Dimenzió #20

Csillagnézők

(csillagászattörténet, csillagászat, űrkutatás, fizika, asztrofizika)

                                   URÁNUSZ

   Az   Uránusz   a  Naptól  számított  hetedik  nagybolygó.  Átmérője  4,11
földátmérő,  tömege  14,52  földtömeg. Tengelyforgása a többi óriásbolygóhoz
hasonlóan gyors, így alakja kissé lapult. Forgástengelye szokatlan helyzetű,
97,9  fokos  szöget  zár  be a pályasíkra állított merőlegeshez képest, azaz
szinte  "gurul"  pályáján. A forgástengely furcsa helyzetét valószínűleg egy
gigantikus  becsapódás  hozta  létre  valamikor  a  bolygó múltjában. A nagy
dőlésszög eredményeképpen a megvilágítás erősen változó, előfordul, hogy egy
félteke hosszú éveken át egyáltalán nem kap napfényt.

   Belső  szerkezet:  Szilárd anyagokat is tartalmazó magjának sugara 7 ezer
km  lehet,  ezt  veszi  körül  egy  16  ezer  km-es,  főleg vízből, valamint
ammóniából  és  metánból  álló  köpeny,  ez  a  bolygó  teljes tömegének kb.
kétharmadát   alkotja.   Sűrű   légkör   borítja,  amelynek  befelé  haladva
fokozatosan növekszik a nyomása, és lassan beleolvad a cseppfolyós köpenybe.
Kisebb  tömegű  a  Jupiternél  és a Szaturnusznál, így kevesebb hidrogént és
héliumot tudott megkötni kialakulásakor.

   Légkör:   Az  Uránusz  bolygó  szürkés-kékes-zöldes,  jellegtelen,  kevés
részletet  mutató  légkörrel  rendelkezik.  Atmoszférájának fő összetevője a
hidrogén  és a hélium, de emellett jelentős mennyiségű ammóniát és különféle
szénhidrogéneket  is  tartalmaz.  A  metán  a  Nap  ultraibolya sugárzásának
hatására elbomlik, és hosszúláncú szénhidrogén-molekulák keletkeznek belőle.
Ezek  összefüggő  szmogréteget  alkotnak a felhők felett, amely eltakarja az
alatta  fekvő  rétegeket  - emiatt olyan részlet nélküli, szürkés az égitest
képe.  A  szmogréteg  alatt  40  km-rel kezdődnek a metán kristályokból álló
felhők,  mivel  a metán fagy meg a legalacsonyabb hőmérsékleten, majd lefelé
haladva  ammónia- és vízfelhők következnek. A légkör differenciálisan rotál,
a gyenge kontraszt ellenére az egyenlítővel párhuzamos felhősávok fedezhetők
fel rajta. A forgástengely nagy dőlésszöge miatt a bolygón erősen változik a
besugárzás   nagysága.  Ennek  ellenére  az  egész  Uránuszon  közel  azonos
hőmérséklet  uralkodik,  nincsen  sem  napi,  sem évszakos hőingás. A bolygó
időjárásának  kialakításában a fő szerepet (akárcsak a többi óriásbolygónál)
sokkal  inkább  a  belső  tartományokból  származó  hő,  mint  a napsugárzás
játssza.  Ennek  forrása  az  óriásbolygókra  jellemző globális összehúzódás
lehet.

   Holdrendszer:  Az  Uránusz  körül  eddig 15 holdat fedeztek fel, ezek két
csoportba  oszthatók:  a bolygóhoz közel keringő kis holdakra, és a távolabb
található  öt  nagyobb objektumra. A belső tíz, többnyire szabálytalan alakú
hold  átmérője  170  km-nél  kisebb.  Sötét  színük  arra  utal,  hogy külső
társaikhoz   képest  kevesebb  jeget  tartalmaznak.  Az  öt  távolabbi  hold
lényegesen  nagyobb,  ezek  sorrendben:  Miranda, Ariel, Umbriel, Titania és
Oberon.  A  legbelső  kivételével  1100-1600  km közötti átmérőjűek, alakjuk
gömbszimmetrikus.  Anyaguknak  nagyjából  a  fele  jég,  fele kőzet, légkört
egyiküknél  sem  sikerült  kimutatni.  Felszínükön  sok  becsapódásos kráter
található,  az  idősebb  területek  kora  4 milliárd év körüli. Ezek mellett
hatalmas,   az   égitestek   geológiai   aktivitását   bizonyító   fiatalabb
képződmények is felfedezhetők. Ezek a törésrendszerek és gerincek - mint már
korábban   említettük  -  akkor  keletkezhettek,  amikor  a  holdak  belseje
szilárddá  fagyott,  és  a  fagyáskor  a  jég  kitágult. Ez felrepesztette a
kérget,  és  a  belsőből  az  anyag  a  felszínre  jutott,  ahol  változatos
formációkat hozott létre.

   Az  Uránusz rendszerében a 480 km átmérőjű Miranda az egyik legérdekesebb
hold.  Két,  egymástól  gyökeresen eltérő területtípus látható felszínén. Az
egyik  típusba  erősen kráterezett, enyhén hullámos vidékek tartoznak - ezek
az  idősebbek. A másik csoportot egy központi területből és az azt körülvevő
rendkívül sűrű, változó fényvisszaverő képességű gerinc- és völgyrendszerből
álló  régiók  alkotják  -  ezek  a  fiatalabbak.  Ezenkívül hatalmas törések
tagolják  az  egész égitestet, melyek egy része a sávos területek előtt, egy
része  pedig  azok  kialakulása  után  keletkezett.  A felszíni képződmények
kialakulására két elgondolás született. Az egyik szerint a Miranda, bizonyos
értelemben  "kifordult  önmagából".  A  hold  belsejét  a  kezdeti  hő  és a
radioaktív  bomlás  által  felszabadult  hőmennyiség annyira felmelegítette,
hogy  ott  megindult  a  differenciálódás.  Röviddel ezután katasztrofálisan
ütközött  egy  nagyméretű  aszteroidával,  amely  több darabra törte szét az
égitestet.  A  töredékek  azonban  nem  távolodtak el messzire egymástól, és
ismét  felépítették  a Mirandát. Egyes darabok az eredeti elhelyezkedésüknek
megfelelően tértek vissza, mások viszont fordítva: sötétebb köpeny részükkel
kifelé.  A  különböző  darabok  összeforrásával  létrejöttek  a felszínen ma
megfigyelhető  bizarr  formációk.  (Ehhez  hasonló  katasztrofális széttörés
egyébként  a  többi  holdnál  is előfordulhatott életük legelején. A Miranda
többször  is  szétdarabolódhatott,  és  felszíne  a  legutóbbi ilyen esemény
nyomait  őrizheti.)  A  másik  elgondolás  szerint a képződmények belső erők
hatására  alakultak  ki.  A radioaktív bomlás, valamint az árapályerők által
fűtött égitestben a viszkózus jeges anyagok konvektív mozgásba kezdtek, és a
felszínre  érve  alakították  ki a formációkat. Akárcsak a Szaturnusz holdak
esetében, itt is két bombázási korszakra utal a kráterek eloszlása. Az első,
a  nagy  bombázási  időszakkal  esik  egybe,  amikor  Naprendszerünk kezdeti
évmillióiban,  nagyméretű  testek  csapódtak  a  holdak  felszínébe (lásd. a
"A  Naprendszer  keletkezése"  című részt). A következőben kisebb részecskék
vettek  részt,  ezek  az  Uránusz-holdak  esetleges  vulkanikus tevékenysége
alkalmával  kidobott  anyagból  és  a holdak széttörése valamint összeállása
után maradt törmelékekből álltak.

   Az  Uránusz  gyűrűrendszere  a  bolygó  centrumától 41-51 ezer km közötti
távolságban    húzódik.   Mérete   és   anyagsűrűsége   messze   elmarad   a
Szaturnuszétól.  A  gyűrűk  szélességükben  és  átlátszóságukban váltakoznak
hosszuk mentén, ez a szabálytalanság leginkább a Neptunusz hullámos gyűrűire
hasonlít. Anyaguk sötét, a belső tíz hold anyagára emlékeztet. A sötét színt
valószínűleg   a   magnetoszféra  részecskéinek  folyamatos  bombázó  hatása
alakítja  ki,  amely  a  metánt  lebontja, és lehetőséget teremt hosszúláncú
szénhidrogének keletkezésére. Ezek sötét réteget vonnak a testek felszínére.
A  rendszert  többségében  elég  nagy, kb. méteres részecskék alkothatják. A
gyűrűk portartalma kicsi, valamilyen folyamat ugyanis állandóan megtisztítja
őket  az  apró  részecskéktől.  Ez  egyrészt  lehet  a bolygó külső hidrogén
halojának  súrlódása révén kifejtett fékező hatás. Létrehozhatja emellett az
Uránusz  magnetoszférája  is,  amely  a töltéssel rendelkező testek mozgását
befolyásolja  - mindkettő következtében az apró részecskék spirális pályán a
légkörbe  hullanak.  Az  eddigi megfigyelések csak két terelőholdat találtak
(ezek  tartják  keskeny  sávban  az  egyik  gyűrű  anyagát),  de sok hasonló
létezhet még a gyűrűrendszerben, illetve annak közvetlen közelében.
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2021
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva.