Dimenzió #22

MeGiNT eLeVeN

(irodalom, gazdaság, számitástechnika, filozófia, fizika, kommunikáció, egyveleg)

                  EZREDVÉGI BESZÉLGETÉS VIDOVSZKY LÁSZLÓVAL

                     (Monory M. András - Tillmann J. A.)
                          (Forrás: http://bocs.hu)


      - Hogyan lettél komponista?

   - Van  aki  határozottan  emlékezik  arra a pillanatra, amikor a  járókát
odahúzta a zongorához és attól kezdve elhatározta, zenész lesz.

   Én  még  négyéves  koromban  is  gőzmozdony  szerettem volna lenni: ilyen
értelemben  nem  tekinthetem  magamat 100 százalékos zenésznek. Erre van még
két  közvetett  bizonyítékom:  nem  iszom sört és nem főzök. Zongora valóban
volt  a  házban  és  ez  vonzza  az  embert  négy és fél éves korában. Azóta
foglalkozom  ilyen  vagy olyan módon a zongorával. Zenét szerezni csak 11-12
éves  koromban  próbáltam,  akkor  is  csak kis darabokat, ezekre már nem is
emlékszem, nem őriztem meg őket.

   Rendszeresen   csak   16   éves  korom  óta  foglalkozom  zeneszerzéssel.
Ugyanakkor  vannak olyan egészen korai gyerekkori emlékeim - nemcsak hangok,
bizonyos  hangszerkezetek  is  -,  amiket  visszahallok  áttételes módon mai
kompozicióimban,  olykor  akaratom  ellenére  is. Az ember megtalál bizonyos
zenei  anyagokat, és egyúttal a foglyukká is válik. Nem olyan egyszerű, hogy
egy  nap  elhatározom,  ez mától kezdve nem érdekel, mert holnap megint csak
vele  találom  magam, ugyanazokkal az elképzelésekkel kell küzdenem, újra és
újra el kell döntenem, hogy el tudom-e őket fogadni. Vagy egyszerűbben, hogy
meg tudom-e őket szelidíteni.

      - Az elektronikus hangzásvilág mennyire "szelidíthető meg"?

   - Gondolom  ugyanúgy,  mint  más  hangzások. De engem ez kevéssé köt  le.
Inkább  foglalkoztatnak  a hangolás problémái, például az hogy a hagyományos
12 hang mellett nagyon sokféle hangot és hangrendszert lehet használni; vagy
hogy  a  hangköz-viszonyokat hogyan lehet más helyzetbe hozni. Vagy bizonyos
szerkezeti  kérdések, a sok hang vagy a kevés hang kérdése. Tehát elsősorban
a hangok és hangmagasságok elvont viszonyai érdekelnek, és csak azt követően
a hangzások problémái.

   Ennek  számos  oka  lehet,  talán az is, hogy amikor 1970-ben az Új Zenei
Stúdióban  elkezdtük  az  önálló munkát, az tipikus arte povera volt. Néhány
nagyon  rossz  zongora, egy-két a legkevésbé sem reprezentatív hangszer, ami
csak   arra  volt  jó,  hogy  egyáltalán  hangokat  tudjunk  megszólaltatni.
Hangtechnikáról  vagy  elektronikáról  szó nem volt. Magyarországon akkor az
elektronikus  zene  gyerekcipőben  járt, ami szűk is volt, lyukas is, és azt
hiszem,  hogy  egyfajta  technikai  érzéketlenség  nálunk  mind  a mai napig
megfigyelhető,  és  nem  csak a zenében. Ottlik Géza kérdezte egyszer: miért
nincsenek   jó  gátfutók?  Mi  mindenesetre  hagyományos,  olykor  archaikus
eszközökkel  dolgoztunk  és  mindaz,  ami  a zenei gondolkodásban valamiféle
expanziót  jelentett,  azt a hangzáson kívűl kellett megoldanunk, egyszerűen
csak ehhez voltak eszközeink.

      - Hogyan dolgozol? Hallik-e az a bizonyos belső hang?

   - A  belső  hang  egy  metafóra,  ennél nem több és nem is kevesebb.  Ami
megmentheti    az    embert,    ha    zeneszerzéssel   foglalkozik,   az   a
kiszolgáltatottság  és  a  véletlen.  Végül  is a kompozíciónak nem egyfajta
zenét, hanem magát az egyetlen zenét kell létrehoznia.

