b./ Nők munkavállalása a statisztikák tükrében
Magyarországon az 1890-es és 1900-as állapotok felmérésekor készült első
ízben igazán pontos és részletes adatfelvétel a munkavégzésre, foglalkozási
viszonyokra vonatkozóan. A női népesség körében a keresők száma ezen évtized
alatt 264.190 fővel gyarapodott (14%-os növekedés), és így 1900-ban 25,4%-uk
volt kereső a korábbi 24,5%-kal szemben. (Horvátország és Szlavónia nélkül)
Ugyanebben az évben Wolf kimutatásai szerint Ausztriában a nők 47,4%-a,
Norvégiában 29,4%-a, Belgiumban 29,2%-a, Svájcban 28,8%-a, Svédországban
28,3%-a, az Egyesült Államokban 14,3%-a (!), Spanyolországban pedig 14,2%-a
dolgozott a női népességhez viszonyítva. [26] (Ő Magyarországra vonatkozóan
27,6%-ot közöl, mert ő beleértette az általunk nem számított területeket
is.) A század utolsó évtizedében a
"keresők számának és arányának emelkedése főként a nőknek a
gazdasági életben (való) nagyobb részvételével" [27]
függött össze, ha a népességgyarapodás arányait is figyelembe vesszük.
Az 1900-as eredmények szerint 915.665 nőnek volt mellékfoglalkozása, bár
ez az adat nem teljesen pontos képet nyújt, hiszen ha valakinek
több mellékfoglalkozása volt, azt mindannyiszor külön-külön számításba
vették. [28] Az elemzés írói előre jelezték azt a tendenciát, amely a
századvégen már kezdetét vette. Az adatokat figyelembe véve leírták, hogy
elkerülhetetlen a nők nagyobb arányú bevonása a munkába, mert a
megnövekedett munkaerő-szükséglet a produktív korú férfiak soraiból jelentős
mértékben már nem volt bővíthető. Ezt írták:
"... kétségtelen, hogy a gazdasági élet fejlődésével
kapcsolatban mind nagyobb lesz az emberi munkaerő-szükséglet is,
mely kielégítésre vár, az is bizonyos, hogy a jövőben, tekintettel
arra, hogy a munkaképes, de még különben keresettel sem bíró nőben
rejlik ez idő szerint úgyszólván az egyedüli és pedig jelentékeny
tartalék, melyhez még bizonyos, szigoruan ugyan nem körvonalazható
határig fordulni lehet ..." [29]
Ezen előrejelzésnek ellentmondani látszik az a tény, hogy az 1910-es
adatok szerint a századforduló statisztikáit nézve mind abszolút számokban,
mind pedig viszonylagosan visszaesett a kereső nők száma. Ez azonban csak
látszólagos volt, és abból következett, hogy az őstermelés esetében a segítő
családtagok jó részét az eltartottak közé sorolták 1910-ben. A többi
foglalkozási ágban viszont a kereső nők száma jelentősen növekedett.
A részletezett adatokat áttekintve kitűnik, hogy a női keresők nagy része
1890-ben, 1900-ban és 1910-ben is az őstermelésben dolgozott (59,5% és 62,8%
és 50,4%), illetve házi cselédként (17,9% és 15,4% és 18,6%). Emelkedett a
dolgozó nők aránya az iparban (6,5%-ról 13,1%-ra), noha a századfordulón
számuk még nem volt túl jelentős (182.245), 1910-ben már 239.968-an voltak.
