Dimenzió #21

Magyar nők a dualizmus korában

(történelem)

                           5. A nők jogi helyzete

   Azok  a jogászok, akik az ókortól a XIX. század végéig az ellen érveltek,
hogy  a  nőket  különböző  jogokkal  ruházzák  fel,  általában hasonlóképpen
gondolkodtak  szerte  Európában.  Egyrészt  a  régi  pogány  és  ókeresztény
szerzőkre  hivatkozva a nők "rossz" tulajdonságait emelték ki [38], másrészt
pedig  arra hivatkoztak, hogy a jog rendszere olyan bonyolult, és olyan éles
logikát  kíván,  hogy  nők sohasem lesznek képesek felfogni. A XVIII. század
jogászai  által felelevenített római jog és a germán szokásjog elvei alapján
a  nő  az  iparosodó,  polgárosodó  társadalmakban  is  jogilag a férfiaknak
alávetett  maradt.  Az  1804-es  francia  polgári törvénykönyv 213. cikkelye
például kimondta azt, hogy

        "a férjnek védelmeznie kell a feleségét [39], a feleségnek pedig
     engedelmeskednie kell férjének". [40]

(Minderre  nem   elég   magyarázat   Napóleon  közismert  nőellenessége.)  A
nőnek  mindig  fel  kellett  vennie  férje nemzetiségét, és több országban a
nevét is. [41]

   Ami  a  büntetőjogot  illeti,  több  nemzetközi jogtörténész elemzése azt
mutatja,  hogy  bár  a  nők  képességeit  számos  területen kétségbe vonták,
bűntettek   elkövetésére   képesnek  tartották  és  tetteiért  felelősséggel
tartozott a törvény előtt, illetve férje felelt érte (pl. Angliában 1870-ig,
mert ott akkor ismerték el a nőt, mint jogi személyt).

   A  házassági  vagyonjog  és az örökösödési jog is csak lassan formálódott
olyanná,  hogy  a  nő  számára kedvező legyen, és valóban a férfi és nő jogi
egyenlőségét támassza alá. Ennek lépései közé tartozott például Angliában az
az  1857-ben  hozott  törvény,  amely  szerint  a  nő jogot formálhat arra a
vagyonra,  amellyel  a  házasságban  rendelkezik, 1882-től pedig a férjezett
angol  nőknek külön vagyonuk lehetett. Franciaországban 1881-ben és 1895-ben
hoztak  törvényt  arról,  hogy  nő  külön  csekkszámlát nyithat, és 1907-től
kezdve   joga   volt   béréről   önállóan  dönteni,  ami  szintén  gazdasági
önállóságának és magánjogi helyzetének erősödését mutatja. A jogkiterjesztés
valamennyi  lépése  szorosan  összefüggött  a  nők  munkaerőpiacon betöltött
szerepének   és   súlyának  változásával,  a  századvégtől  kezdve  pedig  a
nőmozgalmak is hatást gyakoroltak ebben a tekintetben.

   Máday Andor szerint a magyar nők nem voltak ráutalva a külföldi feminista
mozgalmak   eszméire,   mert   Magyarországon   a   nők   emancipációja  már
évszázadokkal  előbb elkezdődött a törvényhozás szintjén. [42] Természetesen
ő  főként  a  magánjogra illetve a királynők jogaira gondolt. A múlt századi
magyar  női  jogok is valóban gyakorta középkori törvényekben gyökereztek. A
nők  házasságkötésükkor  váltak  nagykorúvá,  de  14 éves koruk előtt csakis
apjuk  beleegyezésével köthettek házasságot. (A férfiak 24 évesen érték el a
nagykorúságot.) A nők férjhezmenésük után a férj családi nevét vették fel. A
nő számos jog gyakorlásából kizárt volt. Az 1840:XV. tc. értelmében nem volt
például  "szenvedő  váltóképes"  (kivéve a bejegyzett céggel bíró teljeskorú
nőket),  ami  azt  jelentette,  hogy  adhatott kölcsön váltóra pénzt, de nem
vehetett   fel  semilyen  összeget.  [43]  Az  1876:XXVII.  tc.  a  szenvedő
váltóképességet  minden  24  évet  betöltött  nőre kiterjesztette, ami a nők
gazdasági térnyerését mutatja.

   Báttaszéki  1872-ben  azt  írta,  hogy  az akkor érvényben lévő házassági
vagyonjog a nőre nézve nem volt túl kedvező, mert a feleség ingóságai a férj
rendelkezésére  álltak,  s  a nő csupán annyi engedményben részesült, hogy a
monogramjával  ellátott  vagy  más  módon  megjelölt  holmijait nem lehetett
elárverezni.  Máday Andor ezzel szemben egy későbbi művében kiemelte, hogy a
több évszázados magyar gyakorlat szerint a házassági vagyonjog a nők számára
kedvező,  és  a  közszerzeményi  rendszert  a  jogtudósok  "magyar  jog"-nak
nevezik. [44] A látszólagos ellentmondás a két korabeli szerző szavai között
azért  áll  fenn,  mert a kérdést más oldalról közelítették meg. Feltétlenül
szükséges  ugyanis  kiemelni  azt a különbséget, amely a jog birtoklása és a
jog  gyakorlása  között  fennáll.  Mint  több  esetben  is a nők magánjogait
illetően,   általában   a  jog  gyakorlását  nem  engedélyezték  számukra  a
törvények. Így például a házasságon belül ugyan joga volt a magyar nőknek az
önálló  vagyontárgyakhoz  (női  szabadvagyon, jegyajándék és hozomány), ám a
férj haszonélvezője volt ezen dolgoknak. [45]

   A  vagyonöröklés  tekintetében  különbséget  tettek  a  férj foglalkozása
alapján. Eszerint a honoraciorok (művészek, írók, tanárok, orvosok, tudósok,
tisztviselők, ügyvédek, gyógyszerészek, stb.) feleségének a férj halála után
nem  járt  a vagyon fele, de a polgárok, földművesek, kereskedők feleségének
igen. [46]   Az  özvegyi  jog  szerint  a  feleségnek joga volt férje javait
megtartani és haszonélvezni mindaddig, míg újból férjhez nem ment. [47]

   A  feleség jogai több törvényben is benne foglaltattak. A régi magyar jog
szerint Magyarországon is férji hatalom alatt volt a feleség, azonban már az
Árpád-korban  elkezdődött  a  férjes nők önjogúsítása. A férjes nők eszerint
nem   voltak  nemi  gyámság  alatt,  cselekvőképességüket  csak  a  lakóhely
megválasztásával kapcsolatosan korlátozták, illetve az 1876-os cselédtörvény
azon   paragrafusában,  mely  szerint  csak  férjük  engedelmével  léphetnek
munkába.  [48]  A  házastársak  kölcsönös kötelmeit fejtegette több korabeli
magyar jogász, és az 1894:XXXI. tc. is ilyenekről szólt.

   Évezredes  jogszokás  tükröződött  a  magyar  középkorban a Werbőczy-féle
törvénykönyvben,  amely  szerint  az  a  férfi, aki tetten éri feleségét egy
másik  férfival,  hirtelen  felindulásában  megölheti.  (105.  c. 1.) A XIX.
századra  nagyot  változott  a  helyzet.  A  századvégi  törvénykezésben nem
tesznek  különbséget  férj  és feleség házasságtörése között, az 1878:V. tc.
246.   paragrafusa   szerint  3  hónapig  terjedő  fegyházzal  büntethető  a
házasságtörés, ha amiatt kellett kimondani a válást. [49]

   Természetesen  más  volt  a  törvénykezés  és más volt a valóság a magyar
asszonyok  esetében  is.  A  szokások  -  főként a falusi népesség körében -
erősen  tartották  magukat.  Erre vonatkozóan különösen a néprajzi kutatások
anyaga  szolgál  forrásként.  A  századforduló  endrődi  asszonyai  -  saját
bevallásuk szerint - éppúgy alávetettek voltak férjüknek, mint azon baranyai
vagy   fejér  megyei  falvak  lakói,  akikre  nézve  az  értekezés  szerzője
kutatásokat folytatott. [50]
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2024
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva.