'Alec Norwood':
(norwood@scifi.hu)
TALÁLKOZÁS
(Forrás: Solaria Magazin, http://solaria.scifi.hu és
Y-Akták Magazin, http://www.agria.hu/y-aktak)
Lassan haladtak előre a sáros, kacskaringós utacskán, ami az erdő
szélétől a folyó partjáig vezetett. Csizmája hangosan cuppogott minden
lépésnél, nadrágját térdig belepte vastagon az agyagos sár, ami pillanatok
alatt rákeményedett. Néha megállt és megfordult, megnézte, hogy a kutya mit
csinál mögötte, de az állat boldogan rohangált fel és alá, olykor befutott a
fák sűrűjébe, és csak a következő kanyarban tért vissza gazdájához. Ha
valamilyen állatot fedezett fel a bozótban, képes volt ott maradni percekig,
és várni amíg gazdája érte nem megy, mert ilyenkor nem engedelmeskedett a
hívó szónak.
Az utolsó kanyarnál tartottak, amikor a kutya kirohant az út mellett lévő
árokból, szájában egy vastag, félig elkorhadt botot hozott, és letett
gazdája elé. A férfi ránézett és elmosolyodott.
- Játszani akarsz? - kérdezte, de választ nem várva, lehajolt a botért,
és messzire elhajította. A kutya elrohant a repülő faág után, és még mielőtt
az leesett volna a földre, elkapta a levegőbe, és izmos lábaival máris
futott vissza a férfi felé; sártól csatakos fekete bundája hosszan lelógott,
fülei kajlák voltak, pofájából állandóan csaholó nyelvével vigyorgott
mindenkire, akit meglátott. Nem volt jó házőrző, túl jámbor és barátságos
volt ehhez a feladathoz, ösztönei a végeláthatatlan mezők, erdőségek felé
húzták, hajszolták. Kisebb korában állandóan elszökött, néha több óráig
kimaradt, sőt egyszer három napig nem került elő.
A férfi felegyenesedett és elindult, a kutyája hűségesen követte.
Mindketten örültek a szabadságnak, a természet közelségének. A férfi minden
héten legalább egyszer kijött az erdőben lévő kis házba a kutyával; mivel
feleségét nem érdekelték az ilyen dolgok, csak a kutya maradt neki, akivel
"értelmesen" elbeszélgethetett ilyenkor. Ez a beszéd, azonban nem szavakból,
hanem mozdulatokból és apró, idegen számára észrevehetetlen jelekből állt.
Egy pár perc múlva kiértek a fák homályából az átlátszó, kék vizű folyó
partjára, ami lassan, de méltóságosan hömpölygött előre kanyargós medrében.
A kutya tisztelettudóan megállt a víz szélén, tudta, hogy addig, amíg
gazdája nem szól, nem mehet a mélykék vízbe. Kevés dolog volt, amit
megtanult kiskorában, és a hosszú séták alatt ez az egy dolog volt az, amit
a férfi megkövetelt az állattól, mivel eleinte sohase bírta megállni, hogy
ne vesse magát be a kutya a csobogó vízbe, aztán pedig a félig vizes, félig
sáros bundájával bepiszkította a kocsi hátsó ülését. Így hát elég volt, hogy
a férfi megrázta a fejét, jelezve: most nem szabad, aztán intette és
elindultak a víz fölé hajló magas fűzfa felé, ami alatt a kocsi állt. A
férfi beszállt, és kinyitotta a hátsó ajtót, a kutya pedig viharos
gyorsasággal elfoglalta a helyét hátul, fejét kinyújtott mellső mancsára
hajtva nézett a motor beindításával foglalatoskodó gazdájára, aki kétszer is
visszakacsintott rá a tükörből.
A magas, nyálkás levelű fák felűről körbeölelték a sáros utat, a kocsi
oldalát minduntalan csapkodták a bozótból kiálló ágak és kacsok, a távolban
madarak énekeltek, de éneküket elnyelte a kocsi kerekeinek idegesítő
cuppogása. A terepjáró fehér oldalán végighúzódtak a kerekek által felvert
sárcsíkok, még a szélvédőre is rácsapódott a mocsok. Fél óra alatt tették
meg az utat a házig, ami gyalog tíz perc lett volna a fák sűrűjén keresztül,
a keskeny ösvényen.
