle görög, ahányféle polisz
volt, csak mi leginkább az athénit szoktuk figyelembe venni.
Más napokon viszont azt gondolom, hogy tényleg valaminek a végére értünk.
Hogy ez a vég mikor kezdődött volna el, ez egy nagy kérdés. Vannak, akik azt
mondják, és ennek az elméletnek vannak magyarországi képviselői is - nem túl
színvonalasak -, hogy mindezt a Francia forradalomhoz, vagy a felvilágosodás
filozófiájához kötik. Ami megint csak nagyon bonyolult dolog, mert emögött
mindenféle más van, középkori hitviták vannak, amiket egyszerűen nem
lehetett eldönteni. Illetve autodafékkal megpróbálták eldönteni, tűzzel
kiégetni a dolgot, dehát az másutt visszajön.
Csak nagyon kis körben lehet időpontokat mondani. Én legalábbis azt
mondanám teljes meggyőződéssel, hogy a XIX. századi regény a II.
világháborúval ér véget - egy nagyon egyszerű okból: olyan borzalom
történik, ami kulturálisan többé nem feldolgozható. Kísérletek történtek a
feldolgozására, de azokat inkább el kell felejteni. Az irodalom autistaként
viselkedik, olyan gyerekként, aki felfogja ugyan a környezetét, de a
környezetére nem tud reagálni. Így viselkedik Camus, Beckett és Ionescu. Ami
az ő nevükkel fémjelmezhető, az tulajdonképpen a menekülés, a
konfrontációtól való félelem, a vértől és a velőtől való iszonyat, ami aztán
a balkáni háborúba újra belehempergeti az európai embert. Hirtelen megint
vissza kell néznie arra, amit 50 évvel ezelőtt a háta mögött hagyott
elintézetlenül. Ez az irodalom inkább elvonatkoztatott: a dolgoknak nem a
mindennapi, hanem inkább a metafizikus vonatkozásaival foglalkozott, és
ezzel a XIX. századi irodalom meg is szűnt. Megszűnt az irodalmi hős: az egy
hős, a két hős, a három hős, a négy hős. Ebből jó esetben maradt egy. Egy
ember azonban nem ember, mert egy ember nem tud viszonyba kerülni egy
másikkal. Ha ez a kölcsönösség az irodalomban nincs jelen, akkor azt lehet
mondani, hogy az irodalom megszűnt. De ezt nem mondhatjuk, mert ez az egy
emberre koncentrált irodalom, ez a hústól, vértől és spermától megfosztott
irodalom éppen arról számol be, hogy valami rettenetes történt, ami miatt az
emberek egymással nincsenek reális viszonyban. Irreálissá vált az egymáshoz
való viszonyuk.
- Hogyan értelmezed azt, ami jelen pillanatban folyik a világban?
- Nekem az az elég primitív tézisem, hogy Európában mindannyian súlyos
háborús sérültek vagyunk. Akár tudjuk, akár nem tudjuk, azok vagyunk. Olyan,
mint hogyha valakinek van keze, lába, füle, farka, de nem vette észre, hogy
még mi mindene nincs. Aminek lenni kéne ahhoz, hogy normális, eleven,
egészséges emberként éljen. Ami azt jelenti, hogy a saját környezetével, ami
jelenti a falut, a várost, az erdőt, a vizet, az eget, a szónak a közvetlen
és átvitt értelmében, a föld mélyét a szónak a közvetlen és átvitt
értelmében, stb., stb. milyen viszonyban van. A mi esetünkben, mint háborús
sérülteknek az esetében jobbára nem tudjuk értékelni a dolgot, miután a
sérüléseink olyan sokfélék, és olyan mélységesek, hogy nem látjuk: itt a
viszony rossz. Hogyha látjuk, nem vesszük tudomásul. Ennek szerintem két
alapvető okva van. Az egyik oka a II. világháború és az a pusztítás, amit ez
a háború anyagban okozott. Tessék megnézni Budapestnek az 1938-as látképeit,
és a mait - esztétikailag.
Ugyanilyen pusztítás történt az emberi lélekben, az ember gondolkodásában
is. Ennek egyik eleme az, hogy az európai ember már nem tud mit kezdeni a
XIX. században kialakult történelemfogalommal. Azzal, hogy mi a történelem;
hogy a történelemnek milyen kapcsolata van a sorssal. És ha már itt a sors
szót mondtuk, akkor ennek visszafelé iszonyatos húzása van, hisz ezzel a
kereszténységen keresztül visszamegyünk egészen a görögök sors-fogalmához.
Ez itt elszakadt, elnyisszent. A sorssal a II. világháború óta nem nagyon
tudunk mit kezdeni. A történelem fogalma a kommunizmus összeomlásával még
egy újabb csapást szenvedett: összeomlott az a naiv elképzelés, amit sokan
osztottak, '68 előtt én is, hogy az ember értelmes hatással lehet a
történelemre, ő maga alakíthatja.
Így gondolta Marx, és gondolták sokan mások. Meglehet, hogy ő maga
alakítja, de hogy milyen rosszul, micsoda vállalhatatlan áldozatokkal, és
büntényekkel alakítja. Azt írhatjuk oda, hogy nulla. Ez az út járhatatlan.
Az ember nem alakítja a történelmét, nincs sorsa. Hát akkor mije van? S erre
a kérdésre ez a korszak már nem tud válaszolni. Második pont: érzelem. Ez
egy kulturális kérdés, nem politikai és nem hatalmi kérdés. Nem sózható a
minden további nélkül a politikusok, a kommunizmus, a szocializmus és a
fasizmus nyakába sem. A II. világháború kulturálisan egyetlen lehetőséget
adott az európai embernek, hogy úgy tegyen, mintha nem lennének érzelmei.
Tehát az érzelmeit valahogy a tudatküszöb alá nyomja, hogy ne fájjon
annyira, ami fájt.
Hogy valahogy elviselje, hogy túléljen, hogy lelkileg túlélje. Tessék
elgondolni, hogy Európa városait, tégláról-téglára kellett összerakn! Nem
nagyon sikerült, ez egy másik kérdés. A tradiciók értelmében egyáltalán nem
sikerült. Vannak városok, ahol effektív semmi nem maradt. Königsberget
leradirozták, és lett belőle Kalinyingrád. Ez Kant városa volt. Akire a
felvilágosodás óta épült az egész európai kultúra. Ahhoz, hogy ezt
elviseljük, ahhoz be kellett záródni. Az egyetlen lehetőség az volt
kulturálisan, hogy az érzelmeinkről ne beszéljünk, hogy ne legyenek
indulataink, ami azért is fontos volt, hogy ne ismételjük meg egymás
torkának a szétharapását olyan mértékben, ahogy az a II. világháborúban
megtörtént. Ezért a korszak nagy írója, Camus, aki beszéd-képtelen, vagy
Beckett, aki nem bír megszólalni. Holott az ember megállás nélkül beszél,
ilyen a természete. Szókratész kimegy a piacra és ott beszél.
Ettől Pilinszky filozófiája csillagtávolságra kerül, a természetes íz, a
vér és velő kiég belőle a háborúban. Ő azon kevés magyarok közé tartozik,
akik tényleg számolnak azzal, ami a háborúban történt.
- Érzékelsz-e olyan jeleket, folyamatokat, amelyek ennek a meghaladása
felé mutatnak?
- Vannak ugyan az embernek regionális gondjai, de úgy tűnik most, hogy a
globálisak a szörnyűbbek. A regionális gondoknak a megoldásában legalább már
az tudható, hogy ha az ésszerűség szabályai szerint járunk el, akkor mit
szabad csinálni, és mit nem szabad csinálni. A globális gondokkal nem így
van. Ugyan tudjuk, hogy nem szabad a környezetet szennyezni. Az ember a
szemetet nem önti a saját háza küszöbe elé. Ha nem önti oda, akkor hova
öntse? És ráadásul ennyi ember él a Földön, és ilyen ütemben szaporodnak.
Aminek örülni kell, hiszen az ember annak is örül, hogy ha a macskája
kismacskákat szül, mert az szép, és csak fogcsikorgatva fojtja bele a vízbe.
De hogyha ennyi ember van, akkor annak nagyon sok szemetje van, és annak
rettenetes mennyiségű ürüléke van, és hát ez rettenetes mennyiségek, amiket
el kell takarítani egyrészt, másrészt valamiféle táplálékot kell adni.
Akiknek nincs táplálékuk, és nincs fedél a fejük fölött, azoknak ez nem
segít.
Az az érzésem - és majd elmondom, hogy mire alapozom - itt két dolgot
kell egyszerre figyelembe venni: azt, hogy bizony vannak olyan dolgok,
amelyek semmi mással, csak az emberi értelemmel kormányozhatók, és vannak
olyan dolgok, amelyek az emberi értelemmel nem kormányozhatók. És bizony nem
tudjuk, hogy a kettő között hol van a határ. Itt nagyon súlyos
határsértéseket, olykor bűnöket követünk el, a legokosabb emberek is, a
legfelvilágosultabb kormányok is. De én abban bízom, miután az is egy
folyamat volt, amíg az emberi együttélés alapszabályaira valahogy rájött az
ember, talán az is egy folyamat, hogy rájöjjön, miként lehet a Földön az
emberi életet megszervezni. Ezelőtt ötven évvel ez nem volt kérdés, ez most
kérdés. Egy megoldatlan és ráadásul nagyon sürgető kérdés. Hogy a gazdag
nemzetek hajlandók-e lemondani bizonyos javaikról, illetve, hogy a
szegényeknek ez jó-e? Nem maguknak kell-e valamit csinálniuk? Én ezen a
ponton bizakodó vagyok és azt gondolom, hogy noha nem mi rendelkezünk a
globális problémákról, de - attól függően, hogy pusztítjuk-e a világot,
illetve segítünk abban, hogy túlélje magát - mégis mi döntünk.
- Nem túlzott optimizmus ez, különösen, ha az eddig történteket,
illetve a az elmulasztottakat nézzük?
- Jelen pillanatban tényleg nem tűnik úgy, hogy a modern, európai tipusú
társadalmak képesek az önkorlátozásra, amire pedig minden élőlény képes:
veszély esetén nem csinál olyasmit, ami a veszélyt növeli. A társadalom
szervezettsége azonban olyan, hogy abban a pillanatban, amikor önkorlátozza
magát, akkor az egész recsegni, ropogni kezd, és ez nagyobb károkat okoz,
mintha nem korlátoznák. Én éppen ebbe fektetem a reményt; lehet teljesen hiú
és nevetséges reményt, hogy miután van ilyen korlátozhatatlan,
feltartóztathatatlan önereje, akkor talán van értelme is. Én még nem látom,
nem tudom megjósolni. Önmagamat tudom korlátozni és korlátozom is.
Csernobil óta tudom, ennek semmi értelme. Itt, ahol a feleségemmel
biológiai kertészetet űzök, azon a napon, amikor a katasztrófa történt, az
égből potyogott valami. Mit csináljak? Lekaszáljam a füvet, és ráterítsem-e
trágyaként kis növényeimre vagy ne? Kimenjek vagy ne? Teljesen értelmetlen!
Abban a pillanatban az ökológiai mozgalom olyan gellert kapott, hogy szinte
humorossá vált. Ennek ellenére van értelme, mert nekem mint személynek nem
mindegy. Az, hogy a nagy számításban ez hogy fog kijönni, az nem az én
dolgom. Ott nincs befolyásom.
Én igyekszem magamat, mint fogyasztó, mint állampolgár, mint ennek a
Földnek a lakója nem átadni mindenfajta őrületnek, ami nem belőlem
következik. Álandó mérlegelésben élek; nemcsak a saját igényeim szerint
mérlegelem, hanem aszerint is igyekszem, hogy ez környezetem szempontjából
jó-e vagy nem jó. Akkor is csinálom, ha senki nem ragaszkodik hozzá. Ez
majdnem a korlátoltságot súrolja, tudom; nevetséges, merev, engem is
veszélyeztet, mert kiszippant a normális világból: különlegessé válok, hülye
öregúrrá, akin a gyerekek röhögnek, de akkor is ragaszkodom hozzá.