   Olyasmit  kell  megmutatnia,  ami  a  zene  fogalmát, számunkra mindaddig
érvényes  meghatározását  teljes  egészében  újra  definiálja. Természetesen
össze lehet kombinálni rengeteg hangot, ügyesen is, ügyetlenül is, de a zene
mércéje  valahol mégis a közvetlen teremtés és nem az hogy létrehozott-e egy
újabb  variációt.  Ha  Bach  vesz egy témát egy kortársától, és abból ír egy
művet,  akkor  nem variálta azt, hanem egyszerűen fölfedezte benne a zenét -
ami esetleg kibontatlan vagy embrionális formában korábban már létezett.

   Az  idő  nagyon  fontos tényező. Hiszen önmagában azzal, hogy valaki leír
egy  művet,  tulajdonképpen  nem  csinál  egyebet,  mint  jeleket  ír.  Bach
véletlenül  nagyon  szépen írt, de még egy bachi kézirat sem azonos a művel.
Ezt  az  utóélete  teremti  meg. Ha egyszer előadják, meghallgatják - ez még
semmi.  Ha  tízezerszer hallgatták meg, akkor már tényleg elmondhatjuk, hogy
ez  a Pisztráng egy olyan dal, amibol sem elvenni, sem hozzátenni nem lehet.
Számomra természetes, hogy bármikor elővegyek és átdolgozzak egy darabot.

      - Ebben az összefúggésben milyennek látod a modern zenét?

   - Időzavarban  van.  A XX. századi zene körülbelül a 70-es évekig  nagyon
határozott  ívű  és  erősen  evolucionista  volt.  Azt  mondhatjuk,  hogy  a
modernizmus    voltaképpen    a    XIX.    századi   romantikus   folyamatok
legkonzekvensebb   továbbvitele.   A  II.  világháború  utáni  iskoláknak  a
technikája  olykor  mechanikusan,  olykor  kreatívan,  de  ugyanezt  a zenei
szemléletet folytatta.

   Bár  hangzásában és esztétikájában Cage egészen más, mégiscsak Schoenberg
tanítványa  volt. A zene szerepe a 70-es években kezdett megváltozni - és én
ezzel  a  változással  nehezen  tudok  azonosulni. A legnagyobb bajt azonban
abban  látom,  hogy  a  mai  társadalom  az  adott  helyzet  bármi áron való
fennmaradásában   érdekelt,   miközben   tökéletesen  elégedetlen  az  adott
helyzettel.  Erről  szól  a  politika,  az úgynevezett művészet, a különféle
ideológiák.  A  zene  viszont a legkevésbé alkalmas arra, hogy színvonalasan
legyen  konformista, mivel a legközvetlenebb módon igényli az elragadtatást.
A  zenei  konformizmus  csak  a katonazenében vagy a tánczenében jelenik meg
hihető módon; a műzene ilyenirányú törekvései egyszerűen nevetségesek.

   Ma  a zene meglehetősen rossz helyzetben van, és ennek a zenészek részben
szenvedő  alanyai,  részben  közvetlen előidézői is. A zeneszerzők szerepe a
zene  elbizonytalanodásában  egyértelmű,  nem  mintha  lett volna választási
lehetőségük.  Szokás  ostorozni az előadókat - miért nem játszanak mai zenét
-,  de  a kérdés nem ez. Az a fajta zenei gondolkodás, ami az instrumentális
zene  kialakulásától  kezdve több mint háromszáz éven át szinte folyamatosan
meghatározta  a  zeneszerzést,  eljutott a végső állapotába. Mint amikor már
olyan  magas  katedrálisokat  építenek, hogy a kő a saját súlya alatt porlik
szét.

   A  hagyományos  hangszertanulás  felől  egyre  hosszabb  út  vezet  a mai
zenéhez: nem lehet csodálkozni, ha sokan el sem indulnak rajta. A klasszikus
felfedezések  kora  is lezárult a holdraszállással. Az a válasz, amit erre a
helyzetre a zeneszerzők adtak egyfelől elég lapos volt - ha a minimalistákat
tekintem, másfelől eléggé penetráns, ha az a új romantikusokat. Mindenesetre
mindkettő  hozott  anyagból  dolgozott  és  ez  mára  szépen  ki is fulladt.
Pillanatnyilag  a  dolog  itt  tart:  a  zeneszerzés teljesen atomizálodott,
eszközeiben és szerkezetében is.

