''Kovács Andrásď0:
''LÁTTAM AZ URAT: ÉL!
(Forrás: Aranyág, Katolikus gyermekújság, 1993. április, 5. o.)
Mikor Jézus testét nagypénteken levették a keresztről, egy sziklába vájt
barlangsírba temették. A főtanács őrséget rendelt a sírhoz, attól tartva,
hogy az apostolok ellopják az Úr testét, s így azt a látszatot keltik,
mintha valóra vált volna Jézus feltámadásáról szóló jövendölése.
A szombati őrségváltás után négy katonát állítottak a sír mellé. A sír
mellett álldogáló katonák Jézusról kezdtek beszélgetni.
- Vajon ki lehetett ez az ember, hogy ennyire félnek tőle? Meghalt és
mégis őriztetik? - tette fel a kérdést az első katona.
- Egy közönséges lázadó és csaló. Nagyonis megérdemli a sorsát -
válaszolta a második őr.
- Én úgy hallottam, vándortanító volt és állítólag nagyon szépen tudott
beszélni, de aztán megbolondult szegény és ez lett a veszte. Isten Fiának
tartotta magát. Furcsa egy ember volt, az igaz, kár érte. De hát ilyen az
élet: sorsát egyikünk sem kerülheti el - emlékezett rá a harmadik.
A negyedik katona csak szótlanul állt és nézett maga elé. Látszott,
gondolataiban máshol jár. Társai faggatni kezdték.
- Nohát, te mit szólsz? Neked mi a véleményed róla? Olyan fájdalmas arcot
vágsz, mintha atyád sírját őriznéd.
- Tudjátok - kezdte halkan -, én is így vélekedtem róla, ahogyan ti,
egészen tegnap délutánig. Nem hittem, amit tanítványai mondtak róla. Egy
közönséges csalónak tartottam, aki kihasználja népünk évezredes várakozását
és hamisan Messiásnak mondja magát. De, tudjátok, tegnap én is ott voltam a
Golgotán, közel a keresztjéhez. Láttam, ahogy szenvedett. Láttam, hogyan
vigasztalt másokat, miközben haldokolt. Mielőtt meghalt, Istent Atyjának
szólította. Amikor kilehelte lelkét, sötétség borított mindent. Akkor
félelem járta át a lelkem: Mi van, ha mégis neki volt igaza, s mi ráfogtuk,
hogy csaló? Mi van, ha tényleg Isten Fia volt, és mi megöltük. Belegondolni
is szörnyű: Isten Messiásként a Fiát küldte és mi megfeszítettük!
- Ne bánkódj, pajtás! Felesleges az aggodalmad! Ha valóban az lett volna,
kinek magát mondta, gondolod, hogy Isten szótlanul végignézi, hogyan ölik
meg Fiát az emberek? - vigasztalta egyik társa.
- Igen. Lehet, hogy igazad van, de én mégsem tudom elfelejteni az arcát.
Azt a véres, tövises arcot. Valami különösen tiszta fény volt a szemében.
Igen, a tekintete szomorú volt és könnyes, de nem olyan, mintha testi
fájdalom gyötörné. Aggódott, de nem magaért. Azóta is egyre csak őt látom,
azt az arcot.
A katonák többet nem nagyon beszéltek. Lassan beköszöntött az éjszaka,
csendben álltak mind a négyen. Különös gondolatok jártak mindegyikük
fejében. Fázósan húzták össze magukat s várták a hajnalt, hogy végre
elfelejthessék ezt az egész különös dolgot.
Hajnalfelé langyos, lágy szél támadt, és az égből váratlanul mennyei
fényesség áradt a sziklákra. A sír záróköve magától elhengerült. A katonák
döbbenten álltak. A vakító fénytől semmit sem láthattak. Mikor magukhoz
tértek az ámulatból, fegyvereiket eldobálva menekülni kezdtek.
Csak a negyedik katona nem tudott mozdulni, úgy állt, mintha odaszögezték
volna. Jézus dicsőséges fénybe öltözve, angylok kíséretében megjelent a sír
bejáratánál.
A katona térdre rogyott. Száját nem bírta kinyitni, pedig szeretett volna
szólni. Szerette volna elmondani mindazt, amin gondolkodott... Szeretett
volna bocsánatot kérni. Jézus mosolyogva megérintette:
- Ne félj, én meghaltam érted is. A te bűneidért is szenvedtem!
Jézus fényessége kiáradt a sírból és mindent betöltött. A katona csak
ámult. A sziklák között gyönyörű virágok nyíltak, a madarak pedig csodálatos
dalba kezdtek. S hogy nem álom volt, arról tanúskodott az elhengerített kő
és az üres sír. A hitetlenség sötét fátyla lehullott a szeméről. Érezte:
abból a nagy fényességből valami kis lángocska már pislákol az ő szívében
is. Örömét belekiabálta a legragyogóbb, legszebb hajnalba:
- Láttam az Urat! Megbocsájtott nekem is, aki ellensége voltam.
Feltámadt! Él! Alleluja!