3. Korabeli vélemények a női munkavállalásról
A sajtótermékek és más, nyomtatott művek alapján is megerősíthetjük, hogy
Magyarországon is hasonló folyamatok játszódtak le, mint Európa más
országaiban, és itt is sokféleképpen vélekedtek a munkát vállaló nőkről. A
források bőséges anyaga két jelentősebb csoportra osztható fel: egyrészt
olyan cikkek és könyvek jelentek meg, melyek korabeli véleményeket írtak le
a nők munkábaállásával, munkaképességével kapcsolatosan - pro és contra.
Másrészt - főleg a sajtóban közölt - rövid hírek és tudósítások emelhetőek
ki, melyek magyar vagy külföldi helyzetképet illetve egyedi eseteket
mutattak be.
Veres Pálné Beniczky Hermin legendássá vált írásában 1868-ban azt
fejtette ki, hogy a nőknek is joguk van a munkavégzéshez. Ezen
megállapítását arra alapozta, hogy a munka eredménye
"... a számtalan mechanikai felfedezések és gépek alkalmazása
mellett nem annyira a testi erőtől, mint inkább az értelemtől
függ." [34]
Ő tehát nem látta akadályát annak, hogy a nők munkába álljanak, sőt úgy
gondolta, hogy ezzel előmozdítják az állam jólétét. Ettől az időszaktól
kezdve számos más neves politikus és író megnyilatkozott a női munkával
kapcsolatosan. Többen próbálkoztak azzal, hogy "feltérképezzék", mely
munkakörök valóak a nőknek. (Mindez szorosan összefüggött a nő hivatásáról,
életszerepeiről szóló vitákkal, melyeket fentebb ismertettünk.)
Beniczky Irma is kifejtette véleményét e témáról. Ő úgy vélte, hogy mivel
a nők otthonukban számos munka alól felszabadultak - mivel az üzletekben és
vendéglőkben mindent készen beszerezhetnek -, vállalhatnak "külső" munkát. A
korábban otthon végzett munkák, mint például a faggyúgyertya-öntés, a
szappanfőzés, az ecet- és keményítő készítése, a nagy befőzések, a szövés és
varrás a századvégre jelentősen visszaszorultak. Beniczky az alábbi
munkalehetőségeket sorolta fel: nyomdai állások (fametszés, ötvösi, vésnöki
munkák), drágakövek csiszolása, fényképészet, optikai és természettudományos
eszközök készítése, pénztárosi és könyvviteli állás, cukrász-segéd és házi
cseléd posztja. [35] (Érdekes, hogy ezen foglalkozások többsége máig sem
vált "nőies" szakmává. Beniczky nyilván olyan munkaköröket próbált
kigondolni, amelyek fizikai erőfeszítést nem igényeltek, csak odafigyelést,
pontosságot és türelmet.)
Az 1871-től megjelent "Nők Lapja" - lévén, hogy a középosztályokhoz szólt
- az értelmiségi, tisztviselői pályák megnyitása mellett érvelt. [36] A
"Vasárnapi Újság" a dualizmus ideje alatt számtalanszor tudósított külföldi
nők munkavállalásáról, és kifejezetten támogatta a legkülönösebb igényeket
is. Már 1872-ben azt írta a lap, hogy
"ha megengedjük, hogy a nők az államban a legterhesebb,
legfontosabb funkciókat viselhessék, hogy fejedelmek, királyok
legyenek: miért ne engednők meg, hogy alkalmaztathassanak oly
állomásokon is, a hol sokkal kevesebb értelmiség követeltetik,
melyek sokkal kisebb felelősséggel járnak." [37]
A továbbiakban az USA példáját idézték, ahol akkoriban a néptanítók kb.
70%-a nő volt, és az államhivatalok viselésén kívül minden pálya nyitva állt
előttük. A cikk apropóját az szolgáltatta, hogy kinevezték az első női
békebírót is. A cikkíró azonban hozzátette, hogy a női munkakörök bővítése a
házasságok csökkenését fogja maga után vonni, hisz így a nők önállóbbak
lesznek. [38] A későbbi években többször utaltak még a lapban Amerikára,
például 1873-ban az USA-beli népszámlálási statisztikákból "csemegéztek" a
lap szerkesztői [39], máskor a női ügyvédekről, bankigazgatókról írtak [40].
Az 1870-es évektől egyre gyakrabban szóltak női orvosokról.
A magyarországi helyzetről is tudósított a lap, pl.: egy 1876-os
kimutatás adatait közölték, mely szerint akkor Magyarországon 171 távirdai
alkalmazott volt nő, a legtöbben a fővárosban (38-an). A cikkíró azonban
hozzátette, hogy e nők mindannyian rokonai a távirdákban dolgozó valamelyik
hivatalnoknak, és azt is, hogy egy-két kivételtől eltekintve, külön
termekben dolgoznak. [41] Az 1890-es években aztán majd Baross
Gábor minisztersége idején számos nő nyer alkalmazást a postáknál és
távirdáknál. [42]
Somogyi 1879-ben könyve "női életpályák"-ról szóló részében már
kifejezetten ajánlotta a távírónői és postamesternői munkakört. A nőkhöz
illőnek tartotta még a tanítónői és az orvosi pályát, bár számos "megkötést"
javasolt. A tanítónőknek az alábbi területeket:
a./ házi tanítóság;
b./ gyermekkert vezetése;
c./ női kézimunka-tanítás;
d./ népiskola első két osztálya;
e./ kivételes esetekben a közép- és felső leányosztályok vezetése.
Az orvosképzést azért tartotta fontosnak, mert szerinte sok nő szégyell
férfi orvoshoz menni, ám nem egyetemi képzést ajánlott a lányoknak, hanem
"popoláris" oktatási módot, amelyen valószínűleg a bábaképzéshez hasonló
dolgot értett. [43]
A "Nemzeti Nőnevelés" 1880-ban közölte Bánóczi József cikkét a nőkről. E
szerző azt írta, hogy mivel a társadalom jelentősen átalakult és az élet -
főként városon - nehezebbé vált, ezért szükséges a nők munkába állása.
Számukra valamennyi pályát meg kell nyitni, amihez csak kedvük
van. Mindenekelőtt azonban a tanítónők képzését és alkalmazását
szorgalmazta. [44] E témához szólt hozzá Liberting Gusztáv is, aki hasonlóan
vélekedett. [45]
Számos helyi lapban - melyek nem pedagógiai lapok voltak - szintén
jelentek meg cikkek erről a kérdésről. "A Pécsi Figyelő"-ben bizonyos
"- K -" például azt írta 1892-ben egy vezércikkben, hogy biztosan nem káros
az, ha az iskolákban tanítónőket is alkalmaznak, hiszen ezt több ezer példa
támasztja alá más országokban:
"Hiába csóválják fejüket a maradiság emberei, hiába mondják
képmutatóan: »mi lesz még ebből, ha ez így megy tovább?«",
a szerző úgy vélte, a tanítónői pálya ennek ellenére jó lehetőség a nők
számára. [46]
A Csáky Albinné által szerkesztett, fentebb már említett kötet széles
körből merített véleményeket a nők munkavállalásával kapcsolatosan is. Az
1895-ben megjelent könyvben Wekerle Sándorné például azt írta, hogy
bármilyen munkaterületeket foglalnak is el a nők, mindig tekintetbe kell
venniük, hogy legfőbb életterük mégis az otthon; a háztartás illetve a
család ellátása a legfőbb kötelességük. [47] Sebestyénné Stetina Ilona azt
javasolta, hogy minden nőt meg kellene tanítani hímezni, varrni,
kertészkedni, és dohánygyárak helyett fehérnemű-gyárakat és kertészeti
telepeket kell vidéken építeni. [48] Telkes Simonné is azt írta a "XX.
század Évájáról", hogy
"igen nagy hiba, ha a nők erővel ügyvédek, orvosok és
államintézők akarnak lenni, kalapot, nadrágot, csizmát hordani
..." [49]
Seltenreich Lőcsei Emma is úgy vélte, hogy a nevelőnői, ápolónői, postai,
kereskedői és távirdai állások valóak a nőknek, de az ügyvédi, orvosi,
mérnöki pályáktól óva intette őket. [50]
Az "Új Idők" című lap egy írásában a szerző abbéli véleményének adott
hangot, hogy a sorozásokon látott, lesújtó fizikai állapotú fiatalemberek a
nők és gyerekek munkába állása miatt fejlődtek elégtelenül. Felhívta a
figyelmet arra, hogy az - akár mezőgazdasági, akár ipari munkáknál -
alkalmazott nők szervezete úgy legyöngül, hogy nem lesz képes egészséges
utódokat világra hozni. [51] A lap egy későbbi számában "Igric" a
hírlapírásba is "betört" asszonyokat próbálta nevetségessé tenni groteszk
írásában. Azon elmélkedett, hogy mi lesz, ha egy-egy kényes interjú kapcsán
az újságírónőket is párbajra hívják majd. Ezt írta:
"... tény az, hogy a mint a női nem domináló állásra jut a
hírlapírásban, a zsurnalisztika hangja nem lesz enyhébb. Sőt
ellenkezőleg!"
Cikke végén azonban nem csak a nőknek, de férfi újságíró társainak is tükröt
tartott:
"Hanem azt az egyet meg kell vallani, hogy a női elemmel, ha
egyszer kiforrta magát, tetemesen gyarapodik majd a hírlapírás.
Élesen megfigyel mindent, jól adja vissza benyomásait, helyesen
ítél - mikor a szenvedélye el nem ragadja -, és olyan merész, mint
az ujonc, aki a veszély nemtudásából meríti bátorságát. Ezek pedig
nagyon figyelemreméltó kvalitások a hírlapirodalomban." [52]
Ugyanebben az újságban írtak arról is, hogy a művészetek terén milyen helyet
foglalnak el a nők. A korabeli népszámlálási statisztikákhoz hasonlóan e
rövid cikk is hű képet festett a női művészekről, leszögezve, hogy
írónő, festőnő több is volt az akkori Magyarországon, de zeneszerző nő nem
akadt. [53]
Máday Andor, a fentebb már említett európai hírű jogász a nők egyik
legnevesebb védelmezője és szószólója volt, aki magyar és francia nyelven
jelentette meg műveit. Idézett művében egyértelműen és tömören fogalmazta
meg gondolatait a női munkáról. Ezt írta:
"Mig a nőnek testi munkára való jogosultságát ugyszólván
senkisem vonja kétségbe, s erejét mindenütt alkalmazhatja, ahol
csak meg tud felelni elvállalt kötelezettségének (...), addig
szellemi képességének érvényesítését a legtöbb társadalmi közösség
csak nehezen, lépésenkint teszi neki lehetővé, s a tapasztalás
eredményének bevárása helyett előre akarja meghatározni a nőnek
szellemi pályákra való alkalmasságát vagy alkalmatlan voltát." [54]
Máday szerint ezen ok miatt eltérőek a különböző foglalkozású nők céljai: a
fizikai munkát végzők a fennálló munkaviszonyok javításáért küzdenek, a
szellemi dolgozók viszont a munkához való jogért. A professzor művében
részletesn kifejtette, hogy egyes foglalkozások képviselői mennyi időt
fordítanak a munkavégzésre. Az 1896-os bécsi ankét adatait elemezve
feltárta, hogy Európában átlagosan napi 7 és 18 óra között volt akkoriban a
dolgozó nők munkaideje, és a magyar nőkre vonatkozó adat a felmérések
szerint 11-14 óra volt. [55] (Természetesen Máday taglalta a fizikai és
szellemi, ipari és mezőgazdasági munka közötti különbségeket.) Ő is leírta -
sok kortársához hasonlóan -, hogy véleménye szerint mely munkakörök valók a
nőknek. Többek között megemlítette a nő- és gyermekgyógyászatot, a
kereskedelmi pályákat, az óvónői hivatást és a postai alkalmazást.
Ugyanakkor felhívta a figyelmet arra, hogy számos munkakör rendkívülien
veszélyezteti a nők egészségét, és betegségekhez (pl.: tüdővész), korai
halálozáshoz vezetnek. Ilyennek tartotta a legtöbb olyan iparágat, ahol
nőket alkalmaztak, például a textilipart, selyemipart, gyufagyártást,
szalmakalap-készítést, ruhanemű-fehérítést, üvegcsiszolást, éterikus olajok
előállítását stb. [56] Több pontban összefoglalta a védelmi intézkedések
körét, melyek között nem csupán a biztosítás és oktatás szerepelt, de az
élet- és munkaviszonyok javítása, a munkaközvetítés, a gyülekezési- és
egyesülési jog is.
Egyik kortársa, aki a keresztény eszményeknek megfelelően vélekedett a
nőkérdésről, a nők munkábaállásáról, elég sajátosan érvelt a nők
iskoláztatása ellen. Egyrészt úgy vélte, ez sem a nőknek, sem
a társadalomnak nem fog használni, és már különben is túl sok férfi
tanul! [57] Hasonlóan vélekedett az "Új Idők"-ben Lyka Károly a női
festőkről. A Nemzeti Szalon kiállítása kapcsán, ahol 13 festőnő vett részt
műveivel, nagyonis konzervatív hangon szólt a művészettel foglalkozó nőkről.
Ő is meglehetősen furcsán érvelt:
"... az asszonyoknak más a fizikuma, tehát más a lelke is, mint
a férfié. Következésképpen a teljesen érzésen alapuló
művészetekben, amelyek formáját és tartalmát a férfi-lélek adta
meg, nem versenyezhet a férfiuval." [58]
Azt ajánlotta a nőknek, foglalkozzanak inkább iparművészeti ágakkal.
1913-ban viszont a "Vasárnapi Újság" két festőnőt is bemutatott - Konek Idát
és Kalivoda Katát -, és leszögezte, hogy a nők már minden téren felveszik a
versenyt a férfiakkal. [59]
Wilhelm Franciska 1903-ban úgy vélte, a mezőgazdasági munkákba kell
jelentős mértékben bevonni a nőket, mert ez emelheti magasra Magyarországot.
Szerinte ezért főleg kertészkedésre kell oktatni a lányokat. [60] 1905-ben
Harkányi Endre nagyon szellemesen írt könyvében a női munkavállalásról.
Furcsa párhuzamokat húzott különböző engedélyezett és "tiltott" munkák
között, így téve nevetségessé kora maradi gondolkodóit. Azt írta például,
hogy míg a nők orvosnők lehetnek, addig telekkönyv és adókimutatás nem
kerülhet a kezükbe; autóikkal embereket gázolhatnak, de ipari üzemek
motorjait nem vezethetik; kávéházba mehetnek erkölcstelen emberek közé, de
nem tanulhatnak együtt a fiúkkal latint és mennyiségtant stb. [61] A
Feministák Egyesülete egyik 1906-ban tartott ülésének jegyzőkönyve szerint
az alábbi pályákat ajánlották - megjegyzésekkel - a nőknek: orvosi állás
(vidéken); gyógyszerész (csak tőkével rendelkező nőknek); tanári (csak
elhivatottaknak és tehetségeseknek), tanítói, nevelőnői, óvónői,
gyermekgondozónői pálya; betegápolás; postai alkalmazott; állami és
magántisztviselő, gépkezelő (gépírás, gyorsírás, idegen nyelv ismerete,
általános műveltség); iparművészet; fényképészet; szabóság, divatcikkek,
kalapdíszítés; háztartási munkák; virág- és tájkertészet, parkdiszítés,
virágkötés; gyümölcstermelés- és konzerválás. [62]
Az I. világháború kirobbanása aztán gyökeresen megváltoztatta a nők
munkavégzéséről szóló véleményeket. A kórházakban már nem volt többé
kérdéses, gyógyíthatnak-e a nők, az iskolából behívott férfi tanítók helyére
is nagy számban alkalmaztak nőket. Asszonyok kerültek olyan állásokba is,
ahol korábban esetleg elvétve alkalmazták őket. A korabeli képes folyóiratok
eleinte fotókat is közöltek egy-egy "meghökkentő" esetről (pl.: a "Vasárnapi
Újság" 1914 nyarán utcaseprőnőt és villamoskalauz-nőket mutatott be [63]),
később azonban mindez teljesen megszokottá vált.