Dimenzió #22

MeGiNT eLeVeN

(irodalom, gazdaság, számitástechnika, filozófia, fizika, kommunikáció, egyveleg)

                               Nemere István:

                              ÉLETMENTŐ ÁLLATOK

       (Forrás: RTV hét, 1998. március 23. - 29., 13. szám, 12-13. o.)

   Ezúttal  nem  azokról  az  állatokról lesz szó, amelyek a téli hóviharban
bajba   kerülő   ember   segítségére  sietnek,  mondjuk  tekintélyes  méretű
rumoshordóval  a  nyakukban. De nem is azokról, amelyek viszont a földrengés
után  a leomlott romok alatt életben maradók helyét jelzik a mentőknek, vagy
az égő házból életük kockáztatásával hozzák ki a gyermeket.

   Amiről  most  szó  lesz,  az  annak  alátámasztása,  amit mind gyakrabban
hallani,  történetesen,  hogy egyre több jel utal arra: az állatok egy része
rendelkezik   valamiféle   "paraképességgel".   Persze   lehet,  hogy  ez  a
tulajdonságuk  nagyon  is  természetes dolog, nincs benne semmi titokzatos -
hacsak  az nem, hogy mi, emberek, még nem fogjuk fel igazán, miben is áll ez
a  képesség.  Nem  zárható  ki,  hogy  sok  állat  számára  ez  éppen  olyan
természetes  dolog,  mint  a  szaglás vagy a hallás. Habár... Amiről itt szó
lesz, feltételez valamilyen másféle érzékelést is.

   Az  első  történet  Angliában  játszódott  le,  és  főhőse Boo, a nőstény
kiskutya.  Gazdája,  Margaret  Mitchum  asszony váltig állítja, hogy a rákos
betegsége  elhatalmasodásától,  így  egyben a haláltól is a kutyája mentette
meg. A történet érdekes, figyelemre méltó.

   Boo egy időben új szokást vett fel: odament asszonyához és annak az egyik
lábán  egy  bizonyos  pontot  feltünően  szagolgatott.  Soha  nem  érdekelte
különösebben  az  asszonya teste, és most is mindig csak ugyanannak a lábnak
ugyanaz  a  kis pontja izgatta. Pár hónapon át tartott ez a "játék": a kutya
odament,  szaglászta  és  farkával  jelezte, hogy nem tetszik neki, amit ott
tapasztal.

   Az  asszonya  persze elkergette, gondolván, hogy ez megint valami buta új
szokás  -  számos  eb  ugyanis  olykor-olykor  felszed  ilyen, vagy hasonló,
kellemetlen   vagy   érthetetlen  szokást,  és  ahhoz  éveken  át  is  képes
ragaszkodni  (ami,  ha belegondolunk, nagyon is emberi vonás...). Ám egy idő
után  az  asszony elgondolkozott a jelenségen, és megtapogatta a lábán azt a
pontot.  Először  csak  kis  kemény  pontot  érzett  ott.  Boo egyik sétájuk
alkalmával  annyira  dühös  lett  -  felteszem,  gazdája makacs értetlensége
ingerelte  fel  ennyire!  -,  hogy  majdnem  beleharapott  a lábába. Persze,
pontosan  ott.  Mintha fogaival akarná eltávolítani azt a "szeplát". Mitchum
asszony  végre  orvoshoz ment, ahol kiderült: azon a bizonyos ponton kezdődő
melanoma,  vagyis  bőrrák  van.  Az  orvosok örültek, hogy lám, milyen korai
stádiumban  fedezték  fel  a  bajt,  mielőtt elkezdődtek volna az áttétek...
Szerintük  még  egy  éve volt hátra, és ha addig nem veszi észre a bajt, már
menthetetlen.  Ezt  a bőrrákfajtát ugyanis igazán jól csak korai stádiumában
lehet gyógyítani.

   Boo  tehát megmentette gazdája életét. Valami hasonlót tett a kaliforniai
Lorenzo Obundize kutyája is. Ez is nőstény volt, a neve Cinder. Ő is gyakran
járt  sétálni  a gazdájával. Minden alkalommal felmentek a közeli hegyre, és
az útjuk több óra hosszat tartott.

   Ám  egy  napon  a  kutya  igen  furcsán  viselkedett. Le-leűlt a gazdival
szemben,  pontosan  a lába elé. Nézte a férfit, és nem akarta továbbengedni.
Valamit  érzett...  De  ezt  nem tudta közölni a gazdával! Így hát a kutyus,
amely  addig  mindig  előrerohant,  és  a  póráz  végén  a gazdát valósággal
mozdonyként  húzta  maga  után,  most  éppen ellenkezőleg, világosan a férfi
értésére  adta, hogy inkább haza kellene menni. Hátrafelé vonszolta a férfit
a   pórázzal.   Az  végre  engedehneskedett,  hát  hazamentek.  De  a  kutya
viselkedése  annyira  feltűnő  volt,  hogy  a  gazda  fel  akarta  hívni  az
állatorvost.  Már  a  telefonért  nyúlt,  amikor szörnyű fájdalom szorította
össze a mellkasát.

   Szívrohamot kapott!

   A  telefon  kiesett a kezéből, miközben a szőnyegre rogyott. Beszélni sem
tudott  abban a pillanatban. A földön fekvő gazda csak a kezét nyújtogatta a
telefon felé... Cinder ekkor az orrával lökdöste bele a tenyerébe a kagylót.
A  gazdának  annyi  ereje még volt, hogy lenyomja a mentők telefonszámát, és
bemondja a lakcímét, meg hogy mi történt vele.

   De  nem  ez  a  történet  lényege.  Majdhogynem természetes, hogy a kutya
megértette: a gazda a telefonkagylót akarja, és mivel ő nem tud érte nyúlni,
hát a kutya feladata azt a kezébe adni.

   Hanem ami előtte történt, az a szenzációs. A kutya tehát valamilyen módon
megérezte  a  baj közeledtét. Hogy valamilyen nagy csapás jön és ekkor jobb,
ha  a  gazda otthon lesz. De azt sem zárhatjuk ki, hogy az állat valamilyen,
ma  még számunkra ismeretlen módon érzékelni tudta azt is, mi játszódik le a
gazdája szervezetében!

   Még   nem   tudhatjuk,  de  egyszer  majd  ezt  is  biztosan  felfedezik:
lehetséges,  hogy a közeledő szívinfarktusnak vannak olyan jelei is, amelyet
maga  az  áldozat,  de környezete sem érzékel a kutya viszont megérzi. Ilyen
lehet  például bizonyos, a szervezetben lejátszódó kémiai folyamat, amelynek
eredményeképpen az emberi szervezet vegyi anyagokat bocsát ki, esetleg éppen
a  verejtékkel  együtt,  és  azt  a  kutya  vészjelzésként értékeli, mintegy
prognosztizál.
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2021
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva.