'Alec Norwood':
(norwood@scifi.hu)
JOHN DERINACK SMITH
(Forrás: Solaria Magazin, http://solaria.scifi.hu)
Nem szólt semmit, amikor érte jöttek. A bilincs kis kattanással vette
birtokba csuklóját de még utoljára megláthatta a várost. Onnan ahol ő állt,
a hegyről nagyon szépnek látszott. Mert onnan felülről nem látszott a
mocsok. Nem látszottak a nyomornegyedek rozoga bódéi és nem látszottak a
fáradt, összetört arcok sem. Aztán elvezették, a két őr hallgatagon lépdelt
mellette. Amikor a jármű ajtaja becsapódott, az ablakból egy ideig még látta
a hegyeket és egy kis darabot az égből. Azután már semmit, mert behunyta a
szemét és elaludt. Tudta, hamarosan meg fog halni...
Gyűlölte a piszkot, a szegénységet, a halált, a rútságot, mert szerinte
ezek testesítették meg a föld minden nyomorúságát, ez volt az oka az emberek
szenvedésének, s az ő szenvedésének is.
Mihez kezdhet életével egy halálra ítélt? Az idő számára olyan, mint a
fuldoklónak a levegő, mert a percek hamar leperegnek és az utána következő
sötétségtől fél, mert nem ismeri. Ő is retteget, de mire az intézet
berácsozott üvegű kocsija elindult, elmúlt ez az érzés. Megpróbált valami
másra gondolni, de nem tudott. Annak örült, hogy nem fél, nem borítja el a
pánik poshadt leve az agyát, tiszta fejjel tud gondolkozni, ami ilyenkor
nagy kincs. Tudta, hogy amit tett, arra nincsen mentség, de ilyen szörnyű
halálnemre nem számított. Leértek a hegyről, megálltak egy pillanatra az
intézet széles kapuja előtt, amíg a portás kinyitja, aztán továbbszáguldott
az autó. Hátrafordult és látta, amint lassan a két súlyos, szögesdróttal
kibélelt kapuszárny összecsapódik, a portás pedig lassan leengedi a belső
sorompót is. Nincs kiút, nincs menekvés...
A mennyezet alacsonyan volt, épphogy elfértek alatta. Körülötte gépek
ciripeltek, lámpácskák villogtak. Minden fehér volt és teljesen pormentes,
teljesen természetellenes. Furcsa szag terjengett a levegőben. A terem
sarkában egy rész vastag üvegfallal volt elválasztva, oldalról lehetett
bejutni. Bent egy ágy és egy rakás elektróda feküdt némán, mozdulatlanul. Az
üvegfal előtt székek az intézetben dolgozóknak, sokan már ott ültek, amikor
bevezették a foglyot. Szerencsétlen férfi zavartan pislogott körbe-körbe,
szégyellve kapta el a fejét az egyik asszisztensnő barátságos mosolyától,
ami egyaránt biztatást és kárörömöt fejezhetett ki. Nem értette, de már nem
is akarta megérteni. Tudta mi vár rá, tudta miért van itt és belenyugodott a
sors akaratába.
Egy orvos és két segédje kísérte be az üvegfal mögé az ágyra. Mutatták,
hogy feküdjön le és óvatosan leszíjazták. A feje alá tolták egy kemény
párnát és feltapasztották az elektródákat a kopaszra borotvált fejére. A két
asszisztens kiment és leültek valahol a hátsó sorban, a félhomály eltakarta
az arcukat. Az orvos megmérte a vérnyomását és elégedetten biccentett.
- Felkészült? - kérdezte a mellette álló fehérköpenyes férfi. Nem akart
válaszolni, amennyire tudott a fejével mozogni, bólintott. Ha hivő lett
volna, talán most elmondhatna magában egy imát a teremtőhöz, legyen kegyes
hozzá, de nem tette. Az orvos közben már a paraván mögött ült és intett a
vezérlőpult előtt álló férfinak. Elfordította a tekintetét és megpróbálta
megkeresni azt a nőt, aki mosolygott, mikor végigvezették. De nem látta,
mert túl nagy volt a fény itt az üveg mögött és az azon túl ülő alakok
homályos sötétbe kerültek. Talán szándékosan volt így kialakítva...
Hirtelen furcsa érzések keveredtek el benne, éhséget, szomjúságot érzett,
aztán mindenen túláradó boldogságot, majd levertséget. Szeme előtt lassan
már csak pár pislákoló fénypontot látott, de aztán azok is összeolvadtak,
végül úgy érezte elnyelte őt a sötétség. Arcába szellő fújt, kivilágosodott
a láthatár, fák vették körül, egy apró színes virágokkal tarkított mező
szélén állt. A távolban állatok legelésztek, nem messze tőle mintha ismerős
emberi alakokat vélt volna felfedezni. Egy asszony volt, futott felé, hosszú
barna haját cibálta a szél, arcán vidám mosoly játszott. Egyre közelebb ért,
egyre jobban látta az arcvonásait, s ekkor felismerte. Régi emlékek tolultak
fel benne, abból az időből, amikor még az akadémiára járt. Ott ismerte meg
Amandát, az akadémia árnyas parkjában látta meg először, s utána
kiskutyaként követte. Talán akkor ismerkedtek össze, amikor fél órára egy
asztalhoz ültek az ebédlőben s beszélgettek egy keveset. Merészen meghívta
vacsorára, s a lány elfogadta. Igen, akkor kezdődött.
Kinyújtotta a karjait a nő felé, hogy átölelhesse, azonban pár lépésnyire
tőle az asszony összeesett. Mire odaért nem maradt más hátra az asszonyból,
csupán egy füstölgő kormos rongycsomó. Tudta, hogy ez jelent valamit, de már
nem emlékezett. Nem tudta felidézni, pedig reggel még eszében volt. Érezte,
hogyan mosódnak el benne múltja eseményei is, hogyan illannak el a semmibe.
Elfelejtette a nevét, a saját arcát! - eszmélt fel. A táj egyre zsugorodott,
egyre kisebb lett, egyre közelebb jött a sötét lepel, ami elfüggönyözte a
szeme elől a derengő távolt. Aztán érezte, magába zárja a sötétség, most már
végleg, s örökre. Ajkát sikoltás hagyta el, fültépő sikoly, de már halott
volt, s mégis sikoltott. De már nem ő, hanem valaki egészen más.
Reggel kellemesen ébredt, mintha az éjszaka mi sem történt volna. Még
mindig rémálmok gyötörték, de nem merte a pszichológusnőnek bevallani. Nem
tudta miért, de félt elmesélni ezeket a zavaros, mégis oly tiszta álmokat.
Tudta, hogy nem normális, ha valaki ennyire pontosan és részletesen
emlékszik az éjszaka rémeire, sejtette, hogy ő se véletlenül van itt.
Várta a nővért, meg akart tőle kérdezni pár dolgot, amit nem akart a
pszichológusnőtől. Úgyse árulta volna el az igazságot, csak köntörfalazott
volna vagy eltereli a beszélgetést más irányba. Igaz, hogy még nem próbálta,
de ez volt a benyomása. Óvatosan kikászálódott a gyűrött takaró alól s az
ablakhoz sétált. Idegen volt a környezet, ráadásul nem emlékezett rá, hogyan
került ebbe az intézetbe. Van-e felesége, gyerekei, s ha igen, mi lehet
velük? Tudta, hogy erős emlékezetkiesése van, sok mindenre nem emlékszik. Ez
aggasztotta egyedül, ezen rágódott már napok óta, s ráadásul senki se mond
semmit. Összevissza beszéltek neki, még nem mondhatják el neki az igazságot,
csak ha majd teljesen rendbe jön. De miért?!
Az ajtó halk kattanására megfordult. A nővér tolta be egy kiskocsin a
reggelit, mint mindig ilyenkor. Udvariasan köszönt az asszonynak, de válasz
gyanánt csak egy elfojtott mormogást kapott. A nővér megszokott
mozdulatokkal odament az ágyhoz és felrázta a párnát, megigazította a
lepedőt. A férfi csendben figyelte az idős asszonyt, milyen elmélyülten
dolgozik. Megvárta, amíg befejezi, aztán megszólította.
- Nővér, kérem! - kezdte, de más hangon folytatta: - Árulja el mióta
vagyok itt!
Az asszony ránézett éles karvalyszemeivel, aztán rekedtesen válaszolt: -
Két hete gondozom pontosan.
- És miért...? Miért vagyok itt? Hogy kerültem ide? - kérdezte a férfi,
miután visszabújt az ágyba s maga elé vette a tálcát.
- Ezt ne tőlem kérdezze, mert nem tudom.
- Nem tudja vagy csak nem akarja elmondani? - tudakolta gúnyosan.
Az asszony arcán zavartság tükröződött, kinézett az ablakon, mintha csak
a nap lángoló arcából akarná kiolvasni a választ. A férfi szemébe nézett és
elvigyorodott, de az arca változatlanul szigort árasztott. A férfi éppen az
egyik szendvicset kezdte enni, de most megállt s letette.
- Nem tudom s ha tudnám akkor se szabadna elmondani. Kérdezze a
professzor urat, ő vezeti az intézetet, nekem sok beleszólásom nincs.
Elgondolkozott, aztán folytatta: - Tudja, mi lesz a mai programja? Délre
várja Anderson kisasszony, hatra pedig a professzor, nekik tegye fel ezeket
a kérdéseket.
Elköszönt és kiment, maga előtt tolva a rozoga kiskocsit, az ajtó lassan
csukódott, végül hangosan kattant. Egyedül volt újra. Nem szerette a nővért,
kimért modora, hideg viselkedése és ronda arckifejezése miatt. A
pszichológusnő volt az egyetlen akit szimpatikusnak talált, ő volt az
egyetlen személy, aki kimutatta felé a segítő szándékot, ami nagyon fontos
egy beteg számára, főleg egy olyan embernek, aki arra sem emlékszik, mi az
oka annak, hogy itt van. Felült és jobb kezével kitapogatta a távirányítót
és bekapcsolta a készüléket. Tizenegyig bárgyú rajzfilmekkel szórakoztatta
magát, de a vége felé már nagyon unta őket, leoltotta a tévét és olvasni
kezdett. Kifejezetten örült, amikor a mogorva nővér rárontott az ajtón.
Tudta azért jött, mert el fogja kísérni a pszichológushoz. Három emelettel
magasabban volt a doktornő szobája, felmentek a lépcsőn a negyedikre. A
folyosó túlsó oldalán volt a kellemes szoba, a mintás tapétával, a
faasztalkákkal, a bőrpamlaggal, a széles mahagóni könyvespolccal és a
mosómedveszoborral.
A nagydarab nővér szinte betolta az ajtón a doktornőhöz, rácsukta, de a
férfi még hallotta súlyos csoszogó lépteit, ahogy távolodott. Az
íróasztalnál az asszony kedvesen mosolygott, előtte hevert a kőfaragvány,
ami a két mosómedvét ábrázolta. Ez tetszett a férfinek a legjobban a szoba
összes többi tárgya közül. A pszichológusnő észrevette, hogy meredten
bámulja az apró szobrocskát, egy darabig szótlanul ült, aztán felállt és
közelment a betegéhez.
- Az anyámtól kaptam - mondta halkan, mintha attól félne más olyan is
meghallaná, akinek nem lenne szabad. A férfi a nő arcába nézett, látszott,
hogy még nem érti, mire értette az asszony az előző mondatot.
- A mosómedvék...
- Ja! Igen. Szépek.
- Mit lát bennük? Miért keltette fel az érdeklődését? - kezdte a terápiát
a nő úgy, hogy azt a férfi ne vegye észre. Mindig is az volt érdekes
számára, ha olyankor figyelhette meg az embereket, amikor nem tudják, hogy
nem egy nővel, hanem elsősorban egy pszichológussal beszélnek. Kíváncsian
várta, mit fog válaszolni a férfi, s remélte, hogy nem sejti, mit takar a
kérdés.
- Nem is tudom. Valami... valami megragadott. Talán azért van, mert
szeretem az állatokat. Bár még sose láttam élő mosómedvét, csak fényképről.
Ezt nehéz így elmondani.
- Nyugodtan fogja meg.
A férfi már nyúlt érte, de hirtelen visszarántotta a kezét, a nő arcába
nézett és elfintorodott.
- Maga is úgy kezel engem, mint egy idiótát? - a nő arcáról lefagyott a
mosoly, páciense rájött a turpisságra.
- Nem, nem. Én csak...
- A nővér hallgat és goromba, a professzor még csak meg se látogatott,
mégis annyit beszélnek róla. Én meg már egy hete csinálom naponta a maga
hülye játékait. Biztosan megérti, hogy egy kicsit unalmas már.
- Megértem, de tudja végig kell csinálni a terápiát, különben nem fog
teljesen meggyógyulni.
- Meggyógyulni?! - vágott a doktornő szavába a férfi - Hiszen azt se
tudom mi a bajom!
- Súlyos emlékezetkiesése van. Ugye még mindig nem tudja, hogy hívják?
Hol lakik?
A férfi elhallgatott, majd csendesebben folytatta: - Nem. Még nem. De
azért elmondhatnák mi történt velem, s talán azt is, ki vagyok valójában.
Vannak jogaim...
- Jogai? Azok vannak. De az ön érdeke, hogy még egyelőre ne ismerje a
teljes igazságot, sokat ártana magának - válaszolt ingerülten a
pszichológusnő.
- Nem gondolja, hogy kegyetlen dolog ez? Nem gondolt arra, hogy már két
hete szenvedek emiatt, amióta felébredtem a kómából? És ha családom van?
Miért nem láthatom őket?
A nő eddig szenvtelen arckifejezése megrezzent, meggörnyedt a székben,
közelebb hajolt a férfihez: - Nekem se könnyű, higgye el! Én lennék a
legboldogabb, ha elmondhatnám az igazságot, de a maga érdekében...
- Az én érdekemben, persze...! - kiabált a férfi és felpattant, kivágta
az ajtót és kirohant. A folyosó végén tartott már az üvegajtónál, amikor az
asszony utolérte.
- Álljon meg, maga idióta! Ez nem vezet semmi jóra sem, a végén ugyanazt
fogja elérni mint azelőtt...
A férfi megállt és lassan a nő felé fordult.
- Mi az, hogy azelőtt? Miért, mi történt azelőtt? - kérdezte a
doktornőtől, de az csak állt egy helyben és tördelte vékony kezeit. Nem
tudta, hogy mit válaszoljon a férfinek, hevesen járt az agya, hogyan
hozhatná rendbe, amit az imént elrontott egyetlen rossz szóval, amit nem
kellett volna a férfinek mondania. Nem figyelt saját magára, annyira kihozta
a sodrából a szobában lejátszódott jelenet.
- Doktornő, kérem válaszoljon! - kérlelte a férfi, de a nő nem szólt
semmit se. Ebben a pillanatban kinyílt az üvegajtó, s belépett rajta a
mogorva nővér egy biztonsági emberrel az oldalán.
- Történt valami Anderson doktornő? - kérdezte rekedtes hangján a
nőszemély.
- Nem, nem Margaret, semmi sem - válaszolt remegő hangon a pszichológusnő
s megfogta a férfi karját. Halkan csak annyit mondott neki: - Jöjjön! - És a
férfi engedelmesen követte, reménykedett benne, hogy majd a mosómedvék
társaságában elmesél neki mindent a doktornő. Az ajtó nyelve kattant, a nő
kulcsra zárta és leült az íróasztalhoz, a férfi pedig lehuppant a pamlagra,
kíváncsian leste a nő arckifejezéseit, fürkészve, hátha a változásokból
rájön, mi zajlódik le a nőben. Egy percig ültek így, s közben végre
lehetősége volt megfigyelnie a nő igazi arcát. Most gondok gyötörték,
eltorzult volt, de felfedezte rajta azt a természetes szépséget, amely kevés
nőnek adatott meg. Nem használt rúzst, nem volt sminkelve, mert nem volt
szüksége ennek az arcnak rá.
Révedezéséből a nő éles szavai hozták vissza a valóságba.
- Egyszer úgyis megtudta volna a teljes igazságot. De egyre
figyelmeztetem, mielőtt elmondok önnek mindent, ha mások rájönnek, hogy
mindent tud, akkor magának vége.
A férfi bólintott, ezzel jelezve, hogy megértette a doktornő szavait.
- Nem sokat tudok arról az emberről, aki előzőleg volt, még a legelején
persze. Azt tudom, hogy börtönbüntetését töltötte a közeli fegyházban.
- A börtönbüntetésem? - kérdezte lassan szótagolva a nőtől, mintha nem
ismerné ezt a szót.
- Igen, életfogytiglanit kapott... valamiért - folytatta a pszichológusnő
- Hogy miért azt nem szeretném elmesélni, egyszer természetesen biztosan meg
fogja tudni, de most még nem szabad. Önként vállalkozott erre a kísérletre,
mert utána az intézetből szabadon távozhat. Ez van benne a szerződésben is,
de hazugság. Sose mehet el innen, sohase lesz igazán szabad ember újra,
habár az intézetben sokkal több mindent megtehet, mint börtönben.
- Milyen kísérletre...? - vágott közbe a férfi, nehezen beszélt, meg
kellett emésztenie a hallottakat. Meg kellett próbálnia elhinnie azt, amit a
doktornő mond, bármennyire is a nehezére esett. Énjének egyik fele
badarságnak, kitalált mesének tartotta, míg a másik kezdte elhinni. Valamit
tettek vele, ami miatt elfelejtett mindent, mindent ami eddig, életének
közel harminc évében történt vele.
- Jürgen professzor úr olyan elmélettel állt elő évekkel ezelőtt,
amellyel a megfelelő helyeken kiadott elektromos impulzusokkal törölni lehet
az emberi agy teljes memóriáját. Nagyon sok kísérletet végzett állatokkal,
főleg majmokkal, de a német kormány nem engedélyezte az emberi kísérletet.
Mindent feltett egy lapra, elköltözött Németországból az Egyesült Államokba,
ide Illionisba. A helyi egyetemen tanított két évvel ezelőttig, amikor az
amerikai kormány engedélyezte az emberi kísérleteket.
- S én voltam a nyúl? Ugye? - a férfi hangjában nem volt nyoma
szemrehányásnak vagy dühnek, inkább keserűségnek és beletörődésnek.
- Igen, maga. Két hete hajtottuk végre a kísérletet, ami sikeres
eredménnyel járt. Nem mertünk nagyon mély emlékeket törölni, nehogy
elveszítsen olyan dolgokat, mint az írás-olvasáskézség, vagy az általános
fogalmak ismerete. Ezért ne lepődjön meg, ha gyerekkori mély emlékei eszébe
jutnak, mert idő elteltével felszínre fognak törni. Többet azonban ne
várjon, a maradék elveszett mindörökre.
- ...elveszett... mindörökre... - ismételte lassan a férfi, félhangosan.
A nő zavarodottságot árasztó tengerkék szemébe fúrta a tekintetét,
megpróbált a szemén keresztül a doktornő gondolataiba látni, de nem ment,
nem tudott. Óvatosan megkérdezte, miért mondta el mindezt, de nem kapott
feleletet, s erre elbizonytalanodott. Pedig a nő megadta neki a választ,
csak sokkal később, amikor már semmi sem számított.
A férfi felállt, az ajtóból még hátrafordult, lelkében vad viharok
dúltak, eleinte nem is tudta, hogy mit csinál. Tudta, hogy a doktornő igazat
beszélt. De végül is mindegy volt, mit tettek vele, semmire sem emlékezett.
- Köszönöm, hogy elmondta mindezt... viszlát! - lassú léptekkel távoldott
a doktornőtől és a mosómedvéktől, kinyitotta az üvegajtót, lement a
földszintre s kisétált a szabadba, senki se tartóztatta fel, a portás is
csak biccentett és visszaült a kopott székébe, hogy továbbnézzen valamilyen
közvetítést. A telefon miatt állt fel, Anderson doktornő hívta, hogy hagyja
szabadon elmenni a beteget. A pszichológusnő már tudta mi fog történni, de
nem szólt senkinek sem a portáson kívül. Kihúzott egy sporttáskát a
szekrénye alól, s elindult vele a szobájába, hogy összecsomagoljon. Félúton
azonban meggondolta magát, visszavitte a táskát és a férfi után indult.
Tudta, hogy hova fog menni, mit fog csinálni. Úgy érezte még
megakadályozhatja azt, ami történni fog.
Az utcák kihaltak, a kövezet nyálkás volt, a lámpák épphogy pislákoltak.
Csendben, magábazuhanva baktatott egy férfi a roskatag házak között.
Gondolataival volt elfoglalva, de azért legbelül tudta, hová igyekszik. Nem
sietett, úgy vélte van bőségesen ideje.
Szemerkélni kezdett az eső, de őt ez nem zavarta. A mai nap megrázó volt,
szörnyűséges, s ha csak a fele igaz annak, amit a pszichológusnő elmondott,
akkor is borzasztó volt, amit vele tettek, a kísérlet, az emlékei, önmaga.
Egy embert öltek meg, s a hullának újra lelket adtak, mint Frankenstein
doktor a torzszülöttének. Ha nem tudja meg, most sokkal nyugodtabb lehetne,
vidáman ringathatná abban a hitben magát, hogy valamilyen baleset
következtében felejtett el mindent, ezért nem emlékszik semmire sem. De nem!
Nem! Nem! Őt megölték, úgy ölték meg, hogy ezt galád módon neki is
megmondták - utólag. Nem haragudott a nőre, tudta, hogy nem ő tehet az
egészről, csupán csak eszköz volt egy ördögi kézben.
Nem hagyták nyugodni a pszichológus szavai sem: "életfogytiglanit
kapott... valamiért" - ezek a szavak örökké ott csengtek a fülében, nem
hagyták nyugton. Mit tehetett, amiért ilyen szörnyű büntetést kellett
kapnia? Talán megölt valakit vagy esetleg több embert is? Brutálisan vagy
csak hirtelen haragból? Ezek a kérdések szinte marták belülről, teljes
levertségbe és halálfélelembe taszították. Saját magától iszonyodott meg,
legalábbis régi énjétől, aki végül is önmaga volt. Vagy mégsem? Lehet, hogy
csupán a test azonos? Nem - válaszolta magának, mert eszébe jutott mit
mondott a doktornő: felszínre fognak jönni régebbi emlékei, tehát valami
mégiscsak maradt belőle.
Lefordult az egyik keresztutcába, elérte a nyomornegyed szélét, nadrágja
csupa víz lett, miközben átgázolt az egyik mély sáros tócsán. A házak egyre
kisebbek, egyre csúfabbak és öregebbek lettek. Kiütközött rajtuk a nyomor, a
szenvedés és a szerencsétlen, bent senyvedő emberek fájdalma. Lehet, hogy
ezeknek az embereknek jót tenne az emlékezettörlés? Elfelejtenék mindazt,
amit az élet kegyetlen szablyája a húsukba és a lelkükbe vésett.
Az egyik ház előtt egy kislány álldogált, kezében egy pórázon borzas
kutya lengett, már fél lábbal a másvilágban, olyan sovány volt az állat s a
kislány is. Pedig a tündöklő múltú Egyesült Államokban nem lehetett látni
ilyet ez idáig. Az európai háborúk átterjedtek ide is, nem kerülték el a
világ ezen táját sem. Az éhség is lassan mindennapossá lesz, de hozzá kell
szokni, másképp nem lehet átvészelni ezt a zavaros évtizedet. A férfi úgy
haladt el a kislány mellett, hogy minderről tudomása se volt, de a kislány
tekintetéből megértett valamit.
Elfordult a könyörgő arctól, s ment tovább. Sietősebbé tette lépéseit,
hogy minél hamarabb elhagyhassa a nyomornegyed bedőlt utcáit. Mikor már az
emelkedőn baktatott felfelé, volt egy pillanat, amikor örülni kezdett.
Szerette a természetet, az állatokat. Ekkor villantak be képek a múltjából:
kicsi volt és egy kertben játszott, amikor jött a vihar. Emlékezett az ijedt
állatok arcára, a szénakazalra és arra a furcsa illatra. Ezt az illatot
érezte most is és boldog volt, igaz mindössze pár pillanatra.
Aztán visszatértek a gondjai, ellepték és ismét búskomor lett. Már nem is
vágyott annyira a hegycsúcsra, arra a kiálló sziklára, ahova leülhet, s
ahonnan körbenézhet, látva az egész környéket. Az ösvény kacskaringós volt,
behajlottak az ágas-bogas bokrok, cserjék, pár helyen megkarmolták, de a
fájdalom most csak erőt adott. Ha már idáig eljutott, nem volt szabad
megállnia, fel kellett másznia, elérni a magasságot, a csúcsot.
Ment előre, vadul, pihenni se állt meg, pedig érezte milyen hevesen ver
mellében a szíve, szaporán és sípolva veszi a levegőt, minden nagyobb
lépésnél nyög a hátában nyilalló fájdalomtól. Egyszerre nyíltak szét a feje
fölött a fák koronái, s akkor látta meg a csúcsot. Büszkén állt ott talán
már több évezrede, változatlanul.
Próbálta megfejtenie egy szó jelentését. Azelőtt - ezt mondta a nő, s nem
értette mit jelent ez, de tudta, hogy ha idejön megfejti a titkot, rájön,
miért harapta el a mondatot a pszichológusnő, miért nem folytatta. Átkarolta
a sziklát és leroskadt, hangosan szedte a levegőt, kavarogtak benne a
gondolatok, el akarta hallgattatni őket, de nem sikerült. Jó öt perc kellett
ahhoz, hogy megnyugodjon. Leült a ferde sziklára és felnézett az égre, a
halványan pislákoló csillagokra, s a fehér fényét árasztó teliholdra. A
levegő nem volt hideg, az eső már régen elállt, a felhőket elfújta a szél. A
távolban még vörösen derengett az égbolt alja, nemrég nyugodott le a nap, a
másik irányban azonban teljes volt a sötétség, s csak az apró pontok
jelezték: éjszaka van, nem az ő tudatára borult teljes sötétség. A tájat
figyelte, a messzeségben fénylő falvakat, városokat, a magas fehér sipkával
borított ormokat, a csillogó víztükröket. Aztán tekintetét a lába elé
ejtette, a csupasz sziklára. Így ült percekig, maga elé bámulva.
Keresni kezdett a földben, de nem talált semmit, sáros kezét a nadrágjába
törölte, s megfordult. Ekkor látta meg az apró fényes valamit a szikla
tövében. Lemászott érte s fölemelte. Egy igazolvány volt, elég ázott és
sáros. Óvatosan nyitotta ki, s belepillantott. Megpróbálta úgy tartani, hogy
ráessen a hold fehér fénye, s lássa is mi van az első oldalon. Egy fénykép
és egy név, ami nem mondott neki semmit sem, de a fénykép annál inkább. Ő
volt a képen, bár sokkal fiatalabb korában, mégis őt ábrázolta. Ijedten
dobta el, mintha egy bombát talált volna, amely nem robbant fel a maga
idejében. Kezdte megérteni mit jelent az a szó, s azt is, miért nem akarta
elmondani neki a nő. Ő már járt itt, talán nem is olyan régen, hetekkel
ezelőtt. Az előző kísérlet nem sikerült, s megismételték. Újra töröltek,
újra öltek. De volt annyi esze akkor, hogy valami nyomot hagyjon hátra
utódjának, még mielőtt végrehajtják rajta a törlést. Tudta, hogy ez lesz
most is a vége, tudta, hogy a mohó professzor nem fogja feladni, hiszen be
kell bizonyítania a kormánynak, hogy a módszer használható. S mi ő a
professzor szemében? Csupán egy kísérleti majom, ami ha véletlen elpusztul,
akkor csak ennyit mond: "szegény kis állat... hozzanak egy másikat!" Már
tudta, értette, s nem is félt.
Zajt hallott maga mögül, megfordult s meglepődött, amikor a doktornő
sziluettje bontakozott ki a bozótból. A nő szótlanul leült mellé a kőre.
- Honnan tudta, hogy idejöttem? - kérdezte sziszegve a férfi a nőtől.
A nő válaszolni akart, de a férfi megelőzte:
- Onnan, hogy ezelőtt pár héttel is felmásztam ide?
- Ezek szerint tudja...
- Nem vagyok hülye! - üvöltötte a nőnek. Jó érzés volt kiabálni, még ha a
nő nem is tehet az ő szerencsétlen sorsáról.
- Én nem is...
- Látja ezt? - a nő kezébe nyomta az igazolványt - Itt találtam. Én
hagytam hátra saját magamnak. Úristen! Még a nevemet se tudtam eddig, nem
tudta, hogy így hívnak. Még ezt se akarták elárulni. Mitől féltek, hogy
kudarcot vall a kísérletük?
- Én nem féltem ettől - jutott végre szóhoz a nő. - Tudtam, hogy ez lesz
a vége. Mit gondol, miért mondtam el mindent magának? Miért engedtem meg,
hogy elhagyja az intézetet? Mert a múltkor is ez történt, ugyanezt tette.
Ember! Magának csak az emlékeit törölték ki, a jellemét nem tudták.
- De maga is ott volt, miért hagyta, hogy másodszor is...? - tette fel a
benne lappangó kérdést a férfi a nőnek.
- Hagytam? Ha nem beszélek a professzorral, akkor visszaviszik a börtönbe
és kivégzik.
- Kivégeznek? De miért, mit tettem. Árulja el!
- Maga háborús bűnös, potenciális veszély a kormányunk számára. Ezért.
Hazudtam, amikor azt mondtam, hogy csak életfogytiglanit kapott, s akkor is,
amikor azt mondtam, hogy önként vállalkozott erre a kísérletre. A kormány
emberei magát jelölték ki erre a feladatra.
- Azt hiszem most már mindent tudok, ennél többet nem is akarok. Csak még
egyet. - a férfi nyelt egyet, aztán folytatta: - Mit fognak tenni ezek után
velem? Kivégeznek?
A nő elfordította a tekintetét, egy darabig a távolt kémlelte céltalanul,
aztán a férfi arcába nézett.
- Igen.
A férfi csendesen bólintott és felállt.
- Ha akar, maga ölhet meg, s azt mondhatja majd, hogy öngyilkos lettem.
Csak egy taszítás, s lezuhanok a mélybe.
- A fenébe! Hát nem érti? Én nem akarom magát megölni. Meneküljön, még
amíg lehet, mert már biztosan úton vannak errefele.
A férfi a nő szemébe nézett, csak most értette meg, kicsoda is valójában
a pszichológusnő, rájött, hogy ő volt az egyetlen ember, aki végig
segítette. Elbúcsúzott és titkával együtt eltűnt a bozótosban.
A nő még percekig ült csendesen, aztán ő is elindult lefelé a lejtőn,
vissza az intézetbe. Félúton elhajította a rádiótelefonját, hogy ne
foghassák rá, szándékosan nem szólt vissza az intézetbe.
Az első lámpa fényénél elővette az igazolványt, mosolyogva nézte a képet
és olvasta el az annyiszor hallott nevet: John Derinack Smith.