''Kovács Andrásď0:
''BERNÁT DICSŐSÉGE
Távol a falutól, lent a folyóparton állt egy összetákolt, gallyakkal
megtámogatott, düledező kunyhó. Lakóját a falubéliek csak bolond Bernátnak
nevezték, noha erre a névre okot igazából sohasem adott. Különcnek
tartották, mert egyedül élt. Magányában csak egy valaki osztozott: hűséges
kutyája.
Hajdanában kóbor eb volt, akit a faluból elüldöztek. Étlen, szomjan
kószált a mezőn, amikor Bernát ráakadt. A szerencsétlen állat egyik lábát
csak húzta maga után. Bottal törhették el gonosz emberek. Talán. Ettől
kedvelte meg annyira Bernát, ugyanis gyermekkorától kezdve ő is bicegve
járt. Azóta jóban-rosszban összetartottak már több esztendeje. Ha Bernát
nagy ritkán bement a faluba, kutyája ott poroszkált mellette. Egy pillanatra
sem hagyta el gazdáját.
Mikor alakja feltűnt az úton már messziről felismerték, hatalmas csődület
támadt körülötte és elkezdődött a gúnyolódás:
- Nézzétek a félkegyelműt!
- Micsoda pompás kísérőd akadt!
- Nézzétek, úgy jár mint egy király... - hahotáztak az emberek.
Ilyenkor Bernát csendesen megszaporázta lépteit és ahogy csak tudott,
sietett ki a faluból. Az úton még sokáig követték, a gyerekek nyelvüket
kiöltve csúfolták, gyakran kövekkel is dobálták.
A suhancok bandavezére, Márió, már régóta mesterkedett azon, hogy
alaposan megtréfálja a "Félkegyelmüt". Mikor észrevette, hogy mennyire
ragaszkodik kutyájához, rögtön megfogalmazódott fejében a terv:
- Láttátok Bernát korcs kutyáját? Ugye milyen csúnya állat? Pusztítsuk
el! - adta ki a jelszót. A gyerekek, jó tréfát remélve csatlakoztak hozzá.
Ettől kezdve keresték a kedvező alkalmat.
Kitalálták, hogy a folyó legmélyebb, legörvénylőbb szakaszának partjáról
fogják Bernát kutyáját a vízbe lökni. Minden készen állott, csak azt nem
tudták, hogyan csalogassák vízközelbe az állatot.
Aztán elérkezett a nagy pillanat. Kilopakodtak a kunyhó közelébe. Márió
előhúzott a zsebéből egy jókora füstölt kolbász darabot, madzagra kötötte és
a kutya előtt a part irányába húzta. A gyanútlan eb elindult a csali után. A
folyó parton a vad örvénylő víz láttán a többiek megtorpantak.
- Márió, itt mégsem kellene a kutyát vízbe lökni. Itt túl veszélyes,
könnyen belefúlhat.
- Mi az fiúk, féltek? Akkor menjetek haza! - hangzott a válasz. Azzal egy
hirtelen mozdulattal vízbe lökte a békésen falatozó állatot. A szerencsétlen
kutya nyüszítve próbált menekülni, de hiába. A fiúk ijedt arccal nézték.
Csak Márió bámulta arcán önelégült mosollyal az állat küzdelmét.
Közelebb lépett a parthoz, hogy jobban lássa a kutya erőlködését. De
ekkor hirtelen megcsúszott a nedves talajon. Hiába próbált megkapaszkodni, a
parti fűcsomók kicsúsztak ujjai közül, belezuhant a vízbe. Társai rémülten
futottak a falu felé. A szerencsétlenül járt fiú pedig eszeveszettül kiabált
a hullámok közül.
A nagy kiáltozásra előjött kunyhójából Bernát is. Kutyáját nem látva,
rosszat sejtve a hang irányába indult. Iszonyú látvány fogadta, amikor
megpillantotta hűséges társát a habok között vergődni, kutyájától nem messze
pedig egyik leggonoszabb csúfolóját, Máriót fedezte fel, aki szintén
életveszélyben volt.
"Menteni!" - volt az első gondolata. Másodpercek tört része alatt
fogalmazódott meg benne: "Menteni. De kit? Én csak egyiket tudom
megmenteni." Hűséges kis kutyájára nézett, legigazibb társára, aztán a
fiúra, aki otromba tréfák sorozatával próbálta még nevetségesebbé tenni.
Iszonyúan nehéz helyzetben volt, de döntenie kellett. Fogát összeszorítva,
határozott, gyors mozdulattal a hullámok közé ugrott. Keserves küzdelem
kezdődött...
Mire a falubeliek kiértek, a fiú már a parton volt, mellette pedig
kimerülten Bernát. Fájdalmasan egyedül érezte magát, üresen nézett az
örvénylő vízre. Az emberek döbbenten nézték. Egy könnycsepp gördült végig az
arcán. Ebből megértették: kutyáját már nem tudta megmenteni.
Ettől a naptól kezdve megszűnt a gúnyolódások és rosszalló tekintetek
sorozata. A faluban mindenki tisztelettel nézett Bernátra, s ha feltűnt
bicegő alakja, már messziről, előre köszöntek neki.