2. Biológiai, fizikai, pszichológiai leírások
A múlt század, különö sen annak második fele, a nagy természettudományos
fejlődés korszaka volt. A század embere nem lehetett közömbös a körülötte
zajló változásokkal szemben, hiszen saját bőrén is érezhette a fejlődés, a
kutatások eredményeit, például ha az orvoslás módszereinek, eszközeinek
változására gondolunk. Átalakultak a háztartásokban használt eszközök és
alapanyagok is. [2] A sokasodó kísérleteket nem pusztán az állat- és
növényvilág megfigyelésekor alkalmazták, hanem az emberi nemmel
kapcsolatosan is. A férfiak és nők közötti különbségek megállapításánál
különösen fontos szerepet játszottak az egyes mérések. A XIX. század második
felének biológusai, orvosai mérőszalaggal és súlymérleggel próbálták
betölteni azt az űrt, amely a felvilágosodás óta tátongott a férfiak és nők
különbözőségének taglalásakor. A XVIII. század előtti Európában a nő helyét
kijelölte az egyház Biblia-magyarázata, mely szerint a nő "eredendően" a
férfi alá rendelt, hiszen annak oldalbordájából vétetett, tehát teremtése
mintegy "mellékesen" történt. [3] Ugyan a hosszas teológiai viták már a
középkor elején eldöntötték, hogy a nőnek is van lelke, és nem állat, hanem
ember, helyzete ettől mit sem változott. A XVIII. század végének új
gondolatai szerint azonban a nő is egyenrangú a férfival, és több gondolkodó
követelte, hogy ez a jogalkotásban is jusson kifejezésre. A XIX. század
természettudományos eredményei aztán új érveket adtak a misogyn gondolkodók
kezébe. (Jóllehet, centiméterekkel és kilogramokkal kapcsolatosan
általánosságban nem tévedtek a múlt századi tudósok, vélekedésük és
"kutatási eredményeik" felidézése senkit nem vitt közelebb az igazság
megismeréséhez. Az általuk kapott adatoknak ugyanis egyrészt nem volt igazi
jelentőségük, másrészt pedig nem tudtak mit kezdeni a számos kivétellel,
egyedi esettel...)
A dualizmus kezdetén indult útjára a Királyi Magyar Természettudományi
Társulat havi folyóirata, a "Természettudományi Közlöny". Ez a lap a
darwinizmus és a modern élettani kísérletek eredményeinek egyik közvetítője
volt, és fennállása alatt több ízben ejtett szót a nők biologikumáról, a
férfi és nő közti testi különbségekről. Egyik korai cikkében e lap meglepően
"modern" gondolatokat közölt a British Association ülése nyomán a nőkérdést
illetően. Megállapították, hogy ugyan a nők agytérfogata általában alatta
marad a férfiakénak, ám leszögezték, hogy az agytérfogat testtérfogathoz
viszonyított aránya a két nemnél hasonló. [4] E cikkben megállapították,
hogy a nők szellemi képességei különböznek a férfiakétól, ezért más
nevelésben kell részesülniük, és más feladatok (is) várnak rájuk. Ám azt
leszögezték a lapban (az elsők között Magyarországon), hogy a nőket sem
lehet kizárni a műveltségi előrehaladásból (egyetemek, tudományok), csak
tisztában kell lenniük azzal, hogy vannak biologikumukból származó
kötelességeik is. Az efféle vélekedés azonban meglehetősen ritkának volt
mondható a korabeli Magyarországon. Inkább volt jellemző az, hogy
egyoldalúan, valamely oldalt kidomborítva vélekedtek a nőkről, eltúlozva
biológiai vagy társadalmi tulajdonságaikat és lehetőségeiket.
A századvég egyik tipikus, több kiadást is megért kötetében például Szabó
Richárd így írt a férfiak és a nők különböző tulajdonságairól:
"a férfi, erősebb testalkatánál s idegrendszerénél fogva, mind
szellemileg, mind testileg a nő fölött áll, innét több bátorságot,
szilárdságot, állhatatosságot, rettenthetetlenséget, küzdelmet és
határozottságot tanusit; gondolatokban s tettekben több
erélyességet fejt ki, kevésbé érzelgő; észt s erőt követelő
foglalkozásokra alkalmasabb; érzéketlenség-, kegyetlenség-,
büszkeség- s önfejűségre hajlandóbb, mint a nő, ki gyöngédebb
testalkata s idegrendszere következtében inkább kicsinységekkel
foglalkozik, apróságokkal bibelődik; érzékenyebb, türelmesebb és
szelidebb. A nőt inkább a szív, mint az ész vezeti, inkább érez,
mint gondolkozik, s innét érzelgőbb, félénkebb, állhatatlanabb,
csüggedésre hajlandóbb, mint a férfi." [5]
Somogyi Géza 1879-ben hasonlóakat írt könyve elején. Dr. Bockra
hivatkozva kifejtette, hogy a nő agya kisebb, teste gyengébb, mint a férfié.
Testének zsiradékanyaga viszont nagyobb. John Stuart Mill nézeteivel vitába
szállt, aki azt írta, hogy a nő értelmi tehetsége és agya azért kisebb, mert
évezredeken át el volt nyomva. Somogyi szerint ez azért nem helytálló, mert
"minél nagyobb a reactio, annál nagyobb actio következik
be". [6]
Hasonló szellemben fogalmazott a kor sokat forgatott Paedagógiai
encyclopaediájának "paedagógia" címszava alatt a szerző: a fiú és lány
közötti szellemi különbségek magyarázataként ezt hozta fel:
"Ezt némileg megfejti a női fej kicsinysége, a koponyaüreg
csekélyebb köbtartalma, valamint az agyvelőnek aránylagos
könnyűsége." [7]
A "Vasárnapi Újság" című hetilap rendszeresen közölt tudósításokat a nők
biológiai, fiziológiás jellemzőit vizsgáló kutatásokról. 1881-ben például
arról írt a lap, hogy egy müncheni tanár, bizonyos Bischoff szerint a nők
agya 143 grammal, vagyis 10,5%-kal könnyebb, mint a férfiaké. "Kutatásait
906 példányon eszközölte" [8] - írta az újság, és még ez a nyelvezet is
mutatja, hogy mennyire uralkodó volt a természettudományos kutatások
szóhasználata. Bár a cikkíró nem kommentálta a "tényeket", sugallata mégis
világos lehetett a nők alárendeltségével kapcsolatosan. Ezen még az sem
enyhített sokat, hogy érdekességképpen megemlítette, hogy a "czetek és
elefántok agyveleje" még a férfiakénál is súlyosabb. [9] A Vasárnapi Újság
szerkesztői attól sem riadtak vissza, hogy hírlapírói "kacsákat" közöljenek
a szórakoztatás kedvéért. E sorba tartozott egy teljesen ostoba hír is,
melyet a cikk tanúsága szerint a "Kentucky State Journal"-ból vettek át. A
tudósítás arról szólt, miért nincs a nőknek szakálluk. A gúnyos, de a nőkre
nézve korántsem vicces és hízelgő leírás szerint azért, mert a nők szája
állandóan mozog.
"A műveletlenebb nők örökké fecsegnek, a műveltek barátságosan
vagy gunyosan mosolyognak s igy az ajkakat annyira igénybe veszik,
hogy szőr nem képződhetik rajta. E sajátság azután későbbi
nemzedékre öröklődik, még ha azok nem oly fecsegők is." [10]
E cikk arra is jó példa, hogy illusztráljuk, hogyan keveredett a fantázia,
az áltudományos okoskodás a valódi tudományos eredmények morzsáival. (Jelen
esetben az örökléstani kutatások eredményeiből "csípett fel" a szerző...)
1884-ben ugyanez a lap egy párizsi "tudományos vizsgálatról" számolt be,
amely során a nők izomerejét mérték. 64 férfit és 52 nőt vizsgáltak meg a
francia fővárosban, és megállapították, hogy a nők izomereje 3/5-öd részét
teszi ki a férfiakénak. [11] Bár ezt a tudósítást sem kommentálták az
újságírók, mégis elképzelhető hatása a közvéleményre abban az évtizedben,
amikor az egyik központi kérdés a nők munkábaállása volt.
