''Kovács Andrásď0:
''NAGYAPA CSILLAGA
Korán jött az őszi alkonyat. Mire nagyapa kifogta kocsija elől a lovakat
és lecsutakolva az istállóba vezette őket, szinte teljesen sötét lett.
Unokája, Ferkó, már ott türelmetlenkedett az istálló ajtajában. Szép
csillagos este volt. Ilyenkor mindig csillaglesre indult nagyapa és unokája.
Különös örömet jelentett számukra a csillagok nézése.
- Mondd csak, nagyapa, tényleg igaz, amit a múltkor mondtál: minden
embernek van külön, saját csillaga?
- De még mennyire - válaszolt hamiskás mosollyal nagyapa -, ám csak annak
a csillaga ragyog oly fényesen ott fenn az égen, aki itt a földön is sugárzó
életet élt, és fényt árasztott maga körül.
- Fényt árasztani? Úgy mint a szentjánosbogarak? - csodálkozott az unoka.
- Nem egészen. Az ember tettei által válhat sugárzóvá, azzal, hogy
másokat is hasonló cselekedetekre ösztönöz. Tudod, Ferkó, csillagnak lenni
az Isten egén, ez a legnagyszerűbb dolog ezen a teremtett világon. A
csillagok nappal magukba szívják a nap fényét, melegét, hogy aztán éjszaka
kicsiny mécsesekként mindet a földre szórják. Tulajdonképpen nekünk,
embereknek is hasonló a dolgunk: Isten fényét felragyogtatni földi életünk
során.
Míg nagyapa beszélt, tekintete izzott, mint a parázs, mintha két fénylő
csillag ült volna szemében. Aztán hirtelen elhallgatott - most egész másra
gondolt -, megfogta unokája kezét és csendesen csak ennyit mondott:
- Gyere, induljunk, hideg már az este.
Már jó ideje egyre rövidebbek lettek ezek az esti séták. Valahányszor
Ferkó ezt megjegyezte, a válasz mindig így hangzott:
- Hiába, egyre fáradtabbak a lovak, már nem úgy húzzák a kocsit, mint
régen.
Egyszer aztán nagyapa szokatlanul korán jött haza. Még a lovak
csutakolása is elmaradt, pedig erre Ferkó emlékezete óta nem volt példa. Az
alkony nagyapát már az ágyban találta. Arca lázban égett, szemei fényesen
ragyogtak. Hamarosan megérkezett az orvos is, őt követte a tisztelendő úr.
Nagyanya gyertyát gyújtott, mindenki csendben suttogott. Amikor a
tisztelendő úr is elment, Ferkó észrevétlenül besurrant a szobába és az ágy
szélére telepedett.
- Nagyapa, mi lesz a csillagokkal?
- Én már csak egy karnyújtásnyira vagyok tőlük. De hadd lám, tudod-e még,
hogy mi a csillag dolga? - kérdezte suttogó hangon nagyapa.
- Hogy magába szívja a nap fényét és éjszaka a földre szórja.
- És az emberé?
- Hogy Isten szeretetét szívja magába, és mint égen a csillag, itt a
földön mások felé sugározza.
- Úgy van. Látom, jól megtanultad. Ne feledd sohasem! Minden ember Isten
csillaga. Úgy élj itt a földön, hogy egyszer majd az örökkévalóság egén
ragyoghass - hangzott nagyapa utolsó tanítása a csíllagokról.
Azzal lehunyta szemét és elaludt. Hajnalban már nem kelt fel, hogy friss
abrakot tegyen lovai elé, s közben megbámulja a csillagokat. Csak aludt,
aludt... végtelen álomba merülten; csendben, békén, csillagmosollyal az
arcán.
Ferkó szívén átsuhant a keserű fájdalom. Hosszú hetekig nem találta
helyét. De aztán újra eszébe jutottak a csillagok és nagyapa szavai. Most
már az ő csillaga is ott fenn ragyog, a földről égi pályára lépve.
Felnézett a csillagos égboltra. Néhány pillanatig kétségbeesetten
keresgélt, már-már sírásra görbülő szájjal. Egyszer csak meglelte, amit
keresett. Rátalált nagyapa csillagára, közvetlenül a Göncölszekér felett:
ott ült a bakon, ostorral kezében...