Az fagerendákból ácsolt erdészház nem volt nagy, egy tisztás közepére
építették már vagy tíz évvel ezelőtt. Tetejét kopott, vizes cserepek fedték,
és egy kémény (melynek csúcsát vastagon belepte a korom) állt ki a hátrafele
lejtő tetőből. A ház mellett, ahol a fák újra átveszik az uralmat a csupasz
rét felett, egy félig oldalra dőlt fészer állt, beszakadt ajtóval. A
derékmagas gazzal benőtt tisztás nem volt nagy, épp akkora, hogy a ház és a
fészer elférjen rajta. A ház előtt egy szabad részen tüzelőfából rakott
halom állt, amiről az elmúlt hetek erős szélviharai lefújták a műanyagot,
ami védte az esőtől.
- Remélem van még bent fa - mondta a férfi a kutyának, amikor meglátta a
vizes fahasábokat, és nem messze a tépett takaróműanyagot. A kutya ránézett
és kiugrott a hátsó ülésről. Komótosan a lakattal bezárt ajtóhoz ment, ott
leült és várta, hogy gazdája kinyissa a faajtót. A férfi egy darabig
bíbelődött a kulcsokkal, végül megtalálta a keresettet, elfordította és
vállával kinyitotta a vastag és nehéz ajtót. Beengedte a kutyát, aztán ő is
utána ment. Bent hideg volt, a férfi körülnézett és a sarokban egy
vasráccsal lecsukott ládában talált száraz fát. Begyújtott, aztán leült a
karosszékbe és gondolkozott, megvárta, amíg a vastákolmány bemelegszik.
A kutya a kályha előtt telepedett le, gazdája felállt, kiment és behozta
vékony aktatáskáját, papírokat szedett ki belőle, kiteregette maga elé őket
az asztalra. Üzleti papírok voltak, telefirkálva érthetetlen számsorokkal,
telerajzolva zavaros diagrammokkal. A férfi sóhajtott egyet és elkezdett
dolgozni, átnézte a fontos iratokat, számításokat végzett, amiket sokszor
meg kellett ismételnie ahhoz, nehogy hibás végeredményt jegyezzen le. Már
besötétedett, amikor kész lett a statisztikával is, megrajzolt néhány
grafikont, hogy szemléletesebbé tegye az üres, semmit mondó számokat. Már az
elején unta az egészet, de a másnap délutáni tárgyalásra kész kellett
lennie.
A nagy részén túl volt, ezért úgy döntött, hogy iszik valamit. Felállt,
kinyitotta a hűtőt, kivett egy üveges sört, megbontotta. A kutya felfigyelt
az ismerős zajra, gazdája közben poharat hozott, és visszatemetkezett a
papírokba.
Még tíz percig bírta, utána idegesen félredobta a kezében lévő vaskos
aktát, a lapok, kimutatások kicsúsztak a földre. Felkelt a kényelmes
székből, az ablakhoz ment és kinézett. Odakint sötét volt, halkan szemerkélt
az őszi eső; az esőcseppek hangja megnyugtatta. Hirtelen vágyakozás fogta el
a természet iránt. Csodálta és igazán szerette a bonyolultságát, azt, hogy
mindig újat nyújtott annak, aki nézte, figyelte, kutatta. Döntött.
Megfordult, hogy szóljon a kutyának, de az már ott állt az ajtóban,
megérezte gazdája mit akar. A férfi felvette hosszú esőkabátját, magára
húzta a kapucnit és kiment a szabadba. A kutya követte, és boldogan
vigyorogva elfutott a sötétbe, ahogy gazdája elállt az útból.
- Menj csak, de ne csavarogj el messzire, sötét van - vettette utána a
férfi, és hamarosan két hatalmas mancs landolt az esőkabátján, a kutya
visszajött, és örömében elfeledkezve arról, mire tanították, ráugrott
gazdájára.
Elindultak tócsákkal, sárral teli mélyedésekkel szabdalt kanyargós erdei
ösvényen, de most nem abba az irányba, amerről a kocsival érkeztek, hanem
északra egy nagyobb füves rét fele. A kutya mindig gazdája előtt ment pár
lépésnyire, izgatottan figyelt fel minden apró neszre, olyankor szokása
szerint megállt, orrát magasba nyomva szaglászott, füleit tekergetve
próbálta megtalálni az apró neszező éjszakai állatok búvóhelyét. Félúton
lehettek, amikor egy róka futott át előttük és eltűnt a magas csalánosban. A
kutya eleinte ugatott, aztán utána akart iramodni, de gazdája nem engedte.
A tisztás széles volt; szemben azzal a hellyel, ahol felbukkantak a fák
sűrűjéből, két magasles állt, de már nem használta őket senki, amióta
betiltották a területen a vadászatot. Veszélyes volt a lesekre felmenni, a
fagerendákat szétrágta a szú, agyon rozsdásodott fémkapcsok tartottak össze
a két tákolmányt. Soha nem ment a közelébe, félt, hogy kidőlnek.
Kétszer körbejárták a mező oldalát, és mire visszaértek oda, ahol az
ösvény indul az erdészházhoz, kibukkant a fák koronája mögül a telihold. A
kutya felnézett és csodálta. Értelme kevés volt ahhoz, hogy felfogja mi is
az, de ugyanakkor csodálattal tekintett rá. Kajla fülei magasan meredtek a
fehér holdkorong felé, kihúzta magát és hosszú vonyításba kezdett. A férfi
nem akarta megzavarni, a holdfényben fürdő fák sötét árnyékából nézte a
kutyát, aki elfeledve mindent maga körül kísértetiesen vonított egy ősi
dalt, ami valószínűleg a holdnak szólt. Miért? - tette fel magában oly
sokszor a férfi a kérdést, sohase tudta megmagyarázni, hogy kutyája, a
többihez hasonlóan, miért ugatja meg a holdat. Lehet, hogy ez egy réges-rég
elfeledett ősi tisztelet, mint a napimádat, vagy pedig csupán az
ismeretlentől való félelem, esetleg a hold csak a jelzése annak, hogy
vonyítani kell, nem is a közeli égitesthez szól a kutyák gyászos éneke? Erre
nem tudott válaszolni, és most nem is akart ennek a kérdésnek a
megválaszolásával foglalkozni, csak a kutyát nézte, aki háttal állt, fejét
az égre emelve, gombszemeivel a holdat bámulva vonyított.
Mintha megérezte volna az állat gazdája gondolatait; hátra nézett és
közben rózsaszín nyelvével megnyalta a pofáját, de mindez talán csak egy
pillanatig tartott, utána visszafordult, és tovább ugatta a holdat. Különös
kutya volt, rendkívül intelligens és nyugodt, ahhoz képest, hogy fiatal. A
férfi hátat fordított és elindult, hogy még egyszer körbejárja a tisztást,
tudta, hogy a kutya még legalább tíz percig fog énekelni a hold oltára
előtt. Addig is összeszedi a gondolatait, amíg visszaér, hiszen a másnapi
tárgyalás igen fontos, meg kell nyernie.
Talán tíz lépést tehetett meg, amikor valami különös borzongás futott
végig a hátán, körülötte minden megváltozott. Hirtelen nem vette észre mi
az, ami más, mint szokott lenni, de aztán rájött. A kutya! Nem vonyít, hanem
elhallgatott. Gyorsan megfordult, az állat az eget bámulta, de nem a holdat,
hanem a horizont nyugati peremén egy fényes pontot, egy ragyogó csillagot. A
pont fénye egyre erősödött, mintha valami repülő lenne, ami közeledik, de
nem egyenes vonalban, hanem hihetetlen gyorsan ide-oda mozog. Azonban nincs
repülő, ami ilyen hihetetlenül gyorsan irányt tudna váltani.
Pár másodperc múlva közelebb ért a valami az égen, ekkor már a kutya
gazdája oldalán állt. A férfi az állat nyakát simogatta, mert látta, hogy a
kutya fél; meg akarta nyugtatni. Ami közeledett egy űrhajó volt, korong
alakú, oldalán sok kis fényes ablakkal, felületén nagy reflektorok
pásztázták a talajt. A férfi döntött, intett a kutyának és bebújtak a
tisztás széli bozótba, onnan nézték, mit csinál az idegen űrhajó. Mert
idegen lény építette, ebben a férfi biztos volt, még sohase látott ilyen
űrrepülőt, ami ennyire fürgén mozog a tér minden irányába, és nincs rajta
semmilyen rakétaelven működő hajtómű, hiszen akkor látná az izzó tűzcsóvát.
A hajó megállt a tisztás fölött, sárgás fényű óriás reflektorai
végigpásztázták a tisztást, aztán hirtelen kialudtak, teljes sötétség vette
körül a bozótosban lévőket; a hajó alja eltakarta előlük a fényes ablakokat
és repülő tetején lévő lámpákat. Az űrhajó megállt mozdulatlanul a talaj
fölött a bozót magasságában, és nem moccant: leszállt. Kialudtak a fenti
fények, csak az ablakok sora világított, de belátni kintről nem lehetett
jól, elmosódott árnyalakok mozogtak a tejszerű üveg mögött.
A bokrok védelmében és rejtekében a férfi felállt, a kutya viszont
lekushadt, fejét a nedves avarba nyomta, annyira félt. Gazdája bátrabb volt,
kimerészkedett a bozótosból, de száz lépésnél tovább nem merte megközelíteni
az idegen lények hajóját, amin a messzi ismeretlenből jöttek el erre a
bolygóra; az ő bolygójára.
Furcsa érzelmek tódultak fel benne, egyszerre hajtotta a kíváncsiság és
ugyanakkor félt az ismeretlentől. Nem tudta mire számíthat, de nem próbált
meg másra gondolni, csak a távoli sötét űrből érkezett csillaghajóra. Szemei
végigpásztázták a burkolatot, csillogó fémből készült, néhol jól látható
foltozásokat vélt felfedezni. A hajó ajtaját kereste, vagy valami ehhez
hasonlót. Remélte, hogy a hajón lévőket is megláthatja, de nem volt mersze
közelebb lopózni.
Hirtelen nedves valami tapadt a kezére, hátraugrott és hanyatt eset egy
kiálló vaskos gyökérben. Izgatott lihegést hallott és amikor felnézett a
kutyája állt felette. Sötét szembogarából a férfi kivette, hogy mennyire fél
az állat. Felfogta a kutya a történteket, efelől semmi kétség nem lehet -
gondolta, s lassan felkelt. Felnézett és meghökkent. Távolban az űrhajó
oldalán egy hosszú, egyenes fehér fénycsík bontakozott ki, lassan egyre
szélesebb és szélesebb lett. A burkolat lassan lenyílt, lépcsőt formálva,
mögötte csak az áthatolhatatlan fehér fény s sehol sem voltak a lények.
A férfi egy lépéssel közelebb ment, kutyája maradt. Belegondolt, hogy
mekkora dologgal ajándékozta meg a sors, talán elsőként találkozhat idegen
lényekkel, akik valószínűleg nagyon hosszú utat tettek meg idáig.
Elképzelhetetlenül távol van hazájuk, messze-messze az egyik apró, talán
szabad szemmel nem is látható, fénypont körül kering. Vajon miért jöttek el
ide?
Az űrhajó felől szusszanás hallatszott, ahogy a lenyíló ajtó földet ért.
Sűrített levegő! - ugrott be a férfinak. A levegőről másik gondolatmenet
jutott eszébe: nem is biztos, hogy ezek levegőt lélegeznek be. Lehet, hogy
valami olyan gázkeveréket, ami számára mérgező. Több ideje nem volt ezen
elmélkedni, az fény övezte ajtóban egy alak jelent meg. Magasabb volt mint
ő, nem sokkal, de láthatóan magasabb. Csalódást érzett, az idegent nem
ilyennek képzelte. Két lába volt és két karja, ugyanúgy mint neki. Lassan
lejött a lépcsőn, s amikor kikerült a vakító fehér fényből a férfi
észrevette, hogy arcvonásait sisak rejti. Teste egy kissé aránytalanabb
volt, válla szélesebb, lábai, karjai hosszabbak. Mintha az őskorból lépett
volna elő - ez jutott a férfi eszébe, miután felmérte.