1885-ben az újság egy brüsszeli antropológus véleményét közölte "csak
úgy", aki a darwini elvek és egyéb természettudományos vizsgálati eljárások
segítségével megállapította, hogy
"a nő közelebbi rokonságban van a majomhoz, mint a férfi." [12]
Az Albrecht nevű kutató állítását úgy próbálta bizonyítani, hogy kifejtette,
hogy a nőknél a hosszú koponyaalak gyakoribb, mint a férfiaknál, a belső
metszőfogak szélesebbek, az alsó keresztcsontok nem nőnek össze és hogy az
egész test alacsonyabb. [13] Mindebből azt a következtetést vonta le, hogy a
nő szervezete nem fejlődött ki olyan magas fokra, mint a férfiaké.
Az állatokkal való hasonlítgatás más lapokban és más formában is
"divatos" volt a múlt század végén, bár e jelenségnek is megtalálhatjuk
történeti előpéldáit. [14] A "Pécsi Közlöny" 1896-ban bizonyos
Stettenheimtől idézett "közmondásokat", melyek rendkívüli gúnnyal szóltak a
nőkről. Csak egyetlen példa ennek alátámasztására:
"Miért hímnemű a németben (no a latinban is!) a hal? Furcsa
kérdés! Nőnemű csak nem lehet, hiszen néma!" [15]
(Érdekesség, hogy ezt, és több más effajta adomát éppen a karácsonyi számban
közölt az újság...)
Számos korabeli könyvben is olvashatunk leírásokat a nők fizikumáról.
Baboss László például egy 1902-ben megjelent könyvében számos művet és
gondolkodót sorolt fel az emberiség történetéből, amelyek és akik a nőkről
is szóltak. Jupiter, Szolón, Fichte, Oken, Schiller és Schopenhauer művei
illetve a Biblia részletei szolgáltattak alapot fejtegetéseihez. Fichtének
például azt a gondolatát idézte, hogy
"... a nő a férfi akaratának legkorlátlanabbul van alárendelve
...", Okentől azt, hogy "... a férfi oly magasan áll a nő fölött,
mint a mily magasan áll a nőnövény a meddő, a fa a moha fölött ..."
stb. [16]
Baboss a példák felidézése után biológiai, etológiai, antropológiai
fejtegetésekbe kezdett. Összevetette például az embereket az "állati
társadalmak" lakóival, a hangyákkal. Emellett azt bizonygatta, hogy a
nőknél a
"kisagy (agyacs) legyező formája az, mi náluk a gondolatok
gyorsaságát, képzelmet és a makacsságot előidézi; miért is a
nő már játékában különbözik a fiutól, mint asszony pedig
rettenthetetlen támasza lesz a babonának, előitéletnek és vallási
rajongásnak." [17]
(Elgondolkodtató, hogy ezt a könyvet a szerző - miként ez a címből is
kiderül - kifejezetten a nők számára írta. Célja - fentebb idézett soraival
is - az lehetett, hogy a könyvet elolvasó nőkben megszilárdítsa másságuk
(alacsonyabb-rendűségük) tudatát.
Természetesen a nők érdekében, védelmében írott műveket is felidézhetünk
a nők biológiai jellemzésével kapcsolatosan. Ifj. Dumas például azt írta,
hogy a férfiak izomerejével a nők idegereje áll szemben. Az agyvelő
méregetésével kapcsolatosan pedig a francia író megjegyezte, hogy a 2200 gr-
os agyvelő - mely az addig mért legsúlyosabb - éppenséggel egy nőé
volt. [18] Európai viszonylatban az egyik legnagyobb hatású mű volt a nők
védelme szempontjából August Bebel: "A nő és a szocializmus" című könyve. A
szerző művének második részében, ahol a 11. fejezetben a nők művelődési
jogokért folytatott harcáról írt, kitért a férfiak és nők testi és szellemi
alkatának különbségeire is. Elismerte, hogy ugyan ezek a különbségek mint
tények léteznek, de nem indokolják a férfiak és nők társadalmi és politikai
egyenjogúságának a megkérdőjelezését. Ő éppenséggel olyan kutatók
eredményeit idézte, akik a férfiakról állították, hogy fejletlenebbek. [19]
Bebel könyve is - a fentebb idézett forrásokon kívül- jól mutatja azt, hogy
Európa-szerte hihetetlen módon megélénkültek a századvégen a férfiak és nők
különbségeit vizsgáló kutatások. Eleinte főleg azt bizonygatták a kutatók -
mint fentebb láthattuk -, hogy a nők alacsonyabbrendűek, hiszen ez az érv
jelentette a "természet-tudományos" magyarázatot arra, hogy miért nem
kerülhetnek be a felsőoktatási intézményekbe, egyes munkahelyekre, pályákra.
