'Alec Norwood':
(norwood@scifi.hu)
KÉPZELT VALÓSÁG
(Csillaghajók - Cherubion - Debrecen 1997.)
Állok a szirt szélén, a magas meredély fölött, alattam hangosan összecsap
az óceán sós vize a buta kő erejével. A víz ráér; apró darabokat mar ki a
gránitból, tekergő üregeket, vájatokat fúr bele, idővel pedig, sok-sok
évezred múltán a több száz láb magas kőszikla belezuhan az óceán vizébe, s
az örökre elnyeli. Lenézek a mélybe és szememmel követem a hullámzó fehér
habot, amint őrjöngve, zúgva szétkenődik a szürke, barázdált kőfalon. Heves
vihar készül, de még tiszta az ég. Távolban a napot áttetsző fehér felhők
takarják, nem tűz annyira a szemembe, a lebegő, estére zivatarrá összeálló
vízpára megszűri a sárga napkorong fényét.
Nézem az óceán szétterülő víztömegét. Nézem, ahogy le s fel emelkedik,
fodrozódik; a hullámok megemelkednek a part előtt, átfordulnak és
visszazuhannak, ott lenn a mélységben. Állok és érzem az óceán párás, sós
illatát, hallom dübörgését: mintha öblös kagyló zenéjét hallgatnám, csak ez
valódibb. A távolból, messziségből új hangot hallok: sirályok vijjogását.
Közelednek felém körözve a hullámzó víztükör felett, kicsiny, de éles
szemükkel makrélákat keresve. Látom, néha egyik-másik lecsap, s a hal teste
ezüstösen villan görbe csőrükben. Körbenézek, s immár a vizet kémlelem, nem
hiába. Delfinek vidáman suhannak a felszín közelében, kiugranak és úsznak
tovább. Lehetnek talán százan is, sötét hátukat látom a víz kékjében.
Bámulom a csodát, a természetet. Csodálom tökéletességét, melyet ember
nem képes alkotni. Lehet, hogy én vagyok az első, aki ezt a szépséget,
harmóniát láthatom - jut hirtelen eszembe. Olyan elhagyatott helye ez a
Földnek, talán emberi láb még ezt a szirtet sose tapodta. Így állok, nézem
órákon át, nem venni észre az idő múlását itt a parton, lassan beesteledik,
figyelem a vörösödő napot, amint lassan kúszik a horizont felé. Távolban,
mint fehér folt, már feljött a hold is, de a nap, a közeli csillag, még
elnyomja fényét. A felhők is gyülekeznek, feltámad a szél: közeleg a vihar.
Ekkor körbenézek, s megdöbbenek. Köröttem körös-körül csak a mélység,
egyedül vagyok egy sziklatetőn, nem emlékszem, hogy kerültem ide.
Gondolkodni kezdek, s rá kell jönnöm, még saját nevemet se tudom,
elvesztettem az emlékezetem, nem tudom ki vagyok! Sejtelmem sincs még
mindig, hogy mászhatok le, ezért kikukkantok a szikla szegélyén a mélységbe,
de köröttem a vízben elszórtán bámulnak rám a kövek. Félni kezdek, érzem,
ahogy a döbbent iszony kúszik végig a hátamon, már lassan fojtogat, amikor a
táj hirtelen elkezd változni.
Megremeg a szikla, amin félelemtől dermedten állok, légballon módjára
durran szét a nap, s mint a tojás sárgája szétfolyik a lassan liluló
égbolton. A felhők elhalványodnak, eltűnnek, mintha itt se lettek volna még
az előbb fenyegetően. Nem bírok mozdulni a rémülettől, gyorsan sötétedik.
Lenézek a vízre, ami forr, bugyog. A delfinraj felbukkan és átúszik a
sziklafalon, aztán szétkenődve elenyészik. A víz szintje csökken, mintha
fürdőkádban állnék, s valaki kihúzná a dugót. Úgy érzem a szél egyszerre fúj
minden oldalról, öklömnyi borotvaéles jégdarabok zuhannak át a fojtogató
levegőn, de nem okoznak fájdalmat. Lenézek magamra, és észreveszem, hogy nem
is vagyok, csupán néhány áttetsző vonal, s egy kevés sejtelem. Kontúrjaim is
halványodnak, már alig hallok, de látok, és ez a legborzalmasabb. Mert ami
körülvesz, rosszabb mint egy évig tartó, vissza-vissza térő rémálom. A
hozzám képest örökéletűnek hitt szikla, melyen állok, meginog és elkezd
dőlni. Hanyatt esem, de nem csúszok le róla, sikerül megkapaszkodni egy
kiálló karóban. Meglepődöm, mert az előbb még nem volt itt.
Feltekintek a zuhanás közben, és látom, hogy a horizont hevesen lángol,
ég, mintha nem is víz lenne köröttem, hanem benzin, vagy petróleum. A
toronymagas lángnyelvek közelednek, csattanok a sós méregzöld színű vízben,
és ellepi szemem a teljes sötétség, már nem érzek, nem látok, de tudom, hogy
még élek, szinte érzem a borzalmas valóságot magam körül...
* * *
Vagy mégsem? Kinyitom a szemem. Egy szürke szobában vagyok, távoli
hangokat hallok, egyre közelednek. Egy embert látok, velem szemben áll
kimérten, de azért kicsit mosolyog. A titkárnőm. Felállok, lábaim még mindig
remegnek, s kinézek az ablakon, aminek eddig háttal ültem. Kint az életet
jelentő áttetsző kupolaszerkezet alatt zajlik a városi élet, fent apró
pontként kering a Phobos.
- Ne haragudjon, hogy zavarom, de fontos telefonja van! - mondja a
titkárnőm. Elfordul, elindul a nyitott ajtó felé, aztán hozzá teszi: - Vegye
már le azt a hülye sisakot!