A kutya felkelt, idegesen fészkelődött, elpárolgott az állatból a félelem
minden maradéka is. Gazdájára nézett, majd az idegenre, aki lassan
közelített a bokorsor széle felé. Pár másodpercig feszülten lesték a
bokorból, mert úgy tűnt feléjük lépked, de aztán megállt, visszafordult a
hajó felé, bólintott és másfelé fordult. A fényben újabb idegen jelent meg,
lelépett a lépcsőről és intett a másiknak, aki neki háttal közeledett az
erdő kezdete felé, ahol átveszik a fák a rét felett az uralmat és ahol az
örök homály az úr. Most persze minden sötét volt, hiszen rég beesteledett. A
férfi a hajó fényében egy pillanatra mintha megpillantotta volna a közelében
lévő lény arcát a sisakon belül. A lény megfordult társa felé, aki a saját
sisakja felé mutogatott. A rét szélén álló a fejét övező sisak felé nyúlt,
lepattintott körülötte három reteszt és lassan leemelte. Hosszú valami
lebbent meg a hűvös esti szélben. Sötét volt és az idegen feje hátsó részét
borította. A férfibe villámként sújtott a felismerés. Szőrzet a fejen!
A lény megfordult és a férfi elámult. Mintha csak egy őskori leletet
látna. A lény nő volt, hosszú hajjal, érdekesen vastag ajkakkal és keskeny,
kicsi szemekkel. Koponyája is kisebb volt, mint a férfié, szemei nem állati
butaságtól, hanem a kíváncsiság tűzétől égtek. Volt valami furcsaság az
alakjában, amire eddig még nem jött rá. Mintha egy ősanyát látna. Nehezen
akarta elhinni, hogy az idegen lény ennyire emlékeztesse saját fajtájának
elődjeire, akik már több millió éve kihaltak.
A kutya hirtelen felpattant és elvágtatott az idegen nő felé. Hangosan
ugatott közben, de nem támadólag, hanem úgy, mintha egy ismert baráthoz
rohanna. A férfi utánakapott és a nevét kiáltotta. A nő sebesen fordult meg
és megpillantotta a kutyát, övéhez kapott és egy szürke tárgyat rántott elő,
valószínűleg egy fegyvert, mert a kutyának szegezte. A férfi számára
lelassult az idő, remélte, hogy nem lövi le a kutyát az idegen. Az állat
azonban megtorpant előtte és egy darabig mozdulatlanul bámulta az őskorból
kilépett nőt. A nő szintén nem mozdult addig, amíg az állat közelebb nem
lépett. Ekkor lehajolt és a kezét nyújtotta feléje. A férfi meglepetten
tapasztalta, hogy ujjai milyen hosszúak. A kutya megszagolta a feléje
nyújtott idegen kézfejet és felnézett az idegen arcára. Mosolyogott kedvesen
és ezt a kutya észrevette. Az idegen nő lassan végigsimította a kutya hátát.
A férfi kilépett a bozótosból, az idegen felpillantott és felállt. A nő
szemében a másik alacsony volt, és első pillantásra ugyanúgy aránytalannak
találta. A férfi hatalmasnak tetsző fekete szemeibe nézett, majd tekintete
végigvándorolt a kopasz fejétől a lábáig. A kutya hátrább vonult, az idegen
lépésenként közeledett az idegenhez. Már csak egy lépésre volt tőle, amikor
megtorpant és visszalépett. Társa a hajó fényköréből figyelte a találkozást.
A férfi a fölé magasodó idegen apró szemeibe nézett és majdnem egy percig
bámulták egymást. Az idegen lény kinyújtotta a jobb karját és tenyerét a
mellkasához tapasztotta, majd kitolva a levegőbe a férfi felé nyújtotta, aki
ugyanígy tett. Az idegen keze alig érezhetően remegett, amikor a férfi saját
tenyerét hozzáillesztette. Egyikük kezén sem volt kesztyű, érezték egymás
bőrének melegét és így álltak némán, hangtalanul. Ebben a pár pillanatban
két civilizáció évezredei suhantak át a tér és idő végtelenségén,
összeolvadtak, egyesültek itt a fák meghitt csendje alatt.
A férfi feltekintett az idegen vállai fölött a szikrázó csillagokra, majd
tekintete a holdra tévedt; széles tányérja kéken világított, és ő úgy
érezte, hogy ebben a percben csak nekik világít. Aztán elnézett a másik
irányba is, és megpillantotta bolygója másik holdját is, amint lassan kelt
fel a fák sötét koronája felett. Kimondhatatlan boldogság árasztotta el,
elmosolyodott. Ismét az idegenre pillantott és ekkor úgy érezte, felfogta
azt, ami felfoghatatlan, megértette a világegyetemet uraló rendszert: egy
lélegzet erejéig bepillantást nyert az istenei fejébe.