'Alec Norwood':
(norwood@scifi.hu)
TORONYFÉNY
A félsziget belső oldalán, az öbölben a kicsiny házikókat mintha egy
rendetlen kéz szórta volna szét. Egy falucska volt, amelyet zömében halászok
laktak. Messziről, a közeli sziklákról nézve a falu házai nagyon egyformák
voltak, csupán a templom, kecses tornyával ütközött ki a rendezett
összevisszaságból.
A faluban az emberek már elfelejtették a régen történteket, napról napra
élve tengették az életüket, a férfiak minden reggel halászni indultak
roskatag bárkáikon, az asszonyok pedig a kevés számú gyerekkel foglalkoztak,
rendben tartották a házat, mostak, főztek, s olykor, ha volt egy kevéske
idejük, csevegtek egymással.
Este aztán a kemencékben, kályhákban tüzek gyulladtak, meleg lett a
házikókban, az emberek lassan elszunnyadtak, s másnap hajnalban kezdték az
egészet elölről.
Hideg, nyomasztó idő volt, az óceán felől érkező heves szél hozta magával
északról, ahol a mesék és a legendák szerint örök jég fedi a vidéket,
annyira hideg van. Minden évben voltak olyan napok, hetek, amikor nem mertek
messzire bemerészkedni a halászok, vagy el sem indultak, mert annyira
haragos volt az óceán. Tajtékzott, prüszkölt, zavaros vize, mint valami
szörnyeteg rücskös nyelve, nyaldosta a sziklás partot.
- Édesapám! Édesapám! - Egy fiatal, magas legény ugrott elő a partra
vontatott hajótest mögül, amelyet éppen fekete szurokkal kenegetett. Barna,
kócos haja a szemébe lógott, ruhája szakadt volt, mezítláb taposta a hűvös
sarat. Letette a szurkosvödröt és az ecsetet, koszos kezét szakadt rongyaiba
törölte. Larry volt a neve, s halásznak született, mint az apja, s annak az
apja őelőtte.
- No, fiam? - mordult fel az öreg, de nem fordult meg. Deszkákat
válogatott a javításhoz.
- Megint fényt láttam tegnap a toronyból! - mesélte lelkesen.
- Ugyan! Ezt mondtad tegnap is, tegnapelőtt is. Az idős Voghan atyát is
megbolondítottad a meséddel, elvitted a magaslatra, s nem tudtál neki
mutatni semmit sem. Hajjaj! - sóhajtott - Mikor fog már benőni a fejed
lágya?
- De, édesapám! Láttam a fényt, tényleg láttam. Odaát valaki tüzet
gyújtott! - győzködött.
- Az a torony már az öregapám korában is ilyen sötét volt, s kihalt. Egy
letűnt gonosz világ maradványa, akik réges-régen ott éltek, már meghaltak
vagy elmenekültek a világ peremén túlra. Intő jelként hagyta az Úr, hogy
sohase felejtsük el, ami történt. Különben is, majdnem egy órát hallgattam
Voghan atyát miattad. Megbolondítod az embereket!
A legény szótlanul felemelte a vödröt, s folytatta a félbehagyott munkát.
Szeme előtt megjelent az óceán vízében álldogáló sötét tömb: a torony. Dühös
volt, mert senki sem hitt neki, s mikor megpróbálta bizonyítani, meg akarta
mutatni a falu legidősebb emberének, a vén Voghan atyának, nem láttak semmit
sem, amikor estefelé a magaslatra értek. Voghan atya kinevette, ami nagyon
fájt. Fiatal volt, nagy tervekkel, vágyakkal, de legbelül tudta, hogy belőle
is csak halász lesz, nem volt menekvés.
Délig dolgoztak a hajón, aztán megebédeltek. Anyjával ebéd után
elindultak egy szekérrel a szomszéd faluba, ahol vásár volt, vittek eladni
szárított halat meg pár üveg lekvárt, amit az anyja a nővérével még nyáron
tett el. Venni nem sok mindent akartak, csak amire az elkövetkező tíz nap
során szükségük lesz. Apja minden nap azért imádkozott és azért áldozott az
Úrnak, hogy ki tudjon menni másnap is a tengerre, s akadjon a hálójába hal,
ne csak hínár.
Már javában délután volt, amikor Tecalpiba értek. Elég sokáig tartott,
amíg eladták, amit hoztak, már sötétedett a láthatár peremén az ég.
Feltámadat a szél, s csepegni kezdett a hűvös eső. Amíg anyja árult, Larry
megvette a szükséges dolgokat, s miután vége lett a vásárnak, elindultak
hazafelé. A fiú ült a bakon, anyja hátul az egyik üres hordónak támaszkodva
feküdt, s csendesen dúdolgatott. A fiúnak hirtelen eszébe jutotta a torony,
s utána a nagyapja, akit Félnótásnak becéztek a faluban, amíg élt. Az öreg
féleszűségéről még ma is meséltek, pedig nem volt bolond, csupán más, mint a
többi ember. Másképp gondolkodott, templomba nem nagyon járt az ünnepek
kivételével, s akkor is állítólag azért, hogy ingyen ehessen, ihasson a
többiekkel.
Aztán egyik este eltűnt, a holttestét a víz sodorta partra két nap múlva.
Larry akkor tízéves volt, s bár azóta eltelt majdnem tizenkét tél, pontosan
emlékezett arra az estére: apja szótlanul bámul maga elé az asztalnál,
előtte egy üveg szesz, s egy pohár, ami száraz. Anyja csendesen szorgoskodik
a tűzhely körül, próbál úgy tenni, mintha mi sem történt volna. Kisfiúként
fekszik az ágyon, hol az apjára, hol az anyjára néz, aztán elkezd sírni, s
nem bírja abbahagyni órákon át.
Másnap a szertartás szerint máglyát gyújtottak, s elégették a halottat, a
falu néma csendben álldogált, aztán megindultak az emberek a házuk felé, s
mindenki otthagyott valami apróságot, amivel lerótta tiszteletét a
családnak, kiengesztelve ezzel a elhunyt haragját.
Lassított a lovak tempóján, közeledett a meredély felé, ahol el kell
kanyarodni balra, s a lejtős, kacskaringós úton lefelé hajtani a falu felé.
Kitörölte a könnyeket a szeméből, a Félnótás emléke még most is felkavarta,
szerette, nagyon kötődött hozzá. Sokszor azok az emberek maradnak meg az
ember lelke mélyén, akiket korán elvesztett.
Mikor a szikla tetejére ért, elfordította a fejét a torony felé, de most
sötét volt az apró pont a tetejénél. A torony karcsú volt, feketére festett
szálfaként szökött a magasba, az óceán vize, haragja fölé kerekedve. Larry
lenyűgözve bámulta a jelképet, amit sokan gonosznak tartottak. Ő valahogy
sosem tudta elfogadni ezt a nézetet, mindig sajnálat ébredt lelke mélyén
azok iránt, akik valaha ebben a toronyban éltek, s valamiért, ki tudja
mikor, elmenekültek a világ peremén túlra. A régi korokból származó sok mese
mind próbált magyarázatot adni a toronyra, de Larry egyiket sem tudta
elhinni. A legtöbbjük sárkányokról, törpékről, gonosz varázslókról és
boszorkányaikról szólt, akik ebben a toronyban élnek még manapság is, s
megbüntetik a falu gyerekeit, ha rosszalkodnak. Ezek a történetek ilyen
szintűek voltak, s ahogy Larry felnőtt, rájött, hogy semmi más, mint a
helyiek által kitalált rémmesék, amelyeknek az igazságoz, a múltban történt
valós eseményekhez semmi, de semmi közük sincs.
- Fiam! Fiam! Már megint álmodozol - hallotta az anyja hangját. Megriadt
és elfordította a tekintetét a torony sötét sziluettjéről, s az utat
figyelte.
- Ne foglalkozz sosem a nem való dolgokkal, mert olyan leszel, mint a
nagyapád. Inkább azon gondolkodj, hogy mikor mész el halászni végre apáddal
együtt.
- Igenis, anyám - válaszolt automatikusan.
- Aztán még a héten el kéne vinned Voghan atyát Tecalpiba, az
Őszbúcsúztatóra.
- Ezt még nem is mondtad, anyám - válaszolt meglepetten Larry.
- Elfelejtettem szólni. Voghan atya tegnap este jött oda hozzám a
kéréssel, amikor a pataknál mostam a ruhákat. Arra kért, hogy engedjelek el
vele az ünnepségre.
A fiú sóhajtott, sejtette, hogy mit akar Voghan atya tőle.
- Biztosan tele akarja beszélni a fejem mindenféle sületlenséggel -
mondta ki hangosan.
- Ugyan Larry! Jót akar neked, ne utasítsd vissza a segítő szándékot!
- Nem, persze, de miért nem érti meg, hogy engem nem érdekelnek annyira a
szertartások, a babonák. Én nem leszek pap! - jelentette ki Larry
határozottan.
Az asszony elnevette magát.
- Hát, édes fiam, az biztosan nem! Bár titkon szerettük volna apáddal, ha
nem kell nehéz munkával megkeresned a napi betevődet magadnak, s majd a
családodnak. Féltem tőle, hogy gyenge leszel a halászathoz, de tévedtem,
kemény kötésű legény lett belőled, megállod a helyed, ha bajban vagy. Jó
halász leszel!
A fiú felemelte az kezét, ökölbe szorította, aztán lassan leengedte.
