1. Európai helyzet
A politikai és művelődési jogok kiszélesedésének hátterében - filozófiai
és népesedési tényezők mellett - döntő súllyal esett latba az európai
gazdaság átalakulása, a nők egyre jelentősebb tömegeinek munkavállalása. A
nők munkába állása tette egyrészt szükségessé tanulásukat, gazdasági
színtéren való szerepvállalásuk pedig eljuttatta őket a politikai jogok
követeléséig.
A női munka történetét számos szociológus, történész, közgazdász és
jogász feldolgozta már. Mindannyian különös figyelmet fordítottak a XIX.
század változásaira a nők munkábaállását illetően.
Az iparosodás előtti társadalmakban a nemek szerinti munkamegosztás
egyértelmű volt. Ennek ellenére a "házon kívül" dolgozó nő jóval korábbi
jelenség, mint a XIX. századi kapitalizmus időszaka. Korábbi századokban is
találhatunk szép számmal fonó- és szövőnőket, dajkákat, tejeskofákat,
sörfőzőket, mosónőket, varrónőket és más foglalkozások képviselőit. Az ipari
forradalom azonban életrehívta a gyári munkásnőket, akiknek a száma a XX.
századig folyamatosan növekedett Európa-szerte. [1] Az iparosodás a
XVIII/XIX. század fordulóján elválasztotta a termelés és fogyasztás
színhelyét. [2] A múlt századi iparosodás és az ezzel együtt járó
városiasodás Európa-szerte a nők tízezreit kényszerítette otthonán kívüli
munkavállalásra. Bár számuk folyamatosan emelkedett, mégis le kell
szögeznünk, hogy a nők nagyobb hányada mégiscsak "háztartásbeli",
családjával és otthonával foglalkozó maradt.
A munkavállalókra vonatkozó adatokat vizsgálva e folyamatnak több
vonulata domborodik ki. Egyrészt az 1880-as évekig gyorsan és folyamatosan
nőtt a szolgálók (cselédek) száma, akik a fejlődő városokban háztartási
alkalmazottként helyezkedtek el. Ők általában olyan mezőgazdasági vidékekről
kerültek a városokba, ahol vagy nem találtak munkát, vagy egyszerűen nem
akartak ott maradni. Közülük sokan csak férjhezmenésükig dolgoztak.
Angliában 1851-ben a dolgozó nők 40%-a volt cseléd, és csak 22%-a
textilmunkás; Franciaországban 1866-ban 22% illetve 10% volt ugyanez az
arány. Poroszországban pedig 1882-ben a bérből élő nők 18%-a volt cseléd, és
csak 12%-a gyári munkás. [3] A városokban keletkező cseléd-állások tehát a
női munkavállalás kezdeti időszakában nagyobb hatással voltak az iparosodó
társadalmakra, mint a nők ipari munkavégzése. Mindez az alábbi okokkal
magyarázható: az új, növekvő városokban a kibontakozó ipar a férfiak számára
számos munkalehetőséget kínált, így a házi szolgák helyét - akik például a
XVIII. századi Franciaország városi cselédségének még 1/3-1/2-ed részét
alkották - nőkkel kellett betölteni. Másrészt pedig a megváltozott gazdasági
körülmények, a XIX. század vívmányai következtében kiterjedtebbé vált a
jólét, az anyagi biztonság, így egyre több család megengedhette magának a
cselédtartást. [4] Általában fiatal, 15-30 év közötti leányokat alkalmaztak
erre a munkára, akik szállást, élelmet és munkabért kaptak. Harriet Brown,
angol cselédlány leveléből, melyet 1870-ben írt anyjának, megtudhatunk egy
keveset a cselédek munkakörülményeiről. Ezt írta:
"Fél 6-6 óra körül kelek minden reggel, és éjfél előtt nem
kerülök ágyba, és sokszor annyira fáradtnak érzem magam, de muszáj
jó képet vágnom." [5]
A mindennapos 16-18 órai munka, a sok cipekedés (tüzelő, szennyesruha, víz,
stb.) meglehetősen felőrölték sok fiatal lány erejét Európa-szerte. 1901-ben
Franciaországban a cselédek 82,9%-a, Angliában pedig 91,5%-a nő volt.
McBride angol kutatónő és mások adatai szerint viszont a századfordulón
egyre inkább hanyatlani kezdett a számuk. [6] A századelő statisztikai
adatai Európában és az Egyesült Államokban is azt mutatják, hogy a dolgozó
nők ekkor már nagyobb arányban kerültek ki az ipari illetve a szolgáltatói
szektorból.
A női munkavállalás másik, jelentősebb és dinamikusabban növekvő irányát
tehát az ipari munka jelentette. Az ipari forradalom kibontakozásának
következményeként a kialakuló gyárakban egyre több és több nőt alkalmaztak,
hiszen számos munkafolyamatot ugyanúgy képesek voltak elvégezni, mint a
férfiak - ráadásul jóval alacsonyabb bérért. A textilipar, a dohánygyárak
mellé hamarosan felzárkóztak a porcelán-, tégla-, csavar-, szög-, cukor- és
gyertyagyárak, mint olyan helyek, ahol nőket szívesen alkalmaztak, sőt a
bányákban is dolgoztak, mint válogatók és teherhordók (pl.: Belgium,
Szilézia). [7]
Számos korabeli leírás maradt ránk arra vonatkozóan, hogy milyen
egyszerű, sokszor embertelen körülmények között éltek és dolgoztak az
iparban foglalkoztatott nők. A gyári munkásnők zöme fiatal lány volt, akik
gyakran csak "átmeneti szükségszerűségnek" tekintették a munkát, és amint
férjhez mentek, abba is hagyták. Több korabeli leírás is tanúskodik a
munkahelyekről. Alice Foley, aki az 1890-es években kezdett dolgozni a
Lancashire-i textilgyárban, így emlékezett vissza az első napokra:
"Először nagyon megrémített a zaj, és a csattogó gépek
közelsége..." [8]
A műhelyek piszkosak, levegőtlenek voltak, és a fiatal nőknek gyakran 12-16
órát kellett eltölteni a zúgó-kattogó gépek mellett állva. Pihenésük sem
volt megoldott, nem volt ritka, hogy ketten béreltek egy ágyat, és
meglehetősen elégtelenül táplálkoztak (tej-kenyér-sajt alkották
étrendjüket). Feltehetőleg ezért már viszonylag korán, az 1840-es években
próbáltak könnyítéseket kiharcolni maguknak.
Az egyik központi kérdés volt a nők alacsonyabb bérezése, mely egész
Európában jellemző volt a XIX. század folyamán mindvégig, és melynek hatása
egyes esetekben még ma is érezhető. A bérek kiszámításánál kétféle érvvel
álltak elő a tőkés vállalkozók, és ezek az érvelések a közvélemény (a férfi
munkások) véleményét is tükrözték. Egyrészt biológiai érvekre hivatkoztak,
és a nő gyengébb testét, kisebb munkabírását emlegették. Másrészt piaci
okokkal hozakodtak elő, melyek szerint a nő kevésbé produktív, mint a férfi,
ezért az általa végzett munka kisebb értékkel bír. Jóllehet, egyenlő munka
elvégzése esetén mindezen érvek nem voltak túl meggyőzőek, a nők relatíve
alacsonyabb bérezésének szokása erősen tartotta magát. Ennek okát leginkább
abban kereshetjük, hogy a nők fokozódó munkábaállása ellenére a társadalom
csak a férfiakat tartotta családfenntartónak. Ez még a szóhasználatban is
kifejezésre került: a múlt század közepén Angliában az egyedülálló férfiakat
"single" szóval illették, míg az ugyanilyen helyzetben lévő nőket
"unprotected"-nek nevezték, akinek oltalmazása férfias feladat. [9] A
férfiak munkabére tehát azért volt magasabb, mert nekik kellett eltartaniuk
az egész családot (illetve meg kellett alapozniuk a családalapítást), az ő
keresetük határozta meg gyermekeik gazdasági-társadalmi helyzetét. A nő
viszont keresetével csak "besegített" a család fenntartásába, a fő feladata
továbbra is a gyermekszülés- és gondozás, valamint a háztartás vezetése
volt. [10] Ez a vélekedés azonban azoknak a nőknek az esetében sem módosult,
akik például kénytelenek voltak eltartani önmagukat vagy gyermekeiket vagy
esetleg idős, beteg szüleiket. A nők keresete - ugyanazon munkavégzés és
teljesítmény esetében - fele, 2/3-a volt a férfiakénak. Spanyolországban
a XX. század elejéig ez az arány 50-60% volt [11], Franciaországban kb.
