Dimenzió #22

MeGiNT eLeVeN

(irodalom, gazdaság, számitástechnika, filozófia, fizika, kommunikáció, egyveleg)

                                'Alec Norwood':
                             (norwood@scifi.hu)

                                 MELLA ÉS ÉN

            (Forrás: Solaria Magazin, http://solaria.scifi.hu és
               Y-Akták Magazin, http://www.agria.hu/y-aktak)

   Aznap  reggel  nem  volt  különösebb  elfoglaltságom,  ezért  kivételesen
személyesen    fogadtam    a   betegeimet   a   rendelőmben.   Általában   a
személyiségemről   lemásolt,  robdoki  hallgatja  végig  panaszaikat,  s  ad
elemzést külön-külön mindegyik emberről.

   A  betegeim  zöme  arisztokrata nő, vagy öregember, ezeknek van a legtöbb
lelki  bajuk.  Félelmekkel, képzelgésekkel, rögeszmékkel fordulnak hozzám, s
kérik,  hogy állítsak össze nekik egy öntudatjavító programot. Betegeim nagy
részét sohasem láttam, s amilyen nagy ez világ, nem is fogom soha. Én csupán
megnézem   a   robdoki   által  készített  jelentéseket,  korrigálok  rajtuk
apróságokat   (ennek   inkább   szertartásos   célja   van,  mint  a  valódi
hibajavítás), aztán aláírom, s mehet a beteg a kezelésre.

   Azt  kérdezik,  hogy  hányan  lettek  idegroncsok a kezelést követően, és
ezért  terhel-e  felelősség?  Nem tudom, fogalmam sincs, de szerintem nagyon
kevés  páciensem  őrült  bele a tudatátprogramozásba, mert elismert orvosnak
számítok.  S  manapság  csak  az  lehet  igazán  sikeres  orvos, akinek jó a
diagnosztikai  érzéke,  s  ritkán  téved. A felelősség kérdéséről pedig csak
annyit,  hogy  egyetlen  olyan orvost ismerek a városban, akit a törvény elé
citáltak  egy  igencsak  kellemetlen  műhiba  miatt. Doktor Mnoro plasztikai
sebész  volt,  s  az elnök feleségén kellett egy apró orrkorrekciót végezni,
amit   szerencsétlenségére   elrontott.   Az   elnök   felesége  belehalt  a
beavatkozásba,  s  az  elnök  éktelen haragra gerjedt, beperelte Dr. Mnorot,
akit  tíz  év  tudattompításra  ítéltek. Azóta szegény orvos öngyilkos lett.
Viszont  az  elnök  ismét  boldog  ember.  Hát igen, ennyit a felelősségről.
Szerencsére  hozzám  nem  járnak  se  államfők, se kedves feleségeik, csupán
gazdag milliárdosok és nőcskéik.

   Egy  szó,  mint  száz,  tíz napból egyszer ha bemegyek a rendelőmbe, hogy
személyesen  fogadjam  a  hozzám  érkező,  gyanútlan  pácienseket, de ezt is
inkább  a saját szórakoztatásomra teszem, mintsem orvosi kötelességből, vagy
hivatásból  -  no és persze azért, hogy a bankszámlaszámom tartalmát állandó
szinten tartsam.

   Gondolom  már  kitalálták,  hogy  mi  a  foglalkozásom. Igen, pszichiáter
vagyok, méghozzá igen menő.

   Szép,  verőfényes délután volt, mindkét napunk fent volt az égen, vidáman
mosolyogtak  le  Dbohorob  kicsiny  világára.  A  gömbölyű fák hajladoztak a
langyos  szellőben,  vidáman  indultam  be a rendelőmbe a lebegőmmel. Imádok
utazni  lebegővel,  megnyugtatja az ember idegeit az utasfülkében szóló halk
zene.  Az  egyetlen idegesítő momentum az, hogy nem képes megjegyezni, mikor
hova szoktam menni, s mindig be kell mondani az úticélt.

   A rendelőm magányosan lebeg a magasban antigrav alapon, látszólag nem túl
forgalmas  hely.  Tényleg kevés páciensem van ahhoz képest, hogy a város más
negyedeiben mennyi embert fogadhatna egy ilyen rendelőmodul. Azonban én csak
az  elitnek,  az  arisztokráciának  dolgozom,  s  ebből  elég tisztességesen
elélek, eltartom a családomat a robotjaimat, s az ágyasaimat.

   Mellát,  a  titkárnőmet  mindig  felhívom, hogy mikor megyek be dolgozni,
hogy  aznap  ő  is  bent  legyen.  Gyönyörű  szép lány, egy éve jelentkezett
álláshirdetésre, s amint megláttam, egyből beleszerettem.

   Kiszálltam  a  lebegőből,  s beléptem a váróterembe. Mella elém rohant, s
átölelt,  aztán  egy érzelgős puszit adott. Elkértem azoknak a kartotékjait,
akik aznap jönnek, s bevonultam egy ételkocka társaságában az irodámba.

   Emlékszem,   hogyan  dobáltam  félre  a  vékony  lapocskákat,  némelyiken
megnyomtam a "Köv.Lap" feliratú gombot, mire egy másik apró betűkkel teleírt
oldal  jelent  meg rajta, s beleolvastam. Elég unalmasnak nézett ki a napom,
csupa  régi  ismerős,  akiknek  már minden baját betéve, fejből tudom. Semmi
izgalom,  semmi  érdekes,  amiből  esetleg  lehetne  egy  tudományos cikket,
tanulmányt írnom firkagéppel.

   Félredobtam  a  dossziékat,  s  elégedetten  figyeltem,  ahogy  a  földön
sorrendben  egymáshoz  tapadnak.  Lám  a  technikusok még erre is gondolnak,
nemhiába  vettem egy rakás intelligens kartotékot, ilyenkor megvan a haszna.
Önöknek  bevallom,  hogy  néha  ezzel  szoktam otthon is játszani, van húsz,
teljesen  üres  dossziém,  besorszámozom  őket,  s  kidobom egyszerre mind a
harmadikról.  De  mindig  rendbe rakva, egymáshoz tapadva érnek földet, mint
régen a "macskának" nevezett játékmicsoda.

   Felkeltem  a fotelből, s kinyitottam Erna ajtaját. Mögötte lebegett némán
a  levegőben.  A  mellkasán megnyomtam egy tapigombot, mire Erna búgó hangot
adott,  s  melegen  üdvözölt.  Én  viszonoztam,  s megkérdeztem, kipihente-e
magát. A robdoki jelezte, hogy felkészült a munkára, jöhetnek a páciensek.

   Kiszóltam Mellának, hogy engedje be, Lockshire asszonyt.

   Az  ajtómon  egy  megtermett  asszonyság  lépett be, a reggeli divathírek
szerint  öltözködött,  ugyanis testhezfeszülő, színét folyamatosan váltogató
kosztümöt  viselt.  A retikülje engedelmesen követte a levegőben, s leszállt
az  íróasztalomra,  amin  érezhető  remegés hullámzott át. Szóltam Lockshire
asszonynak,  hogy parancsoljon rá a retiküljére, menjen az asztalomról, mert
zavarják egymás antigrav terét.

   A  retikül így hát lehuppant a padlóra, s végig ott maradt mozdulatlanul,
csak néha adott nyöszörgő hangot, de az asszonyság nem foglalkozott vele.

   Lockshire   asszonyságnak   az  volt  a  kényszerképzete,  hogy  a  férje
visszatért  az  éjjel.  Tudtam,  hogy  ez teljes képtelenség, hiszen szegény
embert két éve elkapta az egyik űrhajó hajtóművében valami gép és ledarálta.

   Lockshire  asszony  többször  is  sírni  kezdett a beszélgetés alatt, hol
magát,  hol  pedig elvesztett urát sajnáltatva. Elmesélte azt is, hogy férje
mindig  éjjel  jön  haza,  olyankor vele van, aztán reggelre eltűnik, mint a
kámfor.  Kérdeztem,  hogy  nem tartja-e elképzelhetőnek azt, hogy a férjéről
egyszerűen  csak  álmodik,  ekkor  mereven  a  szemembe nézett, a pillantása
gyűlöletes volt, s halkan közölte, hogy ő nem bolond, s különben sem szokott
álmodni. Próbáltam magyarázkodni, hogy ez csak egy rutinkérdés volt, s magam
sem  gondoltam  komolyan,  de  ettől  a perctől kezdve kissé hűvös viszonyba
kerültem  Lockshire asszonnyal (s attól tartok pénztárcájával is). Mikor már
azt  láttam,  kezd  megnyugodni,  s  egy eltévedt mosolyféle is megjelent az
arcán,  megmoccant  a  retikül  a  földön,  s  ismét nyüszögni kezdett. Mrs.
Lockshire  ismét  elsírta  magát,  s egy jó nagyot belerúgott a szerkezetbe,
mire  az  nagyot  nyekkent. Szipogva magyarázta, hogy már ebből az izéből is
elege  van,  mindig  sír valami miatt, s ha megsértődik, nem engedi kinyitni
magát.

