''Kovács Andrásď0:
''PÁSZTOROK KARÁCSONYA
(Forrás: Aranyág, Katolikus gyermekújság, 1994. december, 10-11. o.)
A magas júdeai hegyek tövében, ott ahol a városba vezető út kopár sziklák
között kanyarog, pásztorok őrizték soványka táplálék után kutató nyájukat.
Soha nem látott mozgás volt ezekben a napokban a keskeny hegyi úton.
Ismerősök, messziről érkező idegenek egyaránt a városba igyekeztek.
Milyen kicsiny ez a városka, ki gondolná, hogy ők mind itt látták meg
először Isten áldott napját - csodálkozott az egyik pásztorfiú a sok-sok
idegen láttán.
- Pedig sokszor a legkisebb helyekről jönnek a legnagyobb dolgok. Gondolj
csak Dávid királyunkra, ő is innét származott... S hogyan kezdte? Egyszerű
pásztorfiúként, éppen úgy, mint te vagy én, s milyen sokra vitte - jegyezte
meg egy másik bojtár.
- Nosza pajtás, akkor semmi sincsen veszve! Akár belőled is lehet még
király - nevettek jóízűen a többiek. A legény pedig piruló arccal húzta
össze magát.
Két utazó imbolygó alakja tűnt fel az út kanyarulatában. Szakállas férfi
vezetett kantáron egy elgyötört jószágot, a szamár nyergében ült törékeny
hitvese, aki áldott állapotban volt. Nagyon messziről érkezhettek, és ők is
a város felé tartottak. Mikor közelebb értek, fejüket meghajtva köszöntek az
út mellett tanyázó pásztorembereknek.
- No őket sem irigylem - mutatott az öreg pásztor a várandós asszonyka
felé -, gyermeket szülni ilyen nagy kavarodás közepett. Napok óta rengeteg
ember özönlik a városba. Nem is értem, hogy nem pukkadtak még szét Betlehem
falai. Annyi a nép, mint hangya a bolyban. Hej, mióta a rómaiak betették
lábukat őseink földjére, csak a gondjaink sokasodnak. Itt van ez a
népszámlálás dolog is; a gondolat okos, de a megvalósításáról nem éppen a
legbölcsebben rendelkezett a római császár... Mikor lesz itt végre rend,
mikor lesz újra saját királyunk s mikor válik majd valóra az ősi ígéret? -
zsörtölődött szomorúan az öreg, majd végigsimította hófehér szakállát és
nyugodt hangon csak ennyit mondott:
- Mindnyájunk sorsa Istenünk kezében van, az Ő tudta nélkül semmi sem
történhet velünk, ha Ő akarja, akár ma is teljesedhet az ígéret.
- De szép is lenne? - sóhajtottak a többiek.
Késő délutánra járt az idő, a juhok már csak ímmel-ámmal csámborogtak a
száraz kórók között. A bojtárok rőzsét szedegettek az éjszakai tűzhöz, mások
a pihenésre keresték az alkalmatos helyet. Mivel váratlan vihar nem
fenyegetett, s az idő is nyugalmasnak igérkezett, úgy döntöttek, a szabadban
töltik az éjszakát.
A nap már lefelé ballagott az égen, mikor újra megpillantották a városka
szélén tanácstalanul, kétségbeesetten álldogáló házaspárt, kik utolsó esélyt
remélve vették útjukat a pásztorok felé.
- Békesség tinéktek, jó pásztorok! - köszöntötte őket szelíden az idegen
férfi. - A távoli Galileából jöttünk, Názáret városából. A népszámlálás
miatt keltünk erre a nagy útra, de sajnos túl későn érkeztünk a városba,
Betlehemben már minden szállás elkelt. A feleségem gyermeket vár, ezért nem
maradhattunk a zajos utcákon. Kijöttünk hát ide abban a reményben, hogy
találunk egy csendes zugot, hol meghúzhatjuk magunkat éjszakára.
Míg beszélt, a pásztorok figyelmesen hallgattak, s a szavak a szívükig
hatoltak. Részvét támadt bennük a törékeny asszony és a születendő gyermek
iránt. Másfelől, úgyis a szabadban szándékoztak tölteni az éjszakát, miért
ne segítenének hát a szegény magukfajtán.
- Nem messze van ide a hegyoldalába vájt akol, amit eső idején használunk
menedékül. Nem éppen a legmegfelelőbb szállás egy gyermeket váró anyának, de
van benne friss szalma. az megvéd a hidegtől, jószívvel átadjuk erre az
éjszakára.
Ők ketten hálálkodva elfogadták a kínált szállást. Egy bojtárfiú
elkísérte őket a barlangistállóba, s megszánva az asszonyt, subáját a
szalmára terítette, aztán sietve szaladt vissza a nyájhoz.
Hidegre fordult az éjszaka, a juhok is összebújtak csendben. Nyugalom és
béke honolt a tájon. Parázsló tűz mellett szunyókáltak a pásztorok is, csak
amelyik a tüzet őrizte, az volt ébren, hanyatt fekve, subájába burkolózva, a
csillagos eget nézve. A sötét égbolton mint apró, kicsiny mécsek, csillagok
ragyogtak. Közben a galileai idegenek jártak az eszében: "Vajon milyen sors
juthat annak a gyermeknek, kinek már születése pillanatában meg kell
tapasztalnia a hajléktalanok kiszolgáltatottságát?"
De nicsak, új csillag tűnt fel hirtelen az égen, és szélsebesen megindult
lefelé, már szinte a betlehemi hegyek csúcsát súrolta. Egyenesen a sziklába
vájt akol irányába tartott. Különös izgalom kerítette hatalmába a legényt. A
juhok is mozgolódni kezdtek. Midőn a csillag célba ért, millió csengő
üveghang hallatszott, s a csillagok is táncra perdültek az égen. Egymás után
ugráltak fel a pásztorok is furkósbotjuk után kapva.
- Mondd csak, mi történik itt? Mi ez az egész? - faggatták az ijedt
bojtárt.
- Nem értek én semmit! Egy üstököst láttam kigyúlni az égen. Sziporkázó
fénye tündöklően világított bele az éjszakába, majd hirtelen eltűnt a
juhakol felett, aztán muzsikát hallottam, de valami mennyeit, édest...
Folytatta volna tovább a fiú, ám egy fényes angyal tűnt fel a parázsló
tűz mellett. A pásztorok megrémültek. De a fényes látomás barátságos hangon
megnyugtatta őket:
- Ne féljetek pásztorok, ti istenfélő, jámbor lelkek! Ezen a csodálatos
éjszakán valóra vált a régi álom, betelt az Ígéret: megszületett a régen
várt Megváltó, imádásra jertek!
A pásztorok a hirtelen örömtől szinte megbénultak. Erre a napra vártak
őseik és erre vártak ők is, de igaziból nem hitték, hogy a csoda még az ő
életükben valóra válik. Végül a legöregebb, legbölcsebb közülük vette a
bátorságot és szólásra nyitotta ajkát:
- Dicsöség légyen a Magasságbéli Istennek! Engedelmet, hogy megkérdezem,
de a rongyos pásztor hol keresse a fényes palotát? És vajon e jámbor nép
bebocsátást nyerhet-e?
- Nem fényes királyi palotában, de még csak nem is egyszerű házban, hanem
csupasz szalmán, hideg barlangistállóban, a hegynek másik oldalában
találjátok - válaszolta az angyal, s ahogy jött, el is tűnt hirtelen.
- Csupasz szalma, hideg istálló... - ismételték újra az angyal szavait. -
De hisz ez a mi barlangunk, a szent szülők pedig a názáreti vándorok! -
kurjantotta örvendezve egyikük.
- Nosza, akkor induljunk még mielőtt bölcsőjénél a sok kíváncsi ember
sorba állna. Vigyünk ajándékot nagy bőséggel, aztán köszöntsük illendőn e
gyermeket! - sürgette a társait a legöregebb.
A barlang fényes volt. Mennyei fénnyel beragyogták az angyalok, és ott
volt a titokzatos üstökös is, közvetlenül a bejárat felett. Gyönyörű szép
muzsika áradt, angyalok dala szállt. József, az ács, botján támaszkodott,
mosollyal az arcán, szemét a Gyermeken és anyján nyugtatta. Mária ölbe fogta
a kisdedet, karjával melengette.
Mikor meápillantották az egyszerű pásztorok az istálló szalmájáról rájuk
mosolygó Kisjézust, szívük túlcsordult szeretettel. Örömükben furulyáltak,
énekeltek, de még táncra is kerekedtek.
Ezen az éjszakán föld és menny összecsendült, a puszta népe: emberek,
állatok mind odasereglettek és köszöntötték a kisdedet, Isten csöppnyi
Gyermekét.