A TEJÚTRENDSZER KELETKEZÉSE
Tejútrendszerünk életkorát nehéz megállapítani, jelenlegi becsléseink
arra utalnak, hogy 10-16 milliárd éves lehet (az utóbbi érték a
valószínűbb). Őse egy közel gömb alakú felhő volt, az elsőként keletkezett
csillagok ezt az ősi, közel gömb formát őrizték meg - ezek a halo csillagai.
Az anyag összehúzódása nem lehetett teljesen homogén, zsugorodása során
valószínűleg nagyobb anyagcsomók is keletkeztek benne, ezekből alakulhattak
ki a gömbhalmazok. Azok a kisebb anyagcsomók pedig, amelyek az ősi felhők
külső területén jöttek létre, elszakadhattak galaxisunktól, és törpe
galaxisok formájában önállóan élhettek tovább. Így alakulhatott ki néhány a
Tejútrendszerünk jelenlegi kísérői közül. Gömbhalmazok egyébként nemcsak a
protogalaxis összehúzódó anyagából jöhettek létre, hanem a galaxisközi
térből behulló és összenyomódó felhőkből is. Erre utalnak például a
retrográd, azaz a Tejútrendszer általános forgási irányával ellentétes
irányba keringő gömbhalmazok. Az összehúzódás során természetesen a
középpontban, a későbbi magban lett a legnagyobb az anyagsűrűség, itt
rendkívül sok csillag keletkezett. Elsőként tehát a mag és a halo objektumai
alakultak ki, ezeket szokták a II. populációba sorolni. A Tejútrendszer
életének korai szakaszában heves volt a csillagkeletkezés, a sok nagytömegű
csillag szupernóvarobbanása feldúsította a csillagközi anyagot nehezebb
elemekkel. A fémtartalom növekedése rendkívül gyors volt, 100-1000-szeresére
nőtt az első 1-2 milliárd év alatt, ami a halo csillagainak és a korong első
csillagainak kialakulása között eltelt. A korong létrejötte után a
fémtartalom már sokkal mérsékeltebben, lassabb ütemben növekedett és
növekszik még ma is. A halo anyagban elszegényedett, így ott ma már nem
keletkeznek csillagok, ezzel ellentétben a fősík napjainkban is heves
csillagkeletkezés színhelye. Az itt lévő égitesteket I. populációs
objektumoknak nevezzük.