   Elmesélte,  hogy  egyszer  elment  az  ügyvédéhez, hogy egy fontos iratot
hitelesítsen,  s  belerakta  a retikülbe, de útközben elfelejtet gondoskodni
róla,  s a retikül megsértődött. Az ügyvéd csak a segédjével tudta kinyitni,
felfeszítették egy darab fémpálcával. S még ez nem volt elég, amikor benyúlt
a  lapért,  megharapta.  Mikor  a  történetének ehhez a részéhez ért, megint
belerúgott  a  földön fekvő retikülbe, ami a falhoz csapódott, s kigyulladt.
Erna gyorson eloltotta a tűzet.

   Aztán  Mrs.  Lockshire  azért kezdett el sírni, hogy nézzem meg, mennyire
selejtesek   ezek   az   intelligens   retikülök.   Felállt,  megköszönte  a
beszélgetést, és távozott. Becsuktam mögötte az ajtót, s egy zsákba dobáltam
a szétrugdalt szerkezet maradványait. Mrs. Lockshire minden héten tönkretesz
egy elektronikus-retikült, ez volt az egyik legfurcsább szokása.

   Leültem,  s  hálát  adtam az isteneknek, hogy Mellának nem engedtem venni
ilyen  mütyürt.  Még  csak  az kéne, hogy ő is leálljon az utcán, s elkezdje
simogatni, amikor az az izé szűkölni kezd.

   Gondolataimat  halk  kopogás zavarta meg. Egy alacsony, kopasz, láthatóan
zavarban  levő  idősebb  férfi  lépett  be, s csendesen leült velem szemben.
Kezében egy vaskos táskát tartott, amit úgy szorongatott, mintha a sorsjáték
havi legnagyobb nyereménye lenne benne.

   - Üdvözlöm   uram,  miben  segíthetek?   -   kérdeztem  tőle  egy  kicsit
meglepetten.

   - Üdvözlöm.  Yeremy  Ockhur  vagyok, az Ockhur játékfejlesztő cég  vezető
mérnöke.

   Bemutatkoztam és megkérdeztem, miért jött el hozzám.

   - Tulajdonképpen   magamtól   valószínűleg  eszembe  sem   jutott   volna
fölkeresni   önt   -   kezdte   -,   a  kollégáim  beszéltek  rá.  Tudja  én
játékprogramokat  találok  ki,  s  az ezt megelőző hónapig nem is volt semmi
gond,  az  üzlet nagyon jól ment, vették az Ockhur-játékokat, mint a cukrot.
Biztosan  ön  is  ismeri  például  a  "Halál  és  a  Robotlány" nevet viselő
szoftvert, ami igen nagy sikert aratott ezelőtt két évvel.

   - Sajnos, már nem emlékszem - válaszoltam óvatosan, de emberem  folytatta
a mondókáját, mintha ott sem lettem volna.

   - Azonban  egy  hónapja  valami  történhetett  velem,  ugyanis  a  Ockhur
játékprogramok lecsúsztak a legjobbak listájának legaljára.

   - Igen, de nem értem, hogy miért hozzám jön, az születési adatrekordommal
igazolhatom,  hogy  semmi fantáziám sincs. Nem fogok tudni jobbat kitalálni,
mint ön.

   - Segítsen  rajtam,  kérem!  Hoztam  magammal  egy  modult, nézze meg  és
mondjon róla véleményt, mint... mint laikus.

   Egy  darabig  morfondíroztam, s azon bosszankodtam, miért pont ma kellett
ennek   az   idiótának  beesnie  a  rendelőmbe.  Végül  kötélnek  álltam  és
bólintottam.  Széles  vigyor  jelent  meg az arcán, majd hálálkodni kezdett.
Előkapott  a  táskájából  egy  játékmasinát, belerakott egy kazettát, s elém
tolta.  Rátettem  a  tenyerem  a  tapifelületre, s elengedtem magam. Emberem
bekapcsolta  a készüléket, s eltűnt előlem a körülvevő világ; egy nem létező
világba csöppentem.