   Az  50-es  években  nyaranta  másfél-két  héten  keresztül egy darmstadti
tornateremben  eldőlt, hogy a következő évben mit és hogyan kell komponálni.
Ez  nyilván  egy  másik  szélsőség  volt.  Ma viszont a kapcsolatok teljesen
szétestek,  nincsenek  olyan  egyesítő  erők, amelyek az egyes zeneszerzőket
valamifajta áramlattá tudnák egybegyűjteni.

   A  hagyományos  fórumok,  koncertek,  és  előadóegyüttesek  egyre kevésbé
vesznek  részt  az  aktuális  zeneszerzésben.  Tulajdonképpen  a zeneszerzők
kiszorultak  a hangversenytermekből, miközben maguk a hangversenyek is egyre
kisebb  szerepet  játszanak  az  emberek  életében.  Kétségtelen, hogy az új
technikai  lehetőségek  kínálnak egyfajta kerülőutat az egyszemélyes vagy az
egészen  kicsiny  csoportoknak  a zeneszerzése számára. Ennek azonban súlyos
következményei  vannak,  hiszen  a  zene - legalább is eredeti állapotában -
közösségi tevékenység.

      - Nemcsak  a  mai  zene  felhangzásának  módja,  hanem a funkciója  is
        átalakult.

   - Elég nehéz kérdés a zene mai funkcióját elemezni, mert bizonyos formák,
szerepek nagyon látványosan halnak meg, míg mások túl észrevétlen születnek.
Amit  tényként  lehet  elkönyvelni,  az az egyéni zenehallgatás szerepének a
megnövekedése;   a   walkman,   a  lemezhallgatás,  a  video-fogyasztás.  Ez
mindenképpen  új  jelenség,  a hallgató a zenei élményeit nem tudja másokkal
közvetlenül  megosztani,  és  ez  relativizálja  az értékítéleteket. A közös
zenehallgatás, a hagyományos hangversenyélet válságban van, talán már meg is
szűnt. Kétségtelen, hogy van ennek új változata is, a rock-koncert, ám itt a
mai  zenehallgatás  egy  másik  alapvető  kérdése  merül föl, tudniilik hogy
halljuk-e  vagy hallgatjuk a zenét. Korábban ez feltehetően egybeesett, mert
majdnem  kizárt volt, hogy valaki anélkül halljon zenét, hogy ezt a zenét ne
is  akarná  egyúttal  hallani. Ma ez pont fordítva van: az embernek úgy kell
kiverekednie  -  étteremben,  taxiban,  majd minden nyilvános helyen - azt a
jogát,  hogy  ne  halljon  zenét.  Haraszti  automatájába be kellett dobni 2
forintot, hogy Honthy Hanna abbahagyja a Hajmási Pétert...

   Nagyon  nehéz  ma  az átlagembernek olyan helyzetbe kerülnie, hogy igazán
hallgathassa  a  zenét. Előbb belül kell megteremtenie magában azt a hiányt,
ami  egyáltalán  képes  a fülét, az érdeklődését megnyitni. A füle agyon van
fárasztva,  ez  ma  már  élettanilag bizonyítható: az általános hallásromlás
egész  generációkat  érint. Gyorsabban nő a zaj mennyisége, mint ahogyan azt
még  fel  tudjuk dolgozni. De ez egy általános probléma: az ember teremt egy
elviselhetetlen   helyzetet,  majd  pedig  megpróbál  az  önmaga  teremtette
elviselhetetlen  helyzethez  alkalmazkodni.  És ez idáig még mindíg sikerült
is.  Önmagában  ez  még  nem  katasztrófa,  de  kétségtelen,  hogy  ennek  a
történetnek  vannak olyan pillanatai, amikor az elviselhetetlen helyzetnek a
megteremtése  sokkal  gyorsabban  történik,  mint  annak a feloldása, és egy
ilyen  szituáció  komoly  veszélyeket  rejt  magában  mivel  az ember mindíg
hatalmasabb  eszközök  fölött  rendelkezik,  mint amiket igazán kontrollálni
bír.

      - Milyen hatása volt az akusztikus környezet átalakulásának a zenére?

   - Bizonyára nagy, hiszen a zenei hangzás alakulása az elmúlt néhány  száz
évben  nagyon  belterjes volt. A hangszereknek és a hangszer-együtteseknek a
kialakítása  mind  egyfajta  zeneszerzői ideál, egyfajta kompoziciós módszer
kivánalmai   szerint   alakultak.   A  zajoknak  a  mindennapi  életbe  való
betörésével párhuzamosan a zeneszerzésben is megjelentek az ütőhangszerek és
a  zajkeltő  eszközök. Ez a zajkultúra, ami létrejött az utóbbi száz évben -
mert   az   autó   megjelenésétől   lehet  számítani  a  városok  akusztikus
kultúrájának  a  teljes átalakulását - a zenei gondolkodást is átalakította.
Ennek nyomán a hangok önmagukban váltak fontossá, és nem egy abszolút elv, a
harmónia elve által összeszervezendő valamiként. Azáltal, hogy a zeneszerzők
egyre karakteresebb hangokkal kezdtek foglalkozni, sokkal többet tudtunk meg
magukról  a  hangokról.  És  ha  többet  tudunk  meg  a  hangokról,  akkor a
környezeti   hangjait   is   sokkal   könnyebben   tudjuk   saját   magunkra
vonatkoztatni.  Bármely  hangot közelebb érezhetünk magunkhoz, kevésbé tűnik
ellenségesnek.  A  zaj  megnövekedésére  ez  egy  pozitív válasz. Adva van a
lehetőség,  hogy  a  zajokat  beemeljük  a  zenébe  -  és ezáltal valamilyen
formában  tulajdonképpen  megnemesítsük  őket.  Másfelől erős az igény olyan
zenére,  ami kiszűri a zajt. A nagyon halk vagy ritka zenék révén a hallgató
rá  van kényszerítve, hogy valahogyan kívül helyezze magát a zajos állapoton
-  természetesen  nemcsak  a  külső  zajra gondolok, hanem a belsőre is - és
azzal  szemben  alakítson  ki egy magatartást. A megnövekedett hangerő - bár
bizonyos  élettevékenységeket  fölfokoz  -  megnehezíti  az  elmélyülést,  a
figyelem koncentrációját.

      - Az  elektronikus  eszközrendszer  fejlődése  milyen hatással volt  a
        zenére?

   - Természetesen  egészen  másképp  gondolkodunk  a   zenéről,   ha  olyan
eszközeink vannak, mint az elektronika. Ma könnyen elő tudunk állítani olyan
hangot,  ami  csak  egyetlen  színuszhullám,  és  olyat  is,  ami  egyszerre
tartalmaz  minden hallható hangot. Egy elektronikus hang tarthat a másodperc
törtrészéig   és   napokig,  hetekig  is.  Pillanatnyilag  a  zenei  hangzás
történetének  egy nagyon expanzív periódusában vagyunk. A lehetőségek messze
gyorsabban fejlődnek, mint ahogy ezt a gyakorlat követni képes. Mint ahogyan
gyorsabban  fejleszteni  a  hardware-t  mint  software-t, mert elképzelni és
realizálni  egy  kapcsolást  -  ami  egy  adott  instrukciótömeget végre tud
hajtani  -  sokkal  gyorsabb, mint ezt az instrukciótömeget a legkülönfélébb
mindennapi  feladatokhoz igazítani és munkába állítani. Ez persze egyszerűen
csak  annyit  jelent,  hogy  a  technikai  fejlődés  provokálja  és segíti a
gondolkodást.  Viszont  amikor  a technika már olyan szintre emelkedik, hogy
önmagában  mindent  meghatároz,  akkor  el  kell  vetni.  Amikor a polifónia
tökéletessé  vált,  akkor  föl  kellett  találni  az  operát, és föl kellett
találni az egyszólamúságot.

   De  azért  azt  sem  lehet figyelmen kívül hagyni, hogy ennek ismeretében
vetették   el,   tehát   ez   a  tudás  beépült  a  későbbi  zeneművekbe.  A
többszólamúságnak,  a különböző hangok egybecsengésének a felfedezése a maga
idejében  a  kolostori kultúra nagyon elvont terméke volt. Később ez annyira
általánossá vált, hogy ma már szinte képtelenek vagyunk egyetlen szólóhangot
teljes  értékű zenének elképzelni. Egy hang ma azt jelenti, hogy lefogok egy
akkordot. A harmónikus gondolkodás teljesen elfogadottá és általánossá vált.

   A  technikákban  kétségtelenül  van  fejlődés. Hogy föltaláljuk az autót,
ahhoz  már  nem  kell  a  kereket újra feltalálni. És egy posztindusztriális
társadalomnak  a  technikája is feltételezi az indusztriális társadalmat. De
ez  azért  a  dolognak csak az egyik oldala, mert van egy másik, ami - talán
lényegesebb  -  az,  hogy  a  zene szerepében, jelentőségében egyáltalán nem
látni az evolúciót.

   Itt  változások vannak, de ezek lehetnek néha nagyon retrográd változások
is, és nem úgy látszik, hogy ezek a változások koncentrikusan, egy középpont
köré  épülnek.  Sokkal inkább tűnik egyfajta tétova, bizonytalan járásnak. A
mezőt, amin járunk talán fölismerjük, de az irányt nem.

      - Ezt a jellegzetességet a zene mint univerzális nyelv, mint  harmonia
        mundi is hordozza.

   - A  zeme  univerzalitása  gondolom, nyilvánvaló. Talán a zenében  érhető
leginkább  tetten  egy  olyan általános, közös viselkedésrendszer, amelyik a
különböző  emberi  kutúrákban  egyszerre  van  jelen. Egymástól földrajzilag
tökéletesen  elszigetelt  kultúrák  ugyanazokat  a  hangközöket  fedezik föl
maguknak,  ugyanazokat  a formaképző tendenciákat használják. Az oktávot nem
tudja  semmilyen  zenekultúra  nélkülözni, és a kvintet sem nagyon. Ráadásul
mindez  nem  az  emberi  érzékelés  privilégiuma,  így  hall minden csigával
rendelkező élőlény.

   Az  a tény, hogy a madarak is zenélnek például - mégpedig igen fejlett és
bonyolult  módon  -  egyszerre  kell hogy szerénységre intsen és mérhetetlen
örömöt  okozzon.  Meg  kell  mondanom, hogy kevésbé tartom jelentősnek azt a
differenciát,  hogy  a  madarak  nyilvánvalóan nem komponálnak emberi módon,
mint  azt,  hogy  vannak,  lehetnek közös élményeink. Ezért a zenében nagyon
könnyen érhetők tetten azok a közvetlen alapélmények, amelyek a zenét minden
ember  számára érvényessé teszik. A folklór ezt naponta bizonyítja. Ma ezt a
tényt  egy  újfajta  világzene kialakulására vélik alkalmasnak. Engem mégsem
vonz  a  world  music,  ez  nem  annyira  teremtő gondolkodás, sokkal inkább
valamiféle  újrahasznosítása  egy  nagyarányú  lomtalanítás során összegyűlt
készletnek.

   Akkor  már  sokkal  izgalmasabb feladat egy olyan zenének a megteremtése,
ami  ugyan  egyetlen gondolat, de mindenkire érvényes. Meggyőződésem, hogy a
klasszikus  európai  zenekultúra  megfelelt  ennek  a kihívásnak, hiszen egy
ázsiainak  semmilyen  gondot  nem okoz elsajátítani ezt a zenekultúrát. Elég
ránézni  a  plakátokra,  hogy  lássuk;  ma  a hangversenyműsorok tekintélyes
hányadát  éppen  ők adják elő. És meggyőzően adják elő, híszen másképpen nem
tehetnék.  Tehát  ebben a zenében tényleg megjelenik egy olyan közös élmény,
ami  úgy tűnik, hogy más kultúrák számára is könnyen átérezhető, megérthető.
Fordítva ezt nem nagyon tudom elképzelni. Az ún. Worldmusic esetében épp nem
erről  van  szó, hanem a világ minden táján föllelhető dolgokat úgy elegyíti
össze,  hogy  egyetemes  kultúra  jöjjőn  létre.  Maga  a  keveredés  persze
természetes  és  lehet  jótékony  is, de ha nincsen az új létrehozására erős
akarat és cselekvés, akkor csak valamiféle amalgám jön létre.

      - Miből ered a zenének ez az egyetemessége?

   - Említettem  a  hallószervek  szerepét,  de a zene egyetemességét az  is
segíti, hogy a legközvetlenebbül érzékeljük. Azaz nemcsak a fülünkkel, hanem
közvetlenül  valamennyi  belső  szervünkkel.  Nemcsak  a "hallható" hangokat
érzékeljük,  hanem a mélyebbeket és a magasabbakat is. A különbségi hangokat
akkor is halljuk, ha azok összetevőit már nem. A szemünket be tudjuk csukni,
a fülünket nem.

   Ugyanakkor  a  hallás  nagyon  analitikus  is.  A  legtöbb  ember számára
nyilvánvaló,  hogy  egy,  két  vagy több hangot hall egyszerre, miközben nem
tudunk   olyan   készülékeket   csinálni,   amik  az  összetett  hangzásokat
megbízhatóan szét tudnák bontani alkotóelemeikre. Ezeket a hangközöket pedig
egyformán halljuk konszonánsnak vagy disszonánsnak, úgy tűnik, több ezer éve
változatlanul.

      - A harmóniaérzetre hogyan hatottak ezek a változások?

   - A  disszonancia-érzet  egyszerűen abból áll, hogy bizonyos  hangközöket
bántóaknak  érzünk,  a  konszonancia-érzet pedig azt jeleneti, hogy két vagy
több  hang egymáshoz való viszonyát megnyugtatónak érezzük. Ez többé-kevésbé
állandó.

   Ennek a változása a zenetörténet folyamán mininálisnak mondható. A józsef
attilai  tétel,  mi  szerint minden konszonancia megértett disszonancia - ez
igazából  egy irodalmi tétel. Vannak olyan disszonanciák, amiket feltehetően
soha  nem  fogunk megérteni, és éppen a zenei élménynek az egész szervezetre
gyakorolt  hatása teszi lehetetlenné, hogy bizonyos interferenciákat pusztán
megszokás,    kulturális    hagymányozás   révén   harmonikusnak   érezzünk.
Fölhasználni  tudjuk  őket,  s így közelebb kerülhetünk hozzájuk, de azért a
különbséget  a konszonanciához képest valamilyen formában mindig megőrzik. A
félhangú,  a  tizenkét  fokú  zene után nem következett a negyedhangú, hanem
éppen ellenkezőleg, az egész visszaterelődött egy akusztikusabb szerkezetbe.

   Ma  a  konszonancia  és  a  disszonancia viszonyában a legaggasztóbbnak a
temperált  hangolás általános elterjedését látom. Ez egy olyan hangrendszer,
amiben  szigorúan véve egyetlen egy tiszta hangköz sincsen. Mivel minden mai
hangszer  -  a  szintetizátorok  és a MIDI-szabvány is - ezt tekinti alapul,
gyakorlatilag  az  eredeti  hangközök  megszűntek  tapasztalatként  létezni,
miközben  a  használatos  hangok  egyre  sűrűbbek,  egyre több inharmonikust
tartalmaznak.  Ebben a helyzetben valóban fönnáll a lehetősége annak, hogy a
zene elveszíti egyik meghatározó alapélményét.

   A  struktúra  megteremtése iránti igény a zene formába öntésének az elemi
igénye.  Ami  a  lehetséges struktúrákat illeti, e téren nagyobb a szabadság
mint  a  hangközök  és  a  frekvencia-viszonyok  terén,  bár  azért bizonyos
alaphelyzetek  meghatározhatók.  Az  időbeliségnek a lefolyása például, hogy
fölemelem  a  lábam,  lerakom, mivel nem tudom lerakás nélkül újraemelni nem
úgy vagyok struktúrálva.

   Az  50-es években a szélsőségesen bonyolúlt metastruktúrák teremtése volt
az  elsődleges  cél a zeneszerzésben, míg az elemi összefüggések szinte alig
jelentek meg. Erre adott reakcióként megjelent a repetitív zene, ami viszont
az  elemi  struktúrákat  abszolutizálta  anélkül,  hogy  a  nagy szerkezetek
számára  igazi  megoldást tudott volna nyújtani. A zenei gondolkodásnak ez a
bipolarizálódása hasonló ahhoz, amikor a zenét egyes komponisták csak halkan
mások csak hangosan tudják elképzelni.

   Struktúrák esetében is a zene és a világ kapcsolatát kell megteremteni és
úgy  tűnik,  hogy  ma  ez  is sokkal inkább széttartó módon történik; sokkal
kevesebb az összehúzó erő a gondolkodásban.

      - Melyek  azok  a  formák,  amelyek  a  kor  zenei   tapasztalatait  a
        legátfogóbban jelenítik meg?

   - A  gond  éppen  az,  hogy  jelenleg  nincsenek  reprezentatív  műfajok;
nincsenek  olyan  egyezményesen használt formák, amelyek a sok-sok különálló
és  személyes  zenei  tapasztalatot képesek lennének egybefoglalni olymódon,
mint  például  a  szimfónia  a zenetörténet egy bizonyos korszakában, vagy a
mise egy másik korszakban.

   Ez  a  templom  kérdése: tudunk-e építeni egyetlen olyan épületet amelyik
mindent  kifejez,  vagy  pedig mindenki a magáét építi. Ez utóbbiak lehetnek
sokkal  magasabbak  is, mint például Manhattan-ben, de ezek az épületek mind
csak  önmagukat,  netán a céget jelenítik meg. Ma már el sem tudunk képzelni
olyan  épületet,  amelyik  az  anyagi  és  szellemi erők olyan koncentrátuma
volna,   mint  például  egy  görög  templom.  Talán  a  III.  Internacionálé
emlékműterve  volt  az  utolsó  ilyen  kísérlet, ismeretes a sorsa. Ebben az
értelemben jelenleg nincs a zenének olyan központi kategóriája, ami révén az
összes  időszerű  zeneszerzői kérdést fel lehetne tenni. Mint amilyen a múlt
században  akár  az  opera,  akár  a  szimfónia mint műfaj, vagy akár csak a
zongora,  mint  instrumentum  volt.  A legkülönbözőbb kristályosodási pontok
lehetségesek, de ezeknek elég erősnek kell lenniük ahhoz, hogy egy nagy kört
tudjanak  maguk  köré  gyűjteni.  A  nagyformáról  ebben az értelemben lehet
beszélni,  az  nem  terjedelmi  kérdés. Nem az a fontos, hogy a mű fél óráig
tart  vagy öt óráig tart, hanem hogy tényleg képes-e a zenei világ sok - egy
adott pillanat összes - elemét egybefogni.

   Jelenleg  a zene a széles közönség számára készűl, és ennek a közönségnek
nincsenek  meg,  és nem is lesznek meg soha az eszközei arra, hogy egy olyan
kifinomúlt  és  bonyolúlt  zenei  világot  át  tudjon érezni, mint amilyet a
korábbi  magasművészet  a maga elszigetelt, arisztokratikus módján, de mégis
csak  létre  tudott  hozni.  Akár  az egyház akár az arisztokrácia zenéjében
megjelenhetett  bármi:  a megrendelő társadalmi státusza biztosította a zene
rangját.  Az  viszont  jelenleg még igencsak kétséges, hogy a mai társadalom
keretei között kitermelődik-e az elit és annak a magaskultúrája vagy sem, és
ez  a  kultúra  képes-e  -  anyagilag  és szellemileg egyaránt - túlsúlyt és
etalont  jelenteni  a  társadalom  számára.  Eliten azokat értem, akik semmi
fáradságot,  pénzt,  paripát,  fegyvert  nem  sajnálnak  azért,  hogy valami
pusztán  önmagáért  megtörténhessen.  Ez a minden áron, minden eszközzel egy
tőlem  független  eszmény  érdekében tevékenykedés elragadtatást igényel. És
elég  nehéz  elképzelni  egy  olyan világot, amelyiknek minden lakója el van
ragadtatva. Ez mindig is kivételes állapot, amit nem lehet kötelezővé tenni.
Ez  tönkretenné  a  világot,  éppen  úgy mint kiveszne belőle ez a kivételes
állapot.

      - A fokozódó gyorsulás milyen hatással van a jelen zenéjére?

   - Az  idővel való kapcsolat is megváltozik, hiszen ez a leglényegesebb  a
zenében:  a hallgató és az idő kapcsolata. Ezen a területen is megfigyelhető
két  nagyon  ellentétes mozgás: az idő nagyfokú felgyorsítása, és - talán az
általános   gyorsulás   kiegyenlítéseként  -  az  idő  nagyfokú  kitágítása;
mindkettő  a koncentrációra való törekvés eszköze. Ez a század első felében,
elsősorban  Webern esetében néhány másodperces tételeket eredményezett. Majd
pedig a zenei folyamatoknak egy hihetetlen mértékű felnagyítása következett,
mint például a kései Feldman darabok.

   Ezt  megintcsak  úgy  lehet fölfogni, mint egy új egyensúlyi állapot felé
való  törekvésnek  természetes  helyzetét. Ha azt veszem szemügyre, hogy mit
tekintenek  lassúnak  és  mit  gyorsnak  a  zenében,  akkor a nyugat-európai
zenében  például  a  lassú  és  a gyors közti különbség sokkal kisebb skálán
mozgott,  mint  mondjuk  az indiai zenében. Jelenleg nagyon sok dolog szól a
gyorsulás  mellett.  Sokkal gyorsabban kell elugrani egy autó elől, mint egy
szekér elől, és így tovább.

   Az  elektronikus  hangszerek  a  hagyományos  hangszerekhez  képest jóval
gyorsabbak.  Ma még talán nem olyan hajlékonyak, nem képesek úgy követni egy
előadói  elképzelést,  mint  a hagyományos instrumentumok, de máris gyorsan,
nagy  mennyiségben  tudnak hangzásokat produkálni. Akár sok hangot, akár egy
hangon belül nagyon sok diszkrét eseményt.

   Ez  a  fajta  gyorsulás ugyanúgy megemeli az ingertömeget, mint ahogyan a
hangerőnek   a   növekedése  is  sokkal  erősebben  stimulálja  a  vegetatív
idegrendszert  és  sok egyebet. Ez egy veszélyes kaland, de bizonyára itt is
kialakul  egy új egyensúlyi állapotot. Ez a zene gyorsabb lesz. Az is lehet,
hogy  egyszerre  lesz  lassabb  és  gyorsabb  is. Lehet, hogy új területeket
tudunk meghódítani az ember belső időérzékeléséből.

  A mai világot a vizualitás uralja, a televízió, a video, az óriásplakátok.
Egy  kép  összehasonlíthatatlanul  több  információt  hordoz,  és  ezzel  az
információtömeggel  a  zene  nem  tud  versenyezni.  Másfelől viszont a zene
lehetőségei felülmúlják a vizualitásét.

   Arra gondolok, hogy a hangi kifejezésnek az egyetemessége átfogóbb mint a
képé.  A  zene olyan eszköz, amivel könnyebben lehet átlépni vagy meghaladni
bizonyos  határokat.  Például  az  elvontságra  vagy  az  elmélyülésre  való
törekvés  könnyebben  oldható  meg  zenei  eszközökkel,  mint  más  módon. A
figyelemkoncentrációnak  valamennyi kultúrában a zene az elsődleges eszköze,
és   csak  kivételesen  találkozunk  olyan  jelenségekkel,  mint  például  a
mandalák.  Ebből a centrális helyzetből következik, hogy valószínűleg sokkal
messzebb  jutunk  el  akár a spirituális, akár az ösztönélet irányába a zene
segítségével,  mint  mondjuk  képekkel.  Mert  a zene bennünk van. Nemcsak a
fülünkkel  halljuk,  hanem  a  belső  szerveinkkel is érzékeljük, mint ahogy
nemcsak  a külső világ hangjait hallgathatjuk, hanem a szervezetünkét is. De
a  zene  a  világban  is  egyszerre  van  jelen mindenütt, nemcsak az emberi
közösségen  belül  jelenik meg, megjelenik hallható és általunk nem hallható
tartományokban,  mindenütt.  Épp  ezért  bármilyen  rossznak is érzem a zene
helyzetét a mai világunkban, ez rossz az ember számára, például rossz nekem,
de a zenét a legkevésbé sem érinti.

   Biztos, hogy létezik egy olyan szférikus, vagy kozmikus, vagy univerzális
harmónia,  ami  a  világ  rezgéseit  mozgatja  és számunkra is érzékelhetővé
teszi.
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2024
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva.