Nemere István:
BOLDOG FEHÉRSÉG
(Forrás: TVR hét, 1998. szeptember 28. - október 4., 40. szám, 44-45. o.)
A világ tökéletesen fehér volt. A hegyek csúcsa párába burkolózott. Anne
és Rex bármerre nézett, csak havat látott. Vakító fehér takaró fedte a
domboldalt. Mögötte meredeken magasodott a Yong-csúcs. A hatalmas hótömegből
itt-ott fagyott szikla állt ki. Az éjszakai hideg szél sok kis jégszobrot
formázott, és a nappali enyhülés sem olvasztotta meg.
A táj tökéletességét csak két dupla vonal törte meg - a két síelő ide
vezető nyoma. Anne kipirulva nézte a tájat. Hát feljutottak ide! A
menedékházban töltötték az éjszakát; a gondnok nem nagyon örült, amikor
reggel közölték vele, feljönnek a Yongra. "Veszélyes az ilyenkor" -
mormolta. Rex otthagyta, nem bírta az ilyen alakokat. Csak legyintett rá,
nem vesztegette az idejét. Anne viszont szeretett beszélgetni az emberekkel.
És most itt voltak. Feszültség lapult bennük. Nem ok nélkül. A táj
fenséges volt, de belső világuk valósággal szétrobbant. Anne harmincéves
volt. Nem szép, de gazdag. Rex ezért vette feleségül három évvel ezelőtt. És
Anne tudta ezt. Sőt többet is tudott.
Rex a zsebében a pisztolyt markolta. Halványan érezte, hogy valami nincs
rendben.
Anne-ból furcsa, addig nem érzett sugárzás áradt feléje. De a férfi azt
hitte, saját izgalma fűti az agyát. A szíve egyre gyorsabban dobogott.
Anne továbbsiklott. A hersegő hó máskor megnyugtatta, most azonban egész
idegrendszerével érezte: figyelnie kell. Még száz méter! Indulás előtt Anne
végighallgatta a bőbeszédű gondnokot, és nem bánta meg.
A Yong-csúcs most északra volt tőlük. Anne a karórájába épített iránytűre
pillantott. Igen, jó helyen vannak. Rex utánasiklott, de aztán félkört írt
le, vagy húsz méterre a feleségétől. Anne közben helyezkedett, és legyőzve
félelmét, odaszólt:
- No, lesiklunk?
Rex elővette a pisztolyt a zsebéből. Anne szeme kitágult...
- Isten veled, Anne!
Anne torka elszorult. Pedig felkészült rá. Rex már hetek óta furcsán
viselkedett. És mielőtt otthon, a városban beszálltak volna a kocsiba, Anne
észrevette, hogy a férfi a táskájába tette a pisztolyát is... Nem volt
kétsége, mit tervez. Még jó, hogy fél órával a hegyekbe indulás előtt
sikerült elugrania a boltba...
Rex már nem habozott. A feleségére emelte a fegyvert. Még csodálkozott,
hogy az asszony nem szól, csak néz. Nem hisztériázik, nem próbál
menekülni...
Anne lassan arca, feje elé emelte mindkét karját. Érezte a ruha
feszülését, és hirtelen megnyugodott. Még fordult is a lécekkel, és kissé
lehajolt.
Rex lőtt.
Anne eldőlt a hóban.
A férfi még mindig mozdulatlanul állt. A külvilág zaja csak késéssel
hatolt az agyába. Valami reccsent mögötte, surranó zaj közeledett, lassan
dübörgéssé változott. Nehézkesen megfordult a sítalpakkal. Nem látta, hogy
Anne guggolva siklik lefelé, oldalazva távolodik a Yong-csúcstól. Rex szeme
kerekre tágult.
Feléje száguldott a hegycsúcs!
Csak pillanatnyi késéssel értette meg: nem a hegy indult el, csak a
hótömeg. Lavina! De az a pillanat sokat jelentett. Az életet. A halált. A
hatalmas hógörgeteg vagy száz méter szélesen indult a lejtő felé, úgy
gördült rá a férfira. Rex rémülten próbált oldalra siklani, de a lefelé
zuhanó-görgő réteg egyetlen másodperc alatt megvastagodott, maga alá gyűrte,
elsodorta, lenyelte.
Anne oldalra siklott, lélegzetét is visszatartva lökdöste magát előre.
Elöntötte a verejték, amikor a lejtő szélén megfordult. A piros sapkát már
nem látta. Kis híján őt is elérte a lavina széle. Hihetetlen volt a látvány
- hófehér tengerár zúdult a mélybe, dübörgött a föld és a hegy...
Anne lihegett. Fájt az egyik bordája. A frissiben vásárolt golyóálló
mellény súlya is nehezítette a mozgását.
Rex... Igen. Megszűnt hát a félelem. Itt maradt egyedül. A vagyon és az
életbiztositás már csak az övé, pedig semmit sem tett érte. Legfeljebb
annyit, hogy végighallgatta a menedékház gondnokát, aki arról mesélt,
mennyire veszélyes a Yong-csúcs alatt síelni. Az évnek ebben a részében elég
egyetlen hangos kiáltás, és lezuhan a meredek hegyoldalon felgyűlt hó.
"Kiáltás? A lövés annál is hangosabb!" - vélte Anne, és vissza se nézve
indult a lejtőn. A menedékházhoz érve sírnia kell majd és kiabálnia. "A
férjemet elsodorta a lavina!" De még ráér. Előfordult, hogy néhány áldozat
még pár óra múlva is életben volt a hó alatt. Hát ez most nem fog
előfordulni. Csöppet sem kell sietnie! Így hát Anne lassan, élvezettel
siklott a gyönyörű, tökéletes, boldog fehérségben.