A társadalmi-gazdasági változások, a fejlődő ipar óriási munkaerő-
szükséglete, az új munkahelyek (távirda, telefonközpont stb.) azonban
továbblendítették az effajta kísérleteket, kutatásokat, és a századvégre már
jól láthatóan felsorakozott az "ellentábor", vagyis azok a kutatók, akik a
nők mellett, képzésük, munkábaállásuk érdekében hallatták hangjukat és
folytatták "kísérleteiket". Egyes magyar művekben is volt nyoma e kutatások
hatásának, főként a századforduló után. Harkányi Ede például 1905-ben
megjelent könyvében nem csupán a nemek értékelését adta, hanem biológiai,
orvosi, örökléstani szempontú levezetéseket is közölt. [20] A
"Természettudományi Közlöny" 1900-ban egy párizsi kísérlet eredményeit
közölte, melynek során 20 és 30 év közötti férfiakkal és nőkkel
szagoltattak kámfort, és megállapították, hogy a nők szaglóereje sokkalta
fejlettebb. [21]
Századunk első évtizedének végén, a női emancipáció eredményeként már
több írás jelzi, hogy a nőkről kezdett egy pozitívabb kép kialakulni. A
korábbi negatív vélekedések most ellenkezőleg kerültek kinyilvánításra, az
érvkészlet és a "kísérleti módszerek" mit sem változtak, a gúny iránya annál
inkább. Míg korábban például a nők agyának kicsiségét bizonygatták, 1909-ben
egy újságíró ezt írta (a "Természettudományi Közlöny" fentebb idézett
cikkével egybecsengően):
"Tévedés volna azonban azt hinni, hogy a nőnek feje aránylag
kisebb, mint a férfié: ellenkezőleg, teste méreteihez
viszonyítottan a nőnek nagyobb feje van, mint a férfinak, a miként
testi súlyához viszonyítottan agyvelőjének súlya is valamivel
nagyobb." [22]
A vélemények másik, tetemesebb része a nők belső tulajdonságaival
foglalkozott, és természetesen az effajta jellemzésük sem volt öncélú.
Ugyanolyan okok vezérelték a megnyilatkozók tollát, mint az orvosi
kísérletek egy részét. A múlt század végére - Magyarországon is -
fordulópont állt be a nők életmódját, társadalmi helyzetét és neveltetését
illetően. Azok számára, akik szerették volna továbbra is a közélettől, a
jogtól, az egyetemektől és a tudományos élettől minél távolabb tartani a
nőket, kézenfekvőnek látszott, hogy a hagyományos női szerepeket és az
évezredeken át elfogadott felfogást erősítsék a nők hivatásával
kapcsolatosan. Másrészt egyre nagyobb teret nyertek azok a szószólók
(újságírók, politikusok, filozófusok vagy magánemberek), akik a nők újabb
lehetőségeit, szerepköreit, megváltozott életkörülményeit emelték ki,
illetve méltatták (gyakran aláhúzva, hogy a nő legfontosabb élethivatása az
anyaság).
Amint Szegvári Katalin írja egyik művében, az 1850-es, 1860-as évek
időszakában Magyarországon a hivatalos állásfoglalás az volt a nők
társadalmi és jogi helyzetét illetően, hogy
"a nő gyámoltalan, s a külvilág eseményeivel szemben oltalomra
szorul - ne engedjük tehát oly területre, ahol elbukhat. A nő sorsa
tehát egész életén át tartó kiskorúság." [23]
A szerzőnő több korabeli példát is idéz ennek alátámasztására, például
Tersztyánszky Gyula egyik írását, aki a "Hazai Kincsestár" című protestáns
családi lapban 1863-ban így írt:
"A nő-nagyság koszorújának legdrágább kincse az igénytelenség."
