EZREDVÉGI BESZÉLGETÉS ESZTERHÁZY PÉTERREL
(Monory M. András - Tillmann J. A.)
(Forrás: http://bocs.hu)
- Mik az első emlékeid az írásról?
- Húsz éves koromig szinte semmit nem írtam, talán húsz húsz oldalt
összesen. Aztán - ez olyan 71-72-ben lehetett - egy lapra kigépeltem
mondatokat; olyan mondatokat, amelyek később belekerültek a Fancsikó és
Pintába. Azt a lapot vittem aztán föl Weöres Sándorhoz. Hozzá Hubay Miklós
révén keveredtem, aki apámnak barátja.
Weöres váratlanul nagyon kollégiálisan beszélt velem. Én akkor úgy
éreztem, kizárólag dícsér, öt-tíz éves spattel derültek ki számomra dolgok,
hogy ott azért voltak kritikai megjegyzések is. Ami fantasztikus
didaktikailag, mert nekem akkor csak az a megerősítés kellett, amit ő
jelentett. De nem lett volna jó, hogy ha ez a megerősítés hazugság révén áll
elő. Az derült ki tehát tíz év múltán, hogy nem volt ott semmi hazugság,
mert amikor eljött az ideje, megértettem a fenntartásait is.
Az ember 17 éves korában keresi, mi legyen: csillagász, vagy
mozdonyvezető vagy futballista. Én már 17 éves koromban tudtam, hogy csak
közepes futballista leszek, ha lennék. Talán jó mozdonyvezető? Ez még
előttem áll. Most ez eldőlt, gondoltam akkor, de ennél több nem is történt.
Matematika szakra kerültem, főleg gyakorlati okokból, mert tanárszakra nem
vettek volna fel: a nevem miatt, meg a piarista iskola miatt. Tehát a
bölcsészkar eleve kiesett, de azt nem is nagyon bántam.
Ott aztán mindenféle kalandok érték az embert. Utána volt egy nagy
váltás. A munka módjában állt be változás, mert a Fancsikó és Pintát még úgy
írtam, mint a verseket, lényegében fejben. 75 nyarán az az érzésem támadt,
hogy csak akkor van esélyem - hogy mire, az nem volt megadva -, ha éjt
nappallá téve dolgozom. Hogy ezt másképp nem lehet csinálni, csak úgy, ha
agyondolgozom magamat. Ez persze nem elméleti meggondolás eredményeképpen
jött létre, hanem attól és akkor éreztem magam jól, ha dolgoztam. Ez
lényegében azóta is így van: ha két-három napot nem dolgozom, mert valami
úgy hozza, akkor nem vagyok jól. Más kérdés az, hogyha dolgozom, akkor sem
érzem viharosan jól magam: kevesebb öröm van benne, mint ahogy azt 25 évesen
kalkuláltam. Szóval, hogy a munka nehéz. Nem véletlenül nem kellett a
Paradicsomban dolgozni.
- És miért a regény lett az, amit választottál? Miért nem a költészet,
például?
- Az is egy kérdés, hogyan lehet különbséget tenni próza és - mondjuk -
költészet között. Azt gondolom, lehet különbséget tenni; a próza
tulajdonképpen mindig többes szám első személyben beszél, akkor is, ha
értelemszerűen az ént használja. A 20. századi prózaíró, lényegében csak én-
ben tud beszélni, mert az az egyetlen, aminek még valamiféle hitele
lehetséges. Mégis a próza valamilyen közös tudásról szól, vagy egy közös
tiltásról, vagy a közös tudásnak a határairól, vagy egy közös tudásról
hallgat. És akkor a költészet az énnek a tudásáról szól, a bölcselet pedig
tulajdonképpen a nemtudásról szól. Akkor ez hierarchia is volna, aminek az
alja volna a próza és amazok mind szubtilisabbak. Hol olvastam ezt?
- Sokat hallani mostanában a "regény válságáról", a Nagy Elbeszélés
ellehetetlenüléséről.
- A regény akkor van válságban, amikor nem tudok regényt írni, és nincs
válságban, amikor tudok. Az irodalom, a művészet tulajdonképpen telítődött.
Nem lehet kitalálni semmit.
Minden ki van találva. De azért nyilván csinálni lehet ezt-azt, mert
mindig van egy-egy személyes álláspont, amiből vizsgálhatók a dolgok.
