AZ ÓKORI MEZOPOTÁMIA: "A CSILLAGÁSZAT SZÜLŐFÖLDJE"
Azok az ókori népek, amelyek fejlett csillagászati ismeretekkel és komoly
naptárral rendelkeztek, mind nagy folyók, folyamok mentén éltek (Tigris,
Eufrátesz, Gangesz, Nílus stb.) Földjeiket e folyamok vizével öntözték. A
vízszint évszakos változásait jól kellett ismerniük, hogy a termékenyítő
áradások idejét előrejelezhessék. Segítségül az égitestek mozgását
használták és fejlett, pontos csillagászati megfigyeléseken alapuló
naptárakat alkottak. A hajózás és a kereskedelem fejlődésével mind
fontosabbá vált a tájékozódás, amely szintén csillagászati megfigyeléseket
igényelt. A harmadik ok, amiért e birodalmak csillagászati kultúrája magas
szintet ért el, a csillagjóslás volt. A régi korok embere természetesnek
tartotta, hogy az égitestek befolyásolják a földi jelenségeket. Ezért
gondosan figyelték az eget és megpróbálták megjósolni a jövő eseményeit. Így
született meg - talán már a csillagászattal egy időben - a csillagjóslás
"tudománya". Görögül asztrológiának nevezik és a komoly csillagászok mindig
is a csillagászat (asztronómia) vadhajtásának tekintették. Tudományosan
megalapozatlan mivolta ellenére sokat köszönhetünk az asztrológiának, mert
az égitestek gondos megfigyelése során rengeteg adatot halmozott fel,
amelyből a csillagászat aztán bőven meríthetett.
A Tigris és az Eufrátesz folyamok öntözte Mezopotámia (Folyamköz)
népeinek csillagászati ismeretei az i. e. XXX. századig nyúlnak vissza.
Csúcspontját i. e. 604-500 között érte el, majd az i. e. I. században
hanyatlásnak indult. A csillagászat művelése csakúgy, mint a többi tudományé
papi kiváltság volt. Rengeteg megfgyelést végeztek, s ezzel ők teremtették
meg a tudományos csillagászat alapjait. Mezopotámia népei az időszámítás
szempontjából fontosabbnak tartották a Holdat, mint a Napot.
A Holdjárását ezért jól ismerték és fő időegységük a holdhónap volt.
Ebből vettek 12-t, amelyek egyenként 30 naposak voltak. Ha a tavaszi
hónapban nem jött el a napéjegyenlőség napja, akkor alkalomszerűen egy 13.
szökőhónapot iktattak be. Az i. e. VI. századtól egy 19 éves ciklust
vezettek be, - amelyben 12 év 12 hónapos, 7 pedig 13 hónapos volt. Ezzel
elérték, hogy a ciklus kezdete és az éppen esedékes tavaszi napéjegyenlőség
időpontja egybeessék. Ez volt az ún. luniszoláris év, amely figyelembe vette
a Hold és a Nap járását is (luna = Hold, szol = Nap).
Pontos idő- és szögmérő berendezéseik voltak, amelyek segítségével a
holdhónap hosszát mindössze 0,7 másodperces eltéréssel határozták meg (29
nap, 12 óra, 44 perc, 3,5 másodperc a valóságos 29 nap, 12 óra, 44 perc, 2,8
másodperc helyett.) Az i. e. IV. században ez óriási eredménynek számít.
Megfigyelték a nap- és holdfogyatkozásokat. A mezopotámiai csillagászat
egyik legjelentősebb teljesítménye, hogy megállapították a hasonló
fogyatkozások periodikus egymásutániságát is (Szárosz-ciklus = 18 év és 11,3
nap). Ők figyelték meg először a nap látszólagos mozgását a Föld körül. A
tájékozódás megkönnyítése végett a nappályát (ekliptikát) 12 részre
osztották és az egyes részeknek nevet is adtak. A felosztás alapját az
ekliptika mentén fénylő csillagok adták. Így születtek meg az állatövi
csillagképek, amelyeket a modern csillagászat is átvett: Kos, Bika, Ikrek,
Rák, Oroszlán, Szűz, Mérleg, Skorpió, Nyilas, Bak, Vízöntő, Halak.
Hét olyan égitestet ismertek, amelyek elmozdultak a csillagokhoz képest.
Különlegességüket fokozta nagy fényességük is. Megilletődöttségükben istenek
neveit adományozták nekik. A hét mozgó égitest: Nap, Hold, Merkúr, Vénusz,
Mars, Jupiter, Szaturnusz. Az utóbbi öt égitestet ők természetesen nem így
nevezték, hiszen ezek római elnevezések. Mindennap más-más istennek áldoztak
hétszintes templomaikban, a zikkuratokban. Ezen felül minden istennek
felajánlottak egy-egy napot az életükből. Amikor már minden istent
kielégítettek, újra kezdték az egészet. Innen ered a mai naptárunkban is
meglévő hétnapos beosztás. Az egyes napok nevei sok nyelvben világosan
utalnak származásukra: például Sunday = Nap-nap, Monday = Hold-nap stb. A
bolygók mozgásáról igen pontos táblázatokat készítettek, amelyekben a
csillagászati évkönyvek őseit tisztelhetjük. A Vénusz megfigyelése során
rájöttek, hogy az esti és a hajnali csillag ugyanaz. A nap kezdetét
napnyugtától számították és i. e. 1700-tól 24 egyenlő órára osztották.
Mezopotámia földjén, az Asszír Birodalomban fejlődött ki a rendszeres
asztrológia. Ez i. e. 800-700 körül történt, és ezután még pontosabb
megfigyelések történtek.
A papok valószínűleg tudták, hogy a Föld gömb alakú. Mivel a köznép ezt
nehezen értette volna meg, a hivatalos tanítások félgömb alakú Földről
beszéltek, vagy hegyekkel övezett lapos tányérról, amelynek közepén Babilon
városa áll. A Világmindenségről alkotott elképzeléseik egészen
fantasztikusak voltak. Mezopotámiát gyakran úgy említik, mint a csillagászat
szülőföldjét.