Nemere István:
ÉLETMENTŐ ÁLLATOK
(Forrás: RTV hét, 1998. március 23. - 29., 13. szám, 12-13. o.)
Ezúttal nem azokról az állatokról lesz szó, amelyek a téli hóviharban
bajba kerülő ember segítségére sietnek, mondjuk tekintélyes méretű
rumoshordóval a nyakukban. De nem is azokról, amelyek viszont a földrengés
után a leomlott romok alatt életben maradók helyét jelzik a mentőknek, vagy
az égő házból életük kockáztatásával hozzák ki a gyermeket.
Amiről most szó lesz, az annak alátámasztása, amit mind gyakrabban
hallani, történetesen, hogy egyre több jel utal arra: az állatok egy része
rendelkezik valamiféle "paraképességgel". Persze lehet, hogy ez a
tulajdonságuk nagyon is természetes dolog, nincs benne semmi titokzatos -
hacsak az nem, hogy mi, emberek, még nem fogjuk fel igazán, miben is áll ez
a képesség. Nem zárható ki, hogy sok állat számára ez éppen olyan
természetes dolog, mint a szaglás vagy a hallás. Habár... Amiről itt szó
lesz, feltételez valamilyen másféle érzékelést is.
Az első történet Angliában játszódott le, és főhőse Boo, a nőstény
kiskutya. Gazdája, Margaret Mitchum asszony váltig állítja, hogy a rákos
betegsége elhatalmasodásától, így egyben a haláltól is a kutyája mentette
meg. A történet érdekes, figyelemre méltó.
Boo egy időben új szokást vett fel: odament asszonyához és annak az egyik
lábán egy bizonyos pontot feltünően szagolgatott. Soha nem érdekelte
különösebben az asszonya teste, és most is mindig csak ugyanannak a lábnak
ugyanaz a kis pontja izgatta. Pár hónapon át tartott ez a "játék": a kutya
odament, szaglászta és farkával jelezte, hogy nem tetszik neki, amit ott
tapasztal.
Az asszonya persze elkergette, gondolván, hogy ez megint valami buta új
szokás - számos eb ugyanis olykor-olykor felszed ilyen, vagy hasonló,
kellemetlen vagy érthetetlen szokást, és ahhoz éveken át is képes
ragaszkodni (ami, ha belegondolunk, nagyon is emberi vonás...). Ám egy idő
után az asszony elgondolkozott a jelenségen, és megtapogatta a lábán azt a
pontot. Először csak kis kemény pontot érzett ott. Boo egyik sétájuk
alkalmával annyira dühös lett - felteszem, gazdája makacs értetlensége
ingerelte fel ennyire! -, hogy majdnem beleharapott a lábába. Persze,
pontosan ott. Mintha fogaival akarná eltávolítani azt a "szeplát". Mitchum
asszony végre orvoshoz ment, ahol kiderült: azon a bizonyos ponton kezdődő
melanoma, vagyis bőrrák van. Az orvosok örültek, hogy lám, milyen korai
stádiumban fedezték fel a bajt, mielőtt elkezdődtek volna az áttétek...
Szerintük még egy éve volt hátra, és ha addig nem veszi észre a bajt, már
menthetetlen. Ezt a bőrrákfajtát ugyanis igazán jól csak korai stádiumában
lehet gyógyítani.
Boo tehát megmentette gazdája életét. Valami hasonlót tett a kaliforniai
Lorenzo Obundize kutyája is. Ez is nőstény volt, a neve Cinder. Ő is gyakran
járt sétálni a gazdájával. Minden alkalommal felmentek a közeli hegyre, és
az útjuk több óra hosszat tartott.
Ám egy napon a kutya igen furcsán viselkedett. Le-leűlt a gazdival
szemben, pontosan a lába elé. Nézte a férfit, és nem akarta továbbengedni.
Valamit érzett... De ezt nem tudta közölni a gazdával! Így hát a kutyus,
amely addig mindig előrerohant, és a póráz végén a gazdát valósággal
mozdonyként húzta maga után, most éppen ellenkezőleg, világosan a férfi
értésére adta, hogy inkább haza kellene menni. Hátrafelé vonszolta a férfit
a pórázzal. Az végre engedehneskedett, hát hazamentek. De a kutya
viselkedése annyira feltűnő volt, hogy a gazda fel akarta hívni az
állatorvost. Már a telefonért nyúlt, amikor szörnyű fájdalom szorította
össze a mellkasát.
Szívrohamot kapott!
A telefon kiesett a kezéből, miközben a szőnyegre rogyott. Beszélni sem
tudott abban a pillanatban. A földön fekvő gazda csak a kezét nyújtogatta a
telefon felé... Cinder ekkor az orrával lökdöste bele a tenyerébe a kagylót.
A gazdának annyi ereje még volt, hogy lenyomja a mentők telefonszámát, és
bemondja a lakcímét, meg hogy mi történt vele.
De nem ez a történet lényege. Majdhogynem természetes, hogy a kutya
megértette: a gazda a telefonkagylót akarja, és mivel ő nem tud érte nyúlni,
hát a kutya feladata azt a kezébe adni.
Hanem ami előtte történt, az a szenzációs. A kutya tehát valamilyen módon
megérezte a baj közeledtét. Hogy valamilyen nagy csapás jön és ekkor jobb,
ha a gazda otthon lesz. De azt sem zárhatjuk ki, hogy az állat valamilyen,
ma még számunkra ismeretlen módon érzékelni tudta azt is, mi játszódik le a
gazdája szervezetében!
Még nem tudhatjuk, de egyszer majd ezt is biztosan felfedezik:
lehetséges, hogy a közeledő szívinfarktusnak vannak olyan jelei is, amelyet
maga az áldozat, de környezete sem érzékel a kutya viszont megérzi. Ilyen
lehet például bizonyos, a szervezetben lejátszódó kémiai folyamat, amelynek
eredményeképpen az emberi szervezet vegyi anyagokat bocsát ki, esetleg éppen
a verejtékkel együtt, és azt a kutya vészjelzésként értékeli, mintegy
prognosztizál.