Szívesen beleordította volna az éjszakába: nem akarok halász lenni! Nem
akarok az lenni, aminek mások akarnak látni!
- Anyám, én... - nem folytatta, tudta, hogy teljesen hiábavaló lenne a
vita. Most is, mint mindig, legszívesebben elment volna valahova, ahol nem
találják meg, ahol elbújhat. Tudta, hogy ezen a világon csupán egyetlen
ilyen hely van a számára, de oda nem mehet el.
Csendben folytatták a hátralévő kis utat a házig, a szekér zötykölődött a
kátyúkkal szegélyezett úton. A lovak már fáradtak voltak, megviselte őket ez
az út, pedig nem volt túl hosszú. Hiába, sokszor nem tudtak rendes takarmány
adni az állatoknak, s ez meglátszott ilyenkor. A faluban mindenki szegény
volt.
Apja nem volt otthon; amíg ők el voltak a szomszéd faluba, kihajózott, a
kecsegtető zsákmány reményében. Zömében heringet fogtak, valamint nagyobb
testű halakat néha, de az ritka volt. A heringek is mintha az utóbbi években
másfele úsztak volna. Nagyapja mindig azt mondta erre, hogy ebből látszik,
azért a világ változik, csak lassan, s mi emberkék itt az Úr ege alatt nem
vesszük észre a változást, s mindig túl lassan eszmélünk, amikor már sokszor
késő.
Ilyenkor, zavaros időben, nagyobb viharok előtt bőségesen lehetett halat
fogni, a rajok felbolydultak, s a zavaros vízben élelem után kutatva
kimerészkedtek egészen a partig. Kevés halász merte volna vállalni azt a
kockázatot, amit a háborgó óceán rejtett magában ilyen időben. Azonban a
muszáj nagy úr volt a faluban, s minden harmadik halászhajón eloldották a
köteleket ilyenkor, s kieveztek az öböl széléig, ahol még viszonylag
nyugodtabb volt a víz. Korántsem volt olyan veszélytelen, mint amilyennek
látszott, az időjárás nagyon csalóka volt, bármikor átcsaphatott heves
viharba a leggyengébb szellő is, s bármikor pusztító orkánná válhatott az
erősebb vihar.
Kiment a sötét pajtába tüzelőért, s megrakta a házban a kemencét, anyja
tésztát dagasztott. Larry csendben elült, s levett egy vaskos könyvet a
polcról. Az egyetlen könyvet, ami a Szent Könyvön kívül a házban volt. A fiú
már több tucatszor olvasta, de nem tudott betelni vele, annyira csodálatos,
annyira érdekes volt. A régmúlt egy poros darabkája.
Nagyapja mesélte, hogy valamikor régen olyan épületek álltak a
városokban, ahol ezer és ezer ehhez hasonló kötet volt, az emberek betértek,
s elvittek olykor-olykor egyet, elolvasták, aztán visszahozták, hogy másikat
választhassanak. Mára a faluban nem maradt száznál több könyv, ezek nagy
része a templomban volt, a maradék pedig a családoknál. Voghan atya tiszte
volt, hogy ezeknek a kincseknek az útját nyomon kövesse, s figyeljen rájuk,
nehogy elvesszenek. Sokszor kérték kölcsön mások Larry könyvét, s ő is
elkérte már a más családoknál lévőket. De neki mégis ez a könyv tetszett a
legjobban, ebben még képek is voltak, igaz eléggé kifakultak már, s néhol a
lapokból is hiányoztak darabok, de mindig a letűnt, legendákban szereplő kor
ízét érezte a megkopott lapok között.
Késő este volt, amikor lefeküdt. Eloltották a lámpást, a kemencében még
parázslott a kihunyt tűz maradéka, a parázs, ez elég meleget adott ahhoz,
hogy reggelig ne fázzanak. Larry magára húzta a vastag szőrmepokrócot,
próbált elaludni, de nem tudott. Furcsa gondolatok kergették egymást a
fejében.
Eszébe jutott a fekete, sötét torony, a délutáni út, s az a pillanat,
amikor a tornyot nézte. Az anyja rászólt, s elkapta a tekintetét, mint egy
kisfiú, aki szégyelli, hogy kinézte a falatot valakinek a szájából. Nincsen
mit szégyellnie, hiszen a faluban mindenkinek megvannak a vágyai. Mind
beteljesületlen, céltalan vágyálmok. Pontosan tudta, hogy ki miről álmodozik
titokban, s azzal is tisztában volt, hogy a faluban soha senki sem fogja
elérni az álmait. Álmokat kergetni! Az ember szépen lassan, az évek teltével
elhiteti magával, hogy nem is olyan nagy kérés, amit a gondviselőtől kér, s
reménykedik, hogy a csoda pont vele fog megesni. Idióták! - gondolta
hirtelen, aztán elszégyellte magát. Hiszen neki is megvannak a vágyai, az
álmai, s ha józan ésszel végiggondolja, rá kellene jönnie, hogy felesleges
őket kergetni.
Hirtelen eszébe jutott, hogy mit kell tennie.
- Alszol? - kérdezett a levegőbe, de választ nem kapott. Fülelni kezdett,
meghallotta az anyja lassú lélegzését: ezek szerint elaludt. Csendesen,
vigyázva minden mozdulatára felkelt, s felöltözött. A szőrmepokrócba
burkolódzva elindult a domb tetejére, ahonnan a tornyot jól látni, nem
takarja semmi sem. Telihold volt, tudta, hogy ilyenkor élesen fogja látni a
részleteket is. Reménykedett, hogy a torony legtetején a picinyke fény
világítani fog.
Már arra is rájött, hogy kár volt Voghan atyát elráncigálni a magaslatra.
Még ha kigyulladt volna is a fény a torony tetején, az öregember akkor sem
hitte volna neki, s kitalált volna valami vallásos butaságot, amivel a falu
lakóinak és önmagának egyszerűen megmagyarázhatja. Voghan atya talán meg is
értette volna, de semmiképp sem bolygathatta volna fel a falut egy ekkora
horderejű felfedezéssel. Minden, amiben hittek, az felborulna, ha kiderül,
hogy a régiek visszatértek. Talán nem is tudta volna megmagyarázni az
embereknek.
Érezte, hogy fázni kezd, felkelt, s futva indult haza. Apjával
összetalálkozott a falun átvezető földúton.
- Mit keresel itt, fiam, ilyentájt? - kérdezte a férfi.
- Én csak... én csak... sétáltam egyet - mondta Larry.
- Már megint a tornyot bámultad, ugye?
- Nem, én...
- Dehogynem, dehogynem! Ágyban lenne a helyed, holnap nagyon sok dolgunk
lesz. Ki kell belezni a halakat, meg kell nyúzni a nagy dögöt. Képzeld, a
hálóba akadt egy tőkehal, elég nagy, legalább hat láb hosszú!
A fiú elmosolyodott.
- Apám, a fény tényleg létezik, gyere velem, s megmutatom, most világít!
- Badarság! - intette le az apja.
- Legalább egyszer nézd meg, kérlek, kérlek szépen - könyörgött Larry.
A férfi leült az út szélén egy kőre, levetette a hátáról a zsákot, s
nagyot sóhajtott.
- Fiam! Azt hiszed, hogy mi nem látjuk a fényt? Azt hiszed, hogy nem
vettem észre már egy hónapja? Ugyan! Ennyire nem lehetsz buta, hiszen
éjszaka is kint vagyunk a tengeren.
A fiú arca hirtelen felderült: végre valaki, aki elismeri felfedezését,
végre az apja nem löki félre, mint egy úton fekvő döglött madarat.
- Akkor... akkor te is láttad! Visszajöttek. Azt hiszem, visszajöttek a
rohadékok - mondta.
- Nem tudom, Larry, tényleg nem tudom, de semmiképp sem jó jel.
- Miért mondtad akkor az előbb, hogy badarság? Miért nevettél ki reggel?
Miért? - kérdezte a fiú az apját.
- Hajjaj! Nem érted a lényeget, igaz, még fiatal vagy. Mindenki tudja a
faluban, csak nem beszélnek róla. Voghan atya tagadja a dolgot, pedig tudom,
hogy ő is látta már. Egyszerű a válaszom: az emberek félnek. S ha az ember
valamitől fél, az a legjobb, ha megtagadja a létezését, elhiteti magával,
hogy nem is létezik az a valami, s akkor nem fenyegeti őt.
- De hát... de hát... attól még az a fény, ott a torony tetején, néha
világít.
- Igen, de az embereknek túl sok a gondjuk, s szeretnék, ha az a fény nem
világítana. Egyaránt jelenthet rosszat, s jót is, de a falunkbeliek nem
szeretik a bizonytalanságot, így is van elég belőle. Ezért utasítják el a
valóságot.
Larry elgondolkozva bámult maga elé, teljesen összezavarodott benne a
világ. Így, utólag már látta butaságát is, hiszen tudnia kellett volna, hogy
a halászok is figyelik a fényt az öbölből, még ha onnan nem is látszik
annyira jól a torony. Tudnia kellett volna, de eszébe sem jutott. Egy hete
fedezte fel a dombon ücsörögve a furcsa jelenséget, s egy hét alatt egyszer
sem jutott ez az eszébe.
Az emberek félnek? Be kellett vallania önmagának, hogy azért annyira nem
lepte meg apja válasza, titkon mintha számított is volna rá, legalábbis most
így érezte. Az emberek félnek, ő is fél. Fél, mert nem tudja mit hoz a
fejükre a torony, az elfeledett múlt kecses kísértete. Talán visszatértek, s
talán nem akarnak rosszat azok, akik építették.
A mesék, történetek szerint azok az emberek messziről, egy másik vidékről
jöttek, s leigázták az itt élőket, elvittek mindent, amit csak tudtak, az
házakat felégették, az embereket megölték. Évekig dúltak, fosztogattak,
nagyszabású bányászatot kezdtek a távolban magasodó hegyek tövében.
Rabszolgasorig legyalázták az itt élőket, kedvtelésből öltek, mintha
állatokat gyilkolnának. Aztán az emberek fellázadtak, s megölték
zsarnokaikat, a szunnyadó folyó kitért medréből, s elmosta a partot. A
messziről jöttek elmenekültek égi hajóikkal, s nem tértek vissza azóta,
egészen mostanáig.
Larry tudta, hogy nem azért jöttek vissza, hogy segítsenek, hogy
gondoskodjanak, hanem azért, hogy bosszút álljanak a múltban ellenük
elkövetett sérelmekért.
Csendben mentek vissza a házba, egy szót sem szólva egymáshoz.
Mindenütt hal volt az udvaron, mindhárman pucolták, tisztogatták a
döglött fényes testű, pikkelyes lényeket, felfűzték egy durva kötélre, s az
apja belógatta őket a füstölőbe. A zsákmány nagyobbik részét füstölték, a
maradékot különféle módon anyja készítette el. Pácolta, majd agyagedényekbe
rakta, s egy rongydarabot rákötözve letakarta.
A tél az orruk előtt volt, szárítani nem lehetett a halhúst, ezért
füstölték. A füstölt hal persze olcsóbb volt, mint a szárított, vagy a
pácolt, de a befektetett munka mennyisége sokkal kevesebb, mint a többi
eljárásnál, még így is megérte. Nem sokat adnak a piacon a halért, Miriam és
Aben, Larry anyja és apja, nem félt, hogy nem tudják eladni, olyan még nem
volt. Az ár változott, voltak olyan időszakok, amikor sokat fizettek a
halért, s előfordult az is, hogy csupán valamilyen terményt vagy kevés számú
ruhát tudtak érte adni, annyira értéktelen volt.
Aztán kibelezték és lenyúzták a nagy halat, feldarabolták. Este volt,
mire ezzel és az összes heringgel végeztek.
S ez így ment egészen az Őszbúcsúztató napjáig. Egy hideg november végi
napra esett abban az évben az ünnep, a falubeliek megrakták Larry-ék
szekerét a szomszédos városkának szánt ajándékokkal, ruhákkal, élelemmel,
dísztárgyakkal. Voghan atya és a fiatal Larry mentek, ők vitték el a
jókívánságaikat, ajándékaikat Tecalpiba.
A falu házai lassan eltűntek a dombok mögött, az út előbb végigment a
parti meredély szélén, aztán befordult az öblöt védelmezően körülölelő
földnyelv közepe felé, Tecalpi városának irányába.
Voghan atya öreg volt, már hetven éves is elmúlt, háta hajlott, arca
ráncos, de szemei mélyén fiatalos tűz égett. Larry csodálta az öreget,
lenyűgözte az az energia, amit ez az idős test magában rejtett, az a tenni
vágyás, amiről már Voghan atya oly sokszor tett tanúbizonyságot. Az
embereket ő fogta össze a faluban, a mise valamiféle társas összejövetel
volt Voghan irányítása alatt, nem pedig holmi szertartásos esemény.
Az öregember jó kedélyű volt, s sosem mutatta ki a többi ember felé, ha
valami bántotta, tudta, hogy ezzel elszomorítaná őket. Márpedig ezekben a
nehéz időben minden örömre, vidámságra, szórakozásra szükségük volt.
Ugyanakkor voltak olyan dolgok, amikről nem lehetett a pappal beszélni, mert
tabuként kezelte. A múlt volt Voghan atya legféltettebb kincse, mindig
módjával mesélt a régi időkről, mindig visszafogta magát. Miért? Talán, hogy
ne keltsen sóvárgást az emberekben a régmúlt szépsége iránt, amely csak
azért tűnik csodálatosnak, mert az eltelt évszázadok elmossák a rosszat,
gonoszt.
Az atya szólalt meg először, hangja megnyugtató volt, lágy és dallamos:
- No, fiam? Még mindig bámulod a torony tetején a fényt?
Larry bólintott, de a fejét nem fordította az öregember felé, úgy tett,
mintha az utat bámulná, pedig nem volt rá szükség, a lovak akár maguktól is
eltaláltak volna Tecalpiba, annyiszor megjárták már ezt az utat. Félt ettől
a beszélgetéstől.
- És még mindig ott van? Még mindig világít?
- Nem mindig, Voghan atya. Esténként látni csak, nappal nem venni észre,
mert... mert... - elbizonytalanodott, amikor megérezte az öreg remegő kezét
a vállán.
- Mert elnyomja a nap fénye, ugye? - fejezte be helyette a pap.
- Igen.
- Verd ki a fejedből azt a fényt, még amíg tudod, amíg nem ragad magával,
s nem sodor a végzet katlanába. Az Úr könyvében meg vagyon írva, hogy ne
sóvárogjon senki a nem létező után. Ezt vésd jól az eszedbe!
- De, atyám! Az a fény létezik, az apám és a többi halász is látja
minden éjjel, egy hete az egyik éjjel elárulta nekem - védekezett a fiú.
Voghan atya nem válaszolt, némán bámulta körülöttük elbaktató tájat.
- Atyám! Voghan atya! Én nem képzelődök, s nem vágyódók olyasmi iránt,
ami nem létezik. Én... én... félek. Csak félek, mert tudom, hogy mit
jelentenek a fények odafent a toronyban. Ugye visszajöttek?
Az öregember felé fordult.
- Akár visszajöttek, akár nem, verd ki, fiam, a fejedből ezt a dolgot.
Neked ezzel nem szabad foglalkoznod, ez az én dolgom. S, hogy mi az igazság,
azt hiszem nem fogják az emberek megtudni sohasem, szegényeknek így is van
elég bajuk.
- De az igazságot nem szabad elhallgatni!
- Ó, az igazság! Legtöbbszőr az igazság nem jelenik meg mindennapi
cselekedeteinkben; az igazság mindig valami másnak van alárendelve. Az
emberek nyugalma mindennél többet ér, nem szabad megtudniuk, hogy mi történt
régen, s mi történhet meg most, ha azok visszatérnek.
- És mi lesz, ha egyik reggel arra ébredünk, hogy megtámadtak?
- Fiatal vagy, előtted az élet, ne foglalkozz ilyesmivel! Én öreg vagyok,
talán napjaim, talán egy-két évem van hátra, s szeretném úgy itt hagyni ezt
az árnyékvilágot, hogy tudjam, az emberek nyugodtan élnek tovább, ha
nyomorúságosan is, de legalább nyugalomban. Az Úr és én látszólag egyet
akarunk, de neki lehet, hogy más szándéka van az emberekkel. Az ő döntései
sokszor számunkra, halandó lényeknek érthetetlennek tűnnek. Csak akkor
értenénk meg, ha művét egészében szemlélve tekinthetnénk, nem pedig apró
részleteket elkapva az időből. Ne foglalkozz vele, az Úr akaratát nem
másíthatjuk meg, haragját nem engesztelhetjük ki, ha az a mi létünknél
sokkalta mélyebbről fakad. Szeretnék úgy meghalni, hogy biztosan tudom, nem
jönnek vissza többé, s remélem, hogy ez így lesz. Azt pedig, hogy mit látsz
éjjelenként, temesd el magadban jó mélyre, ne is említsd senkinek.
Figyelmeztetlek, hogy magadra fogod vonni az Úr haragját.
Larry továbbra is az utat nézte. Mire a nap az ég tetejére hágott,
beértek Tecalpiba. A városka lakói kiözönlöttek az utcákra, mindenhonnan
zene szólt, madárként daloló sípszó, messziről jövő mély dob, emberek tompa
éneke. Búcsúztatták az őszt, megköszönték a Teremtőnek az idei termést, s
kérték, hogy a következő esztendő legalább ilyen gazdag legyen, mint a
mostani. A szekér lassan döcögve haladt a főtér felé, a táncoló, éneklő
emberek tömege kettévált, s utat engedett a szomszéd falucska papjának és
kocsisának. A szekér megpakolva, inogva ért be a hordókra épített pulpitus
elé. Az emelvényen asztalok voltak, itt ült a város vezetője, Heinrick.
Amikor Heinrick meglátta Voghan szekerét, felpattant, magasba emelte a
kezében lévő fakupát, amelyben barna sör lötykölődött.
- Az Úr hozott erre, Voghan atyám! - kiabálta túl az amúgy is elég nagy
zsivajt. Intett két legénynek a távolban, hogy gondoskodjanak a lovakról, s
a szekérről.
Heinrick egyenként megölelte őket. Hatalmas húsos karjai vaspántként
karolták át Larry vállát, levegőt alig kapott. Még sohasem volt ennyire
közel Heinrickhez, alaposan megfigyelhette. Alacsony, zömök ember volt,
rövidre nyírt barna hajjal, keskeny bajusszal, borostával. Orrcimpáján kerek
szemüveget viselt. Leginkább egy jó kedélyű mesebeli törpét juttatott Larry
eszébe, mintsem Tecalpi főemberét.
