2. A leánynevelésről
A leánynevelés ügye az egyik olyan sarkalatos téma, mely a korabeli
lapokban és könyvekben gyakorta említésre került, és visszatérő témája volt
ez a századforduló táján egyre inkább megerősödő egyletek előadásainak is. A
leánynevelés és oktatás intézményes és általános megszervezése, mint a
XVIII. század végétől folyamatosan jelenlévő, és évezredes szokásokat,
előítéleteket leküzdő tevékenységsorozat hosszú időt vett igénybe. A sok-sok
évtized alatt számos ember hallatta ezzel kapcsolatosan véleményét
Magyarországon csakúgy, mint Európa más részein.
Az írások egyik, talán legterjedelmesebb csoportját alkotják azok a
gondolatok, melyek a leánynevelés főbb kérdéseivel foglalkoztak. Szorosan
ehhez kapcsolódott, de a XIX. század végétől már általában önálló
vitatkozási alapot jelentett a leányok középiskolai képzésének ügye. A nők
egyetemre kerülése, tudományokhoz való viszonya volt a harmadik sarkpont,
mely jelentősen felbolygatta a kedélyeket mind hazánkban, mind pedig
külföldön, és amely témát szolgáltatott évtizedeken át az íróknak,
újságíróknak és az egyszerű magánembereknek is, akik gyakorta olvasói
levélben vagy egyéb formában fejezték ki véleményüket.
A leánynevelés kérdésének előtérbe kerülése nem a dualizmus évtizedeiben
kezdődött. Alapszintű iskoláztatásukról először az I. és II. Ratio
Educationis rendelkezett [14], majd 1845-ben az elemi tanodákról szóló
helytartótanácsi rendelet. 1868-ban az Eötvös József-féle népoktatási
törvényben rájuk nézve is kimondták a tankötelezettséget, 6 és 12 éves koruk
közötti időszakra nézve. [15] A nevelésükről vallott elvek azonban csak
nehezen változtak. Már 1868 előtt is számos gondolkodó - politikus, író,
filozófus, pedagógus és iskolaszervező - foglalkozott azzal a kérdéssel,
hogy az új idők átalakuló társadalmában hogyan kell átalakítani,
megreformálni a leánynevelés tartalmát és módszereit; milyen mértékben és
egyáltalán miért kell tágabb teret nyitni a leányok képzésének. Sokan
vizsgálták az elérendő célokat, azt, hogy mire is kell felkészíteni a XIX.
század megváltozott gazdasági, társadalmi viszonyai között a lányokat. A
számos - már a reformkortól nyíló - iskola, leánynevelő intézet, később a
tanítóképzők is gyakorta nők irányítása alatt álltak (például Zirzen Janka,
Teleki Blanka, Karacs Teréz és mások), és élvezték a legjelentősebb
politikusok eszmei támogatását is (például Kossuth Lajos, Eötvös József).
Számos iskolát működtettek - a század folyamán mindvégig - a különböző
szerzetesrendek. Ezek az iskolák idegen nevelési módszereik miatt a század
derekától kezdve egyre több bírálatban részesültek. A zárdaiskolák falai
között a nemesi származású leányok mellett a módosabb polgárleányok is
tanulhattak, és sürgető igény mutatkozott a szegény városi lányok nevelésére
is.
Az abszolutizmus éveiben továbbra is fontosak maradtak a leánynevelés
korábban kiemelt céljai, értékei, bár a lehetőségek - az intézményes
nevelést illetően - szűkültek. A vallásos, családcentrikus, háztartását
vezetni tudó nő felnevelése volt a legfőbb cél, természetesen párosítva a
"honleányi" kötelességek és érzelmek kialakításával, mely ezekben az években
különös fontosságot kapott. Jó pálda mindennek alátámasztására Pécs
városának egyik, az abszolutizmus idején felállított leányiskolája. A
baranyai városban 1847-ben egyetlen leánynevelő intézet sem működött (sőt, a
megyében sem!), így az akkor beiktatott Scitovszky János püspök eltervezte a
Miasszonyunk rend által vezetett nőzárda megalapítását, melynek megnyitására
1851-ben került sor. [16] Az intézmény működését a város polgárai és az
elöljáróság vélhetőleg szívügyének érezte, legalábbis erről vall az a
jegyzőkönyvi kivonat, melyben a működési feltételek biztosítását a
tanácsülés magára vállalta. [17] Indulásakor a zárda tannyelve a német volt,
célkitűzései pedig a vallásos, engedelmes, önzetlen és erkölcsileg tiszta
leányok nevelése. Az indulási évben a kisebbeknek magyar, német, francia
nyelvet, írást, földrajzot, természetrajzot, történelmet, számtant, rajzot
és festészetet, valamint kézimunkát tanítottak. A nagyobbak képzése
kiegészült még háztartástannal és szakácsmesterséggel.
