6. Politikai jogok
Már a XVIII. század végén, amikor megfogalmazottá vált az a kijelentés,
hogy minden emberi lény egyenlő, megjelentek olyan írások, melyek - a
felvilágosodott illetve forradalmi eszmékre hivatkozva - politikai
egyenlőséget is követeltek a nőknek. Ilyen korabeli dokumentum például a
"Petition des femmes du Tiers Etat au Roi" (1789. január) vagy a "Cahier des
doléances et réclamations des femmes", melyet egy anonim normandiai nő írt,
és mely vitákat kavart a nők politikai jogait, jogi helyzetét és oktatáshoz
való viszonyát illetően. [51] Ezeknél is nagyobb visszhangot váltott ki
1791-ben a holland Etta Palm d' Aelders felhívása ("Appel aux Fran‡aises"),
melynek követeléseit még a forradalmárok sem kívánták véghezvinni. A holland
hölgy a forradalom idején Franciaországban élt, és egy klubot alapított,
melynek csak nők voltak a tagjai (az Igazság Barátainak Társaságá-t). [52]
Az ő követeléseinél sokkalta szélesebb körben ismertek Condorcet, a nagy
francia filozófus és matematikus gondolatai, aki az 1789-es Deklaráció durva
megsértésének vélte a nők kizárását a politikai jogokból. [53] Ugyancsak
1791-ben dolgozta ki és terjesztette a nők jogairól szóló 17 szakaszos
tervezetét Marie Aubré. [54] Tovább idézhetnénk még a sort a francia
forradalom időszakából, hiszen számos jeles egyéniség lépett fel és állt ki
a nők politikai jogaiért, és akár élete feláldozása árán is állampolgárként
tételezte a nőt. [55]
Angliában a fentebb már említett Mary Wollstonecraft lépett fel
legharcosabban a nők jogaiért a XVIII. század végén. A nők politikai
(választó) jogáért folytatott küzdelmek legjelentősebb eseményei azonban a
XIX. század közepétől datálhatóak. A történéseket nyomon követve és az
okokat kutatva egyértelműen látszik, hogy e törekvések szorosan összefüggtek
a nők munkába állásával, művelődésével, iskoláztatásával és a
városiasodással is. A szavazati jog többféle értelmezése (nemzeti/föderális/
helyi vagy speciális szavazati jog) lehetővé tette a nők számára, hogy
lépésről lépésre jussanak el a teljes polgárjogig.
"A XVIII. század végén semilyen nő nem bírt politikai
egyenlőséggel. Már véget ért az I. világháború, amikor Közép- és
Dél-Amerika, Görögország, Ausztria, Olaszország, Spanyolország és
Quebec nem ismerte még az emancipációt; Franciaország 1946-ig,
Svájc 1971-ig várt azzal, hogy megadja a nőknek a teljeskörű
választójogot. Ebben az utóbbi országban 100 év volt szükséges -
több, mint 82 szavazás - ahhoz, hogy kimondják a nők politikai
egyenlőségét"
- olvasható egyik nőtörténeti monográfiában. [56] (Lásd: 2. táblázat)
1850-ben az amerikai Worcesterben ült össze az első kongresszus, ahol is
a nők szavazati jogának bevezetését követelték, és azt, hogy a "férfi" szó
minden alkotmányos iratból töröltessék. [57] A századvég pedig két jelentős
szervezet alapítását hozta az USA-ban: Cady Stanton és Susan B. Anthony
vezették a "National Woman Suffrage Association"-t (NWSA), Lucy Stone pedig
az "American Woman Suffrage Association"-t (AWSA). [58] 1869-ben Wyoming
államban a nők elnyerték a választójogot, erről így adott hírt Beniczky Irma
lapja, az "Új Regélő":
"A minnesotai törvényhozótest azon billt, mely szerint a nők
szintén résztvehessenek a közelebbi őszi választásokon, elfogadta,
és Austin kormányzó aláírta, e szerint az már törvényerővel bír.
Wyomingban a szép-nem már élvezni is kezdi egyenjogusitásának
gyümölcseit, a mennyiben az Albany-törvényszék márcziusi
terminusára a washingtonba hivott esküdtek közt tizenegy nő is
volt, kik közül nehányan a legkiválóbb polgárok nejei. A hatás,
melyet ezen eljárás okozott, rendkívül nagy." [59]
Ugyanakkor azonban, mikor Beniczky így adta hírül az amerikai eseményeket, a
női hivatásról szóló könyvében már sokkal óvatosabban fogalmazott. Azt írta
ebben, hogy
"legyenek a nők szabadok, a férfival egyenlő jogtéren állók,
vagy rabszolgák: ők mindig uralkodni fognak, mert övék a szeretet
birodalma." [60]
Kissé alább könyvében az írónő így folytatta:
"Magam is nő vagyok, s buzgó védője szellemi jogainknak, - de
szilárd meggyőződésem az: hogy a világ vége, a végítélet napja azon
időpontban következnék be, melyben a nők szellemi és anyagi - s igy
természetesen a politikai egyenlőséget is elnyerik. (...) A nők
politikai és általános egyenjogusága különben oly tulfeszült
ábránd, melynek valósulása kivihetetlen, a mig a természet
törvényei fennállnak, melyek szerint a nő nőnek, a férfi férfinak,
van teremtve..." [61]
Az angliai választójogi küzdelem története méginkább közismert Európában.
John Stuart Mill fellépésétől kezdve az 1918-as döntésig Szegvári Katalin
kiválóan feldolgozta és bemutatta ennek eseményeit. [62] 1918. február 6-ig
nagy utat tettek meg a nőmozgalom élharcosai és támogatói, úgy, hogy közben
a hatalmon lévő politikai erők véleménye folytonosan változott. Angliában is
a nők választójogát első bevezetésekor viszonylag magas életkorhoz és
műveltségi cenzushoz kötötték [63]. (Európán belül egyébként először
Finnországban (1906) kapták meg a nők a választójogot.)
Magyarországon már a reformkorban felmerült a nők szavazati jogának
megadása, például 1843-ban Beöthy Ödön, Bihar megye követe javasolta, hogy a
nemesi származású nők is kapják meg ezt a politikai jogot. Bezerédy István,
tolnai követ ezt melegen támogatta, de a többi követ ellenezte [64], és ez
nem volt másképp 1867 után sem. A dualizmus első éveiben, a választójogi
törvény meghozatala előtt a széles közvélemény úgy vélekedett, miként Falk
Miksa írta egy tanulmányában. Eszerint a nőknek passzívan lehet
politizálniuk, mert erre juthat idejük és felkészülhetnek rá, ám az aktív
politizálás nem nekik való. Hogyan indokolta mindezt a korabeli szerző?
Annak, aki a közvéleményt akarja irányítani, szerinte
"csakugyan alapos tudománynyal, messzelátó tekintettel, érett
tapasztalással és az érzelem felhőitől nem homályosított értelemmel
kell bírnia, annak az érzelem árján felül kell állnia, nem oly
messzire ugyan, hogy ez ár irányát fel ne ismerhesse, de nem is oly
közel, hogy maga is bele merüljön; a politizálás ezen neme roppant
felelősséggel jár, itt minden tévedés felmérhetetlen
szerencsétlenséget okozhat, mert hatása ezreket, sőt milliókat
sújt." [65]
A választójogi törvény megalkotóinak többsége is valószínűleg ugyanezt
vallotta, csakúgy, mint az újságírók.
Máday Andor 1913-ban kelt művében az 1848:V. tc. 2.paragrafusáról
megállapította, hogy abban világosan ez áll:
"választók, ... a nőket kivéve", és hozzátette, hogy
"választójogunknak a hetvenes években keresztülvitt reformja a nő
jogtalanságát szintén fenntartotta." [66]
Részletesen felidézte az 1871-74 közötti parlamenti felszólalásokat, és
törvényeket, melyek a választójoggal foglalkoztak. Az 1874:XXXIII. tc.-ből
is hiányzott a nők szavazati jogának kimondása, dacára olyan képviselők
korábbi felszólalásainak, mint Madocsányi Pál (1871. márc. 13.) vagy Majoros
István (1872. jan. 13.). Máday műve végén határozottan állást foglalt a nők
szavazati jogának megadása mellett:
"A rabszolgaság már rég letűnt, a jobbágyság is a multé; a
felekezetek testvérekké lettek, csak a férfi és a nő között van még
óriási jogi és társadalmi különbség. Nem nyitjuk meg nekik
ugyanazon pályákat, mint a férfiaknak; a tudomány csarnokába csak
kivételesen eresztjük be őket; más erkölcsöket állítunk fel
számukra, s az irántuk való udvariasság szép kötelességének ürügye
alatt megfosztjuk őket a jogi önvédelemtől és a demokrácia
előnyeitől." [67]
Az 1874-ben alkotott választójogi törvény szerint
"országgyűlési képviselőválasztásnál választói joguk van az
ország mindazon bennszületett vagy honosított polgárainak, - a
nőket kivéve - kik 20-ik évüket betöltötték" [68],
és bizonyos mennyiségű adót fizetnek vagy diplomával rendelkeznek. A nőknek
tehát nem volt választójoguk, még akkor sem, ha jövedelmeik után adóztak,
vagy felsőbb szintű tanulmányokat folytattak. A törvényben azonban az áll,
hogy abban az esetben "beszámítják" a feleség vagyonát és jövedelmét, ha a
férjéé nem elegendő ahhoz, hogy választójoga legyen. A nők tehát sem a
vagyoni, sem a műveltségi cenzus alapján nem kapták meg a választójogot. E
tények kapcsán azonban szükséges több dolgot hangsúlyoznunk.
1. Magyarország férfi népességének nagy része is kiszorult a
választópolgárok köréből.
2. Európa és Észak-Amerika más államaiban sem bírtak választójoggal a
nők, eredményt e vonatkozásban a XX. század hozott.
3. Magyarországon ebben az időszakban nem voltak még jelentősebb
küzdelmek a választójog elnyeréséért. Nem voltak szervezetek,
hírlapok és könyvek is alig, melyek szélesebb körben terjesztették
volna a politikai egyenlőség eszméjét. Inkább "elleniratok" léteztek.
A törvény megszavazásának évében jelent meg például egy verses pamflet a
"nők emancipátiójáról", melyet bizonyos Márki Sándor írt, és valódi
gyöngyszem érdekességénél fogva a korabeli könyvpiac termékei között. A
mindössze 24 oldalas, kicsi füzetet 20 kr-ért árulták, és a benne rejlő
gúnyos, nőellenes költemény nem volt más, mint egy szörnyűséges versezet a
római mitológia köréből - ám nagyon is a szerző korára utalva. (Jupiter
összehívta az isteneket, hogy tegyenek valamit, mert a nők - Juno
vezetésével - jogokat követelnek.) Ilyen epés és nőket nevetségessé tevő mű
talán nem is található több a korabeli források között. Két apró részlet a
költeményből, a mondanivaló érzékeltetésére:
"Igen régen sarkall engem
Donna Juno ifj'asszony,
Hogy a közügy virágiból
A nőnem is szakasszon.
Hogy törvényt a föld számára
Velünk együtt irjanak;
Szóval, hogy a férfiakkal
Egy jogokat birjanak.
No, de anyjok! - kérdém nőmet -
Hát az étel miként fő meg,
Ha sütés-főzés helyett
Itt nyertek ti helyet?!"
"Vigyázni kell a nőkre, hogy
Szemünk be ne ragasszák,
Míg a módis ruhatárra
Kiüritik a kasszát.
Ha velük megosztjuk jogunk,
Boldogúlni soh'sem fogunk..." [69]
A "Vasárnapi Újság" az 1880-as években számos esetben hírt adott a
külföldi választójogi törekvésekről. 1882-ben közölték, hogy Tóth Kálmán:
"Nők az alkotmányban" című vígjátékát előadták a viborgi finn színházban.
[70] 1883-ban azt adta hírül a lap, hogy Izland után valószínűleg
Olaszországban fog először életbe lépni a nők szavazati joga, persze, számos
megszorítással. (21 évesnél idősebb, írni-olvasni tudó, teljes polgárjogú,
évi 5 franknyi adónál többet fizető nők részére kívánták bevezetni.)
"Az udvarias törvény még azt is megengedi, hogy a
nők a bizottsághoz írásban lepecsételt boritékban
elküldhetik szavazatukat, ha ugyan aláirásuk hatóságilag eléggé
igazoltatik." [71]
Pár héttel később az újságban az angol parlamenti vitákról számoltak be,
amely során szavazásra került a női választójog kérdése, és 114-en szavaztak
mellette, 130 ellenében. Az újságíró érdekesnek tartotta megemlíteni, hogy
16 évvel azelőtt, mikor Stuart Mill először vetette fel a kérdést, csak
73-an szavaztak igennel. [72] (Bár a hírhez nem fűztek kommentárt, a
korabeli olvasó láthatta, hogy "ha így megy tovább", akkor hamarosan
bekövetkezik a női szavazati jog megadása.)
1897-ben aztán az "Új Idők" tudósított arról, hogy az angol parlamentben
megszavazták a nők választójogát.
"És nem csak választók lesznek, hanem választhatók is; már
tudniillik nem csupán feleségül, hanem képviselőnek is!"
- írta a lap újságírója. [73] A cikk további részében arról szólt a szerző,
hogy a férfiak mindezt gúnyosan mosolyogva szemlélik.
"Mintha csak előre tudnák, hogy mikor megnyerte a nő a teljes
egyenlőséget, mikor érezni fogja, hogy nem királynője többé a
férfinak, hanem csak dolgozótársa, akkor - akkor lehajol szépen és
újra fölveszi azokat a rabláncokat. (...) Természetesen Anglia nem
sokáig fog egyedül állni világrázó reformjával s valószínűleg a
gőzerővel haladó Magyarország lesz leghamarabb követője.
Talán még tíz esztendő sem telik el s az új országház pompás
termében a viharos derültséget csengő kacagás váltja fel. Szegény
elnök! Hány csöngetyűt fog majd elkoptatni, csendre intvén a t.
Házat, s hányszor fog majd elhangzani az intő szózat:
- Kérem a tisztelt képviselő hölgyeket, ne méltóztassanak
diskurálni a szónok beszéde alatt!" [74]
A századforduló táján jelentősen gyarapodott azon magyar könyvek száma
is, melyek a nők választójogáról szóltak. Ez a nemzetközi és hazai porondon
is egyre erősödő női mozgalom egyenes következményeként fogható fel. Egyesek
támogatólag írtak e kérdés kapcsán. Gyakran idézték ifjabb Dumas gondolatait
a témával kapcsolatosan. A francia író a női szavazati jog egyik
legharcosabb támogatója volt, aki szépírói fegyvereivel, retorikai
eszközökkel, gúnnyal és iróniával terjesztette érveit. Az "Élet" című
kétheti lap 1892-ben közölte például az író egy kis "öninterjúját", melyben
párbeszédes formában fejtette ki nézeteit. Sorra vette és sorra cáfolta a
női szavazati jog elleni érveket.
1. Szerinte nem indok az, hogy a nők "nem értenek a politikához és az
uralkodáshoz", hiszen ezt a férfiaknak is tanulniuk kell.
2. Az sem érv, hogy a nők nem katonáskodnak, hiszen - Dumas szerint -
"... a púposak, a csámpás lábuak, a rövidlátók, meg annyi más
nyomorék és beteg" [75] szintén nem teljesítenek soha katonai
szolgálatot, mégis szavazhatnak.
3. Az író cáfolta azt is, hogy a nők nem bírnak felelősséggel a világ
dolgai iránt, hiszen szerinte az asszonyokat (hajadonokat és
özvegyeket különösen) rengeteg felelősség terheli, például az üzleti
ügyek kapcsán.
4. A nő állítólagos gyengesége sem meggyőző indok a szavazati jog
ellenzői szájából, hiszen eszerint a női bűnelkövetőket is fel
kellene menteni, Dumas szerint azonban őket elítélik, és senki nem
mondja nekik azt, hogy "szegény kicsikém". "Meg nem foghatom, miért
legyen a nő gyengébb izomereje gát abban, hogy ő szavazhasson" [76] -
írta Dumas.
5. Az író legostobább érvnek tartotta azt, hogy a szavazó nő elveszíti
báját. Szerinte a nők "bájjal fognak szavazni". [77] Felidézte a
híres francia írónő, Mme de Sévigné legendás alakját, és nem kevés
gúnnyal írta, hogy vajon mi baj származna abból, ha az ilyen híres
asszonyok is szavaznának, nem csupán a kertészük.
Baboss László 1902-ben írt művében szintén Dumast idézte, aki a "Nők, kik
szavaznak s a nők kik ölnek" című írásában felhívást intézett a nőkhöz.
"... a férfi saját előnyére alkotja törvényeit: csoportosuljunk,
hogy követelhessük magunknak a szabadságot, és lehetőséget
függetlenül és dolgozva élnünk, hogy szabadon választhassuk azt a
pályát, melyhez megvannak szükséges kellékeink. A társulást, és nem
az alárendeltséget a házasságban. A nők alkalmazását tanácsosi,
polgári, bírói, esküdti minőségben. A választási és választhatósági
jogot a községben és az államban." [78]
Sokan voltak azonban más véleményen, akik a századelőn harcosan érveltek
a női szavazati jog ellen. Cathrein, a fentebb már említett francia
katolikus szerző, akinek gondolatai szélesebb körben ismertek voltak
hazánkban, 1904-ben kiadott művében az angol, amerikai, francia törekvések
bemutatása mellett kitért a szászországi és porosz tartományok helyzetére
is. Ugyan megemlítette, hogy azokon a területeken a birtokkal rendelkező nők
a községi választásokon politikai jogokkal is bírnak, de szerinte a német
nők azért nem vágynak többre, mert a választójogi mozgalmak "teljes
eredménytelenségéről meg vannak győződve." [79] Cathrein - vallásos
meggyőződéséhez híven - könyvében azzal érvelt, hogy a teremtő rendeltetése
szerint a nő helye a családban van, és veszélybe kerül a gyerekgondozás, ha
a nők politizálni kezdenek. Szerinte a feleség és az állampolgárné között
szerepkonfliktus keletkezne. Megállapította továbbá, hogy a törvényhozóknak
"kardforgatáshoz" is kell érteniük, és mivel a nő erre nincs hivatva, a
politikai kormányzásra sincs. [80]
1906-ban Prohászka Ottokár a VI. katolikus naggyűlésen tartott beszédet,
melyet nyomtatásban is megjelentettek. [81] Ebben a nők emancipációs
küzdelmét "uri divat"-nak nevezte, és úgy vélte, a női emancipáció olyan
erkölcsi romláshoz vezet, amely
"a prostitúció mocsarát, az erkölcsi szabadosságot, a házasság
és a család megrendülését hozza." [82]
Prohászka megnevezte azokat tudományokat és szellemi irányzatokat is, melyek
szerinte bátorították a nőket küzdelmük során: az irodalom, az
orvostudomány, a pedagógia (koedukáció és szexuális felvilágosítás!),
valamint a pozitivizmus és a szociáldemokrácia tehetőek felelőssé szerinte.
Felszólította a fiatal férfiakat, hogy a nőkérdés ügyében ne hallgassanak a
filozófusokra és egyetemi tanárokra sem, ha "azok bolondok". [83]
1907-ben a "László király" név mögé húzódó szabadkőműves szerző kiállt a
nők választójogáért. Felidézte azt a két legfontosabb ellenvetést, melyeket
szerinte le kell győzni. Nem tartotta elég indoknak a nők kizárásához a
sokat hangoztatott két érvet, melyek az alábbiak voltak:
"... a hatalom birtokosait még nagyobb ellenállásra tüzelnők és
az esetleg veszélyeztethetné a jámbor óhajtást már mindenestre
meghaladott reményünket, hogy az általános választójogot legalább
mi, férfiak kapjuk meg." és "... a nők ma még erősen a
klerikalizmus befolyása alatt állanak, aminélfogva kétségtelen,
hogy ha az általános választójogot megkapnák, általa csak a
klerikális tábor erősbödne." [84]
Sőt, a szerző amellett is síkraszállt, hogy a nőket is fel kell venni a
szabadkőműves páholyokba. Jánossy Gábor is hasonlóan vélekedett, ő is azt
írta, hogy
"... ha jó a nő feleségnek, hitvesnek, dajkának, cselédnek,
ipari, gyári munkásnak, kereskedőnek, alárendelt állásokat betöltő
hivatalnoknak, ugy alkalmas ... a politikai élet küzdelmeiben való
szereplésre, részvételre is." [85]
A Magyarországi Szociáldemokrata Párt 1903-ban elfogadott programjában
nemi különbség nélkül követelte az általános, titkos és egyenlő szavazati
jogot és a nők teljes egyenjogúsítását. [86] A szociáldemokraták 1906-tól
kiadott lapjában, a "Szocializmus" című újságban a szerkesztők - Garami Ernő
és Kunfi Zsigmond - nagy teret szenteltek a válsztójog és ezen belül a női
választójog kérdésének. Bár több cikkíró általában "munkásokról" beszélt e
téma kapcsán, és nem tudni, a nők politikai jogairól mit gondolt, egyes
szociáldemokraták véleményét megismerhetjük. E véleményekből kiderül, hogy a
párt lapjában senki nem írt a női politikai jogok megadása ellen, bár az
egyes gondolatok eltérőek voltak. Bolgár Elek - Kriszhaber Adolf
választójogról könyvét bemutatva - 1907-ben azt írta, hogy a női választójog
megadása radikális követelés. [87] Bizonyos "S. J." az angol választójogi
vitákról szólva megjegyezte, hogy a liberális demokratákkal szemben a
szigetországban a szüfrazsetteken kívül leginkább a szocialisták harcolnak a
nők választójogáért. [88] Selymes Károly politika- és jogelméleti
tanulmányában gazdasági és munkásmozgalmi okok miatt szükségesnek vélte a
női szavazati jog megadását. Szerinte az állami szempont a közjogok terén
szükségképpen konzervatív, a munkásságnak viszont érdeke saját céljai
érdekében a nők szavazati joghoz juttatása. [89]
A munkásmozgalom egyes tagjainak törekvései mellett a Magyar
Nőegyesületek Szövetségének tevékenységét is ki kell emelni. Ez a szervezet
1909-ben vette fel követelései közé a női választójog megadását. 1910-ben
Dirner Gusztáv, a téma egyik lelkes szószólója a Feministák Egyesületének
közgyűlésén kifejtette, hogy nagyon nehéz lesz a férfiak meggyőzése.
Érthetetlennek tartotta, hogy a demokráciát hirdető, általános és egyenlő
szavazati jogot követelők a nőkre nem gondolnak. [90] Az effajta vélekedések
azonban még századunk 10-es éveiben is kisebbségben voltak. A különböző
politikai erők, pártok ilyen vagy olyan okból általában nem kívánták a
választójog nőkre való kiterjesztését. Ennek egyik oka nyilván a
hagyományokban keresendő, a sok évszázad alatt kialakult nőkép folyománya. A
keresztény gondolkodók erkölcsi romlástól, a család széthullásától féltek; a
munkásmozgalom több szószólója jobboldali befolyástól a szavazó nők
esetében; a liberális demokraták pedig feladataik között elsődlegesnek
látták a férfiak választójogának általánossá tételét. A magyar nőmozgalom
külföldi szervezetekkel érintkező szűk körei álltak ki leginkább a női
választójog mellett. Ők azonban vélhetőleg nem voltak túlságosan sokan,
legalábbis ezt mutatja például az a tény, hogy az 1913-ban Budapesten
megrendezett nemzetközi női választójogi kongresszuson magyar részről
meglehetősen gyér érdeklődés mutatkozott. Bár érdeklődőként még Jankovich
Béla kultuszminiszter is megjelent a Teleki Sándorné és Glüklich Vilma
szervezésében megrendezett tanácskozáson [91], az egyik résztvevő, Szigethy
Karolina beszámolója szerint a külföldiek (finnek, dánok, hollandok,
amerikaiak, angolok, norvégek, franciák, stb.) sokkal inkább érdeklődtek a
szekcióülések és általában az egész rendezvény iránt. [92] A források
vizsgálata alapján tehát elmondható, hogy bár a századelőre kétségkívül
jelen volt a magyar közéletben több olyan csoportosulás, amelyek a női
választójogért is harcoltak, ez nem volt igazán tömegigény, és nem tartozott
hozzá olyan szorosan a magyar társadalom, a közvélemény gondolatvilágához,
mint Angliában vagy Amerikában.
1918-ban az I. néptörvény kimondta, hogy a nők akkor választhatnak, ha
valamely hazai élő nyelven írni és olvasni tudnak, ha 24. életévüket
betöltötték, és legalább 6 éve magyar állampolgárok (1. paragrafus). A
választói jog automatikusan a választhatóságot is jelentette (2.
paragrafus). A magyar nők teljes választójogának első megadása a
Tanácsköztársaság idejére esett: 1919. április 2.-től minden 18. életévét
betöltött férfi és nő szavazati joggal bírt. 1919 után azonban eme jogaikat
újra korlátozták, és az 1925:XXVI. [93] illetve az 1938:XIX. törvény szigorú
megszorításokkal élt a női (és férfi) választójog tekintetében. (Kovács
Judit kutatásai szerint azonban még a választásra jogosult nők közül is csak
kevesen éltek e jogukkal a 20-as, 30-as években, [94] amely tény
alátámasztja a századelőre vonatkozó fentebbi megállapításainkat a kérdéssel
kapcsolatos viszonylagos érdektelenség vonatkozásában.)