   Egy  régi,  kerekes  autóban  száguldoztam,  hátulról  lőttek rám, valaki
üldözött,  mert  elloptam  tőle  valami  ékszert.  Ültem  a  vezetőülésbe, s
elkezdtem  kerülgetni  az  úton  elém  kerülő különféle akadályokat. Egyszer
csak,  mintha  egy  furcsa dolog repült volna el mellettem, de nem volt időm
megfigyelni.  A  visszapillantóban láttam, hogy kezdenek lemaradni üldözőim,
akik nem annyira ügyesen veszik az útra szórt tárgyakat, embereket, mint én.
Ekkor  követtem  el  az első komoly hibát: hatalmas lökést éreztem, majd egy
tompa  reccsenést,  s  a  szélvédő tiszta lucsok lett egy idős néni vérétől,
akit  elütöttem. Leálltam az autóval, kiszálltam, s beszaladtam egy hirtelen
ott   termett   vidámparkba.  A  hullámvasutat  vettem  célba.  Hátam  mögül
kerékcsikorgás  hangzott, majd lábak tompa döbbenése, s léptek zaja. Bárcsak
lennének  rajtam  kívül mások is a vidámparkban - gondoltam -, így nem tudok
elvegyülni az emberek között. Lövések hangzottak, s töltények fütyültek el a
fülem  mellett.  Beugrottam  a  hullámvasút  egyik  kocsijába,  s az magától
elindult. Szélvészként száguldott végig a pályán, a gyomrom le-föl mozogott,
majdnem rosszul lettem. Aztán legnagyobb meglepetésemre kiszakadtam a kötött
pályáról, s egy medencében landoltam.

   Aztán   hirtelen   a  táj  megváltozott,  s  egy  mezőn  találtam  magam,
körülöttem,  nagy,  furcsa,  bolyhos  lények  békésen legelésztek. Mindegyik
magasabb volt nálam, s láthatóan nem vettek tudomást rólam. Nyulak! - jutott
eszembe a szó. Odamentem az egyikhez, hogy megszólítsam. Felkapta a fejét, s
egy  sugárfegyvert húzott elő. A mellemnek szegezte, s elsütötte. Iszonyatos
érzés  volt.  Az irodámban találtam magam, félig lelógva a székemről, erősen
zihálva, s tapogattam nem létező sérülésemet.

   Felültem, s erősen Mr. Ockhur szemébe néztem. Majd megkérdeztem tőle:

   - Történt önnel valami szokatlan az elmúlt időben?

   - Hmm.  Nem  is  tudom. Légirobogózás közben nekimentem egy busznak,  egy
hétig feküdtem újraélesztőben, de semmi bajom sem lett. Kétszer megműtöttek,
de minden rendben volt. Nem hiszem, hogy ez lenne az oka.

   - Fejsérülése  is  volt?  -  kérdeztem rutinosan, mint egy szagot  kapott
detektív.

   - Igen, de nem értem... - vihogott fel hirtelen.

   - Akkor menjen és reklamáljon a kórháznál. Mikor történt mindez?

   - Két hónapja - válaszolta apró kuncogások között.

   - Akkor  nem kell fizetnie a korrekcióért, garanciális hiba - mondtam,  s
felálltam,  jelezve,  hogy vége a terápiának. Kiment és becsukta maga mögött
az ajtót.

   Déli  tizenkettő volt pontosan, Mellát karon fogtam és elmentünk ebédelni
egy  gyorsétkezdébe.  Leültünk  egy  szimpatikus  asztalhoz és rendeltünk. A
robotpincér  hamar  kihozta  az  ételt.  Minden  munkanap alkalmával fél óra
ebédidőt engedélyeztem magunknak. Tíz perc alatt megettük az ételt, s maradt
még húsz percünk beszélgetni vagy ha kedvünk támadt, mást csinálni. Mondanom
se  kell,  hogy  olykor  a  fél  órából óra lett, de sohase bántott a dolog,
tudtam, hogy Erna fogadja a klienseimet.

   Aznap nem sokat beszélgettünk ebéd után...

   A délután unalmasan telt, már éppen készültem, hogy ott hagyom a rendelőt
és hazamegyek, de belépett egy fölöttébb furcsa kinézetű fiatal nő.

   Nem  is  az  öltözködése  lepett meg a legjobban, mert manapság ember nem
tudja  követni  az  újabbnál  is újabb divatirányzatokat, hanem az, hogy egy
leszakadt  robotkezet  cipelt  magával  és  ledobta a földre, amikor leült a
velem szembe lévő fotelba.

   - Üdvözlöm, kisasszony - köszöntöttem.

