4. Az emancipációs mozgalmak korszakolása
Mint dolgozatunk más részében is kifejtjük, az európai és észak-amerikai
kontinensen a XVIII. század végén került először szélesebb körben
kinyilvánításra, hogy a nőknek ugyanolyan emberi jogaik vannak, mint a
férfiaknak. Jóllehet, francia, angol és amerikai földön soha nem látott
számban keletkeztek a nőkről, jogaikról szóló művek, a politikai (emberi)
jogok deklarálásánál az emberiség egyik felét mégis "kifelejtették" a
törvényhozók. Ennek ellenére jelentős volt az a szellemi pezsgés, mely a
felvilágosodás korának utolsó időszakát jellemezte. Hosszú idő óta először
ekkor vették elő újra azokat az eszméket és követeléseket a nők művelődési
és egyéb jogairól, melyek már korábban is megfogalmazásra kerültek egy-egy
szerzőnő művében (Christine de Pisan, Maria de Zayas, Marie Gournay, Mary
Astell és mások). [26]
Meglehetősen nagy különbségeket tapasztalhatunk abban a tekintetben, hogy
milyen volt egy-egy országon belül az emancipációs küzdelmek intenzitása és
eredményessége. Ez rendkívül sok tényezőtől függött. Elsősorban az
államberendezkedéstől, a meghatározó politikai-filozófiai eszményektől és a
tradícióktól. A nőmozgalom sikere függvénye volt továbbá az országban
legelterjedtebb vallás elveinek - katolikus többségű országokban a
hagyományos, még az egyházatyák által értelmezett bibliai nőkép miatt
nehezebben ment a nők térnyerése. Meghatározó volt még a mozgalmak sorsát
illetően a gazdálkodási mód, a családszerkezet. Evans az alábbiakat írta
egyik elemző-összegző munkájában:
"Amerikában, Ausztrálázsiában, Britanniában és az északi
(skandináv) országokban a protestáns kultúra, a politikai
mértékletesség, a garantált polgári jogok széles skálája, beleértve
a gyülekezési- és szólásszabadságot, a középosztálybeli
liberalizmus növekvő hatalma és meghatározó szerepe, melyet a
politikai rendszerben játszott törvényes testületei útján gyakorol
- mely viszonylag későn jött létre Svédországban és Dániában -:
ezek voltak mindazok a főbb tényezők, melyek széleskörű és
aktív nőemancipációs mozgalmak egyenesvonalú fejlődését segítették
elő." [27]
A kutatók közül többen is korszakolták már a nőemancipációs küzdelmeket.
A fentebb már idézett Cott például abban lát jelentős különbségeket, hogy
mire irányult a nők (és támogatóik) küzdelme. Szerinte a XIX. század első
felében a nők sorsán jószívűséggel, altruista törekvésekkel akartak segíteni
szószólóik. [28] Mások e kezdeti időszakról úgy gondolják, a leányoktatás
megszervezése volt a legfőbb törekvés ezen évtizedekben. [29] Cott szerint
ezután következett a "női jogok" kiharcolásának időszaka, a nőmozgalom
megerősödve, a századvégre szervezett formákat öltve a nők
önmeghatározásával, a struktúráktól és konvencióktól való megszabadulás
igényével lépett fel. [30] (A XX. század-végi amerikai feminista irányzatok
- a "4. feminista korszakban" - némelyike már egyenesen az anarchizmus
válfajaként kerül meghatározásra...)
Mások, miként a magyar Szegvári Katalin is, a tartalmi követelések
változásán kívül a politikai eszmerendszerek tükrében vizsgálják és
korszakolják a nőmozgalmakat. Ő a XVIII-XIX. század fordulója utáni
időszakot, a Szent Szövetség korát tekinti újabb periódusnak, majd a
proletármozgalmak hatásainak szakaszát különíti el, kitérve arra, hogy a
XIX. század végén a (radikális) baloldal mellett létezett a nőmozgalmakon
belül egy jelentős egyházi befolyás alatt álló irányzat is. [31]
Érdekes és érdemes megidéznünk egy korabeli - még 1879-ben íródott -
magyar mű tartalmát is e téma kapcsán. A szerző - Somogyi Géza - az
emancipációs törekvéseket földrajzi egységekhez kötve vizsgálta. Szerinte
két fő irány különböztethető meg a nők követelései kapcsán: az amerikai és a
német; míg az előző irányzat követői politikai, addig a német árnyalat hívei
társadalmi egyenjogúságot követelnek, azaz a férfiakéval egyező
munkaköröket. E két fő irányzatot aztán tovább bontja: az "amerikai" alá
sorolja az "ultraamerikait" és az "angolt". Előbbivel kapcsolatosan (egy
körutazáson szerzett tapasztalatai alapján) azt írta, hogy:
"azt akarja, hogy a nő legyen úr a családban és az államban; s
hogy semmi különbség ne legyen a két nem között, még külsőleg
sem, - a tulzók - a női ruházatot is a férfiéval akarja
felcserélni." [32]
Somogyi úgy vélte, Magyarországon a német irányzat első, radikálisabb
változata próbál tért nyerni.
A korabeli magyar közvéleményt azonban vélhetőleg inkább az amerikai nők
"szabadsága" foglalkoztatta, legalábbis ezt támasztja alá az a számtalan
újsághír és könyv, amelyekben az USA-beli történésekről olvashattak az
érdeklődők. (Más fejezetekben ezekből jócskán idézünk.)
Schweiger-Lerchenfeld Amand egyik magyar fordításban is megjelent
könyvében 1882-ben ezt olvashatták a magyar nők amerikai kortársaikról:
"Az amerikai hölgyvilág még eddig minden európai embert
elbájolt. A szabadság amaz esztelen korlátairól, melyek leányainkat
még akkor is feszélyezik, midőn igéző korukat már régóta
tulhaladták, Amerikában mitsem tudnak. Az amerikai lány egyéni
méltósága oly tekintélyes, hogy ellenőrzése teljesen szükségtelen.
Az amerikai kisasszony szabadon fogadja az ismerős férfiak
látogatását, tetszése szerint kocsikázik, lovagol és sétál velök,
és senkinek sem jut eszébe e fölött az orrát fintorgatni ... A
kaliforniai felette nagy tisztelője a nőnek. A dollár hatalma
mellett csak a nő hatalmát ismeri még el." [33]
A Pallas Nagy Lexikonjának XIII. kötete 1896-ban, a Milleneum évében
jelent meg, és e kötetben szerepelt a "nők emancipációja" címszó. [34] A
szócikkben a magyarországi mellett az alábbi országok nőemancipációs
küzdelmeit mutatták be: Anglia, Ausztria, Olaszország, Németország és
Franciaország. Bemutatásra kerültek a törekvések főbb csomópontjai,
eseményei, a nők elért jogai (politikai és művelődési tekintetben),
munkavállalási lehetőségeik. Magyarország a bemutatott tények és mutatók
alapján rendkívül jó helyet foglalt el a felsorolt országok között. Az
osztrák nőkről ez a lexikon-szócikk volt az egyik legterjedelmesebb magyar
nyelvű forrás a korabeli Magyarországon, ami meglepő, ha tekintetbe vesszük
Ausztria és Magyarország sokoldalú kapcsolatrendszerét a Monarchián belül.
És mindez fennáll a Monarchia más népeit tekintve is. Ennek egyik oka
vélhetőleg az, hogy sokáig nem, vagy alig beszélhetünk jelentős
nőmozgalmakról Ausztria területén. Ennek hátterét Evans, aki a német
nyelvterületek nőmozgalmainak egyik legjelesebb kutatója, abban látja, hogy
az 1848-as forradalmak leverése után Ausztria (miként Németország is)
autoriter berendezkedésű országgá vált, és mindez hatott a Monarchián belül
élő valamennyi népre, a nőmozgalmak kapcsán is. [35] Az 1860-as 70-es évek
fordulóján a liberális szellemiség illetve, másrészről, a kibontakozó
munkásmozgalom a nők helyzetét illetően is jelentős változásokat
eredményezett, a magyar sajtó és könyvkiadás azonban nem a szomszédos, hanem
a távolabbi országok felé tekintett. [36] Ez a tény többféleképpen
magyarázható: egyrészt azzal, hogy az újságok (olvasói) szenzációkra
éheztek, és a távolabbi kultúrákról érkező hírek mindig sokkal inkább
kuriózumnak számítottak. Másrészt a legtöbb lapban az emancipációs
törekvések követeléseit, eredményeit mutatták be, így Amerika és Nyugat-
Európa nagyobb tért nyerhetett a hiradásokban.
A magyarországi küzdelmeket (ahogyan ő nevezte: feminizmust) századunk
elején Máday Andor, a híres jogász az alábbi módon szakaszolta:
I. a francia forradalmat megelőző (1780-as évek)
reformtörekvésektől 1825-ig terjedő időszak;
II. 1825-1867;
III. 1868-1896 (Veres Pálné Beniczky Hermin fellépése és az ezt
követő jelentős propaganda a nők munkához való jogáért);
IV. 1896 utáni időszak, melyet több esemény is fémjelez, mint
például az egyetemek megnyitása, a tisztviselőnők egyesületi
szervezkedése, a feministák tömörülése és egyesületté szerveződése
(1904). [37]
Máday korszakolása ma is elfogadható, legfeljebb bizonyos finomításokat
tehetünk. Az alábbiakban részletesen is kitérünk rá, milyen eredményeket
értek el a magyar nőemancipátorok és feministák a századvégen és a XX.
század elején.