EZREDVÉGI BESZÉLGETÉS SAJÓ ANDRÁS ALKOTMÁNYJOGÁSSZAL
(Monory M. András - Tillmann J. A.)
(Forrás: http://bocs.hu)
- Mi késztette arra, hogy könyvet írjon a hatalom korlátozásának
kérdéséről?
- 1989 előtt főleg jogszociológiai és jogfilozófiai kérdésekkel
foglalkoztam. Ezek keretében lehetett arról írni, ami most is érdekel: jogi
értékek a társadalomban. Ezek közül az alkotmány a legfontosabb
értékhordozó. Ennek politikai, gyakorlati jelentősége is volt, ami
megijesztett, mert már öt évvel ezelőtt is kiderült, hogy teljes mértékben
háttérbe szorulnak azok az elvek, amelyek az alkotmányosságot fontossá
tették az elmúlt kétszáz évben.
Ez vezetett végül arra, hogy írtam egy könyvecskét, ami nem mai
alkotmányírási problémákkal foglalkozik, hanem azzal, hogy az
alkotmányozásba elveknek kellene bekerülniük. Bár ez tökéletesen sosem
működik, de ha megfeledkeznek erről, akkor az nevetséges eredményt hozhat,
aminek nagyon rosszak a gyakorlati következményei is.
- Valójában hogyan történik ma a törvényalkotás?
- A törvényhozásról él az emberekben egy valaha talán nem is teljesen
hamis kép: van egy bölcs ember, aki átlátja, hogy az emberek mit szeretnének
és annak megfelelően hoz egy törvényt. Ezzel szemben a törvények egy modern
polgári társadalomban - és Magyarországot ilyen szempontból feltétlenül
moder polgári társadalomnak tekinthetjük - egyáltalán nem az ésszerűség, az
átlátás, a segíteni akarás és a szeretet jegyében készülnek, hanem vannak
nagyon kemény érdekcsoportok, fogalmazással foglalkozó bürokráciák, akik a
szöveget írják. Mindig az számít, hogy ki írta az utolsó vesszőt egy
jogszabályban. Ezek elég kíméletlen harcot folytatnak, és mivel valamennyire
mindegyiknek a szempontja érvényesül, a végeredmény a teljes összevisszaság.
(Ilyen szempontból például az amerikai törvények sokkal szörnyűbbek
technikailag, mint a magyarok, mert sokkal nagyobb érdekegyeztetés
eredményeként jönnek létre. A magyar társadalom önszabályozási képessége
valószínűleg gyengébb és ezért még ezek a relatíve nem is olyan rossz
folyamatok is nagyon rossz eredményűek a társadalom szempontjából.)
Röviden összegezve: a törvény és a bölcsesség az két külön dolog, de
gyerekes vagy nem annyira gyerekes módon mindenki bölcsességet vár a
törvénytől. Nagy és felfokozott várakozás van egyik oldalon és óhatatlanul
csalódás a végeredmény, mert akik alkotják a törvényt, azok nem a bölcsesség
letéteményesei, hanem a saját érdekeik rabjai és ezeket az érdekeket
ráadásul mások érdekeivel is összhangba kell hozniuk.
- Mi tekinthető jogállamnak? Milyen kritériumai vannak ennek?
- A jogállamiság az legalább annyit jelent, hogy a saját előre
meghirdetett elveitől, eljárásaitól a jog nem fog eltérni. Ha önkényes is, a
saját önkényességéhez következetes lesz, tehát ennyiben bizonyos fokig
kiszámítható.
Ha idegen is a társadalomtól, olyasvalami, ami nem okoz meglepetést. Ez a
tulajdonképpeni lélektani és társadalmi határa. Ha sokkol a jog, mégha
egyébként az egész társadalom működése szempontjából szükséges okból is,
akkor abból óhatatlanul konfliktusok származnak. Ebből a szempontból a
mózesi törvények hihetetlen sokkot jelentettek, és ezért volt olyan
rendkívüli az ellenállás olyan normákkal kapcsolatban, amit ma már - néhány
ezer évi komoly vesszőzés és kénköves behatások után - az emberek teljesen
természetesnek tekintenek. Ugyanakkor a jog önmagában nem képes a
társadalmat megjavítani. Olyan a jog, amilyen a társadalom legerősebb
csoportja vagy legerősebb csoportjai együtt. Mindegyiknek a rossz oldalát
hozza ki és még egymásra is tekintettel kell lenniük. Igaz, hogy van
valamifajta önállósága, és ez az önállóság magában foglal olyan értékeket,
amelyeket egy-egy szinte véletlen történelmi pillanat kitermelt. Hogyha egy
állam demokratikusan berendezett és a demokratikus berendezés azt jelenti,
hogy adott esetben konkrét döntésekhez a lakosság egyetértése kell, akkor
nem olyan könnyű háborúba keveredni. Azért valószínű, hogyha népszavazást
írtak volna ki mondjuk Jugoszláviában arról, hogy milyen eszközökkel
kívánják a horvátok és a szerbek a horvátországi problémát rendezni, akkor
nem biztos, hogy a többség a fegyveres konfliktus mellett döntött volna.
Tehát vannak szerintem elsősorban eljárási értékei a jognak, amelyek
korlátozzák ezt a tehetetlenségét.
És ha ezekből elég sok beépült, akkor van némi értelme annak, hogy éppen
jogi keretek között működik a világ, nem pedig teljesen az önkény alapján.
Ahol ezek kevésbé épültek be, ott nagyobb az esélye annak, hogy bármikor
elszabadulhat a pokol, hogy bármikor önkény lesz, és ahhoz képest még egy
diktatorikus jogrend is jobb. A diktatorikus jogrendnek nincs meg ez az
önvédő képessége, hiszen éppen ezért történhetett Jugoszláviában az, ami
történt.
- Hogyan illeszkednek a különféle autonómiakövetelések a
jogrendszerbe?
- Vannak olyan jogfelfogások, amelyek a jogot alapvetően az autonómia
eszközének tekintik, ha az autonómia alatt egyéni önmeghatározást értünk.
De nem mindig az egyén szabadságáról és önmeghatározási képességéről van
szó, amikor a joggal szemben autonóm törekvéseket hangsúlyozzák, hanem
csoportok, intézmények, bürokráciák autonómiájáról, és ez egy eléggé
veszélyes csúsztatás, mert míg az egész nyugati civilizáció az egyén
autonómiájára épül, addig ez a fajta autonómia éppen az előzőnek a tagadása,
hiszen egy csoport autonómiája nagyon gyakran megsemmisíti az abban
résztvevők autonómiáját. Így amikor a jog ennek az egyéni autonómiának a
védelmében lép föl, akkor óhatatlanul ellentétbe kerül a csoport
autonómiájával. De nemcsak ebben az értelemben van szó az autonómiával való
fogalmi visszaélésről, hanem akkor is, amikor csoportok önrendelkezéséről
szólnak, akkor valójában egy szűk csoporton belüli érdek tolja föl magát
valamiféle szentséggé és kisajátítja a csoportot, kisajátítja az autonómiát,
és valójában a magánérdekeit próbálja oktrojálni mind a csoporton belüli
szereplőkre, mind pedig az egész társadalomra. Tehát ha a csoportot védi,
akkor valójában a saját csoporton belüli privilégizált pozícióját védi az
egész társadalommal szemben.
- A jogrendet ennél szembetűnőbben mállasztják azok a magánhatalmak,
akik úgynevezett őrző-védők felbérelésével tetszőleges jogrendet
érvényesítenek.
- A jogrend meggyengülésének példájaként szokták említeni azt, hogy
Magyarországon őrző-védő szolgálatok vannak, hogy ezek adott esetben a
rendőrség cinkos semmittevése mellett tudnak működni. Másfelől abszolút
szükség van rájuk, mert a rendőrség a rossz jogi szabályozás vagy az
erőforrások hiánya miatt nem képes a szabályoknak, különösen a
tulajdonjognak és a szerződéseknek érvényt szerezni.
Ez a jelenség azért is nagyon félelmetes, mert valamit ezzel kapcsolatban
nem kérdezünk meg. Amit meg kellene kérdeznünk, az az, hogy végül is mit
pótolnak ezek az őrző-védő fiúk. A közrendet. Ha van közszolgáltatás, amit
joggal elvár mindenki az államtól, az a rend. A közrend legalább olyan
fontos, ha nem fontosabb, mint az egészségügyi szolgáltatás, amit mindenki
jogként vagy nagyon sokan alapvető jogként emlegetnek és aminek a
visszavonása nagyon sok fölháborodást váltott ki. Ugyanez a kifogás a rend
visszaszorulása kapcsán nem vetődött föl.
Ez a jelenség egyébként a világon mindenütt létezik, megint ne képzeljük
azt, hogy valami magyar sajátosságról van szó. Akik igazán jómódúak, vagy
akiknek az üzleti igényei és anyagi eszközeik megvannak hozzá, azok képesek
egy magánrendet kialakítani. A társadalom tovább kompatmentalizálódik,
vagyis sok kis részre esik szét. És egy olyan társadalom, amelyben az
egyenlőség még mindig nagyon fontos érték - bár sokak szerint pusztán
irígység működik mögötte - ezt nehezen tolerálja.
Ezen túlmenően a társadalom és az állam alapvető jogi értékei
szempontjából is kétséges, hogy ez megengedhető-e. Másfelől persze ha ez
nincs, akkor nem képes a magántulajdoni rend érvényesülni. Valószínűleg
bizonyos határok közt ezt minden társadalom lenyeli. Az Egyesült Államokban
a foglalkoztatottak 2%-a működik valamilyen rendfenntartó állásban. Nos,
ennek egy kis része rendőr, és nagyon nagy része magánalkalmazott. Ez egy
hihetetlen nagy ipar. Olaszországban szintén. Erre lehet mondani, hogy
iszonyúan nagy a bűnözés és a maffia, de Magyarországon az újságcikkek
ellenére ez nem igazán maffiaprobléma, ez jogérvényesítés probléma. Én nem
szeretek a hatóságokra rosszat mondani, de azt hiszem, hogy itt egy téves
hatósági döntésről és nem társadalmi döntésről van szó: az erőforrások olyan
rossz elosztásáról van szó, ami főként az igazságszolgáltatás, továbbá a
rendőrségi munkaszervezés hibája. Az igazságszolgáltatásé, amely egyszerűen
nem képes fölgyorsulni. Nincsenek bírósági végrehajtók, hogyha nagyon
röviden szeretnék fogalmazni és ha van is bírósági végrehajtó, nem megy vele
a rendőr, és ha vele megy a rendőr, akkor is olyan mértékben kötött az
intézkedési lehetősége, hogy nem tudnak végrehajtani. Ez hatodrangú
problémának tűnik, holott végül is innen ered a magán-igazságszolgáltatás és
magán-védelem.
- Ez elősegíti az igazságszolgáltatás megfizethetőségét és
korrumpálhatósát is.
- Óhatatlanul felvetődik a gyanu, mivel a rendőrségi erőforrás
korlátozott erőforrás, a rendőrség is akkor érvényesít létező jogot, ha
egyéb érdeke is fűződik hozzá. Magyarán akkor megy ki valamilyen foglaláshoz
vagy valamilyen jogcselekményhez segítséget nyújtani, ha ez nem pusztán a
hivatali rutinból következik. Nagyon nehéz ezt bizonyítani, de mindaddig,
amíg a hatóság nem tudja azt a látszatot teremteni, hogy csak a jog szerint
működik, addig hiába működik csak a jog szerint. Én nem akarnám ezt kétségbe
vonni, de nem tudja elhitetni. Ha pedig ez így van, akkor megint az
egyenlőség hiányához jutottunk el, mert hiszen a mindenki számára
közszolgáltatásként járó jogérvényesítés valójában vagyoni és más
különbségek szerint megadatik vagy megtagadtatik. És így a jogban ugyanolyan
különbségek keletkeznek, mint mondjuk az egészségügyi ellátásban. Aki
jómódú, az megfizetheti.
Akinek sok pénze van arra, hogy jogot érvényesítsen, annak fogják
érvényesíteni a jogát. Ez valószínűleg hatékonyabb, de kérdés, vajon nem
ássa-e alá a jog alapvető értékeit? Ez hihetetlenül éles választás igényel.
Előre merem jelezni, hogy erre az éles választásra soha törvényhozó nem lesz
hajlandó. El fogják kenni ezt a problémát, sosem fogják kiélezni. Hogy
azután a gyakorlat milyen irányba megy, azt nagyon nehéz megjósolni. Ha egy
latin-amerikai típusú társadalmi tagozódás, hihetetlenül nagy különbség a
felső 1% és az alsó 15 vagy 25% között jön létre, akkor ez lesz a
jogrendszer is. A korrupció természetesen csak bizonyos fokig jogi kérdés;
annyiban, hogy a jog időnként ad egy-egy merev meghatározást, és ettől
valami vesztegetési bűncselekménynek minősül.
A korrupció ennél sokkal összetettebb politikai folyamat. (Olaszországban
sem az volt a probléma, hogy esetenként megvesztegettek, hanem egy olyan, a
politikai életet is meghatározó kölcsönös szivességi rendszer alakult ki,
ami a gazdasági erőforrások hatékony felhasználását lehetetlenné tette.)
Nem maga a korrupció a rossz, hanem a korrupció következményei igazán
rosszak: az egyik, hogy aláássa a társadalmi bizalmat, a másik pedig, hogy a
döntéseket nem a hatékonyság befolyásolja. Ez az igazi probléma a
korrupcióval, nem a morális része. A morális részének az a negatív
következménye, hogy az emberek semmiben sem fognak hinni. Ez alááshatja a
demokráciát, alááshatja a bizalmat. A korrupcióval az a fő baj, hogy a
gazdasági erőforrásokat nem megfelelően használják fel.
- Megjelennek-e morális megfontolások a jogalkotásban?
- A morál individuális kategória, ami a joggal, mint nagy szabályzó
rendszerrel nagyon nehezen kapcsolható össze. Ha valamivel összefüggésbe
hozható, az az erkölcs, ami absztrakt előírások gyűjteménye a hétköznapok
nyelvére lefordítva. Hogy ezeknek az erkölcsi előírásoknak megfelel-e a jog,
vagy sem, az egy nagyon lényeges dolog, mert halálos ítéletet jelent egy
jogrendszerre, ha az uralkodó erkölccsel száll szembe. A morál éppen azt
indokolná adott esetben, hogy egy férfi akinek van egy felesége, meg egy
barátnője, az morális döntést hozzon: kapcsolatát mindkettőjük tudomására
hozza. Ez a morális döntés. Az erkölcsből nem ez következik; az erkölcs
nagyon merev és szigorú ebből a szempontból. Ezért a jog itt két dimenziót
kellene, hogy egyszerre eltaláljon, egy társadalmi, ún. objektivált vagy
objektiválódó normarendszert - amire figyel is. És olyan magándöntéseket,
amelyekben ilyen drámai helyzetek adódnak, és választani kell emberek
között. Ezzel nem törődik, ezen úgy megy át, mint a talajgyalu.
A morál, erkölcs és jogi szabályozás kapcsolata bizonyos kábítószer
legalizációkkal kapcsolatosan elég élesen felvetődhet. Nyilvánvalóan morális
tett, hogyha valaki a legalizációt helyesnek tartja és ezt az álláspontot
képviseli.
Ha a jog felől jön egy ilyen üzenet, az némiképpen más; az már nem
morális kategóriaként értékelendő. A jogalkotó számára ez nem követhető
álláspont, tehát morális alapon nem képviselheti, hogy engedni kell,
ésszerűségi megfontolások alapján képviselheti, tehát - és igazán ez a vita
- ha ez a legalizáció bűnözést csökkent, akkor összességében ésszerű döntés
lehet. De mint mondtam, a törvényhozás az több, mint ésszerűség. Pontosabban
sokkal kevesebb, mint ésszerűség - sokkal több szempont érvényesül bene. És
például az erkölcsi felfogással ez ellentétes. A törvényhozó vállalhatja
azt, hogy szembemegy az erkölccsel, és ha viszonylag rövid távon sikert érne
el, látványosan csökkenne a bűnözés, akkor ezzel igazolná magát utólag. Csak
ezt az átmeneti időszakot nehéz elviselni. Magyarországon ez nem egy
nyilvánosságot feszítő probléma. Valódi probléma, de nem olyan, amit a
hétköznapi gondolkodás súlyos társadalmi problémának tekint. Az Egyesült
Államokban egészen más lenne a helyzet. Ott tényleg a legsúlyosabb bűnözési
formák épülnek a legsúlyosabb kábítószerek fogyasztására, ott tényleg
hihetetlen pénzek mozognak a kábítószerrel kapcsolatban, ami az egész
gazdaságot torzítja (vagy nem torzítja, erről megoszalank a vélemények, mert
visszakerül valamilyen módon a gazdaságba). És, függetlenül a bűnözéstől,
tömegek életét teszi tönkre. Itt nyilvánvalóan egy hatékonysági szempont
érvényesülhetne. Mégsem sikerült ezeknek az álláspontoknak mind a mai napig
érvényesülnie, pedig nagyon magas rangú kormánytisztviselők is képviselték.
Általában a következő héten lemondtak, mert az erkölcsi rendbe ütközött az
elképzelés.
- A igazságszolgáltatás és a jog kérdéseit mostanában főként a bűnözés
növekedésére tekinttel szokták felvetni.
- A témakörben végzett összes kutatás alapján egyértelmű, hogy olyan
emberek, akik egyébként egzisztenciálisan veszélyeztetett helyzetben vannak,
fölnagyítják az őket fenyegető bűnözést. Kétségtelen, hogy például az utcai
támadások jelentős része öregek ellen irányul, mert ők kevésbé képesek
védekezni, bár nem túlságosan ígéretes prédák. Ám az időskorúak
fenyegetettség-érzése sokkal nagyobb, mint ami statisztikailag, vagy mint
ami egy adott környéken indokolt lenne. Ugyhogy a bűnözéstől való félelem és
a bűnözésnek egyes számú társadalmi problémává tétele valószínűleg a
társadalom alkalmazkodási nehézségeinek a jele. A társadalom széles rétegei
félnek.
Nem a bűnözéstől kellene félniük. A bűnözés az valami távoli, ismeretlen,
rendkívül jól képes mozgatni a fantáziát. Lehet mélylélektani alapon is
magyarázni, milyen elfojtott képzetek jelennek meg a gyilkos személyében, a
sötét és a gyilkos összekapcsolása az szinte közhelyszerű, dehát közhelyek
irányítják a mindennapi gondolkodást. A probléma az abból adódik, hogyha ezt
politikai célokra kívánják fölhasználni. Nagyon sok nyugat-európai és
amerikai politikai kampány középpontjában a rendteremtés állt. Ezzel lehet
választásokat nyerni, a bűnözés ettől nem csökken, a büntetések
szigorításától sem csökken. Magyarországon a bejelentett bűncselekmények
aránya az elmúlt két évben nem nőtt, sőt bizonyos fokig csökkent, a félelem
azonban megmaradt. Mindenki úgy gondolja, hogy folyamatosan és állandóan
romlik a helyzet, miközben statisztikailag ennek az ellenkezőjét
tapasztaljuk. A statisztika azonban senkin sem segít, hogyha egyszer úgy
érzi, hogy meg fogják támadni, és különösen nem segít azon, akinek ellopták
az autóját.
Nem hiszem, hogy a magyar társadalom eróziója az a klasszikus bűnözési
formákból adódik. Persze ha az adócsalást és más gazdasági bűncselekményeket
besoroljuk a bűnelkövetések körébe, akkor van erozió. De a hétköznapi
gondolkodás - és ez az igazi probléma - ezeket egyáltalán nem így cimkézi,
ezek jópofa stiklik címen kapnak felmentést. Ez a társadalmi erózió, ami
abból adódik, hogy kijátsszák a szabályokat. Ahol a bűnözés a társadalmat
valóban alááshatja, az valószínűleg Oroszország, de Oroszországban is
hihetetlen mitológiája van ennek az egésznek, és ott a maffia-bűnözés, az
erőszakos bűnözés mitológiája, az ezáltal keletkeztetett félelmek, és az
erre a félelemre épülő másfajta pressziók azok, amelyek aláássák a
rendszert. Amikor arról beszélnek, hogy a maffia összefonódik a gazdasággal
és az állammal, akkor valójában a gazdaság és az állam a maffia-félelmet
használja ki arra, hogy mindenféle zsarolásokat alkalmazzon az
állampolgárokkal szemben. Ez egy sokkal bonyolultabb folyamat, mintsem hogy
a bűnözők elözönlötték szent Oroszországot és emiatt ott már semmi értelme
jogról beszélni.
- Milyen hatása van "törvény szigorának", a büntetés erejének?
- A legdrámaibban a szabadságvesztés és általában a büntetőrendszer
befolyásolja az egyén életét, és az egész jogrend hitelességét az adja meg,
hogy büntetni képes. Mire való a szabadságvesztés-büntetés, amelyet
egyébként azzal szoktak a humanistáknak eladni, hogy célja az emberek
átnevelése és visszaillesztése a társadalomba. Emlékszem az 1950-es években
íródott, de még később is használatos büntetojogi tankönyvre, amelyben az
állt, hogy a börtön a szabad társas élet iskolája. Valaminek az iskolája,
csak úgy látszik, mindenki megbukik, mert a legtöbb börtönrendszer
átjáróház, illetve egy forgóajtóval ellátott intézmény, s aki bekerült,
kikerülve újra visszakerül.
Szenvedést okoz, de végül is nem oldja meg azt a társadalmi problémát,
amelynek megoldására hivatott lenne, hogy tudniillik csökkentse a bűmözést
vagy legalábbis az egyes ún. bűnözőket visszaillessze a társadalomba. De
miért van az, hogy mégis ezt az irracionális, működésképtelen,
diszfunkcionális, szörnyű intézményt tartja fönn a társadalom? Egyrészt mert
sajnálja a pénzt egy jobb rendszerre. Másrészt, mert valószínűleg titokban
mégsem annyira kívánja ezt a visszailleszkedést. A büntetési rendszer mögött
egy irracionális igény van: oda bűnösök kerülnek be, és a bűnösöket
valójában nem akarja a társadalom visszafogadni. Sem az eszközöket nem
kívánja erre a célra rendelkezésre bocsátani. Miért éljen jobban egy bűnöző,
mint egy becsületes ember; márpedig ha rosszabbul él, akkor nem lesz
becsületes ember - ez az egyik része ennek a gondolatmenetnek. A másik pedig
az, hogy valószínűleg hiányzik a társadalomból a befogadási hajlandóság. Nem
akarom a magyar társadalmat becsmérelni, de annyira kirekesztés-szemléletű a
közép-európai kultúra, sőt, a kontinentális kultúra döntő része, hogy nem
fér bele ez a visszaillesztés. Valószínűleg ez a fő oka annak, hogy a
társadalom olyan intézményeket fizet, amelyek kizárólag arra jók, hogy
újratermeljék a bűnözést.
- Hogyan vetődik fel ma az autonómia kérdése?
- A jog tulajdonképpen az egyik legparadoxabb helyzetben akkor van,
amikor a személyes autonómiát akarja biztosítani. Tudniillik abban a
pillanatban, hogy ezt nagyon pozitív eszközökkel teszi, nagyon "alásegít",
akkor magát az autonómiát veszélyezteti. A jog Kant óta nagyon szívesen
emlegeti az autonómiát, továbbá azt, hogy a méltóság központi kategória,
amit a német- és a magyar alkotmánybíróság ki is mond, de igazából nehéz ezt
társadalmilag elfogadott központi kategóriává tenni.
Úgy tűnik, mintha lenne a jognak egy ilyen előkelő és szellemi elit
része, egy korábbi terminológiával élve egy ideológia homlokzata, nemes
vakolattal, esetleg márványborítással és amögött, a gangon egészen más
dolgok történnek a házon belül. Én szívem szerint - bár a szív érvei gyengék
- hajlanék elfogadni, hogy valóban a méltóságot kell a jognak biztosítania.
De ez szinte lehetetlen feladat, mert a jog általában ad egy mankót vagy egy
fűzőt ahhoz, hogy az emberek menni vagy egyenes tartással járni tudjanak. Ez
visszahat, és aláássa az autonómiát. Hasonló történik, amikor intézményeket
hoznak létre, hogy az autonómiát biztosítsák.
Ahhoz, hogy az ember sokoldalúan fejlődhessen, iskoláznia kell magát,
palléroznia elméjét, ehhez iskola kell. Honnan legyen az iskola? Majd ad az
állam. De ha mindent az állam ad, beleértve mondjuk az egyetemi oktatást is,
akkor miben áll a választás?
Az állam majd meg fogja szabni azt is, hogy mit tanítsanak az iskolában.
De ha nem is szabja meg közvetlenül, akkor is olyan mértékben függővé teszi
az intézményeket önmagától, hogy - miközben autonómiát biztosít - önmaga
szellemi uralmát reprodukálja. Az egyetemek természetesen csak egyik esetét
képezik ennek, de ugyanígy kialakulhat intézményes függőség a társadalmi
szolgáltatások más területén is. Hol itt a választás? Egy ponton túl ez az
egész egyre fenyegetőbbé válik, egyre erőteljesebbé válik az állami
intzéményeknek egy ilyen nem szándékolt, de mégis elkerülhetetlen hálója,
ami korlátozza a mozgáslehetőséget.
A jog által biztosított autonómia kulturális téren egyre veszedelmesebbé
válik. A szólásszabadság az elvileg egyéni kezdeményezés dolga. Igen ám, de
a valóságban újságot fönntartani csak gazdagok tudnak. Ez torzulást okoz az
eszmék piacán. Az állam megijed, s hogy megvédje a mi autonómiánkat: 1./
saját újságokat kezd nyomatni, 2./ elveszi a gazdagoktól azt a lehetőséget,
hogy saját nézeteiket képviseljék. Mindenféle tulajdoni korlátozás
bontakozott ki e téren az elmúlt évtized jogi szabályozásában. Konkrét
politikai összefüggésben ez jó is lehet.
Amikor Franciaországban megpróbálták az Hersan személyes befolyása allatt
álló sajtóbirodalmát korlátozni, ez tulajdonképpen - legalábbis a baloldal
számára - nagyon vonzó volt, hisz a szocialista kormány próbálta. Végül is
ez nem sikerült nekik, a Hersan-birodalom túlélte ezt. Úgy tűnik, hogy
ugyanúgy túléli ezt Olaszországban a volt miniszterelnök médium-birodalma.
Az autonómia-védelem tulajdonkorlátozásba csap át; mindez politikai
szinezetet kap, valaki nyer, valaki veszít, hol itt az egyéni kezdeményezés?
Ki beszél itt még egyénről? Az egész XIX. századi klasszikus személyiség-
védelem, méltóság-védelem egész más dimenziót kapott. Itt már arról van szó,
hogy milyen intézményeket engedünk és milyeneket nem. És ez az igazi
probléma, hogy kinek lehet sajtómonopóliuma? Nem az egyéni szólásszabadság a
kérdés.
Valaki röpiratot akar sokszorosítani a számítógépén vagy ha szerencséje
van, még talál egy stenciles sokszorosítót, ez már senkit sem érdekel. A
kérdés az, hogy beszélhetünk-e még autonómiáról akkor, amikor egy gazdasági
vagy politikai monopólium szerez szellemi monopóliumot? Mi köze ennek az
autonómiához? Mert mindig arra hivatkoznak, hogy ők, amikor beszélnek, és ez
a beszéd tímillió vagy százmillió nézőhöz jut el, az egyéni önkifejezési
jogukat érvényesítették. Így az autonómia, a szólásszabadság klasszikus
fogalma fordItva sül el. Ezeket a kérdéseket ilyen klasszikus fogalmakban
többé már nem tudjuk kezelni. Amiből nem következik az, hogy a klasszikus
gyökereket, az egyéni szólásszabadságot, az egyéni cselekvési lehetőséget
nem kellene tiszteletben tartani. De a tiszteletben tartás mindenek előtt
azt jelenti, hogy nem szabályoz az állam.
- Megjelentek olyan multinacionális gazdasági-hatalmi tényezők,
amelyek viszonylagossá teszik a jogrendet nemzeti keretek között.
- A jognak kétségtelen van egy provinciális sajátsága: mindig nemzeti. (A
nemzetközi jog hagyományosan államok közötti viszonyokkal foglalkozik.) Az
egyes államoknak igazából nem érdeke az, hogy minden esetben föllépjen a
multinacionális vállalatok ellen, mert azt reméli, hogy neki haszna lesz
belőle. Kis országoknál ez közismert; a világ hajóparkjának igen jelentős
része, pl. libériai vagy panamai.
Ezek az országok kifejezetten úgy szabályoznak, hogy minél több ország
hajótársasága regisztrálja hajóit az ő jogszabályai szerint, és ettől
panamai egy panamai hajó, semmi mástól. Úgy tűnik, nincs olyan átfogó érdek,
amely ezeket a nemzetközi elemeket visszaszorítaná. Kétségtelen az is, hogy
az egyes államok belső életében egyre nagyobb súlya van ezeknek a nemzetközi
eredetű elemeknek. Egyre kevésbé tud ennek utána menni a jog, úgyhogy, ha
úgy tetszik, egy sajátos szabadság kezdődik itt. Ez nagy berzenkedést vált
ki, pl. azért, mert adót nem tudnak szedni, vagy olyan kulturális befolyás
érvényesül, amelyet nem tud egy állam megakadályozni. De tényleg van ebben
egy szabadságelem is, hiszen a műholdakon sugárzott televízióműsorok
hietetlen versenyhelyzetet, és sokszínűséget termet egy államilag elenőrzött
televíziózási rendszerrel szemben, függetlenül attól, hogy a 24 csatornán is
ugyanaz a szemlélet érvényesül, mint egyen, és ez a sokszínűség az, ami
kicsúszik az állami ellenőrzés alól. Így az, hogy egy adott állam területén
csak az adott állam hozhat jogszabályokat és érvényesítheti azokat, ez
súlyos sebet kapott.
Ugyanakkor ahhoz, hogy ezek a multinacionális cégek a szerzői jogok
birtokában uralkodni tudjanak, vagy ahhoz, hogy a komputerprogramok
fejlődhessenek, ahhoz szükséges, hogy a szerzői jogokat védjék. Ezeket pedig
nem lehet védeni anélkül, hogy a nemzeti hatóságok jogvédelmet ne
nyújtanának. Ennek előfeltétele, hogy valamiféle szabályozás érvényesüljön,
tehát valamilyen módon egyrészt a versenytársak egymást korlátozzák,
egymásra tekintettel legyenek, másfelől érdekük az, hogy szabályozás jöjjön
létre. Ebbe be kell vonniuk a nemzeti szabályozókat, tehát az államokat,
különben nem képesek kikényszeríteni a saját érdekeiket. Ha Kínában minden
további nélkül meg lehet vásárolni az összes nagy programkészítő termékeit
fillérekért, mi több, a kínai cégek hamis védjeggyel Európában a piacra
dobják ezeket, akkor az egész rendszer összeomolhat. Tehát a rendszer maga
alakít ki egy szabályozási kényszert. Így tehát nem ér véget a dolog azzal,
hogy műholdakról szabadon jön a műsor. A műholdakat is egy ponton majd
szabályozni kell, mert összeütköznek például, vagy - bár ez egy irreális
példa e pillanatban - de interferálhatnak a különböző adások. A telefonnál
ez már egy valódi probléma.
- Hogyan képes a jog a már most mutatkozó, de igazán a jövőben
kibontakozó kérdéseket kezelni; egyáltalán mennyiben képes a jövővel
számolni?
- A jogászok általában múlt eseményekkel foglalkoznak, azt próbálják
tisztázni, hogy mi történt és hogyan kell azt értékelni. Ez a beállítottság
némiképp idejét múlt egy olyan társadalomban, ahol alapvetően mindenkit a
jövő foglalkoztat, és ahol megpróbálják a jelen cselekvéseket ahhoz
igazítani, hogy azoknak milyen lesz a hatása a jövőben is. A jog mindenkire
akar érvényesülni, a társadalom pedig egyre sokszínűbb, sokrétűbb,
Magyarországon is és mindenütt. Ha a középkort az jellemezte, hogy sok kis,
egymással nem érintkező csoport élt a maga rendi és szubrendi állapotában,
akkor a modern társadalmat valószínűleg az jellemzi hogy rengeteg kis
csoport van, az emberek azt képzelik, hogy több csoporthoz is tartoznak,
ezek a csoportok pedig ráadásul egymással mindenképpen érintkeznek, de
mindegyiknek megvan a saját autonóm rendje. Ezek a rendek adott esetben
egymással ütköznek. Ha a jog erre egyneműséget akar rákényszeríteni, akkor
mindet maga ellen fordítja. Hogyha az állam nem tűri ezt a sokszínűséget,
akkor ebből konfliktus lesz. Igen ám, de a sokszínűség a jog egységét és az
állam egységét veszélyezteti. Elképzelhető, hogy ennek a sokszínűségnek a
figyelmbevétele lesz az, ami a jövőben a legnagyobb kihívás jelenti a jog
számára. Nagyon nehéz olyan jogrendet elképzelni, ahol egyszerre tilos és
megengedett a kábítószer használata. A jog nem képes ilyen sokféleséget
egyszerre elviselni. De ha nem viseli el, akkor valakivel mindig
konfliktusba kerül. Egy olyan társadalomban, ahol egyetlen értékrend
érvényesül, amely nagyon homogén, akár nyelvileg, akár kulturálisan, ott
kisebb ennek a veszélye.
A vagyoni különbségeket viszonylag jól tudja kezelni a jog, mert
egyszerűen a hatalmasok oldalára áll, de hogy tudja kezelni azt a helyzetet,
ahol a hatalmasok egy része abban érdekelt, hogy minél több kábítószert
fogyasszanak, vagy minél több tulajdonjogot védjenek, míg más hatalmasok az
ellenkezőjében?
- Milyen folyamatok veszélyeztetik ma a jogrendet?
- A probléma az, hogy amikor arról kell szólni, hogy milyen veszélyek
következnek be a jövőben akár Magyarországon, akár a világban és mit tehet
ezzel kapcsolatban a jog, akkor természetesen nagyon kényes feladatra
kellene vállalkoznunk, mert olyan hibákat kellene fölismernünk, amelyek még
nincsenek meg. Ha ezek után mégis kellene valamit mondanom arról, hogy mi az
a jelentkező probléma, ami gondot okozhatna, ha a fölismerés folyamán
torzulva más problémának nem engedne helyt vagy nem teremtene új problémát,
akkor azt hiszem, hogy ez az önszabályozás félreértése Magyarországon. A
legnagyobb probléma az a feltevés, hogy a csoportok autonómiáját akkor
tartja a törvényhozó tiszteletben, ha ezek szempontjait közvetlenül engedi
érvényesülni és még ráadásul azt is képzelik, hogy ettől ez az egész
demokratikus lesz. Olyan csoportok, amelyek a csoporton kívül hatnak -
orvosok, ügyvédek - egyszerűen nem lehetnek tisztán önszabályozók.
Súlyos félreértés azt hinni, hogy csak a cipész ért a cipőhöz. A cipő
vásárlója igenis meg tudja mondani, hogy hol szorítja a cipő, és nem lehet a
cipészek országos vagy nemzeti egyesületére bízni, hogy mi a jó cipő, mi
nem, noha kétségkívül csak ők tudnak cipőt gyártani.
Nemzetközi téren pedig valószínűleg a világ szétszakadása lesz nemzeti
vonalak mentén. A nemzeti törésvonalak mögött pedig a gazdagok és a
szegények, a mindent eldöntők és a semmibe beleszólni nem képesek közötti
ellentét lesz a döntő. Azok az országok, akik semmibe sem tudnak beleszólni,
igazából veszélyt nem jelentenek. A probléma ott kezdődik, ahol ezek a a
dolgokat meghatározni képtelen országok fegyverrel vagy radikális eszmével
rendelkeznek. Ezen a téren a jogtól választ várni azt hiszem lehetetlen. A
jog kialakíthat elméleteket, amelybe ezek a kirekesztettek is bekerülnek, de
nem sok esély van rá a jelen helyzetben.