   Ő  a  szemembe  nézett és hirtelen bőgni kezdett. Csitítgattam, próbáltam
megnyugtatni, kértem, mondja el, hogy mi bántja. Erre ő leborult az asztalra
és még hangosabban zokogott.

   Felkeltem  és  megsimogattam a hátát, finoman felemeltem a fejét. Már nem
sírt, sőt halvány mosoly jelent meg az arcán.

   - Adjak  zsebkendőt? - kérdeztem, de ő erre megrázta a fejét,  kézfejével
próbálta törölgetni a könnyeit.

   Visszaültem  a helyemre, s megpróbáltam mosolyogni. Semmi kedvem sem volt
egy hisztérikus nőszemély bajait hallgatni estéig, gyorsan akartam elintézni
az ügyet, de belül éreztem, hogy ez most nem fog menni.

   - Mi a problémája, kedves... izé...

   - Ahmanda - árulta el végre a nevét.

   - Nos, miért fordult hozzám?

   Még  szipogott,  de  már  tudott  uralkodni  magán, ez egy jó pont volt a
javára, innen még akár meg is kedveltetheti magát velem.

   - Elhagyott a kedvesem.

   Na  tessék!  -  gondoltam,  egy  szerelmi  csalódás. Arra gondoltam, hogy
mennyire  szerencsétlen vagyok. Hetente egyszer jövök be, akkor is kifogom a
legközönségesebb  eseteket:  egy asszonyságot, aki a halott férjétől retteg,
egy  középkorú urat, akit műhibával a fejében engedtek ki a kórházból és egy
fiatal lányt, akit éppen szerelmi csalódás ért.

   - Ó, igen. Nahát, tudja velem is előfordult már párszor. Nem értem, miért
izgatja fel ezen magát...

   - Ahh!  Maga  ezt nem érti! Én más férfit nem tudok szeretni, csak őt,  s
most elhagyott.

   - Talált  egy  másik  lányt  a  barátja,  igaz? - tettem fel a  veszélyes
kérdést.

   - Nem, dehogyis!

   Megint  sírni kezdett, most már nem kérdeztem meg, hanem a kezébe nyomtam
egy   zsebkendőt.   Megvártam,   amíg   abbahagyja,   mást   nem   tehettem.
Legszívesebben mentem volna haza, de hát a páciens az páciens, nem hagyhatom
ott és Ernának sem adhattam át, nekem kellett befejeznem.

   - Ne  sírjon,  így  nem  tudjuk  ezt  a  komoly problémát megbeszélni.  S
különben  is,  ne  húzza  az  időt,  ne  legyen  a  saját bankszámlájának az
ellensége.

   Ez hatott.

   - Rendben, összeszedem magam - mondta.

   - Helyes. Szóval ott tartottunk, hogy elhagyta a barátja.

   - Igen. Elhagyott. Pontosabban szétesett.

   - Szétesett? - kérdeztem megütközve.

   - Igen. Szét. Apró darabokra.

   Egy darabig gondolkoztam, aztán hirtelen minden világos lett előttem.

   - Aha! Szóval kiskegyed egy robotfiúba volt szerelmes?

   - Nem! Nem! Nem! Ő ember volt - tiltakozott hevesen.

   - Akkor  nem  értem.  Az  ember  nem  szokott  szétesni  egyik  napról  a
másikra...

   - Igen, de ő mégis szétesett - közölte ismét, halálos nyugalommal, mintha
azt mondaná, hogy feltámadt az üknagyanyja.

   - Akkor viszont gép volt, nem húsvér ember - vontam le a konzekvenciát.

   - Ő ember volt... legalábbis én azt hittem.

   Megint sírni kezdett.

   - Tudja  piszok  érzés  az  -  szólalt meg végre szipogva -, ha az  ember
rájön, hogy négy éve egy robottal kefél.

   - Igen. Megértem önt.

   Elgondolkoztam, aztán folytattam:

   - Tudja, kisasszony vannak olyan emberek, akik tudva vállalják ezt. Igaz,
hogy   az   emberszabású   robotok  ára  igen  borsos,  mégis  sokan  évekig
gyűjtögetnek álmaik példányára. De az ilyesmi már majdnem kóreset.

   Ismét sírni kezdett szegény teremtés, azt hitte, hogy a "kóreset" szót rá
értettem.  De  gyorsan hozzátettem, hogy amennyiben nem tudott a valóságról,
úgy  nem ő a hibás, hanem az, aki becsapta. Megkérdeztem, hogy tudja-e, hogy
ki volt.

   - Nem  -  felelte.  -  De szerintem a robot maga választott ki engem.  Az
egyetemen  ismertem  meg,  ő  is  ugyanarra  a szakra járt mint én, csak két
évfolyammal  feljebb. Mikor lediplomáztam, már két éves volt a kapcsolatunk,
s  még  csak nem is sejtettem, hogy egy robottal... élek együtt - fejezte be
finoman.

   - Hmm.  Megértem  a bánatát kisasszony. És mihez akar ezek után  kezdeni.
Két  út  van:  vagy elrendezi önmaga a dolgot vagy kérhet tőlem egy beutalót
emléksemlegesítésre.   Én  azonban  azt  mondom,  hogy  menjen  el  valahova
szórakozni,  ismerkedjen,  s  keressen  magának  egy  új barátot, egy igazi,
húsvér férfit.

   A nő arcán láttam, hogy elgondolkozik.

   - Tudja a legszörnyűbb az, hogy még mindig szeretem.

   Ekkor  éreztem,  hogy  nemsokára  kiborulok.  Ott ült előttem egy nő, aki
egész  eddig  arról  beszélt,  mennyire  kitolt  vele az a robot azzal, hogy
elhitette  magáról,  hogy  ember.  Négy  éven  át, atyaisten! Aztán hirtelen
szeretni kezdi.

   - Van  persze egy harmadik lehetőség, keresse meg a gyártót, s  rendeljen
egy hasonmás robotot...

   - Nem,  azt  nem...  annyi pénzem nincs - fakadt ki a lány, megint  sírni
kezdett.

   - Sajnálom,  kisasszony,  de  többet nem tudok segíteni.  Ezt a problémát
magának  kell  megoldania,  vagy  elmehet  egy emléksemlegesítésre is, de az
utóbbit nagyon nem ajánlom.

   A nő abbahagyta a sírást, s a szemembe nézett.

   - S  nem lehetne csak egy apróságot törölni a fejemből, egy egészen  apró
momentumot?

   - Az attól függ, hogy mire gondol.

   - Ha  úgy emlékeznék George-ra, hogy elhagyott, s nem tudnék arról,  hogy
robot volt, akkor minden rendben volna.

   - Igen, ezt meg lehet csinálni. Akkor ezt választja, hölgyem?

   Egy darabig gondolkozott, aztán döntött.

   - Igen.  Igen!  -  kiáltott fel boldogan. Adtam neki egy beutalót,  kezet
ráztunk  és  kilépett.  Imádott  George-a  leszakadt karját viszont a földön
hagyta,  undorító  volt,  lógtak  belőle  a  vezetékek. Felkeltem és retikül
romjaira dobtam.

   Ernának  meghagytam  a szokásos instrukciókat, hogy miket kell elvégeznie
az  elkövetkező  napokban,  s kikapcsoltam, nehogy tüzet okozzon, ha esetleg
meghibásodik.

   Kiléptem  az  előtérbe, s megláttam Mellát, amint dossziék fölé görnyedve
körmölget.  Szóltam  neki,  hogy  vége a munkaidőnek. Felkelt és megfordult.
Ekkor  jött  az  ötlet.  Hozzáléptem,  s  hátsó felének legdomborúbb részére
csaptam.  Ő  erre megfordult és átölelt. Karja puha volt és meleg, éreztem a
lélegzetét, aztán csókolni kezdett.

   Finoman elhúzódtam.

   - Ma  van  egy  éve  annak,  hogy  megismertelek. Vettem neked  valamit -
szóltam, s előhúztam a zsebemből egy adatlemezt.

   - Mi ez, drágám? - kérdezte.

   - Új személyiség neked. Örülsz?

   A  nyakamba  akart  ugrani,  csókolgatni  kezdett,  de  aztán
abbahagyta.

   - Nagyon örülök. Köszönöm - felelt.

   - Holnap elmegyünk a gyárba, ahol születtél, és átprogramoztatlak.

   - S milyen lesz az új Mella? - kérdezte vidáman.

   Kiléptünk a lebegőmhöz, közben elkezdtem neki magyarázni,  mi
minden új dolog van ezen a lemezen.

   Mella  gyönyörű  teremtés,  a  legjobb széria, amit valaha is gyártottak.
Semmi  kincsért  nem  adnám  el senkinek sem. Micsoda buta liba az olyan aki
négy  év  alatt  nem  jön  rá,  hogy a barátja robot. Nálunk egy hónap alatt
kiderült...
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2024
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva.