2. A szabadidő eltöltése, szórakozási módok; női sportok
A szabadidő eltöltéséről, a korabeli nők szórakozási formáiról
világszerte számos forrás található. A századvég polgári és főúri
családjaiban élő nők kirándulásokkal, bálozással, színházlátogatással,
olvasással, sportolással, hímzéssel, zenéléssel töltötték ki szabadidejüket.
Általánosságokban nehéz megállapításokat tennünk, hiszen a naplókból inkább
egyes nők életvitele bontakozik ki, az illemtankönyvek és újságok pedig csak
egy-egy szűkebb réteg vagy korosztály asszonyairól írtak. A századvégre a
városlakó munkás- és cselédlányok is kialakították saját szórakozási
szokásaikat és színtereiket - általában jól elkülönülve a gazdagabb
rétegektől.
Az utazás, a kirándulás, a séta volt az egyik kedvenc időtöltése a
korabeli nőknek a források szerint. A kevésbé tehetősek településük divatos
főutcáján vagy erdőjében, parkjában sétáltak, a gazdagabbak pedig nagyobb
(külföldi) utazásokat tettek. Ehhez persze hozzájárult Magyarországon is a
gőzhajózás, a vasút és a városi tömegközlekedés nagyarányú fejlődése. Nagy
Ivánné, akinek 1883 és 1895 között írt naplója ránk maradt, bejegyzései
szerint nagyon sokat utazott férjével és rokonaival együtt. Gyakorta mentek
Verőcéről hajóval Pestre, Bécsbe. Kirándulásokat tettek a Felvidékre,
Esztergomba, Vácra, Balassagyarmatra, híres fürdőhelyekre. Naplójának néhány
sora tanúskodik arról, mit csináltak egyes helyeken:
"... 1887. ápr. 2. Voltunk a Somossy Orpheumba a törpéket
megnézni, mind igen csinos kis teremtések voltak - de bizony, azt
elég egyszer megnézni. 3. jöttünk haza. (...) 1887. máj. 27. ...
megnéztük a krasznahorkai várat s láttuk Serédi Sofia holttestét
üveg koporsóba, és ebédeltünk Váralján Erdősi igazgatónál. (...)
1888. jún. 5. mentünk Váczra... és Iván Pestre ment és délután
vissza jött a hajón s miis mentünk a hugommal Esztergomba - a hol
igen rossz éjszakám volt - 6-a meg-néztük a nagy templomot a
primási kincstárt, palotát, képtárt és kupolát - délután haza
jöttünk vasuton Verőczéig." [17]
Bár a naplóból kiolvasható, hogy szerzőjének nem voltak anyagi gondjai,
mégis ő maga nézett a gazdaság dolgai után. Figyelemmel kísérte a tehenek,
lovak szaporodását, ő maga ültette meg a kotlósokat, fát hozatott és
vágatott, vaskályhát és egyéb dolgokat vásárolt. Mindennapi munkái mellett
pedig vendégeket fogadott, bálokba járt, a bécsi Praterban mulatott. Rá
valószínűleg illett Beniczky korabeli véleménye, mely szerint az utazás
"a legnagyobb szellemi élvezetek egyike azok számára, kik
értelemmel bírnak a természet szépségeinek felfogására." [18]
A szaporodó utazgatások, az átalakuló városi közlekedés miatt egyesek
aggodalmukat fejezték ki az újságok és illemtankönyvek hasábjain, attól
féltek, hogy az utcán sétálgató vagy nyilvános járműveken utazó lányok, nők
erkölcsei megromlanak. Különösen azt tartották többen felháborítónak, hogy
más országokban kezdtek a lányok, nők egyedül (kíséret, felügyelet nélkül)
járni. A "Magyar Háziasszony" című lapban például 1882-ben azt írták, hogy
bár az USA-ból a szabadelvűség beszivárgott Európába, azért nem volna jó, ha
Magyarországon is (miként Angliában) egyedül járkálnának a lányok. Így
érvelt az újságíró:
"Nálunk nincs szüksége a lánynak arra az önállóságra, melyet
amerikai nővérei igénybe vesznek...",
és hozzátette még, hogy ez különben is veszélyes, mert a magányos nőt
inzultálhatják, meg aztán a magyar nők természete is ellenáll ennek a
liberális szokásnak. [19] A századfordulóra azonban sok minden megváltozott,
a szaporodó fürdőhelyeken, strandokon lazultak a szigorú viselkedési
szabályok. Trencséntepliczre, Pöstyénbe vagy a Balatonhoz a nők akár egyedül
is elutazhattak egy kis "vízkúrára"...
A séta, kirándulás mellett a mozgásnak más formái is elterjedtek: a
"Vasárnapi Újság" 1880-ban kuriózumként közölte a francia hölgyek körében
akkoriban terjedő időtöltést, a vadászatot. [20] A legtöbb sportág esetében,
mely a nők körében elterjedt, a közvélemény (főként a férfiak) eleinte
rosszallásukat fejezték ki. A nőknek ezért szinte minden egyes sportág és
mozgásforma esetében meg kellett vívniuk a maguk "emancipációs küzdelmét",
ugyanúgy, mit az élet más területein, a jogban vagy a gazdaságban. A
"Vasárnapi Újságban" például egy férfi még 1909-ben is gúnyolódva és
lekicsinylően szólt a női vadászokról, akiknek szerinte még elnevezést sem
lehet találni, olyannyira alkalmatlanok eme "sport" művelésére. Szerinte a
nők hiába vadászgatnak, mert nem értenek az effélékhez; soha nem tudnak
csendben maradni; nincs bennük szenvedély; alkalmazkodásra hajlóak; csak a
fess vadászruha érdekli őket; nem mennek el egyedül vadászni; azt sem bánják
végeredményben, ha elmarad a vadászat. [21]
A vadászathoz hasonlóan a nők által művelt biciglizés, teniszezés, úszás,
a vívás és a tornagyakorlatok társadalmi szintű elfogadása is lassú folyamat
volt; általában a századvégig váratott magára. E sportágak művelésének
természetesen a ruhadivat is jelentős korlátokat szabott. A fűzők, abroncsos
és turnűrös szoknyák, a több méternyi kelmét tartalmazó ruhaköltemények
eltűnése és egyszerűsödése tette csak lehetővé a női test szabad mozgását.
A korcsolyázás az egyik első olyan sporttevékenység volt, amely a magyar
társasági életben már az 1870-es évekre polgárjogot nyert. A sporttörténeti
szakkönyvek az európai korcsolyázás kezdeteit a XIII-XIV. századra teszik,
amikor is a németalföldi lakosság sportolás vagy téli közlekedés céljából
lábára csont, majd később vas és fa kombinációjával készült korcsolyát
kötött. [22] Magyarországon egészen az 1860-as évekig a korcsolyázás nem
volt divatos sportág, a nők körében pedig különösen nem. Az 1860-as évek
végén - vélhetőleg a bécsi korcsolyázó-egyesület megszervezésének hírére - a
magyar fővárosban is szervezkedni kezdett néhány fiatalember, hogy e
sportágat meghonosítsa, elterjessze magyar földön (azaz jégen) is. [23]
A nők és ifjú leányok számára eleinte kifejezetten károsnak vélték eme
testmozgás elsajátítását és gyakorlását. Persze, nem a korcsolyázó-egyesület
alapítói, hanem egyes nevelők, akik úgy gondolták, hogy a leányok letérnek
az erény útjáról, ha lábukra korcsolyát csatolnak. Voltak orvosok is, akik
azt harsogták, hogy a fiatal női szervezetnek árt a korcsolyázás, meghűlés
és egyéb betegségek okozója lehet e sport, vagyis az egészségre ártalmas,
ezért lányok számára kerülendő szórakozás. [24]
A városligeti tavon azonban "megtört a jég", egyre többen és többen
merészkedtek a befagyott víztükörre. A korabeli újságok tudósításai szerint
Eötvös József bárónak és két leánykájának is szerepe volt abban, hogy más
nők is korcsolyát csatoltak: a miniszter és gyermekei ugyanis jó példával
jártak elől, gyakorta látogatták a jégpályát. Eleinte a példa és a
kiváncsiság inkább a férjes asszonyokat vonzotta a jégre, főként az
arisztokrata hölgyek köréből. 1872-ben viszont a "Vasárnapi Újság" egyik
száma már arról számolt be, hogy a korcsolyasport a nők körében teljesen
elterjedt. Az újságíró szerint valószínűleg azért, mert ez a mozgásforma
könnyű és kellemes időtöltés. [25]
Emellett biztosan több dolog is szerepet játszott abban, hogy a nők egyre
nagyobb számban keresték fel a jégpályákat. Egyrészt az egyesületek, pályák
fejlődése, kiépülése, a korcsolya tökéletesedése (a Halifax-rendszerű
fémkorcsolyát felváltotta a vékony pengéjű acélkorcsolya), és a műjéggyártás
korszerűsítése. [26] A korcsolyázás külön ruhadivatot hívott életre. Az
újságokban a korcsolyasporttal összefüggő írások tetemes részét teszik ki
azok a rajzos tudósítások, melyeket a női olvasók számára írtak a párizsi,
bécsi és pesti korcsolyázóruhákról. Türelmetlen hölgyek követeltek újabb és
újabb modelleket az újságoktól, melyek olvasói levelekre válaszolva
vadonatúj ruhák rajzait közölték. [27] Még a századvégen is gyakorta
olvashatunk efféle híradásokat az újságokban, és az Ignotus által írt
levelekből még 1893-ban is kiolvasható, hogy a jégpálya megnyitására külön
toilettet csináltattak az asszonyok, az "Emmához" hasonló polgárfeleségek
is. [28]
A nők számára a korcsolyázás több volt, mint holmi sport. A fiatal lányok
a jégpályán találkoztak hódolóikkal, a férjes asszonyok számára a jégpálya a
társasági élet és a "divatbemutató" egyik színtere volt a múlt század végén.
A századvég Magyarországán feltűnt az új sportág, a kerékpározás, melynek
hívei ugyanolyan akadályokkal kellett, hogy megküzdjenek, mint 20-25 évvel
azelőtt a korcsolyázás hódolói. A férfiak körében a kerékpározás hamar
elterjedt, ám nők számára ezt veszedelmes, az illemmel összeegyeztethetetlen
sportnak tartották. Több ellenző úgy vélte, hogy a nők csak azért akarnak
kerékpározni, hogy lobogó ruháikat mutogassák és gavallérokat szerezzenek.
"A Kerékpáros Hölgyek Lapja", mely a Pécsen szerkesztett "Kerékpár-Sport"
című kétheti újság melléklete volt 1897-től, egyik számában azt ajánlotta,
hogy a hölgyek inkább biciglizzenek "egyelőre" szoknyában, mivel a nadrágot
sokan nem nézik jó szemmel. Ám annyit megengedhetőnek tartottak az újság
készítői, hogy a szoknya
"a rendesnél 8-10 cm-rel rövidebb legyen, szélessége 3 méternél
több ne legyen",
és sapka helyett szalmakalapot hordjanak a sportos hölgyek. [29] Jellemző
azonban, hogy még e szaklap írói sem haboztak a kerékpározó hölgyek elleni
gúnyt illetően. Több cikkben is arra utaltak, hogy a sportos hölgyek csak
férjre vadásznak, és nem a testmozgás érdekli őket. Erre utaltak például az
ilyesfajta viccek:
"Czéltalan:
Kerékpáros: - Kisasszony pompásan kerékpározik. Ugyan, miért
nem lép be egyletünk tagjai közé?
Hölgy: - Miért lépjek be, hiszen valamennyien nősek." [30]
Mások azt emelték ki, hogy a kerékpározás káros az egészségre, illetve
arra figyelmeztettek, hogy a leányok nagy veszélyben vannak a kerékpáron,
hiszen nem tudja őket elkísérni az anyjuk vagy a gardedámjuk. Több cikk
alapján jól látható, hogy főleg a férjes asszonyok kerékpározását
helyeselték (persze, abban az esetben, ha házastársuk is kerekezett...) [31]
Akadtak azonban néhányan, akik megértően és támogatólag viselkedtek a sokak
által csak hóbortnak tartott kerékpározó hölgyekkel szemben. Például az a
Herendi H. Artúr nevű alkalmi rímfaragó, aki egy hosszas költeményét e
sorokkal kezdte:
"Kerékpár most a szivek mozgatója,
Azon oldódik minden probléma.
Azért talán oly lelkes hódolói:
Asszony, leány, anyós és nagymama." [32]
A franciáktól és angoloktól átvett sport a századfordulóra már számos
követőre talált a magyar hölgyek körében is, ám nem ez volt az utolsó olyan
sportág, amely műveléséhez a nőknek ki kellett vívniuk maguknak a jogot.
A tornázás is a franciáktól "terjedt", és nagyon lassan hódított tért
Magyarországon, nem csak a leányiskolákban, annak dacára, hogy a korabeli
nevelésügyi lapok (pl. Néptanítók Lapja, a Nemzeti Nőnevelés stb.) és
nevelési szakkönyvek rendszeresen foglalkoztak e témával. A testneveléshez
azonban alkalmas sportterek és tornatermek kellettek, ezek pedig - a
tanfelügyelői jelentések szerint - az 1870-es 90-es évek között még jórészt
hiányoztak. A századelőről már számos olyan pillanatfelvétel maradt ránk,
melyek tornázó kisleányokat mutattak be a a korabeli újságolvasóknak.
Például egy 1909-es cikkben, mely egy budapesti vívó- és tornaiskolát
mutatott be, kisleányokat láthatunk fiúkkal együtt tornázni. Az
újságíró szerint ez javára válik a lánykák testi fejlődésének,
mozgásalakulásának. [33] A lap egy másik cikkében ugyanebben az évben a
fővárosi Szent Angelina görög-keleti szerb leánynevelő intézetet mutatták
be, ahol a növendékek svéd tornatanárnő vezetésével edzették testüket. A
képeken matrózruhás leányok kapaszkodnak a bordásfalakon (!), és botos
gyakorlatokat mutatnak be. [34]
A mozgásnak egy másik formáját jelentette a tánc, mely a nők és lányok
szabadidejének egyik érdekes színfoltja volt. A farsangi szezonban rendezett
bálok, az egész éven át látogatott táncestélyek és tánciskolák a társasági
élet és az illemtanulás fontos színterei voltak. Még - az egyébként kissé
maradian gondolkodó - Beniczky Irma is ajánlotta egyik korai könyvében a
táncot, de kiemelve, hogy nem fűzőben és szűk cipőben illik járni. [35] A
táncoló hölgyek azonban még a századvégen is gyakorta fűzővel ügyeltek
alakjukra, mely ruhadarab akkorra már szélesebb körben a gúny tárgyát
képezte. A Veréb Jankó című pécsi vicclapban például ez az anekdota jelent
meg:
"Tánczközben
- Nemde uram, ön is tagja a pécsi atletikai klubnak?
- Honnan sejti ezt nagysád?
- Nagyon erősen tud szoritani.
- Óh bár én szoritanám; de azt tartom, hogy más atléta szoritja
kegyedet.
- Más atléta? Miféle más atléta?
- No ne jőjjön mindjárt zavarba. A derékfűző." [36]
A bálozás, a táncvigalmak, az ezekkel járó "felhajtások" és
előkészületek, valamint a tetemes anyagi kiadások gyakorta arra ösztönözték
a férfi újságírókat, hogy a bálozó nőket nevetségessé tegyék. 1879-ben a
"Vasárnapi Újság"-ban például egy "boldogtalan apa" tollából származó
gúnyos, jó humorral megírt cikk jelent meg a bálokról. Szerinte a mulatság
semmi jót nem hoz a leányoknak és nőknek, hiszen egész éjjel ugrálhatnak,
szétbomlik a frizurájuk, elszakad a ruhájuk, cipőjük, ráadásul
kényelmetlenek is ezen öltözékek, bál után pedig nem lehet kocsit kapni, és
a nagy mulatozást másnap fejfájás követi. [37] (Hogy mennyire nem túlzott az
"apa", azt jól mutatják azok a kiállítási tárgyak - széttaposott
selyemcipellők, szoros míderek és elszakadt ruhák -, melyek az Országos
Széchényi Könyvtár kiállításán szerepeltek.) [38] Számos foglalkozási
csoportnak, társadalmi rétegnek megvoltak a saját báljai, erre jól utalnak a
korabeli újsághíreken és meghívókon kívül a táncrendek formái, pl.:
jogászbálon "paragrafusjel" alakú, gyógyszerészeknek patikamérleg stb.
dukált. Mint F. Dózsa Katalin írja, a farsangi bálok egyaránt fontosak
voltak vidéken és Pesten.
"Az évad a legtekintélyesebbnek tartott jogászbállal kezdődött.
Utána következett a technikus-, a Magyar Gazdasszonyok Egyesülete,
a Nőképző Egylet, a protestáns, a medikus-, a bölcsőde- és mentőbál
- általában mindegyik jótékony célú volt. 1873-ban rendezték meg az
első athléta-, a XX. század elejétől pedig az igen elegáns
Széchényi- és Izabella-bálokat. A legelőkelőbb az időnként
Budapesten is megtartott udvari bál volt. A farsangot a kissé
bohém, jelmezes művészbál zárta." [39]
Látható tehát, hogy több bált is női szervezetek rendeztek, és a bevételeket
jótékonyságra fordították.
A lányok 14-15 éves korukban kerültek először bálba, és férjhezmenetelük
után bálanyák lehettek (azaz egy-egy bál fővédnökei). Az "Új Idők"-ben egy
újságíró humoros formában számolt be egy bálanya napirendjéről, akinek
tengernyi elfoglaltsága ellenére a legfőbb gondja, hogy leányát jól férjhez
adja, és legszentebb kötelessége, hogy e leányt mindenütt állandóan szemmel
tartsa. [40] Kisleányairól a fentebb már idézett "boldogtalan apa" ezt írta:
"Miczike... tizenöt (éves). Ez már inkább chloroformot szagol
be, semhogy itthon maradna, s Muczika, a ki még csak tizenkét
tavaszt látott, világfájdalmat érez, hogy itthon kell maradnia,
keservesen panaszolja, hogy milyen boldogtalan egy lény ő, s készül
kolostorba." [41]
Nagymama korú hölgyek is jártak bálokba, erről vall például az "Új Idők"
egyik írása, amelyben báli legyezők beszélgetnek. [42]
Nem csupán a farsangi szezonban rendeztek mulatságokat; különböző
jótékonysági estek, táncünnepélyek egész évben voltak, gyakran éppen egy-egy
helyi nőegyesület szervezte és rendezte ezeket. 1893-ban például a Pécsi
Jótékonysági Nőegylet szervezett egy kocsi-virágkorzót, melynek teljes
programja és lefolyása ránk maradt a korabeli sajtótermékek lapjain. A
rendezvényen a város közép- és felsőbb rétegéhez tartozó családok vettek
részt, de szemlélője volt a kocsifogatoknak és egyéb látványosságoknak a
város apraja-nagyja. Az eseményt lövésekkel nyitották, és a díszes fogatok a
Széchenyi térről vonultak fel a Tettyére. Ott hagyományos szórakozási
formákkal mulattatták az összegyűlteket, volt céllövészet, léggömberegetés,
kifli-evés-verseny, zsákbanfutás és karikadobálás, este pedig természetesen
bál. Az est fénypontja azonban az akkori kor legnagyobb szenzációja volt: 8
"villamos ívlámpával" kivilágították az esti Tettyét, mely látványosság a
források szerint sok nézőt vonzott. [43]
A társasági élet és művelődés színterei voltak még a színházak, a
hangversenytermek. Sok nő vett részt különböző egyletek, társaságok
életében. Somogyi így írt erről gúnyos hangnemben:
"Ebéd után (a nő) részt vesz egy nő-egylet - mert egy ilyennek
szinte választmányi tagja, ha nem elnöknője - választmányának
ülésében. Az ülésben köztetszésben részesülő beszédet tart a
gazdasszonyi teendők fontosságáról, az anyagi jóllét emeléséről,
vagy a cselédek megjutalmazásáról. Az ülés után meglátogatja egyik
vagy másik barátnéját, hol már több rokon lelket együtt talál. Itt
egy-egy csésze kávé vagy csokoládé mellett, alapos megbeszélés
tárgyát képezik: a cselédek rosszasága, a férfiak zsarnoksága s
több efféle." [44]
A század utolsó éveiben Európa több városában női klubok és kaszinók
nyíltak. Egyik korabeli forrás szerint az első ilyen intézményt - régi
szalonok hagyományaiból merítve - 1897-ben nyitották Párizsban, ahová csak 2
nő társaságában léphetett be férfi. Az Igric álnév mögé rejtőzött újságíró
úgy vélte, ezen intézmény azért jött létre, hogy a nők
"megbeszéljék a módokat arra, hogyan küzdjék ki a női nem rég
elkobzott jogait." [45]
Más adat szerint Anglia volt a legelső női klubnak a hazája, Zsoldos Benő
újságíró cikke szerint már 1884-ben létezett Londonban az Alexandra Club,
melynek minden brit "urinő" tagja lehetett, ha udvarképes volt. 1892-ben
pedig ugyancsak az angol fővárosban jött létre a Pioneer női klub, és a női
írónők klubja. [46] 1899-ben Szontagh Emil azt írta, hogy 22 női társas kör
van Londonban, közel hetvenezer taggal. [47] A századforduló táján a magyar
főváros lapjaiban is többen szóltak a női klubokról, a férfi újságírók
tagadták ennek létjogosultságát. Páran kifejtették, hogy a magyar nőnek
otthon jobb, nem kell "nők klubja". Néhányan leírták azt a női időtöltést,
mely szintén szemet szúrt a férfiaknak: a kávéházak látogatását. A délutáni
órákban a kávéházakban uzsonnázó, kávézgató hölgyeket bűnösnek vélték, azt
írták róluk, hogy miközben pletykálkodnak, elhanyagolják a családjukat, a
háztartást. [48] Az "Élet" című lapban egy V. S. monogram mögé rejtőző
szerző azt írta, hogy sürgető szükség van a női klubokra a kávéházi
unaloműzés helyett, mert a nők minél nagyobb önállósítása ezt megköveteli.
[49] Egy másik újságíró is azt írta, hogy érthető az, ha a nők a
kávéházakban töltik idejüket, hiszen a középosztálybeli nők nem tudják
megvenni a könyveket és képes magazinokat, divatlapokat, a New York, Fiume
és Múzeum kávéházakban pedig mindezek a rendelkezésükre állnak. Ő azt
javasolta, hogy az egyesületek vagy magánszemélyek alapítsanak könyvtárakat,
vagy olyan klubokat, ahol uzsonnát is felszolgálnak az olvasnivaló
mellé. [50]
A nők szabadidős elfoglaltságai mellé tehát a századvégre általánosan
felzárkózott az olvasás. Mint a történelem során oly gyakran, a neves és
kevésbé ismert személyiségek megpróbáltak tanácsokat adni a fiatal lányoknak
és nőknek azzal kapcsolatosan, hogy mit is olvassanak. Az iskolai és
népkönyvtárak szervezése vidéken is lehetőséget nyújtott a művelődésre, a
növekvő könyv- és lapkiadás pedig szintén a megnövekedett igényeket,
illetve az iskoláztatás kiszélesedését, az analfabétizmus visszaszorulását
tükrözte. [51] Beniczky Irma már az 1870-es évek elején többször is
szomorúan állapította meg, hogy a nők csak a kölcsönkönyvtárak "kívül-belül
szennyes" műveit olvassák, szépirodalmi lapokat pedig csak akkor vesznek
kézbe, ha divatrésze is van. [52] A folyóiratokban közölt szépirodalmi művek
azonban gyakran nem voltak magasszintű, valódi művészi értékekkel bíró
alkotások, mint ahogyan azt már 1862-ben a Nővilág című lap is szóvátette,
és "emészthetetlen kotyvalék"-nak nevezte a megjelenő verseket és
novellákat. [53] Többen károsnak vélték azt, ha a nők válogatás nélkül
olvassák az eléjük kerülő műveket, "képzeletet izgató regényeket" [54],
ezért javasoltak olyan alkotásokat, melyeket valóban érzelem- és
értelemnemesítőnek gondoltak. Medve Imre például elsősorban a magyar írók és
költők műveit ajánlotta a hölgyek figyelmébe, Kazinczy, Kölcsey, Vörösmarty,
Petőfi, Eötvös József, Jókai, Fáy András és mások nevét emelte ki, a női
írók közül pedig Jósika Júlia, Karacs Teréz, Vahot Sándorné, Ferenczy Teréz
és "Emília" nevét. [55] Láthatjuk tehát, hogy a század nem csupán a női
olvasók, hanem a női tollforgatók megjelenésének időszaka is volt. (Erről
tanúskodik a folyóiratokban megjelent, nőktől származó tetemes mennyiségű
írás is.)
Több könysorozat darabjait az alkotók és kiadók elsősorban nőknek
szánták, mint például a Vasárnapi könyvtár, az Ismerettár, a Közhasznú
Családi Könyvtár és a Magyar remekírók sorozat műveit. Ezek egyes példányait
a folyóiratokban is bemutatták, népszerűsítették.
A "Magyar Háziasszony" című lapban nem csak azt tették közzé, hogy mit
olvassanak a magyar nők, hanem azt is, hogy mit nem ajánlatos. A "francia
naturalisztikusok" műveit találták például károsnak, mert a nők
"nagyon meg találnák ismerni az életet ezernyi bajával, tömérdek
undokságával s visszariadnának a küzdelemtől, mely mindnyájunknak
közös rendeltetése." [56]
Sem a realitásokról, sem az ábrándokról szóló regényeket nem tartotta
megfelelő olvasmánynak e vezércikk írója, hiszen a franciák mellett a német
szentimentalisták műveit is károsnak tartotta, mert "balga ábrándokat"
meríthetnek belőlük a nők.
Jósika Júlia 1885-ben megjelent könyvében a legátfogóbban megfogalmazta,
hogy miért kell a művelt leányoknak olvasniuk. Szerinte ez a gondolkodásra
és önismeretre nevel, a műveltség megszerzésére szolgál. Ő a hagyományosan
felsorolt könyvek mellett ajánlotta az útleírásokat, a művészettörténeti és
világtörténeti műveket, sőt a természettudományos írásokat. A lapok közül
pedig a Vasárnapi Újságot. [57] Szomaházy István a "Magyar Lányok" című
lapban a századvégen hasonló műveket javasolt olvasnivalónak. Legalább napi
1 órát ajánlott olvasásra, és a külföldi könyveket - különösen a "francia
rémregényeket" - a magyar határokon kívülre akarta "hajigálni". [58] (Az
újság megjelenésekor a szerkesztő, Tutsek Anna, vezércikkében kifejtette,
hogy az a cél vezérli, hogy a magyar lányok kezébe olyan lap jusson, mely
kerüli az idegenszerűséget, és az igazi nemzeti szellem fogja áthatni minden
sorát [59] - Szomaházy is ennek szellemében írta cikkét.) A "Nemzeti
Nőnevelés" egyik 1910-es cikke szerint, melyben a polgári iskolák leányainak
olvasási szokásairól is szó esett, a szerző kiemelte az ifjúsági könyvtárak
szerepét. Konkrét helyszíneket is említett, ahol a lányok sokat olvastak: a
nagybányai iskolában például 18 mű elolvasása (legalábbis kikölcsönzése)
jutott egy lányra. [60] A szerző azonban felhívta az iskolák figyelmét, hogy
jobban válogassák meg, mit adnak a lányok kezébe.
A századfordulóra az olvasás, tánc, színház, séta, sporttevékenységek a
férfiak rosszallása ellenére széles körben elterjedtek a nők körében, mint a
szabadidő eltöltésének lehetséges módjai. Újabb szórakozási formák is
megjelentek, mint például a mozi, mely a szegény nők számára is elérhető
időtöltés volt. Míg egy-két évtizeddel korábban a nőknek nem illett idegen
férfiakkal érintkezniük, mindez a filmszínházak megjelenésével fellazult,
hiszen ott vadidegen férfiak és nő kerültek egymás mellé a sorokban
(jóllehet, az eltérő helyárak miatt a vagyoni alapú elkülönülés fennmaradt).
Ware, amerikai történész azt írta ezzel kapcsolatosan, hogy mindez
"szimbolizálta a szabadidő heteroszexuális orientációjának
növekedését." [61]
Ahogyan a munkahelyek és a világi iskolák többségében is megtörtént a
századfordulóra a "koedukált" együttlét bevezetése, a szórakozás színterein
is mindez lezajlott. Ahogyan a mozikban is, úgy a városok más helyszínein is
elkülönültek egymástól az embercsoportok - így a nők is -, mindenki a saját
társadalmi pozíciójának, családi helyzetének, szerepkörének megfelelő
helyekre járt.
Az indusztrializáció és urbanizáció, a gazdasági és társadalmi változások
tehát a századfordulóra lényegesen megváltoztatták az addigi uralkodó
ideológiákat, és a nők- elsősorban a városiak - számára kitágultak a
lehetőségek. A középosztálybeli nők főként szabadidejük növekedése és a
háztartásvezetésben kivívott önállóságuk miatt, a munkásnők pedig bérerejük
miatt részt kértek a közéletből, és nyilvános színterekre vágytak. A
mezőgazdaságból élő nők (családok) élete sokkal lassabban változott meg,
Magyarországon még a két világháború között is sok helyütt szinte érintetlen
volt a paraszti életforma.