Egyfelől nagy vonzódásom van a prózaírás nyugodtsága iránt, tehát hogy
nyugodt legyen egy szöveg. (Ezt mostanában úgy hívom, hogy lampedusásítani a
szöveget, tehát úgy, mint Lampedusánál.) Másfelől megváltozott a regény és a
valóság viszonya. Mondjuk húsz évvel ezelőtt mindenki a tényeket kereste:
tényregény, tényirodalom. Most pedig az az érzésem, minthogyha a valóság
megszűnt volna és minden regény. Csak regény van. Mondok egy példát, név nem
fontos. Olvasom valakinek a nagyon személyes beszámolóját, azt mondja, hogy
"én", és tudjuk is, hogy úgymond róla van szó, mégis amikor elolvasom, az a
nem rossz érzésem van, ami tulajdonképpen a szöveg minőségéről is szólna,
hogy egy regényrészletet olvasok. Tehát hogy fura módon, egy nem tudom
milyen regénynek a szereplőivé váltunk. És azt is tudni vélem, mi ennek az
oka: az az új furcsa információ - mondjam így - szerkezet, ami jellemzi most
a világot. Az, hogy mindenről tudunk, miközben a tapasztalatok nem mindenre
terjednek ki, hanem a tapasztalatunk csak a falu határáig terjed.
Azt értjük, annak minden rezdülését tudjuk, azt, hogy mit jelent az, hogy
ellopták a szomszéd tyúkját. Ezt fel tudjuk fogni, akkor is, ha mi loptuk el
a tyúkot, és akkor is, ha mi vagyunk a tyúk, tehát ennek minden verzióját.
De az, hogy Bangkokban megint megöltek száz embert, az pont annyi
fájdalommal tölt el, mint a Háború és békében egy balszerencsés fordulat
Kutuzov alatt. Van valami drámai ebben a civilizációs helyzetben, ami
megbolygatta ezt a viszonyt, azt, hogy a regény valamit leírna, valamilyen
teljességet hozna. Ez megváltozott: előállítja ezt a teljességet; ő maga ez
a teljesség.
Az én mondataimnak amúgy is valamelyest más a valósághoz való viszonya,
majdnem hogy fordított, mint ami normális. Nem leírom a valóság egy részét,
és akkor úgy ellenőrzöm magamat, hogy jól dolgoztam-e, hogy ezek a mondatok
valóban leírják-e ezt a valóságot, hanem mondatokat eszkábálok, és a
mondataim valóságát ellenőrzöm azon, hogy megnézem, van-e a világban olyan
rész, amely megfelel ennek a leírásnak. Ez egy más viszony, amely lényegében
azt állítja, hogy én csak a nyelvet tekintem valóságnak és mindent nyelvnek
tekintek. Vagy méginkább: az egyetlen dolog, amit komolyan veszek, az a
nyelv. Nem is tudom...
A regény in floribus, tulajdonképpen a 19. század: a legellenszenvesebb
fajtája a regénynek, amikor az bízik saját magában. Ez változik meg
Flaubert-rel, amikor a regény félni kezd önmagától. Ha ezt a házi feladatot
végigmondjuk a magabízó regényen át az önmagától félő regényig vagy az
önmagában nem bízó regényig, és a "regény amint írja önmagát"-ig, akkor
nagyon is természetesen adódik végül mostanra a reflexivitás, tehát a
rákérdezés, a visszakérdezés.
Akár illogikusnak is mondhatom, vagy akár primitívnek is, hogy vissza
akarok térni bizonyos kérdésekre. Úgy érzem, túl könnyen adtunk válaszokat.
Az, hogy "minden Egész eltörött", az egyfelől mindennapi tapasztalat, de
másfelől azt gondolom, ezt a kérdést mindig újra fel kell vetni, hogy mi van
az Egésszel. A prózaírást a mesével hozom kapcsolatba, az Erzahlunggal, az
elbeszéléssel, az elmeséléssel, ezért újra és újra fel kell tennem a
kérdést: lehet, hogy elvileg ennek nincs esélye, de akkor is nézzük meg,
kezdjük el: egyszer volt, hol nem volt, hogy meddig lehet eljutni, van-e én
és mi együtt.
- A nyelvben és nyelvvel élsz. Milyennek mutatkozik számodra a magyar
nyelv?
- Fantasztikus korlátozottságot és lehetőséget jelent a magyar nyelvnek a
- nem is szerkezetét mondanám, hanem a szellemét vagy fajtáját. Ezzel
különösen akkor konfrontálódik az ember, amikor fordításokról van szó. Én
lényegében németül tudok csak úgy ahogy, tehát amikor a német fordítást
nézzük, akkor egész hihetetlen dolgok derülnek ki a két nyelv
tulajdonságairól. A magyar nyelvnek ez a folyamatos remegése például,
állandó, bizonytalan ragyogása (most a szépségét mondom), amit másfelől úgy
is lehet mondani, hogy hihetetlenül pontatlan. Miközben az egyik
legpontosabb, mert mindenhova úgy oda lehet passzítani, minden lukba
belefér. Némely dolgokat magyarul nem kell eldönteni.
A szöveg nem dölti el. A német szöveg viszont többet akar tudni, tehát
megkérdezi tőlem a fordító, hogy most akkor ezt a ki mondta, a férfi vagy a
nő. Meg kell néznem. Megnézem a szöveget: de a szöveg nekem, az apjának sem
mond többet, mint amennyit tud. A legsunyibb módon próbálom erre kitalálni a
születésének a körülményeit, hogy mire is gondoltam akkor. Tehát ha én
voltam az a szemét, aki ezt a mondatot mondta, nos, akkor legyen "Er". Ez a
bizonytalanság - nem annyira látványosan - a mondatszerkezetben is megvan,
mert magyarul nagyon hosszú mondatot nem lehet írni. Egyszerűen azért nem,
mert a vonatkozó névmások lazák; mert, hogy nincs der, die, das, a vonatkozó
névmások nem mutatnak valamire rá, hanem csak úgy mutogatnak.
Úgy arrafelé, és ez nagyon szép, ezzel a mellérendeléssel úgy oda lehet
tenni, csak úgy oda lehet ejteni egy mondatrészt, egy mondatot a másik
mellé. És az van is viszonyban, meg nincs is, és ez itt nem trehányság. A
közepes német írók is nagyon pontosan tudnak írni. Olyan pontosan, amihez
nálunk mondjuk Mészöly Miklósnak kell lenni. Ezt a pontosságot egy német író
eleve tudja, azért mert a nyelve tudja, a német nyelv tudja. Ezt a
különbséget tulajdonképpen igazán nem lehet érzékelni, tudniillik azt nem
lehet tudni, hogy akkor ezek a német mondatok, amelyek az én magyar
szövegemnek a fordításaképpen vannak ott, azok mint micsodák vannak a német
nyelvi térben. Mennyit tud németül az én magyarból jött mondatom? Ha
magyarul leírok egy mondatot, akkor azt tudom, hogy az hogyan helyezkedik el
mondjuk Garaczi László és Pázmány Péter között, vagy még beleértve a sarki
füszerest is. Egy lefordított mondatról egyáltalán nem tudom, hogy mi a
helye Goethe és a Handke között. A fordítás homályos vidék, de tőlem nem áll
távol az a radikális gondolat, hogy nem, nem kéne fordítani semmit, miközben
ez nyilván igaztalan, mert csomó dolgot csak fordításból ismerek, mégis azt
gondolom, hogy ismerem őket.
- Milyen változásokat érzékelsz a nyelvben? Hogyan hat ez a munkádra?
- Ez az egész - nem is tudunk az elmúlt rendszerre szót, nincs rá
szavunk, szoktuk, ugye evvel a nem létező szóval pártállaminak mondani, de
ez egy vicc, még a legpontosabb megnevezés az az, hogy Kádár-korszak. Ez az
egész egy nyelvi aranybánya volt, folyamatos nyelvi kihívást jelentett.
Állandóan konfrontálódtunk a sokat citált wittgensteini mondattal, a
szavaknak nem volt nincs jelentése, csak szóhasználat volt. A szoft-
kádárizmusban ez aztán a teljes összevisszaságba vezetett. Azt jelentette,
hogy a szavakhoz való viszonyunk folyamatosan nyelvkritikai viszony volt,
tehát állandóan a szavak tisztogatásáról volt szó. Eltekintve a
szenvedéstől, a könnytől és a mocsoktól, ez nagyon variábilis és nagyon
termékeny viszony volt. Ez most megváltozott.
Idegenek lettek bizonyos értelemben a szavak, most megváltozott a
közmegegyezés. Keletkeztek új közmegegyezések, régiek elmúltak. Az az
érzésem, hogy újra kell tanulni, egy író embernek tulajdonképpen újra kell
tanulnia magyarul, vagy ha magyarul nem is, de a szavakat újra meg kell
ismernie. Mint a gyerek, kézbe kell vennie minden egyes szót és megnézni,
hogy mi, hogy mit csinál, mire mit csináll. Ki gondolta volna, hogy magyar,
mint szó, ilyen hihetetlen karriert fut be? Ezekről a tréfákról már nem is
beszélve, hogy gerinc, meg nem is tudom micsoda. Az a szó, hogy magyar,
egészen mást jelent most, mint három évvel ezelőtt. Ezt egy írónak tudnia
kell. Nem is az irodalom helyzetének a megváltozásáról volna szó, hanem -
ezt nem lehet kevésbé ünnepélyesen kifejezni - megváltozott a kultúrához
való viszony.
- Milyen következményei vannak ennek a változásnak?
- Nincs már mit megőrizni, hisz az, amit megőrizni akartunk volna, a
magyar kultúra, amire rátelepedett lepedék formájában ez a nem tudom
micsoda, az fenntartás nélkül érvényes. Most nincs ez a lepedék, most
kaphatjuk telibe ezt a mi drága magyar kultúránkat, ami valóban drága, mert
semmi másunk nincsen, csak ez, de olyan sok köszönet azért ebben nincsen,
tehát fölerősödnek bennem, a kritikai mondjuk úgy, mozdulatok. Ezek régebben
is megvoltak, mert hiszen semmi olyan új tény nem derült ki, amit ne tudtunk
volna, mondjuk Adytól. Minden tudható és ezt az ember tudta is. De mégis
más, mégiscsak újdonság, hogy így, színről színre...
Más valamit tudni, meg más az, amikor úgy átdörömböl az emberen az a
valami. Ez még olyan triviális dologra is igaz, mint az irodalom helyzete.
Azt is tudtuk, mert egyszerűen csak ki kellett nézni nyugatra, hogy milyen
az, amikor az irodalom nem fontos. Sőt, még azt is mondogattuk kivagyian
(én), hogy ez a jó, mert akkor legalább a helyére kerül. Ha nem is gondolom,
hogy ez ne volna jó, de azért mindenféle új kérdést vet föl, vagy a régieket
másképp árnyalja, amikor az ember a saját bőrén érzi, hogy nincsen helye a
művészeteknek. Nem tudod elhelyezni, Szarajevó és az Adidas közé nem tudod
becsúsztatni.
Elsőre úgy látszot, hogy ott van egy kis rés. Nem tudod odatenni, Akkor
hol is? Valóban valaminek a végére értünk, mondjuk a középkor művészetének a
végére. Eszünkbe jut Sosan Sontag mondata: nem irodalmi kultúrában élünk
már. Úgy látszik, hogy valóban átstruktúrálódik a kultúra, valami mássá kezd
lenni. Ebből a másból sok jót még nem látok, csak a másságát látom, mert a
klippeket látom, vagy a képbombázást látom.
Azt kell mondjam, hogy ez már nem az a művészet, mint a Flauberté, hogy
akkor ennek itt valahogy vége van.
Arról nekünk még nincs tapasztalatunk, inkább az amerikaiaknak, hogy mit
jelent az, amikor a gyerekek tizen nem tudom hány órát tévéznek; milyen
nyelvet, milyen agyat jelent; milyen fantasztikus asszociációs képességeket,
és milyen ötölést hatolást! Ez még előttünk áll, ez a fejlődés. És itt
nagyon furcsa kettős ostobaságban létezünk -: nincsen semmiféle félelmünk
ezzel a nyugati őrjöngéssel szemben. Az egyik azt mondja, jöjjön, aminek
jönnie kell, minden jó, ami van; a másik meg... ez a differenciálatlan rizsa
a kultúrmocsokról, amivel szemben valami nem létéező kultúrtisztaság van
állítva.
Amelyhez nem lehet kapcsolódni. Egy hülye tévésorozatra nem automatikus
alternatíva, mondjuk egy néptánc-közvetítés vagy irodalmi est. Ez ennél
bonyolultabb. Ennek az egyneműségnek a kártékonysága nem is maga az
egyszerűsítés, hanem hogy megbeszélhetetlenné teszi a problémát. A tévé és a
hagyomány ingatag viszonya azonnal megbeszélhetetlen lesz mondjuk a a Magyar
műsort a tévébe! - kajabálással.
Egyáltalán: vagy szó, vagy jelszó. Egyszerre vagyunk kitéve egy
posztmodern linkségnek és egy nagyon konzervatív, otromba ostobaságnak.
- Mennyiben változott a magyar irodalom helyzete?
- Ahhoz a mondathoz, hogy "magyar vagyok", vagy "román vagyok", "szlovák
vagyok", - nem kell irodalom. Ehhez a mondathoz egy bürökrata kell, meg egy
pecsét, vagy egy határőr, vagy egy hadsereg. Az irodalom az ahhoz a
mondathoz kell, hogy én minden vagyok. Triviális módon magyar, persze; de
csak magyarnak lenni az hihetetlen szánalmas, mert hisz közben még férfi is
vagyok, nő is vagyok, buzi, istenfélő, ezer, ezer dolog. Ehhez kell az
irodalom, ehhez az esethez. Egyébként ez is az egyetlen legitimációja az
irodalomnak, ezt a fantasztikusságot, ezt az együttállást megmutatni.
Mintha megint volna ez a reflex, hogy az irodalmat használni akarják.
Hála Istennek, azt nem lehet; ami már használnak, az nem irodalom. Használt
irodalom, felhasznált irodalom vagy alkalmazott irodalom, az nem létezik, az
akkor rögtön ujságcikk lesz, vagy nem tudom micsoda. Tulajdonképpen amit a
jövőre vonatkozóan mondunk, az rögtön zárójelbe is teendő, mert a
fogalmazásunkban benne van az, amit megszoktunk: hogy tudniillik nincsen
idő. Örök térben beszéltünk mindig, egy olyan térben beszéltünk, amiben soha
semmi nem változott meg, és mi sem változtunk megy. Most az az új helyzet,
hogy van idő. Szeretem mondani, hogy egyetlen reményünk az idő múlása. Hogy
ez a remény neve.
Azáltal, hogy az idő múlik, azáltal nem ugyanazok a kategóriák lesznek
érvényesek arra az időre, amire vonatkoztatjuk most. Tehát nem egészen úgy
lesz. Kicsit elmozdul a dolog, és ettől radikálisan másképp látjuk majd. Új,
más kérdéseket tudunk feltenni.
El-elmondja az ember, én is mondogatom olykor, mert igaz is, hogy majd ez
egy olyan közepes ország lesz. Mert milyen lenne; nem látom, hogy más tudna
lenni. Ha azokat az országokat nézem, amelyet példaképül állítunk magunk
elé, akkor kiráz a hideg. Ausztria, mint példakép, ennél rémületesebbet nem
tudok elképzelni, miközben persze az élet ott sokkal kiegyensúlyozottabb,
kellemesebb is, barátságosabb. Ezt a kijelentést visszafogottan kell
kezelni, mert nem egészen így lesz, nem azok az alternatívák lesznek, amiket
most látunk, itt jön be akkor az idő mint remény, talán.
- Milyen tanulságokkal szolgáltak a közelmúlt változásai?
- A nyolcvanas évek elején nagyon sokat beszéltek a közép-európaiságról,
a közép-európai szellemről, és én most az látom, hogy ebben nagyon sok
öncsalás volt. Mindenféle dolgot tanultunk mi ebből a negyven évből, de nem
hiszem, hogy valamiféle közös tudásunk volna. Nem hiszem, hogy valami
tudásunk volna, ami fölhasználható volna. Ami rettenetes, ha belegondolunk.
Bárki megtanulhatta, hogy ezek a társadalmi struktúrák valóban nem
örökéletűek. Ez fontos dolog, mert azt jelenti, hogy a téteket úgy érdemes
elhelyezni, hogy az ember azt tudja. Tulajdonképpen mindig 1914-ben állunk,
és arról beszélünk, hogy a monarchia örök.
Nem, nem örök. Ezt érdemes tudni. Ebbe nálunk nagyon sokan elbuktak;
ezért lehetett nálunk nagyobbat bukni morálisan, mint mondjuk Párizsban. Nem
azért, mert ott jobbak volnának, hanem volt ez a képzetünk, hogy örökké
ebben élünk, ez rosszat tesz az arányérzéknek. A magamfajta ember számára
emellett az is kiderült, hogy a társadalmi struktúrák nem, a nyelv
struktúrái viszont örökek. Tehát, hogy csak ahhoz érdemes hűségesnek lenni.
Semmi máshoz nem érdemes hűségesnek lenni, csak ahhoz. Igaz, hogy az
embernek közben nincsen gondolata, nincsen morálja, semmilye nincsen, csak
szavai vannak. Ez igaz. De ezekből a szavakból aztán mindent fölépít
rendesen, fölépíti az apját, az anyját, a szerelmét, a szeretőjét, a
családját, az erkölcsét, a hazáját. Ezeket rendesen fölépíti a regény, és
ott aztán ez meg is jelenik, ott van.
- Hogyan épül fel ez a minden, ami a regény?
- Alapprobléma a regénynél, hogy teljesnek kell lennie, de végesnek.
Valami egészet adjon ki, de mégis könyv legyen, tehát korlátosnak kell
lennie. Ugyanez igaz a hozzávezető munkánál is, hogy annak is korlátosnak
kell lennie. Amikor elkezd az ember egy könyvet, mindig van egy pillanat,
amikor rálát az egészre. Van egy nagyon határozott látvány, vagy elgondolás
ami majdnem vízió, de ezt a szót nem szeretem. Az egész teljességet látja, a
könyvnek mindenét, és ez fantasztikus érzés, ami rögtön össze van kötve a
félelem érzésével, hogy ezt most meg fogom tudni csinálni, vagy nem.
Hihetetlen szép ez a kép, amit akkor látok, de ez mindig elmegy, elszalad. A
munkának durván az első harmada mindig evvel a futkosással telik, ez
rettenetes érzés. Reggel odaülsz és hirtelen teljesen üres a fej ott a
nyakadon. Mit is akartam, hogy is volt? A cédulákra föl vannak írva ún.
nagyon fontos szavak, amelyek hirtelen semmit nem jelentenek. Akkor föl kell
kelni, - lehetne gondolni - és kimenni a strandra, mert az sokkal hasznosabb
volna, még gazdagodnék is tőle. De én ellenkezőleg azt gondolom, hogy ott
kell maradni a szobában, és addig nézni azt a cédulát, egy napig, két napig,
három napig, amíg mégiscsak jelenteni fog az a szó megint valamit, megint
kivilágosodik. Hogy nincsen más, hogy az ég segítsége az annyi: türelmet ad.
Én munkapárti vagyok. Tehát két eset lehetséges: vagy tündöklően okos
vagyok, mint a Nap, ez esetben nincs semmi probléma, ülünk az asztalnál és
ezt kamatoztatjuk. Rendszerint nem ez a helyzet. Akkor pedig addig ülünk
ott, amíg ez a helyzet elő nem áll. Ez úgy keletkezik, hogy csinálni kell és
csinálni, csinálni, és nagyon figyelni, hogy mi a helyzet. Írni és kihúzni,
írni és kihúzni, és akkor lesz olyan pillanat - eddig mindig volt egy olyan
pillanat - amikor elkezdődött a dolog.
Én nem keverném bele az égieket ebbe, mert ez nyegle volna. De az biztos,
hogy bizonyos szövegekben utólag lehet látni, hogy kicsit jobbak, mint az
ember maga. Ha egy könyvben csak annyi van, amennyit az ember beletesz, az
kevés. Nem mondom, hogy az én könyvemben benne van, azt se, hogy nincs, mert
nem erről akarok beszélni. Ilyesmikre tudok emlékezni, hogy van egy
elvégzendő feladat, az ezt meg ezt jelenti. Ezt meg ezt, meg ezt kell hozzá
elolvasni, ezt, meg ezt, meg ezt kell hozzá tudni és ezeket a dolgokat kell
kapcsolatba hozni egymással. Ebből adódik egyfajta munka. Ez a munka egy
darabig végtelennek tűnik, olyan sok mindenre kell figyelni. Kell figyelni
külön a szavakra, a már leírtakra, a majd leírandókra, háromezer dologra
kell figyelni. Ezt kezdi az ember csinálni, csinálja, csinálja, és akkor van
egy pillanat, amikor megmagyarázhatatlan módon az emberben létrejön a
telítettségnek egy érzete, és azt mondja, ezt a részt már nem érdemes
megnézni, mert ettől már nem lesz jobb. Akkor azt mondja, itt áttűzünk. Erre
lehet azt mondani, hogy tehetség vagy nem tudom micsoda, mert erre nincsen
magyarázat. Mondom, hirtelen rálát az ember a könyvre amit meg akar
csinálni. Olyan mint egy kép, bennem összefügg, nem is elbeszélésmóddal vagy
mondatokkal, hanem egy hanggal: hogy milyen a hangja a könyvnek. És akkor,
ha szerencsém van, hirtelen nagyon sok jegyzetet tudok csinálni, amelyhez
később vissza tudok térni. Van, hogy közben aztán mindent elveszít az ember;
az egész egy kutatássá alakul át: megyek előre és nem tudom igazán, mi lesz
a vége. Hiába van az a kép, akkor azt már el kell engedni, már nem számít,
mert akkor egyre inkább az számít, ami a papírra van téve. Ezért is
bonyolult elkezdeni.
A Termelési regény első mondatát - azt, hogy "nem találunk szavakat" -
egy hónapig, napi 15 órában írtam. Az első oldalból következik, hogy a
hatvanadik oldalon mi van. Valamelyest kell tudnom, hogy mi van a hatvanadik
oldalon, hogy milyen szabadsági fokban érek oda, milyen állapotban. Ezt ki
kell, amennyire lehet, előre eszelni. Dehát... úgy meg vagyok határozva,
mint a csikó kantározva, szoktuk mondani.
- Milyen törekvéseket érzékelsz ezen az ezredvégen?
- Az is hozzátartozik az ezredvéghez, hogy nincs közmegegyezés azügyben,
hogy mit tekintsünk elérendő célnak. Így nem is tudunk hozzárendelni embert,
akiben ezt megtestesülni látnánk Én most a legjellegzetesebbnek a
tanácstalanságot látom. Ott hagytuk el a szálat, ahol Musil elengedte. A
liberalizmust, amelyben már nem bíznak. Itt elszakadt a szál, és elkezdődött
a jobb- és balfelőli meghaladása ennek a liberalizmusnak.
És amikor most elmúlt rólunk ez a keserő kehely, ugyanott tartunk. Persze
nem egészen ugyanott, mert hát finoman szólva, történt egy s más, de a
kérdéseink ugyanazok. Csak a kérdéseket rosszabb állapotban tesszük fel. Egy
jóval kevésbé ártatlan világban tesszük fel ugyanazokat a kérdéseket.
Miközben Európa annyiban lett egységes, hogy egységesen tanácstalan lett.
Nyugat-Európa határozottabb én-tudattal teszi fel, a tanácstalanság
kérdését, tehát jobban tudja, hogy ő kicsoda, egy olyan világban, amelyik
működik. A mi világunk nem működik, és itt egy bizonytalan én teszi fel
ezeket a kérdéseket.
Ennyivel rosszabb a helyzetünk, miközben folyamatosan támaszkodni kéne
valamiféle tudásra is mint reflexre és erre az én-tudatra is. Ilyen
helyzetben, amelyben mi élünk, amelyben tulajdonképpen állandóan
provokálhatóak vagyunk ennyifelé egyszerűen az által, hogy van az országunk,
ekkora, és vannak a magyarok, nagyon kéne tudni, hogy ki beszél, és nagyon
kéne tudni, hogy mi az, amit tudhatunk, tehetünk, meg mi az, amit nem. Az
összes vita azért nagy jelentőségű, mert rámutat a felkészületlenségünkre.
Ha hosszasan gondolkodnánk, akkor kiderülne, hogy mi kéne, de sokszor
nincsen erre idő, azonnal dönteni kell, "izomból".
- Itt a hirtelen hatalomra kerültek az igazság birtokosainak is hiszik
magukat, és nemhogy tanácstalanságról, de tanácsról sem akarnak
hallani.
- Szerintem a demokrácia egy dolgot jelent - és ezt megtanulni minden
esélyünk meglett volna, volt rá elég időnk, sok is -, azt, hogy egyedül nem
lehet jót akarni. Ezt jelenti a demokrácia. Egy fantasztikus nagy
fölismerést, hogy hiába van rendben minden, hiába akarok úgymond jót, ha azt
egyedül akarom, akkor abból előbb-utóbb rossz származik. Ezért találták ki a
pluralizmust, ezért van az országgyűlés. Nem azért van ellenzék, hogy
izgalmasabbá tegye a szavazást, hogy ne legyen 99 százalék, mert az nem
elegáns, hanem bizony az ellenzék az azért van, hogy korlátozza az én
hatalmamat. Ezért van. Na most az ember nem szereti, ha a hatalmát
korlátozzák. Ezt nem is lehet elvárni senkitől. De a demokrata lelkületű
ember belül tudja, hogy ez így jól van, hogy ennek így kell lennie, hogy ez
az ő érdekében is van. Bonyolult dolog ez, mert az ember kettős játékot űz
saját magával: a saját érdekei azt diktálják, hogy minél többet birtokoljon,
miközben tudnia kell, hogy az nem jó, ha minél többet birtokol, mert ebben a
birtoklásban aztán el fog facsarodni az ő szíve, és akkor rosszul mennek
majd a dolgok. Most kialakult itt ez a helyzet, hogy embereknek - - attól
most tekintsünk el, hogy a hatalom megőrjít némelyekett - lehetőségük van
tenni valamit, döntési helyzetbe kerültek (ez egyébként mindenkire igaz,
"fönt" is, "lent" is). Ez hihetetlen nagy felelősség, és bizonyos emberek
úgy gondolják, hogy az a jó, csakis az a jó, amit ők tesznek. Így érthető
lesz e tevékenységük, hisz, ha tényleg az a jó és csakis az a jó, amit ők
tesznek, akkor kötelességük a haza iránt vagy eszmék iránt való kötelesség,
hogy másokat megakadályozzanak vagy másokat pozíciókból kitúrjanak, hisz az
nem akarhat jót, mert nem azt akarja, amit én akarok. Akkor az kell, hogy az
én emberem legyen ott, mert akkor lesz az jó mindenkinek, vagy legalábbis a
többségnek.
Ebben nőttünk föl, hogy mindig megmondták, mi a jó nekünk, csak épp azt
gondoltam volna, hogy akkor ebből tanulunk. De nem. Ez hamis gondolatmenet,
de ez nem is gondolatmenet, hanem reflex, személyekre, pártokra, egyházakra
egyformán igaz. Még azt se mondanám, hogy ez a könnyebbik út. Amikor valaki
az ország minden búját-baját a vállára veszi, az bizony nem egyszerű dolog.
De hihetetlenül riasztó.
- Milyennek látod az ország demokratikus esélyeit?
- A demokrácia olyan valami, amiért tulajdonképpen minden nap meg kell
harcolni. A demokrácia összetett játéktér, azt jelenti, hogy félelem nélkül
lehessen lenni. A félelemről tudjuk, hogy nagyon finoman, bonyolultan és
kiszámíthatatlanul működő dolog. A félelemnek vannak jogilag megfoghatatlan
tartományai, minthogy a jog nem írja le az ember életét, mégha szabályozza
is, de nem írja le, ezért evvel nagyon óvatosan kell bánni. Látni mindenféle
goromba jeleket, de ez nem lesz diktatúra abban az értelemben, ahogy a
diktatúrát megszoktuk. Ez a demokráciának egy kellemetlenebb változata lesz.
A változásnak a lehetősége eleve benne van a dologban, ezért nincsen bennem
talán a reálisnak megfelelő félelem.
Amikor arról beszélek, hogy közepes ország leszünk, az azért
tulajdonképpen eléggé félelmetes, mert azt jelentené, hogy a magamfajta
embernek kellemetlen volna itt lenni. Vagy nem is kellemetlen, de nem olyan
nagyon jó.
- Milyen országban szeretnél élni?
- Én is osztozom abban a tanácstalanságban, amely most Európa. Ez az üres
fej, ez a vállvonogatás, ez a szemlesütés - ez Európa. Ezért a válaszom is
csak gyakorlatias tud lenni, kicsit gyanús is... Inkább citálom a barátomat,
aki azt mondja, hogy ő egy olyan országban szeretne élni, ami olyan volna,
mint Toscana, ahol angolok élnének és magyarul beszélnének.
- Honnan merítesz erőt és derűt mindemellett?
- Ez egy nagy kérdés, tehát a válaszom is ilyen prepotens lesz: Ha
rabszolga lennék, azt is jónak tartanám bizonyos értelemben. A létet azt
jobbnak tartom, mint a nemlétet. De nem szívesen lennék rabszolga.