Az 1860-as években kezdtek merészebb hangok is megszólalni a nőneveléssel
kapcsolatosan. Veres Pálné Beniczky Hermin például 1865-ben felhívást tett
közzé a "Hon" című lapban, és ebben felszólította a nőket arra, hogy
karolják fel
"nőgyermekek tudományos kiképeztetésének eszméjét...". [18]
Hosszú volt azonban az az út, melyet Veresnének és hasonlóan gondolkodó
nőtársainak kellett végigjárniuk. Az 1868:XXXVIII. törvénycikk megalkotása
után is jelentős konzervatív, visszahúzó erők késleltették a nők képzését.
Az ezzel a kérdéssel kapcsolatos megszólalások természetesen összefüggtek a
nőkről, hivatásukról szóló vélekedésekkel, gyakran azok közül kell
"kihámoznunk" e gondolatokat, és mindenképpen csak azokkal együtt érdemes
elemeznünk és bemutatnunk a lánynevelés ügyét.
Beniczky Irma saját korához viszonyulva roppant logikusan gondolkodott
1870-ben a nőnevelésről. Úgy vélte, a tudományok fejlődése valóban új
nevelési tartalmakat hívott életre, ám a nevelés célja ugyanaz maradt.
Szerinte a leányokat úgy kell nevelni, hogy megismerjék a tudományos
eredmények gyakorlati hasznát, annak érdekében, hogy jobban, célravezetőbben
tudják ellátni háziasszonyi teendőiket. Ilyen szempontból tartotta fontosnak
például a vegytan tanulmányozását; az esztétikát, mely megóvja a nőket a
divat szeszélyeitől (Beniczky számtalan írásában szólt e témáról); a
természettudományokról általában, melyek tanulása távol tartja a nőt a
babonáktól, és megismerteti saját testével, szervezetének működésével is.
A zenét és a rajzolást, mint a leánynevelés során régóta kiemelt
tárgyakat, ő is javasolta, de haladóbb szellemben, mint az előtte szólók: a
zenélés mellett hangsúlyozta a műértést és az utánzás helyett a szabadkézi
rajzot. [19] Kifejezetten friss hangot ütött meg az írónő, amikor a
nevelési rendszer legnagyobb hibájaként a "szerelem ... száműzetését"
nevezte meg. [20]
Szerényi Endre 1872-ben azt írta, hogy nehéz a megélhetés, nagy a
drágaság, a családok fenntartása kilátástalan. Egy értelmiségi nélküli -
vagy elnyomott értelmiségi réteggel bíró - jövőbeni társadalom rémképét
vázolta fel, mely a társadalom hanyatlását okozhatja, ha kialakul.
Ennek elkerülése érdekében szorgalmazta a nőképzést is, mégpedig amerikai
mintára. [21]
A "Vasárnapi Újság" e témával kapcsolatosan is számos cikket jelentetett
meg az általunk vizsgált időszakban. 1872-ben például kivonatolta a francia
Martin Aimé művét, mely az anyák neveléséről szólt. A cikkíró, Sámi Lászlóné
szerint káros az a nézet, hogy a nőknek nem kell máshoz érteniük, csak a
háztartás vezetéséhez. A cikkben felidézésre kerültek a felvilágosodás
korában élt nagy spanyol gondolkodó, Fenelon szavai, aki azt írta, hogy a
nők nevelése a fontosabb a társadalom számára, hiszen a férfiak nevelését is
ők végzik. A cikkíró szerint viszont a nőket csak arra tanítják, hogy
"fényüzés és czifrálkodás" legyen életük legelső szüksége,
"s a szépség a legelső emberi tulajdon; a hamar elhervadó
szépségre szorítkoznak." [22]
A cikkíró - előbb idézett szerzőtársához hasonlóan - Amerikát hozta példának
a nőképzés megszervezéséhez.
1873-ban az újság egy másik francia szerző, Paul Janet gondolatait idézte
fel a leányneveléssel kapcsolatosan, több számon keresztül. Janet is úgy
vélekedett, mint előbb idézett honfitársa, hogy a nőknél a belső báj a
legfontosabb, nem a küllem, ezért a belső jó tulajdonságok kialakítására
kell fektetni a hangsúlyt a nevelés során. Szerinte - és ebben nem mondható
túl haladónak - a lányokat otthon kell nevelni, "az anyai szem előtt", és
nem nyilvános tanintézményben, mint a fiúk többségét. [23] Janet a középutat
javasolta a szellemi nevelést illetően: nem kell túl sokat tanulnia a
lánynak, de amit tanul, az helyes legyen. [24] A "Vasárnapi Újság"-ban
befejezésként idézett Janet-féle gondolatok kissé idilli, és feltétlenül a
múltba, és nem a jövőbe mutató képet idéztek fel a nők életével
kapcsolatosan: azért kell a nőnek dolgoznia, mert munka közben nem
támadhatnak "veszélyes" gondolatai; ezért elsősorban a házimunkákra kell
megtanítani, és arra, hogy megtanuljon élni a világban, amely a szerző
szerint nem más, mint
"a legnagyobb szikla, hol a leány hajótörést szenvedhet". [25]
Somogyi Géza, akinek könyve 1879-ben jelent meg Iglón, szinte valamennyi
kortársánál érthetőbben és szakszerűbben fogalmazta meg a leánynevelés
legfontosabb elveit, céljait és módszereit. A leány születésétől kezdve
tanácsokkal látta el könyve olvasóit, elsősorban az édesanyákat. Már
kisgyerekkortól fontosnak vélte a leánygyerek testi fejlődésének
elősegítését, a rendszeres tornát, és könyvében kikelt az - akkoriban még
mindig széles körben használt, és sok-sok fejlődési problémát okozó -
fűzőhasználat ellen.
"Meg nem bocsátható hiba a leány gyermekek törzsének különböző
derék fűzőkbe való szorítása" [26]
- írta. Az alábbi tantárgyak és tevékenységformák megismerését és
elsajátítását tartotta fontosnak a lányok nevelése kapcsán: számtan, írás,
olvasás; kertészkedés; élet- és egészségtan; főzés, sütés, varrás, szabás,
kötés, horgolás, takarítás; vallásos nevelés; lélektan; kenyérsütés és
utolsó sorban a zene és idegen nyelvek. [27] Megfogalmazta a legfőbb
alapelvet is:
"... a nevelés ne legyen szakszerű, bizonyos pályára előkészítő,
hanem legyen az a nemesebb értelemben vett házi asszonyi és
anyai hivatásra nevelő. A nők ne úgy neveltessenek, mint a
férfiak ..." [28]
Somogyi Géza gondolatai szinte teljesen egybecsengtek a korabeli gondolkodók
véleményével. E tárgyaknál többet csak nagyon kevesek - általában egyes
leányközépiskolák tanárai vagy pártolói - követeltek.
Maczki Valér ettől eltérően gondolkodott, amint ezt bizonyítja egy
kéziratban fennmaradt előadásának szövege. A Pécsi és Pécsvidéki
Tanítónőegylet felolvasóülésén fejtette ki azt, hogy az új idők új igényei
szerint kell nevelni a leányokat.
"Anyáink, kik épen iskolába jártak, nagyon sovány tudománnyal
kerültek ki az iskolából. Megtanultak írni, olvasni, összeadni,
kivonni. Megtanultak szőni, fonni, főzni és varrni." [29]
Maczki szerint azonban ez édes-kevés, és felhozott egy személyes példát,
mely szerint egyszer egy 4 elemit végzett kislányt faggatott művészetről,
költészetről, de az semmire nem tudott válaszolni. Ő úgy vélte, a tantárgyi
struktúra és az iskolarendszer kiszélesítésével lehet a lánynevelés bajait
orvosolni. Hozzá hasonlóan vélekedett Horváth József, aki úgy látta, hogy a
"népművelődés, felfedezések és találmányok árja folytonosan uj
meg uj szükségletet hoz a felszinre, mi által nem csak a
férfi világ működési köre, hanem a nőké is szemlátomást uj alakot
ölt." [30]
E változások miatt a rendkívül haladó szellemű szerző úgy látta, hogy a nőt
ugyanúgy kell nevelni, mint a férfit. [31]
A "Nemzeti Nőnevelés" című folyóirat korántsem volt ilyen radikális.
Cikkeinek jelentős része a nőnevelésről szólt, más - tetemes-hányaduk pedig
tudományos értekezéseket tartalmazott egyes, a házi vagy iskolai nevelés
során tanítandó tárgyak feldolgozásához. Az 1880-as években a folyóirat -
több cikk tanúsága szerint - a nők és férfiak különbözőségére építő nevelést
hangsúlyozta. [32] Egy cikkben például Felméri Lajos, az ismert pedagógus
azt ajánlotta, hogy a Rousseau-féle és a Stuart Mill-féle nőideál két
végletes pólusa között kell megtalálni a helyes középutat a lányok
nevelésében.