Míg a férfiak a társadalmi életben tevékenykednek, addig a nő
"leszorítva a cselekvés teréről - legmagasabb erényeivel csendes
házi körébe elvonulva ténykedik... Mégis van tér, hol a nő nagy,
feltűnő lehet, hol a férfivilág tiszteletkoszorúit arathatja, a
családi kör, a honszerelem s a vallásbuzgóság szent terein." [24]
Hasonló gondolatokat más írásokban is szép számmal találhatunk, és nem
csak a kifejezetten vallásos érzelmű kiadványokban, hanem egyéb művekben,
sajtótermékekben is. Számos újságcikk például azokat a női erényeket
domborította ki, melyek a "haza szolgálata közben" válnak fontossá. A
Nővilág című lap például azt írta 1861-ben, hogy
"nem a kard, hanem szíve erejével alakítja a nő a világot, ehhez
az kell, hogy a női szív szeretetteljes, önfeláldozó, körültekintő
és nemes legyen." [25]
Medve Imre szerint a nő legyen jellemes, mérsékletes, vallásos, őszinte,
méltányos, udvarias, hűséges, hazaszerető, csendes, férjének engedelmes,
hiszen
"...a teremtés egyedül a férfit jelölte ki arra, hogy a világ
ura legyen..." [26]
1871-ben viszont egy meglehetősen érdekes cikkben Dapsy László arról
értekezett, hogy a népek műveltségi állapotának javulásával javul a nők
helyzete. Ez szerinte abból a tényből következik, hogy a férfiak
agytérfogatának növekedésével az agy fontosabb szerepet kap az életben, mint
az izomzat, az erő. Ahogy a férfi megszűnik a természet rabszolgája lenni,
úgy szűnik meg a nő a férfi rabszolgája lenni szerinte. [27]
Az 1870-es években aztán mind több mű vette védelmébe a nőket, és emelte
ki jó tulajdonságaikat. Feltehetőleg hatást gyakorolt a közvéleményre John
Stuart Mill fentebb idézett munkája is, melyet 1876-ban adtak ki
Magyarországon. [28] Mill bizonyos sorai szinte szó szerint ismétlődtek
egyes magyar szerzőknél is, ami nem jelenti persze azt, hogy mindegyikükre
hatással volt az angol gondolkodó, legalábbis ez ma már nemigen mutatható
ki. Azt viszont feltétlenül jelzi ez a tény, hogy Magyarországon is
hasonlóképpen gondolkodtak egyes szerzők, mint sokan Nyugat-Európában. Mill
művében olvasható, hogy a férfiak inkább a női testet ismerik, a nő lelkét
azonban kevésbé, így tehát ideje volna azt is tanulmányozni. [29]
Dr. Sikor József egy kis művében ugyanezt fejtegette 1876-ban, ekként
nyilvánítva ki véleményét:
"Egy nőre igen meggyalázó már magában az, ha a férfivilág benne
semmi mást meg nem becsül, mint az ő fizikai alakjának
hibátlanságát." [30]
Sikor könyvében is előfordul az, a múlt században sokszor és sokat
hangoztatott nézőpont, hogy ha egy ország műveltségi fokát, népének
kulturáltságát kívánja valaki lemérni, akkor nem szükséges semilyen
statisztikai adatokat böngésznie, elemezni, csakis a nők helyzetét érdemes
megvizsgálni. Ő is kiemelte a szív, azaz a női érzelmek és erények
fontosságát, hasonlóan számos egyéb íráshoz és a fentebb idézett Nővilág-
beli cikkhez. [31]
Beniczky Irma, aki a század 60-as, 70-es éveiben több, nőkről és nőknek
szóló kötetével is a nyilvánosság elé lépett [32], minden írásában a nőkről
a hagyományos képet festette; a szokásos, évszázadokon át hangoztatott
véleményeket ismételte. A nők hivatásáról írt könyvében például hosszasan
kifejtette a nők jellembeli hibáit, melyek szerinte alapvetően a
következőek: a nő fecsegő, és "izgattatás utáni égető szomj" van benne;
inkább a kitalált történeteket kedveli és nem a valódiakat; a fiatal nők
jobban törődnek külsejükkel, mint az elméjükkel; a nők szeretnek önmagukról
beszélni, panaszkodni; egymás között féltékenyek; szeretik magukra vonni a
nyilvánosság figyelmét; hajlamuk van a zsugoriságra és a fösvénykedésre, és
végezetül Beniczky Irma megemlített olyan "apró női hibákat", melyek a
gyerekneveléssel kapcsolatosak. A szerző szerint - amint ezt a nők fejére
olvasott bűnlajstroma végén hozzáfűzte - mindezek a női tulajdonságok a
rossz nevelés következményei, és nem a nővel született bűnök. [33] Beniczky
Irma ilyen, és hasonló gondolatokat tartalmazó könyvei vélhetőleg kelendőek
voltak, legalábbis erre utal nagy számú, rangos kiadóknál megjelent műve. Az
1870-es években Magyarországon a legtöbben valószínűleg sok mindenben
egyetértettek vele, maguk a nők is; ezenkívül pedig az írónő számos olyan
tanácsot adott műveiben a lakberendezést, háztartásvezetést, divatot és
gyereknevelést illetően, amelyek érdeklődésre tarthattak számot a
hölgyolvasók körében.
Több szerző foglalkozott a női lélekkel. Egyesek, mint például Somogyi
Géza, a modern pszichológiai vizsgálatok eredményeit illetve szókincsét
használták és mutatták be műveikben. Ő azt írta fentebb már idézett művében,
hogy
"a nő értelmi-felfogó, rendszerező, feltaláló-tehetsége a férfi
e nemű tehetsége alatt áll." [34]
Érzelmek terén viszont, úgy vélte, a nő áll jobban. Vérmérséklet szerint
Somogyi szerint a nők a kolerikus és melankólikus típushoz tartoznak, míg a
férfiak a másik két - szangvinikus és flegmatikus - típushoz. (Bár azt maga
is óvatosan hozzátette, hogy az egyes "népeket" e besorolásnál figyelembe
kell venni).
Lewald Fanni is utalt már korábban az efféle, férfiaktól származó
ítéletekre. Ő is elismerte, hogy a leányok tudása felületesebb, hogy az
alaposság ritka tulajdonság a nők körében, ugyanakkor kifejtette, hogy ennek
csakis neveltetésük az oka, és nem képességeik. [35] Pulszky Polyxénia ezt
úgy fogalmazta meg, hogy a nők "észtehetsége" jobb, de "logice" nem
vetekedhetnek a férfiakkal. [36]
1883-ban a "Filozófiai Szemlé"-ben is megjelent egy pszichológiai
ihletettségű írás Böhm Károly, a neves filozófus tollából. [37] A szerző azt
fejtegette művében, hogy a lélektan nagy hibája, hogy nem tárgyalja külön a
nő pszichológiáját. Meglehetősen furcsa és a nőkre nézve sértő "sémákat"
alkotott a pszichológia számára Böhm, melyek kiváltották a művelt nők
tiltakozását. Az emberi lélek ösztöneit a pszichológus két csoportra
osztotta, realisztikus és idealisztikus ösztönökre. A nőket úgy jellemezte,
mint olyan lényeket, akik az előbbi ösztönök szerint élnek, vagyis a nemi
ösztönök, a vegetatív, mozgási és érzékelési ösztöncsoportokkal
jellemezhetőek. Ő is megismételte, hogy a nő ugyan csekélységeket kitűnően
tud észlelni, de terjedelmes tervek áttekintésére nem képes. Sommás
megállapítása szerint a nők gondjainak
"legfőbbjét képezik a vaskos realizmus élvezetei: evés, ivás,
ruházat s a mi ezzel összefügg..." [38]
A "Nemzeti Nőnevelés" hasábjain egy álnevet használó újságírónő válaszolt
Böhm cikkére, kiemelve azt, hogy lelki különbségek valóban léteznek férfi és
nő között, de nem olyasfélék, mint amilyeneket a filozófus kiemelt. A
"firkáló hölgy" (Böhm gúnyos megjegyzése...) úgy vélte, számos női tudós és
író adott már cáfolatot munkásságával a rosszindulatú rágalmakra. [39]
A "Vasárnapi Újság", mely számos esetben hozott hírt keleti (török, arab,
kínai stb.) nőkről, 1883-ban szintén a nők lelkével kapcsolatos írást
közölt, melyben egy régi teológiai vitát elevenített fel. A Koránt és a
"khinai köznépet" idézték a cikkben azzal kapcsolatosan, hogy van-e a nőknek
lelkük. Emellett a középkori keresztény vitákat, és az 1693-as zsinatot,
ahol is egy skót pap tagadta, hogy a nőknek volna lelke, és ezt úgy próbálta
alátámasztani, hogy a Bibliából idézte az apokalipszis leírását, melyben
megtalálható az a kijelentés, hogy
"egykor a menyországban fél óránál tovább tartó csend
volt." [40]
Bár az újságíró ezt a hírt sem kommentálta, annyit azért megjegyzett az írás
végén, hogy
"ez nem élcz, hanem komoly theológiai vita volt." [41]
A nőkép kialakulásához, a közítélet befolyásolásához gyakran az irodalmi
művek is hozzájárultak. [42] Erre mutatott rá az "Új Idők" című folyóirat
egyik könyvkritikája is 1897-ben, melyben az újságíró Alapi Gyula
"Asszonyok" című elbeszélésgyűjteményét vonta nagyító alá. Elmarasztalta a
könyvet, azért, mert a nőket csakis úgy ábrázolta elbeszéléseiben az író,
mint "sűrű, fekete vérűek", akik csakis csábítással foglalkoznak, és
"valamennyien olyan kedves egyszerűséggel csalják meg férjüket,
mintha a világon az volna a legtermészetesebb dolog." [43]
A cikk szerzője felemelte szavát a nők ízléstelen bemutatása ellen, mely
leírás erkölcstelennek és érzékinek mutatta be valamennyiüket. Ez a fajta
általánosítás nem csupán egyes irodalmi művek (gyakorta a ponyva- és
fércművek) jellemzője volt, és nem akadt minden esetben olyan író vagy
újságíró, aki kikelt volna a csúsztatások és általánosító, negatív
ábrázolások ellen. Voltak újságírók, akik egyes cikkeikben a nők védelmére
keltek, máskor maguk is sztereotíp jelzőkkel illették a hölgyeket. Tutsek
Anna is például - jóllehet a nők, leányok nagy védelmezőjének számított -
azt írta egy, a századvégen megjelent cikkében, hogy míg a férfiak
képviselik az akaratot, a bátorságot, az erőt, addig a nők a jóságot, a
türelmet, a szeretetet, a ravaszságot és a légiességet. [44] A keresztény
nőképről szólt az a Bangha Béla által szerkesztett Keresztény Lexikon is,
mely ugyan 1932-ben került kiadásra, de a "nőkérdés" címszónál századeleji
forrásműveket használtak fel, melyek a csaknem kétezer éves keresztény
felfogást tükrözték. A nő e szócikk szerint ugyan a férfihez hasonló, teljes
jogú ember, de a férfi segítője, és
"bizonyos szociális alárendeltséget mutat a férfival
(családfővel) szemben." [45]
A szerző szerint a nőt természetes hajlamai
"a gondoskodó gyengédség, csín- és rendszeretet, részvét- és
önfeláldozás, a finomabb szemérem- és erkölcsérzék, a zárkózottság
és a háziasság épúgy a családi körre utalják, mint a férfit a maga
értelmi és akarati hajlamai a családonkívüli, közéleti
érvényesülésre." [46]
Szinte valamennyi korabeli leírásból látszik, hogy szerzőik
általánosítottak, akár férfiakról, akár nőkről beszéltek, csaknem minden
esetben figyelmen kívül hagyták az általános tulajdonságok felvonultatása
mellett az egyedi eseteket, az ember sokszínűségét, az emberi jellem
fejlődésének és változásának lehetőségét. "Zárkózott" és ész dolgában
hátrányos helyzetűnek kikiáltott nőknek kellett érvelniük a közvélemény
előtt jogaikért és lehetőségeik megteremtéséért.