- Elhoztuk az ajándékokat is, ott vannak a szekérre pakolva. A falubeliek
jókívánságukat küldik, sokan, ha végeztek a halászattal, eljönnek ünnepelni,
ők személyesen hozzák el ajándékaikat.
Heinrick a hasát fogva hallgatta az öreg papot, s kedvesen mosolygott
közben.
- Rendben, rendben. Nagyon köszönjük az ajándékokat, szétosztjuk az
emberek között, amint vége van ennek az ünnepségnek. Most pedig gyertek,
beszélgessünk egy kicsit.
Larry felsegítette a papot, majd maga is felugrott. Leültek egy különálló
asztalhoz, Heinrick intett az egyik lánynak, aki tálcával rohangált az
asztalok között, bort és sört vitt a vendégeknek.
- Ő kicsoda? - tette fel a kérdést az elöljáró Larry-nek szegezve a
mutatóujját.
- Ismerted a Félnótást? Az ő fiának a fia, s Larry-nek hívják - felelte
az öreg pap.
- Igazán? Nahát! Igazán örülök, fiam! Jól ismertem a nagyapád.
Larry kényszeredett vigyort varázsolt az arcára, nem sok kedve volt az
ünnepséghez, s főleg ehhez a beszélgetéshez, de tudta, hogy nem úszhatja
meg. Egyébként, gondolta, nem is árt, ha közelebbről megismerkedik Heinrick
úrral. Azért az, hogy jól ismerte a nagyapját, meglepte, mert eddig erről a
kapcsolatról semmit sem tudott.
- Itt, Tecalpiban ismerkedtem meg a Félnótással, egy hasonló ünnep során.
Furcsa trükköket mutatott az embereknek, legalább százan ülték körbe.
Kártyalapokat tüntetett el és varázsolt elő a semmiből, apró üveggolyókkal
csinált furfangos mutatványokat. Egy ideig figyeltem, aztán beszélgetni
kezdtünk. Nagyapád derék ember volt, kedveltem. Igaz, csinált sok olyan
dolgot is, amit nem nagyon értettünk itt meg a városban. Volt egy nagy
vágya, ami sohasem teljesült...
Ekkor ért oda az egyik felszolgáló lány, három megtermett kupával a
tálcáján, s letette a vendégek elé. Heinrick hirtelen másról kezdett
beszélni Voghan atyával, Larry szerette volna tudni, miről álmodott a
nagyapja, de ekkor észrevette a felszolgáló lányt, s utána bámult. A faluban
élő lányok egyike sem volt ennyire szép, ennyire tökéletes. Igen, tökéletes!
Ez volt a megfelelő kifejezés rá, ami eszébe jutott. Telt keblek, karcsú
derék, hosszú szőkésbarna, loboncos haj, ringó csípő. Hirtelen vágy támadt
benne, de elszégyellte magát, hogy egyből ilyesmi jut az eszébe, s
elfordította a tekintetét az asztalok közt vidáman szökellő
felszolgálólányról. Tudta, hogy az Úr ezért keményen megbüntetheti, de ismét
álmodozni kezdett. Nem is figyelt oda, miről beszél a pap és az elöljáró.
Eleinte az éves termelésről, a raktárakban lévő élelemről esett szó, aztán
valami más teljesen közömbös témára tértek át.
Larry akkor kapta fel a fejét, amikor eszébe jutott, hogy nem mondta el
Heinrick úr, mit akart a nagyapja annyira.
- ... és nem is értem igazán a dolgot, egy darabig én sem hittem benne,
de egyre többen mesélték, mit láttak ugyanazon a napon. Tudod, Voghan
furcsák ezek az emberek, magukban tartják, ha valami különöset, szokatlant
láttak, mert attól félnek, kinevetik őket. Nekem, magamnak kellett
körbejárnom Tecalpit, s kikérdeznem az embereket. Többen is azt állítják,
hogy ismét lakják a tornyot, mert tüzet gyújtottak.
- Miféle tüzet? - szólt közbe Larry, mímelve, hogy semmit sem tud a
dologról.
- Nem tudom. Egy kicsit mindenki másképp mesélte el a dolgot, de azért
nagyjából megegyezett a történet abban, hogy fényt láttak a torony felől. A
fiam szerint beköltöztek a manók, hát nem nevetséges?
- Nem, Heinrick bácsi, nem az! - kiáltott fel Larry, Voghan atya közbe
akart szólni, de nem volt rá ideje. Az elöljáró felháborodott arcot vágott,
meglepődött a fura választól. Larry gyorsan folytatta: - Néha, éjjelenként
kiülök a meredély szélére, ahonnan semmi sem takarja el az óceán vízében
álló tornyot. S napokkal ezelőtt fent, a torony tetején, a bal felső
sarokban fény gyulladt.
- Elég legyen, Larry! - intette le Voghan atya - Hagyd abba a
képzelődést!
- De ez nem képzelődés, ez a valóság! A halászok, köztük az apám is látja
azokat a fényeket, csak hallgatnak, azt hiszik, hogy ezzel...
- Voghan! - vágott közbe az elöljáró - Mennyi ennek a fiúnak a szavaiban
az igazság?
- Heinrick! A fiú nem látott semmit sem, csupán össze-vissza beszél. Azok
a lények, akiké a torony volt, nem fognak visszatérni. Még ha fény is
gyulladna, az nem jelenti feltétlen azt, hogy visszatértek. S még ha vissza
is térnének, nem vagyok biztos benne, hogy egyből megtámadnak minket,
szerintem tanultak abból, ami régen történt, s talán emberként, nem pedig
rabszolgaként fognak kezelni minket.
- Voghan! Őszintén megmondom, hogy én ebben nem hiszek. Mi nem éltük át
azokat az időket, nem tudjuk, hogy milyen volt akkor embernek, rabszolgának,
állatnak lenni. Én félek.
Hallgattak egy sort.
- Tulajdonképpen kicsodák voltak ők? - kérdezte az elöljáró a papot.
- A történeteink úgy mondják, hogy messziről, a nap túloldaláról jött
alacsony emberek, bőrük sötét zöld, hajuk szürkés. Az itt élő emberek nagy
bűnöket követtek el abban az időben, magas házakat, tornyokat építettek,
elutasították az Urat, duhajkodtak, kigúnyolták a házasság szentségét. A
Mindenható ezért azzal bűntette meg elődeinket, hogy elküldte hozzájuk a
gonoszt, hogy ítélkezzen és uralkodjon. Ők voltak az alacsony emberkék.
Azonban őseink fellázadtak, s legyilkolták elnyomóikat, elkergették, elűzték
őket erről a vidékről, vissza a nap túloldalára. Az óceán vizében álló
torony pedig a múlt egy megmaradt darabja, azért van, hogy az emberek soha
se felejtsék el a hibákat, a gyalázatosságot.
A fiú magában bólintott, ezzel ő is tisztában volt eddig, és úgy érezte,
hogy az öreg pap nem mond igazat. Amit elmondott mind benne volt a
könyvekben, s az emberekben, de nem ez volt az igazság. Larry úgy érezte,
hogy Istennek az emberek múltjához, az alacsony emberkékhez semmi köze
sincs. Valahol érezte, hogy a vallás csupán csak építkezik a nagy
pusztításból, nem pedig okozója, befolyásolója annak.
- Az igazság az - szólalt meg ismét az elöljáró -, hogy nem tudom, mit
tehetnénk, ha tényleg visszatérnének, s pusztítani kezdenének három évszázad
elteltével. Nem tudjuk megvédeni magunkat, nincsen se pénzünk, se komolyabb
erőforrásaink egy hadsereg létrehozásához. Egyet tehetnénk: várnánk, hogy
mit lépnek. Szerencsére azonban, az sem biztos, hogy léteztek. S még ha a
fiúnak, s a többi embernek igaza is volna, nem kéne egyből baljóslatú
dolgokra gondolnunk.
- Az Úr nevében szóltál! - vágta rá, szinte megszokásból Voghan atya.
Még fél órát beszélgettek, aztán együtt átnézték a falubeliek ajándékait,
lepakoltak a szekérről és elbúcsúztak. Ideje volt visszaindulni, Voghan atya
nem szeretett volna sötétben utazni, világosban akart hazaérni, ezt a nap
folyamán már többször is kijelentette Larry-nek illetve Heinrick úrnak.
Döcögve indultak haza, csendesen. Larry szégyellte magát, amiért elmesélt
mindent az elöljáró előtt, tudta, hogy az öreg pap ezért neheztelni fog rá
elég sokáig. Az embernek tudnia kell tartania a száját, Larry ezzel teljesen
tisztában volt, aznap azonban mégsem tartotta be.
Egy hét eltelt, unalmasan. Larry nem sokat csinált, apja ősz vége fele és
télen ritkán vitte magával halászni, otthon hagyta, hogy inkább segítsen az
anyjának, s a falubelieknek. Mindig szükség volt egy ügyes kézre, egy
emberre, aki bármit meg tudott csinálni, ha tönkrement. Larry-nek igen jó
érzéke volt a tárgyakhoz, egyszerű szerkezetekhez. Azonban a hajóépítéshez
értett igazán, s ezt is szerette a legjobban. Álma az volt, hogy egyszer
épít egy bárkát, egy nagy bárkát, aminek van kajütje is, s elhajózik az
egyik nagyvárosba, észak felé. Kereskedni fog, s ebből fog megélni, ebből
fogja eltartani a családját.
Álmok! Teljesületlen vad vágyálmok, amelyekkel az ember nap mint nap
terheli magát feleslegesen. Larry tisztában volt azzal is, hogy sohasem lesz
elég pénze egy ilyen hajó megépítéséhez, sohasem lesz annyi ereje,
bátorsága, hogy elinduljon vele az ismeretlenbe, a szóbeszédek alapján. A
faluban mindössze egyetlen ember volt, Zarga kovács, aki Tecalpin túlra
merészkedett. Igaz ő is csak egyszer járt Aranamuában, a nagyvárosban,
északon. Zarga azt mesélte, hogy arrafele sokkal hidegebb van, mint itt
Tecalpi környékén, de ezt Larry nem hitte el. Mint ahogyan azt sem hitte el,
hogy Aranamua piacain fehér medvebundákat lehet kapni. Sokan azt is vitatták
már, hogy Zarga tényleg túlment-e Tecalpi határain, azt állították, hogy a
kovács nagy hantás, s csak kitalálta az egészet. Hát, bizony, az a sok
furcsaság, amiket mesélni szokott, bizony könnyen meggyőzik az utóbbiról az
embert.
Szóval Larry-nek nem sok munkája volt a héten, amikor valaki beugrott, s
szólt, hogy ezt kéne megcsinálni, azt kéne megcsinálni, akkor Larry ment, s
megjavította, amit meg kellett. Hol egy karámajtót, hol egy kerekes kút
kilazult karját, hol partra vontatott hajókat. Azért mindig akadt valami.
Azonban azon a héten, apróságoktól eltekintve, semmi dolga sem volt, ráért
naphosszat sétálgatni, nézelődni és gondolkozni.
Kiült a meredély szélére, s bámulta a tornyot, szépségét,
érthetetlenségét, kihaltságát és szürkeségét. Mint egy csontváz ujja, döfte
át a talajt az ég felé, egy rég letűnt kor utolsó hírnökeként. Nappal, az
erős fény mellett nem lehetett látni az apró fénypontot a torony tetején.
Igaz, lehet, hogy nem is gyújtották meg, hiszen éjszaka sem mindig
világított.
Hétközép estéje volt, Aben, Larry apja kint volt a tengeren, anyja
főzött, neki pedig semmi dolga sem volt, elhatározta, hogy felgyalogol a
domb tetejére. Már sötét volt odakint, csupán a hold ezüstje adott valami
kevés világosságot, ez éppen elég volt ahhoz, hogy valaki végigbotorkáljon a
sziklák között, s ne essen el. Larry felkapta a posztókabátját, fejébe
húzott egy kopott szövetsapkát, s elindult. Az anyjának nem szólt, nem akart
megint vitatkozni vele, az asszony nem jó szemmel nézte, hogy a fiát ennyire
foglalkoztatja a torony, s a régmúlt. Nem tartotta egészséges dolognak, s
bár még konkrétan nem tiltotta meg a fiúnak, többször is figyelmeztette,
hogy hagyja békén a tornyot.
Larry elhaladt az istálló mellet, az ajtó nem volt egészen becsukva,
éles, vibráló fénycsík szökött meg az apró résen. Bement, hogy megnyugtassa
az állatokat, s leoltsa az égve hagyott lámpást. Már a kezében volt, s
emelte az üvegfedelét, amikor hirtelen ötlet jutott az eszébe. Megfogta a
lámpást, s elindult vele a domb felé. Jelzéseket akart leadni annak, aki a
toronyban a fényt gyújtogatja.
Merész vállalkozásnak tűnt, hiszen a fényjelekkel megzavarhatja a
halászokat is, de vállalta a kockázatot. Úgy érezte, bármit megtenne, hogy
megtudhassa, kicsodák azok, akik a toronyból figyelnek. Már persze, ha
tényleg figyelnek.
Larry óvatosan meglötyögtette a lámpást, megnyugodott. Még bőven volt
benne olaj, annak ellenére, hogy mennyi ideig éghetett a karámban, az
állatoknál.
Felért a domb tetőre, de a csillagokon s a tengeren ringatódzó
halászhajók lámpásain kívül nem látott más fényt. Pár pillanatig lekötötte a
figyelmét a látvány, annyira megkapó volt. A sok apró, pici fényecske,
mintha az éjszakai égbolt földi folytatása lenne, elmosódott a víz és az
levegő között, nem lehetett tudni, melyik a csillag, s melyik a hajó.
Felemelte a tekintetét a torony felé: sötét monstrumként takarta a
horizontot, de fény nem szivárgott a magasban. Sötét volt. Larry
elszomorodott, remélte, hogy világítani fog ma este is, ugyanúgy, mint
tegnap.
De azért valami remény maradt benne. Levette a kabátját, a lámpát a
magasba emelte, s egyenletesen hol leengedte, hol felemelte a ruhát:
fényjelzéseket adott le.
Nem tudta pontosan mennyi idő telhetett el, a karja már begörcsölt,
leengedte a lámpást, de rosszul tette le, elborult, s füstölve kialudt.
Szerencsére nem gyulladt ki. A halászok, akik észrevették jelzéseit,
válaszoltak, néhányan elindultak a part felé.
Csalódottan felemelte a még mindig meleg lámpást, felvette a kormos
kabátot, s elindult lefelé a lejtőn. Mielőtt a domb sziklái eltakarták volna
a tornyot, visszanézett egyszer.
Az ütem pontosan megegyezett. A fény és a sötétség pontos ritmusban
váltotta egymást. A torony felébredt.
Voghan atya morcosan járkált fel s alá, göcsörtös botjára támaszkodva,
néha megcsóválta a fejét. Előtte két széken két ember, egy férfi és egy
nagyjából vele egykorú nő ült, a férfi a kezében morzsolgatta a sapkáját, a
nő maga elé meresztette a tekintetét.
- A fiatok megbocsáthatatlan bűnt követett el! - mondta végül az idős
pap, s feléjük fordult. - Nem lett volna szabad megzavarni azokkal az
átkozott fényjelekkel a halászokat.
- Tudjuk, atyám, de kérjük, vegye figyelembe, hogy még jóformán gyermek.
Nem akart ő rosszat, csak annyira foglalkoztatja a torony - mondta a férfi.
- Büntesse meg kellőképp, atyám! - mondta csendesen az asszony -
Szenvedjen egy kicsit, tanulja meg, mi a való élet!
- Miriam! Hogy mondhatsz ilyet - nézett a feleségére a férfi dermedten.
- Aben, te is nagyon jól tudod, hogy Larry toronymániája könnyen
veszélybe sodorhatja. Ne feledkezz el atyádról, a Félnótásról! Hogy végezte?
Nagyon jól tudod, hogy nem halászni indult azon a viharos éjszakán.
- Miriam! Ne keverd bele...
- Elég legyen, gyermekeim! - horkant fel a pap, aztán valamivel
csendesebben folytatta, amikor látta, hogy a két ember elszégyelli magát. -
A veszekedéssel nem oldunk meg semmit sem!
- Az igazság az, hogy a fiatok nem is azzal követte el a legnagyobb
hibát, hogy fényjeleket adott, hanem azzal, hogy ennyire foglalkoztatja a
torony, s a legendája. Bajt hozhat a falura, s ezt senki sem bocsátaná meg
neki. Miriam lányom, abban teljesen igazad van, hogy a fiú figyelmét el kell
terelni a toronyról, s ezt valamiféle büntetéssel lehet a legjobban
elérni...
- Atyám! - szólt közbe bátortalanul Aben, de az öreg pap szándékosan
elengedte a füle mellett.
- ... javaslom, hogy egy hétig legyen bezárva itt a templomban, a
zárkában, én gondját viselem, s ez idő alatt megpróbálok az eszére és a
szívére hatni.
- Rendben! - pattant fel az asszony, s már ment is volna ki,
beleegyezően, de az ajtóban megállt, mert a férje még mindig ült.
- Menjünk, Aben. Ne aggódj Larry miatt, ez a hét csak jót fog tenni neki.
Ugye atyám, azt azért megengedi, hogy mindennap eljöjjünk, s meglátogassuk?
- Természetesen, Miriam - válaszolta Voghan atya, s becsukta az ajtót a
távozó két ember után. Nagyot sóhajtott, s leült a szoba egyik szélén
elhelyezkedő keskeny íróasztal mellé. Aztán felállt, elcsoszogott az
ablakig, kitárta a táblákat, hogy több fény jöjjön be, majd visszaült, s
belemélyedt az asztalon fekvő vastag kötésű, töredezett sarkú könyvbe.
Fél órát olvasott, aztán felállt, s botjára támaszkodva lassan járkálni,
gondolkozni kezdett. Öreg volt már ahhoz, hogy bármi rendkívüli történjen a
kis halászfaluban, azt remélte, hogy csendes lesz az élet, de tévedett.
Emlékezett még a fiú nagyapjára, a félnótásra is. Megdöbbentő, hogy a fiú
egy az egyben a nagyapja, ugyanazokkal a veszedelmes gondolatokkal,
vágyakkal, ugyanaz az arc, csak sokkal fiatalabb, de a vonásokat felismerni.
Vagy csak ő, az öreg pap képzelődik? Nem, elég jó volt a memóriája, pontosan
emlékezett mindenre, ami régebben történt, fel tudta idézni az egyes
arcokat, hangokat, mozdulatokat. Larry-ben a Félnótás él tovább!
Tisztán emlékezett arra a napra, amikor az öreg elindult a toronyhoz egy
ócska bárkával. Azért ment ő is, amit ez a fiú kerget. A szabadságért, azt
hitte, hogy ott megtalálhatja azt, ami után évek óta ácsingózott. De holtan
tért vissza, testét a víz mosta ki a legelő alatti parti sziklák közé.
Voghan ott állt, s csendben bámulta, ahogyan Zarga és Evans kihalássza a
holttestet, aztán megfordult, s visszajött a templomba. Imádkozott a halott
lelkéért, ki akarta engesztelni az Urat, hogy fogadja be az elveszett
Félnótás lelkét.
Akkor még hitt a Mindenhatóban teljes szívvel, de az elmúlt évek
eseményei megingatták a hitét. Már nem volt olyan sziklaszilárd, mint régen,
fiatalabb korában. Valahogy mintha azt érezte volna, hogy maguk a falubeliek
is elfordulnának lassan a Mindenhatótól, mintha más után kutatnának
titokban, amiben hitüket megvethetik. Változik a világ, bármennyire is
ellene próbál tenni, egyszer biztosan tudatosítani fogják magukban a
helybeliek, hogy miért ég az a fény a torony tetején. Voghan biztos volt
benne, hogy esténként, a sötétben az emberek megbeszélték egymás közt a
problémát, mindenki tudott a fényről, arról, hogy az idegenek visszatértek
három évszázadnyi hallgatás, feledés után. De a falubeliek mégis úgy tettek,
mintha mi sem történt volna. Olyan ez - jutott eszébe a hasonlat -, mint
amikor valakit egy vérszomjas farkas csürhe üldöz, futnak mind a ketten, s
nagyon lassan csökken köztük a távolság. De az áldozat megpróbálja elhitetni
magával, hogy megmenekülhet, pedig tudja nagyon jól, hogy a farkas horda
sokkal szívósabb, mint ő, s egyszer biztosan utol fogják érni, csak idő
kérdése.
Lassan közeledett az ebédidő, elment a konyhára, s egy tálcán levessel
teletöltött anyagedénnyel elindult a templom pincéjébe, ahova a fiút
elzárták. Azt tervezte, hogy csupán egy hétig tartja büntetésből fogva,
addig meg kell győznie. El akarta neki mesélni a teljes igazságot, azt
remélte, hogy megérti a fiú, miről van szó valójában, s felhagy a toronnyal,
elfelejti.
Valahol legbelül azonban érezte, hogy ez nem fog sikerülni. Az öreg
Félnótásnál sem vált be, az is a saját feje után ment.
Kitárta a cella szűk ajtaját, s letette a durva takarókkal borított
priccsre. Larry a sarokban gubbasztott, fel sem nézett a papra.
- Edd meg! Enni minden helyzetben muszáj - egy kis szünetet tartott,
aztán folytatta: - Megértelek fiam, de neked is meg kell értened engem.
Nekem a többi emberre kell vigyáznom, ez a tisztem, feladatom, ezt osztotta
rám a Mindenható. Nem akarom, hogy odamenjenek, mert meghalnának, az Úr
megbüntetne mindannyiunkat.
- Miből gondolja, atyám? Azért, mert néhány ócska, elavult történetben az
szerepel, hogy azok az emberek, akiké a torony volt, kegyetlenek,
vérengzőek? Ha azok, akkor miért nem támadtak azóta, miért menekültek el? Mi
űztük el őket? Ezt nem hiszem.
- Fiam! Azok a történetek nem mesék! Őseink megszenvedték a nap mögül
jött nép kegyetlenségeit. Tényleg nem tudjuk, hogy miért mentek el, miért
hagyták itt ezt a földrészt, de bármikor visszajöhetnek. A félelem és az
átok ül ezeken a földeken évszázadok óta. Az embereknek szükségük van a
békére, értsd meg, nem szabad megháborítani ezzel - fejezte be a pap.
- A halászok észrevették, hogy ismét élet költözött a toronyba, nem olyan
buták, hogy ne lássák meg a fényt. Nem tudom miért, de hallgatnak, a fejüket
a földbe dugják, mint az a mesebeli madár, amelyik azt hiszi, ha ő nem látja
az ellenségét, akkor az sem látja őt.
- Larry! Elmesélek egy történetet. Élt a faluban régen egy ember, aki
sóvárogva bámulta a halászhajójából a tornyot. Egy nap aztán felfedezte a
fényjeleket, s attól kezdve minden este kiült a csónak szélére, nézte fényt,
s gondolkozott. Évek teltek el, mire elhatározásra jutott, egy szeles őszi
nap estéjén vízre szállt, s elindult a torony felé. Napokig senki sem tudta
hol van, a falubeliek átkutattak mindent, de nem leltek a nyomára. Két-három
nap elteltével a víz kisodort egy holttestet, ő volt az. Meghalt. A torony
ölte meg.
A fiú ekkor értette csak meg, hogy kiről is szól a történet, összerakta a
képet. A nagyapja, a félnótás! Hát persze! Rá kellett volna jönnie, hiszen
annyira nyilvánvaló volt, mégsem jutott eszébe eddig egyetlen egyszer sem.
Mennyire ostobának és korlátoltnak érezte magát hirtelen.
- A nagyapám nem a torony miatt halt meg, a rossz időben valószínűleg
visszasodródott a sziklákig, s nekicsapódott hajóstul egynek.
- Eljutott a toronyig, nézd! Itt a bizonyíték! - egy apró, karperec alakú
tárgyat húzott elő a zsebéből, s a fiú kezébe adta. - Magammal hordom, ez a
legféltettebb kincsem. A nagyapád holttestén volt, a nyakába akasztva. Ezt a
toronyban találhatta.
- Mi ez? - kérdezte Larry a kezében forgatva a furcsa tárgyat. Apró
gombok egész sora volt rajta, s egy nagyobb csillogó rész.
- Nem tudom pontosan, nem jöttem rá. De ha megnyomsz bizonyos gombokat,
akkor kigyullad az lap, s furcsa jelek villognak rajta. Egy másikkal pedig
el lehet oltani. Nem tudom mi célt szolgál, de ez az nap mögül idelátogató
népségé volt. Az apró embereké.
Larry már tudta, hogy mit akar pontosan. Látnia kell a tornyot közelről,
meg akarja érinteni a falát, fel akar mászni a fényig, s megkeresni azokat,
akik a fényjeleket leadták neki tegnap.
- El fogok menni a toronyhoz! - jelentette ki. Az öreg pap felkapta a
fejét a furcsa karperecről.
- Nem, Larry. A tornyot ki kell verned a fejedből, el kell felejteni. Úgy
kell rátekintened ezentúl, mintha ott sem lenne, nem létezne. Nem szabad
odamenni, magadra és ránk hozod az Úr haragját. A Mindenható kegyetlenül
elbánik azokkal, akik nem tartják be a könyvekben leírt törvényeket.
- Atyám, ezek csak babonák, ezek nem valós dolgok. Az Úr nem fogja
megbosszulni, hogy a toronyhoz megyek. Vagy ha megteszi, akkor is csak rám
lehet mérges, senki másra.
Az öreg pap a fejét rázta, zsebre tette a karperecet, s kiment a
cellából. Dühös volt, érezte, hogy a fiú sokkal makacsabb, mint gondolta. És
ráadásul hitetlen is! Veszedelmes, még veszedelmesebb, mint a nagyapja.
Teljesen tanácstalan volt, nem fogja tudni meggyőzni a helyes útról, bajt
fog hozni a falura a fiú.
A napok unalmasan teltek, Larry a félhomályban, a lámpás fényénél
naphosszat ült, olvasgatta a pap által behozott szent könyveket, s egyre
csak azon járt az agya, hogyan szökhetne meg. Semmilyen jó ötlet nem jutott
az eszébe. A cellának nem volt ablaka, csupán egy erős vassal kivert faajtó,
de azt hiába is próbálná meg kidönteni, nem sikerülne. Az egyetlen módszer
az volt, hogy megpróbál meglépni akkor, amikor az ebédet, vacsorát hozzák.
Hol Voghan atya, hol Julian hozta, attól függően, hogy az öreg papnak mennyi
dolga akadt. Julian mindenes volt a templomban, Larry-nél pár évvel idősebb,
szeplős fiú, aki leste az öreg pap minden mozdulatát, parancsát. Julian-t
nem tudja rábeszélni, hogy engedje ki, nem fogja megtenni, mert vakon követi
Voghan atyát. Larry emlékezett azokra az időkre, amikor még kisgyerekek
voltak, Julian az egyik legjobb barátja volt. Az eltelt évek folyamán lassan
messze kerültek egymástól, a szeplős, vörös hajú vidám kisgyerekből
megsavanyodott templomszolga lett; Julian megváltozott csekély tíz év alatt.
A szülei mindennap meglátogatták, de csak ajtón keresztül beszélgethettek
egymással. Sajnálta őket, amiért ilyen helyzetbe kerültek miatta, de a
lelkiismeret nem bántotta, mert még mindig úgy érezte, hogy neki van igaza.
Voghan atyát is megértette valahol, érezte, hogy mit akar az öreg, de nem
bírta még magának sem pontosan megfogalmazni. Ő is ugyanúgy őrlődik, s talán
a biztonságot, vagy legalábbis annak a tudatát keresi? Meglehet. Viszont
Larry, amióta a torony válaszolt a dombon leadott fényjeleire, úgy érezte,
várja valaki a sötét monstrumban, valaki, akivel találkoznia kell, s
beszélgetni sokat, megérteni azokat a lényeket, az idegeneket, akik a
legendák szerint a nap túlsó oldaláról származnak, s annak idején leigázták
ezt a földrészt.