"A társadalomban szereplő (túlmívelt?) nő szintoly veszedelme
családjának, mint a tudatlan nő: ma már egyik sem lehet sem anya,
sem valódi hitves, sem a ház úrnője. (...) A mai kor másnemű
anyákat kiván, olyanokat, kik gyermekeik erkölcsét és jellemét
szőni és építeni tudják, kik férjöknek mivelt társaik birnak lenni
s helyettük, ha kell, a család kormányzását is kezökbe tudják
venni." [33]
A szerző cikke a folyóirat következő számában is folytatódott, ahol is
kifejtette - külföldi példák elősorolásával -, hogy pontosan mit is kell
tanulniuk a leányoknak. Kézimunka és technikai oktatás is szerepeltek, mint
fontos tantárgyak Felméri írásában. Minden kétséget eloszlatóan arról is
értekezett, hogy mi a leánynevelés célja. Eszerint
"leányaink nevelésének nem a tudományos akadémiába jutás lehet a
célja, hanem az, hogy a család és társadalom hasznavehető tagjai,
élni és tenni tudó nők, értelmes és erkölcsileg értékes anyák
váljanak belőlük." [34]
Ezek a felidézett cikkek és könyvek, valamint a dolgozatunkban
bemutatásra nem kerülő írások szinte egyaránt azt mutatják, hogy a magyar
társadalom gondolkodói, kiemelkedő pedagógusai számára a XIX. század utolsó
évtizedeiben is a nőnevelés gyakorta egyet jelentett a házastársi és anyai
kötelességekre való felkészítéssel. Ebben az összefüggésben talán jobban
megérthető az a tény is, ahogyan a magyar társadalom közvéleménye nagyrészt
helytelenítette a nők egyetemre kerülését és érettségi vizsgára bocsájtását
az 1880-as és 90-es évtizedekben.
Előfordultak olyan írások is, inkább a századforduló körül, melyek
szerzői megpróbáltak választ kapni egy-egy, a nőoktatással kapcsolatos
kérdésre. 1892-ben például "A Hét" című lapban azt írta egy újságíró, hogy
Franciaországban is, ahol pedig nem félnek annyira a tudományokban jártas
nőktől, mint másutt,
"a kolostori nevelés hívei féltették a kolostorokat az erős
világi konkurrenciától." [35]
A szerző szerint azonban ezt - ahogy Paul Janet rámutatott - nem mondták ki
nyíltan, hanem a nőkkel kapcsolatos régi előítéletekkel hozakodtak elő. Azt
azonban az említett cikk szerzője is elismerte, hogy a művelt nők a
társasági életben inkább a gúny céltáblái, mint tisztelt személyiségek. [36]
Szalai Pál, aki 1901-ben jelentette meg "A magyar nők védelméről" szóló
tanulmányát, e műben írt a nőnevelésről is. A szabadkőműves gondolkodó úgy
vélte, szükséges az etika, a fizika, sok-sok házias, praktikus ismeret és a
testnevelés, de mereven elutasította a vegyes páholyok létesítésének
ötletét, amely gondolatával nem állt egyedül a férfiakat tömörítő
szabadkőműves társaságokban. [37] A különböző magyarországi páholyok egyes
tagjai általában kiálltak a nők tanulási és egyéb jogai mellett, de sosem
tartották helyesnek, hogy a nők is belépjenek tudásuk féltve őrzött
templomába.
Keresztény szerzők írásaiban viszont még a századelőn sem tűnt el a
nőemancipáció elítélése, a leányok tudományos képzése elleni tiltakozás.
Mayer Béla például 1902-ben olyan szállóigéket idézett, melyek a nőt
meglehetősen előnytelenül mutatták be
(pl.: "a nő mindig csak félig tud valamit" és "tudása olyan,
mint lovaglása: egyoldalú").
Ezekről ugyan ő maga is elismerte, hogy rosszakaratú és gúnyos ítéletek, de
szerinte is
"tény, hogy a tudós nő már nem annyira nő, mint férfi, de egyik
sem egészen, keveréke, és pedig természetellenes keveréke a
kettőnek, hasonlatos ahhoz, amit »elsózott levesnek« szoktak
mondani. Élvezhetetlen." [38]
A szerző e sommás megállapítása után Dupanloupot, a híres (hírhedt) orleansi
püspököt idézve, kifejtette véleményét, mely a fenti bevezető gondolatok
után nem lehetett kétséges: a leánynevelés csakis a gazdasszonnyá és anyává
való nevelést jelentheti. Ő még azt is elvetette, hogy a leányok festeni
vagy zongorázni tanuljanak.