2/3% [12], az USA-ban pedig 1900-ban kb. 76%. [13] A férfiak a női
munkásokban gyakorta "bértörőt" láttak, és általában a munkásszervezetek sem
harcoltak a nők egyenlő bérezéséért. A dolgozó nőket gyakran különböző
gúnynevekkel illették, például a katalán textilgyárak munkásnőit
"betolakodónak" (chinche) és tolvajnak (mechera) nevezték férfi
társaik. [14] Az alacsony bérezés mellett a különböző "büntetések" is inkább
a munkásnőket sújtották. Pokzovszkaja doktorasszony 1913-ban egy
szentpétervári gyár munkásnőinek helyzetét próbálta feltárni, de az általa
vázolt kép Európa más részein is megfigyelhető volt. Ő leírta azt, hogy a
nők fizetéséből az alábbi "bűnök" miatt eszközöltek levonásokat: késői
kelés, a szabványtól eltérő (selejt) munka, nevetgélés, gyengélkedés. A nők
napi fizetése ebben a gyárban napi 0,45 rubel volt, míg a büntetés összege
napi fél rubelre is rúghatott... [15]
Szintén fontos kérdés volt - az alacsony bérek mellett - az éjszakai női
munka, illetve a fiatalkorú lányok munkavállalása. Franciaországban csak
1886-ban fogadták el a nők éjszakai munkáját tiltó törvényt, amely azonban
csak 1892-től élt. [16] A valóságban még ezután is kijátszották ezt a
törvényt. 1890-ben Berlinben is ülésezett egy nemzetközi konferencia, ahol
ezt a kérdést tárgyalták. 1875-ben, a Német Szociáldemokrata Párt gothai
alakuló kongresszusán szintén megvitatták a női munka kérdését, és végül azt
kérték, hogy tiltsák be a női munkát ott, ahol az káros lehet az egészségre
és az erkölcsökre. [17]
A századvégre megnövekedett a szolgáltatói szektorban alkalmazott nők
aránya a munkavállalók között. Az általános vélekedés szerint a gépírás
azért való a nőnek, mert úgyis hasonlít a zongorázáshoz (ez a vélemény
alátámasztja, hogy a középosztálybeli nők voltak e munkákban "érdekeltek");
az ápolásra, kedvességre hivatkozva a kórházakban ápolónőként, az oktatási
intézményekben pedagógusként kezdték alkalmazni a nőket; a hivatali, postai
munkák esetében pedig a nők alkalmazkodóképességét hangsúlyozták, és azt,
hogy képes önmagát alávetni (a férfiaknak), és nem akar mindenáron "főnök"
lenni... [18] Az alkalmazottak között igen gyors mértékben emelkedett a nők
száma. Angliában például 1870 előtt alig dolgozott tanárnő és ápolónő,
titkárnő pedig egy sem, 1900-ban pedig már 40 ezer ápolónő, 45 ezer tanárnő
és 90 ezer titkárnő dolgozott a szigetországban. [19] Franciaországban
1906-ra a dolgozó nők 40%-át a szolgáltatóipar foglalkoztatta. [20]
Azok a nők, akik férjhez mentek és gyerekeket szültek, gyakorta feladták
vagy elveszítették állásukat. Számukra további kereseti lehetőséget
jelentettek az olyasfajta munkák, amelyeket otthon is végezhettek, miközben
ellátták a háztartást, és gyermekeiket nevelték. Mosást, vasalást, varrást
vállaltak, hogy valamicske pénzzel hozzájáruljanak a családi
költségvetéshez. Egy Emma Döltz nevű varrónő, akinek már az anyja is ezzel a
munkával keresett pénzt, 1900-ban megjelent versében tömören foglalta össze
a hozzá hasonló nők sorsát:
Otthon dolgozó nő
Gyorsan megmosom a szemem,
Már öt óra van, jaj, Istenem!
Mily rövid az éj, fáradtan kelek,
Olyan vagyok, mint kit megvertek,
Begyújtok hamar a hideg szobában,
Reggelit készítek kutyafuttában,
Aztán mielőbb a varráshoz kezdek,
Hogy holnapra már készen is legyek..." [21]
A XX. század elejétől elszaporodó óvodák, iskolák, készruhákat,
készételeket árusító boltok, üzemi étkezők, mosodák jelentős segítséget
nyújtottak a dolgozó nők bizonyos rétegeinek, és mindez lehetővé tette a
családos nők nagyobb arányú munkábaállását is.