Érezte a kényszert, a szabadság utáni vágyat, tudta, hogy még aznap ki
kell szabadulnia ebből a kalickából, amit az emberi babona és tudatlanság
font köréje. Nem tudta, hogy ki fogja hozni a vacsorát, tervet kell
készítenie. Ha az öreg pap hozza, akkor semmi mást nem kell csinálnia, mint
fellökni, s a nyitotta ajtón kirohanni. El kell kerülnie Juliant, bár
valószínűleg ő tud gyorsabban futni. Ha viszont Julian hozza a vacsorát,
akkor le kell valahogy ütnie, a fiú túl gyorsan az ajtóhoz tudna ugrani, s
becsapná. Tudta, hogy mindössze egyetlen lehetősége van, ezt nem szabad
elszalasztani.
A legrosszabb ebben a bezárt, sötét helységben az volt, hogy ahogy teltek
a napok, úgy vesztette el az időérzékét. Nem tudta, mikor van este, mikor
nappal. Csupán amikor a pap, vagy a templomszolga jött, akkor kérdezhette
meg, de nem nagyon hitte már azt sem, hogy igazat mondanak. Nem tudta hány
napja van bezárva, de már több hétnek tűnt, pedig még csak négy nap telt el.
A szoba falai göcsörtösek voltak, a templom két szintes alagsora a sziklában
képződött természetes barlang kitágításával, átépítésével keletkezett, ezért
a folyosók, szobák alakjai elég szabálytalanok voltak, legtöbb helyen
megmaradt a barlang eredeti fala. Larry gondolta, hogy ennél sokkal nagyobb
lehetett eredetileg a barlang, csak a folyosókat befalazták, hogy egy
megfelelő területet kialakíthassanak alagsornak. Valaha, amikor még háborúk
folytak, talán itt éltek az emberek, ezekben az alagutakban, termekben, s
később emeltek templomot erre a helyre. Larry ezt elképzelhetőnek tartotta.
Nem nagyon jutott semmi sem az eszébe, nem tervezett nagyon előre semmit
sem. Inkább a pillanatra, a helyzetre hagyatkozott, mint a halászok a nagy
viharban. Amikor elérkezettnek vélte a vacsoraidőt, feszülten ült a
priccsen, s várt. Aztán egyszer csak távoli halk, csoszogó lépteket hallott.
Voghan atya!
Az öreg pap megfordította a kulcsot a zárban, s kitárta az ajtót. Kezében
egy tálcán gőzölgő ételt hozott egy nagy darab barnakenyérrel. Mikor az öreg
melléért Larry felpattant, ellökte az öreg papot, s az ajtó felé rohant.
Háta mögött tompa puffanást, a cserépedény reccsenését majd az öreg pap
visítását hallotta, ráömlött a forró főzelék. Megfordult, becsapta az ajtót,
s ráfordította a kulcsot. Elkezdett a lépcsők felé rohanni. A cellából
vészjósló üvöltések hallatszottak, s mire a lépcsőfordulóhoz ért, a pap már
a cellaajtó rácsát döngette, s szitkozódott. A lépcső tetején Julian várta.
Larry megijedt, amikor meglátta a templomszolga arcát, hátrálni kezdett,
megfordult, s lerohant a lépcsőn, Julian utána ugrott. A folyosó végéig
futottak, a mohával fedett téglafalig. Larry szembefordult üldözőjével, aki
ökölbeszorított kézzel megállt - farkasszemet néztek. Julian tekintete
szikrázott a dühtől, mint egy vadállatnak, aki napok óta nem evett, s
megérezte a vérszagot. Larry-nak a torkába kúszott lassan a félelem. Az öreg
pap abbahagyta a szitkozódást, Juliant kezdte ösztönözni, hogy kapja el
Larry-t és tekerje ki a nyakát.
A templomszolga hirtelen Larry felé ugorott, az öklét előre tartva. Larry
megpróbált hárítani, de nem sikerült. Gyomortájékon iszonyatos fájdalom
nyilat bele. Ő is ütött, eltalálta ellenfelét, de Julian még csak meg sem
tántorodott; szívós volt.
Az öreg pap megpróbált kinyúlni a rácson, s elfordítani a kulcsot. Larry
a szeme sarkából látta, hogyan erőlködik. Tudta, hogy nem szabad megvárnia,
amíg Voghan atya kiszabadul, addigra le kell győznie a templomszolgát és el
kell menekülnie.
Újra nekilendült, ahogyan kezdett múlni az éles fájdalom. Ütött, de a
levegőt érintette csak, Julian hátraugrott, s a tunikája mögül keskeny
pengéjű kést kapott elő, támadó helyzetbe állt be, s kecsesen lebegtetni
kezdte kezében a halálos fegyvert. Larry ekkor látta meg a földön a lapos
kődarabot. Nem volt sok ideje, hogy felkapja, s támadója feje felé hajítsa,
de meg kellett próbálnia, mert a késsel szemben teljesen védtelen volt.
Villámgyorsan lekuporodott, közben figyelve Julian mozdulataira, felkapta a
követ, s eldobta.
Tompa reccsenést hallott, eltalálta pont a homlokán. A templomszolga
kezéből kiesett a kés, s zsákként esett össze, homlokcsontja behorpadt, s
keskeny vércsík szivárgott, végtagjai rángatóztak még egy darabig, aztán
örökre elcsendesedett.
A cella ajtaja kattant, s Voghan atya lépett ki rajt. Botját fenyegetően
maga elé tartotta, egyre jobban közeledett Larry felé. A bot végén apró éles
tű villogott, az a darab pedig, ami eddig fedte, a pap mögött hevert a
földön. Larry nem értette egy pillanatig a helyzetet, hiszen a tű semmilyen
komolyabb sérülést nem okozhat neki, annyira jelentéktelen. Mégis volt
valami gyanúja, hogy itt többről van szó. Mérgezett! - jutott hirtelen
eszébe.
Voghan atya átlépett Julian holttestén, s megállt Larry előtt, kihúzta
magát.
- Nem akartam megtenni, de most már látom, hogy muszáj. Isten akarata egy
az enyémmel, az Úr ennek a szegény fiúnak a lelkéért cserébe - mutatott a
holttest felé - a tiédet kéri! A Félnótás is azt hitte, hogy elkerülheti az
Úr haragját, azt hitte, hogy büntetés nélkül elmehet a toronyhoz, azt hitte,
hogy kifürkészheti a titkot. Nem! Nem fogod te sem megtudni, hogy mi van a
toronyban.
Larry már mindent értett.
- Maga ölte meg, atyám! Csupán azért, mert el akart menni a toronyhoz?
Ezek szerint el sem jutott oda? - szegezte a kérdést a papnak Larry.
- Nem bizony! Rajtam kívül senki sem ismeri annak az épületnek a titkát.
S soha nem is fogja senki sem, ameddig én élek. Itt addig nyugtuk lesz az
embereknek - válaszolta ingerülten a pap.
- Miért? Miért csinálta? Miért kell eltitkolni, elrejteni az emberek
elől. Egyszer úgyis meg fogják tudni!
- Az lehet, fiam. A Mindenható úgy parancsolta, hogy soha ember ne tegye
a lábát a toronyba. Én vagyok az egyetlen élő ember, aki valaha is látta
belülről azt a szörnyűséget. Megfogadtam az Úrnak, hogy mindent megteszek
azért, hogy senki emberfia ne mehessen oda. Az a torony szócső a kislények,
a vhadhachuk-ok felé. Te nem ismered őket, de én nagyon sokat tudok róluk.
Nem a nap mögül jöttek, sokkal messzebbről. A csillagokból! El akarták
foglalni ezt földet, a mi földünket, s sikerült nekik. Leigázták népünket,
az embereket, akik soha nem ártottak nekik. Ezeknek a zöld vérükben van az
ölés, ez tölti ki mindennapjaikat, s nem képesek élni nélküle. Nehéz
megérteni olyan lényeket, akiknek semmi közük sincsen Isten teremtményeihez.
Ők maguk az ördögök, a számkivetettek, akik visszatértek.
- S most mit akar csinálni, atyám?
- Sajnálom, hogy meg kell tennem, de muszáj. Meg kell értened, hogy nem
engedhetlek el élve. Ne félj, nem fogsz szenvedni sokáig.
- Ez őrület. Maga nem normális! - a fiú nyaka körül táncolt a vékonyka
tű. Tudta, hogy csupán egyetlen esélye van.
- Készülj fel fiú, a Mindenható már vár rád! - előredöfött a tűvel, de
nem számított arra, hogy Larry elkapja a bor végét. Csavarni kezdte, de az
öreg pap erősen tartotta, nem engedte el. Larry próbálta a feje fölé nyomni
a mérgezett tüskét, nehezen ment, az öregemberben emberfeletti erő lakozott.
Elkezdte balra csavarni két kézzel, ameddig érezni nem kezdte, hogy enged a
bot másik, kampós végén a szorítás. Megrántotta, felpattant, félrelökte a
papot, s szaladni kezdett a bottal a kezében. Kirohant a templomból, s
megtorpant egy pillanatra. Kint emberek gyülekeztek, s nem messze a tömeg
szélén meglátta az anyját és az apját. Misére jöttek!
- Larry, fiam! Hova mész? - kiáltott az asszony, mire mindenki a fiú felé
fordult. Larry felszökkent a templom mellett álló kordéra, s az emberek felé
fordult. Megvárta, amíg mindenki rá néz, s csend lesz. Beszélni akart.
- Elmegyek a toronyhoz, el kell mennem. Ne higgyetek a vén kuruzsló
Voghan-nek, bármit mond is rólam és a toronyról, nem igaz, hazugság! Ő ölte
meg a Félnótást is, mert nem akarta, hogy rájöjjön a torony titkára. Voghan
őrült, áruló!
A tömeg zúgolódni kezdett, s lassan megindult a fiú felé dühösen. Senki
sem hitte el neki, amit a kocsiról beszélt. Leugrott és futni kezdett a part
felé. El akart kötni egy kiscsónakot, egy lélekvesztőt. Ha elég sebesen
evez, nem érik utol, tudta, hogy a toronyig nem merik követni; le fognak
maradni.
Mikor a mólóhoz ért meglepődött, nem üldözték, nem akarták elkapni.
Egyetlen gyerek szaladt csak utána az idevezető sáros úton, de
elkanyarodott, s rohant tovább a part mentén. Larry kiválasztott egy stabil
csónakot, nem tudta kinek a tulajdona, de ez nem is nagyon érdekelte.
Belehuppant, eloldozta a nyirkos kötelet, s erőteljes karcsapásokkal evezni
kezdett. Amikor kiért a sziklák mögül, s meglátta az előtte magasodó
tornyot, furcsa érzés kerítette hatalmába: mintha mindez már megtörtént
volna, s nem először van itt, nem először hallja a lapát mentén csobbanó
tengervizet, s mintha már látta volna máskor is a közeledő, lassan föléje
magasodó tornyot. Elkergette az őrült gondolatot, hátrafordult. Senki sem
követte, a hajók egy része kint volt az öbölben, a maradék pedig nyugodtan
ringatódzott az enyhe szélben a parthoz kötve.
Előrefordult, lazított az evező fogásán, de a csapásokat nem hagyta abba.
Már fájt a karja, de megpróbálta elűzni a kellemetlen érzést azzal, hogy
másra gondol. Ezt még az apja tanította neki, amikor Larry leesett az egyik
szikláról. Nem sokat, talán hét lábnyit zuhant, de szerencsétlenül ért
földet, s eltörött a bal lábszára. Apja akkor magyarázta el neki, hogyha
egészen másra gondol, másra koncentrál, akkor kiűzheti tagjaiból a visító
fájdalmat egy időre.
Két óra elteltével már teljesen besötétedett, a lélekvesztő fölé
magasodott a torony. Ilyen közelről még nem látta a hatalmas építményt.
Oldalán apró, csillogó üveggel fedett nyílások voltak, biztosan ablakok.
Körülöttük vastag vaspántok és szürke, mintás fémlemezek fedték a falakat.
Larry felnézett a magasba, ahonnan a fényt szokta látni, de már annyira
közel volt a torony aljához, hogy nem látta a tetejét a monstrumnak.
Kikötötte a csónakot az egyik ilyen pánthoz, s bemászott a betört üvegen.
Le kellett hajolni, annyira alacsony volt a terem, ami bent várta. Teljesen
sötét volt minden, tapogatódzva halad előre, görnyedve. Kitárta a furcsa
ajtót, s egy meredek, kis lábak számára készült lépcsőt fedezett fel, ami a
magasba ívelt. Elindult rajta a tetőig, hogy megkeresse azt a valamit, ami
fent várja a torony tetején.
A faluban nagy volt a csend. Miriam és Aben nem mertek kimenni a házból,
féltek, hogy a falusiak őket fogják okolni a Voghan haláláért. A pap már
haldoklott, amikor rátaláltak a katedra mögött; megmérgezte magát.
Némán ültek az asztalnál, egy halványan pislákoló gyertya fényénél. Ők is
gyászoltak, de ők a fiúkat, aki már három napja ment el. Nem reménykedtek,
azt gondolták, hogy Larry meghalt.
Negyednap aztán, estefele, amikor már kezdett sötétedni, néhány ember
kint állt a mólón, s a tornyot nézték. Sötét volt, s komor, mintha tudná,
hogy akaratlanul is ő a tragédia okozója. Az emberek álltak, s halkan
beszélgettek, de nem nagyon figyeltek egymásra. Vártak valamire, amit nem
tudtak kifejezni, s remélték, hogy előbb vagy utóbb megtörténik.
A torony tetején kezdődött az egész. Először egy kis sáv telt meg
fénnyel, s ez a fény elkezdett a torony aljáig terjeszkedni. Egyre több és
több szint gyulladt ki, telt meg fénnyel, s rohamosan közeledett a tenger
sötét vize felé.
Percek múlva a torony fényárban úszott, s beragyogta az emberek arcát,
akik a partról nézték. S a halászok mosolyogni kezdtek, rájöttek, hogy a
fiúnak igaza volt, s nem halt meg.
* * *
A folyosót rejtett lámpák világították meg, egy magas, egyenruhába
öltözött ember lépett ki a liftből, kezében egy vékonyka mappával, s
elindult az ajtó felé. Bedugta a nyakában lógó azonosítókártyát, s belépett.
Egy széles íróasztal mögött egy idősebb, ősz férfi ült, az előtte heverő
papírokat nézte. A tiszt érkezésére felemelte a fejét.
- Jutottak valamire, Johnson százados? - kérdezte az előtte álló
férfitól.
- Igen, uram. Sikerült megfejteni a tegnap sugárzott vhadhachuk tachion-
adást. Egy ősrégi formátum, amelyet az ellenség már legalább kétszáz éve nem
használ, ezért volt nehéz.
- Helyes. És mit tartalmazott a vhadhachuk adás?
- Uram, ez a legmeglepőbb. Egy ember feltartott kézzel áll, s valamilyen
ismeretlen nyelven beszél. Lamerty professzorék már órák óta kutatnak a
könyvtárban, de eddig még nem tudtak rájönni, hogy kitől származik az adás.
A parancsnok elgondolkozott.
- De hát tudjuk, hogy honnan érkezett az adás, nem?
- De, uram. A G566 jelzetű csillagszektorból, de a hajó adattára szerint
annak a rendszernek nincsenek lakott világok, s nem vezet arra se
kereskedelmi, se katonai útvonal. Emberi lénynek nem szabadna ott
tartózkodnia!
- Valakinek mégiscsak kell ott lennie, hiszen fogtuk az adást - mondta a
parancsnok.
- Lehet, hogy egy újabb vhadhachuk csapda? - kérdezte a tiszt.
- Nem hiszem, százados, a vhadhachuk-ok nem ostobák annyira, hogy saját
tachion-nyalábjaikkal adják a csali-üzenetet. Itt valami másról van szó!
Nézzük sorban, oké? Szóval, fogtunk egy tachion-nyalábot, amelyet
köztudottan a vhadhachuk flotta használ. Egy értelmes üzenet, a számunkra.
- Nem kimondottan a számunkra, a tachion-nyalábot bárki foghatta, aki
beleesik abba a kúp alakú területbe, amelyben az adó ad - szólt közbe a
tiszt.
- Ez igaz. A furcsaság az, hogy olyan kódolást használt az ismeretlen,
mint, amit kétszáz éve a vhadhachuk flotta. Ez két dologra enged
következtetni: vagy át akar verni minket, azt akarja, hogy odamenjünk, vagy
ténylegesen egy kétszáz éve használatlan hajóról küldte a jeleket, s ezek a
jelek a G akárhányas csillagszektorból származnak. Az viszont még mindig nem
tiszta előttem, hogy egy ember miért vhadhachuk csatornán ad.
- Ez az egy, amit nem értek én sem - helyeselt teljesen feleslegesen a
tiszt.
Néhány pillanatig csendben volt a parancsnok. Aztán a fedélzeti komputer
terminálja felé fordult.
- Mi a szektor neve? ű kérdezte hátra sem nézve.
- G566 - lapozott bele a kezében lévő dossziéban.
Megkereste a csillagszektort, s elmélyülten tanulmányozta a különféle
ábrákat, amiket a számítógép kirajzolt. A napja kisebb volt, mint a földi, s
kevesebb bolygó keringett körülötte. Lakható bolygója egy volt, a harmadik,
de számítógép adatbázisa alapján lakatlan volt.
Nehéz volt eldöntenie, vajon csapda-e, vagy tényleges vészjelzés. Ha
csapda, ezzel a hajóval van esélyük a menekülésre, a vhadhachuk flotta nem
szállhat szembe vele sebesség terén. Ha pedig tényleg vészjelzés, akkor
amúgy is kötelessége lenne a hivatali szabályzat szerint azonnal a
hajótörött segítségére sietni. Mint minden flottaparancsnok, ő is arról volt
híres, hogy gyorsan döntött, és általában helyesen.
- Johnson százados! Adjon parancsot a gépháznak, hogy készüljenek fel az
ugráshoz. Értesítem a flotta többi parancsnokát is, hogy biztosítsák ezt a
szektort a távollétünkben.
- De, uram! Mégis, mit gondol, mit fogunk ott találni? - akadékoskodott a
tiszt, aki egészen más döntést várt a feljebbvalójától.
A parancsnok elgondolkozott.
- Talán egy elsüllyedt világot...