A nők túlnyomó hányada azonban még a századfordulón is eltartott volt
(1900-ban 6.316.382, 1910-ben 7.371.179.). (Lásd: 6. népszámlálási
melléklet)
Érdekesség, és a korabeli viszonyokról, iskoláztatási és munkavállalási
szokásokról (kényszerekről) sokat mond, hogy 1900-ban a női keresők körében
8,3% volt a 7-14 éves, és 21% a 15-19 éves korúak aránya. A családi
állapotot is érdemes figyelembe venni, ha a nők munkába állásáról szólunk,
hiszen világosan látszik, hogy a női munkavállalók jelentős része
egyedülálló volt (hajadon vagy özvegy), csakúgy, mint Európa más területein,
és csak 36,3%-uk volt férjezett (ami azonban más országokhoz viszonyítva nem
kevés), szemben a férfi keresők 61,5%-ával (Horvátország és Szlavónia
nélkül). Az egyedülálló nők közül sokaknak Magyarországon is kényszerűség
volt a munkavállalás önmaguk (családjuk) fenntartása miatt, és
férjhezmenésük után gyakran újra eltartottak lettek. 1910-ben a 15 éven
felüli nőtlenek 93,4%-a, a hajadonoknak pedig 55,6%-a volt kereső. Az adatok
korabeli elemzői ezt írták erről:
"Ezt az arányt elég egészséges állapotnak ítélhetjük, mert a
fajfenntartás és egészséges szaporodás szempontjából igen fontos
az, hogy a férjes nőknek minél kisebb százaléka legyen állandóan
elvonva a háztartási és gyereknevelési munkáktól." [30]
A tetemes mennyiségű adathalmazból az is kiszűrhető a népszámlálások
eredményeit vizsgálva, hogy egyes, hasonló típusú foglalkozások esetében
milyen volt a nők aránya. Köztudomású, hogy a századvégre a nők
tanintézményekben való elhelyezkedési lehetőségei bővültek (az iskolák
számának emelkedésével). Ennek árnyaltabb elemzéséhez segítséget nyújtanak
az adatok: a népiskolákban és kisdedóvó intézetekben valamint nevelőkként
1891-ben sok nő dolgozott (633, 2780 illetve 2920 fő), de egyetlen egy sem
dolgozott akkor még felső tanintézetekben és érettségit adó középiskolákban,
hiszen felsőfokú képzésben sem vehettek részt. [31] Az irodalommal és
művészetekkel összefüggő foglalkozások sorában főként a színészeten belül
volt jelentős a nők aránya (655 nő 682 férfival szemben), de a szobrászok,
hírlapírók-szerkesztők között egyet sem, a zene és festészet művelői között
is csak néhányakat találunk. [32] A magyar korona országainak egész
területén 1890-ben 26.792 értelmiségi foglalkozású nőt számláltak össze (ez
a női lakosság 0,3%-a) 155.850 férfi értelmiségi mellett. Ám tulajdonképpen
még ez a számadat is némileg túlzásnak tekinthető, hiszen ezen a létszámon
belül 10.006 szülésznőt és oklevél nélküli parasztbábát írtak össze (a
számlálólapon ugyanis nem lehetett különbséget tenni okleveles és oklevél
nélküli bába között...), és ide sorolták azokat a nevelőnőket és bonneokat,
akiknek jó része külföldi volt. [33]
1900-ban a kereső nők 1,5%-a dolgozott értelmiségiként, azaz 33.873 fő;
1910-ben pedig 3%, vagyis 54.726 fő. Számarányuk tehát növekedett, csakúgy,
mint a fiatalabb népességen belül a 4, 6 vagy 8 középiskolai osztályt
végzett nők számaránya, ami megalapozta a későbbi fejlődést a női
munkavállalás tekintetében.
A kereső nők az őstermelésben és értelmiségi pályákon elfoglalt helyük
mellett kisebb-nagyobb arányban valamennyi foglalkozási osztályban jelen
voltak. (Lásd: 7. népszámlálási melléklet) A könnyűiparban, kereskedelemben
és vendéglátóiparban különösen jelentős volt a számuk, mely az önálló és
segédszemélyzeti munkakörben dolgozókból tevődött össze. Ha azokat az
alcsoportokat vizsgáljuk, amelyek a bányászat- és iparforgalomhoz tartoztak,
és 1910-ben legalább 200 nőt foglalkoztattak, azt látjuk, hogy a legtöbb
kereső nő ezen belül a szabóiparban dolgozott (1890: 8.976 fő, 1900: 17.112,
1910: 41.112), varrásból élt (1890: 25.255, 1900: 24.130, 1910: 19.970),
mosással és vasalással kereste kenyerét (1890: 10.326, 1900: 25.686, 1910:
29.228), dohánygyártással foglalkozott (1890: 9.295, 1900: 14.806, 1910:
15.716), illetve vendéglős vagy szállodás volt (1890: 29.567, 1900: 32.363,
1910: 32.761), vagyis nők tízezreinek a munkavégzése meglehetősen "nőies"
tevékenységekhez, a hagyományos házimunkákhoz állt közel. Ez természetesen
érthető, és kisrészt azzal is magyarázható, hogy még a középiskolát végzett
nők is tanultak efféléket iskolai éveik alatt, és ezen ismereteiket - főként
ha nem tanultak tovább - nem csupán az otthonukban tudták hasznosítani,
hanem, ha a szükség úgy hozta, akár a munkaerőpiacon is.